Kiadó:
H-Music

Honlap:
facebook.com/imperium.hu

"Metáleszmélésem" hajnalán, úgy jó, harminc éve, az információs sztráda megépülése előtt még félvakon tapogatóztam abban a labirintusban, amiben Ariadné fonalát az ízlésem jelentette volna – s most néhányan rámutathatnak arra, hogy azt a bizonyos mitológiai útmutatót máig sem találtam meg; még jó, hogy nem lettem esztéta. Szerencsémre a budapesti Szabó Ervin könyvtár CD-kölcsönző részlegének vezetője a klasszikusokat tekintve enciklopédikus tudással rendelkezett, segítségével ismertem meg a hard rock és heavy metal alapbandáit – de a blues olyan halhatatlanjait is, mint B.B. King, Muddy Waters, John Lee Hooker, Stevie Ray Vaughan vagy Gary Moore.

Ettől függetlenül még mindig bizonytalan voltam abban, mi is az, ami feltétel nélkül, igazán tetszik. Abban biztos voltam, hogy a Guns N' Roses "Appetite For Destruction"-jét egész életemben szeretni fogom – ez így is lett – , a Led Zeppelin viszont nem tud megérinteni – ez az attitűd viszont kardinális módon változott, ahogy idősödtem; bizonyítván, hogy az évek száma nem csak fizikai változást hoz az ember életében. A zene angyalai aztán kegyükbe fogadtak, hiszen egy csapásra minden megváltozott, megtalálva azt az origót vagy viszonyítási pontot, amihez egy ideig minden meghallgatott lemezt "mérni" tudtam: igen, mint oly sok rajongót, engem is a Black Sabbath igazított el, merre keresgéljek, amihez persze hozzájárult az akkoriban az egyetlen, országos terjesztésű szakmai lap, a Metal Hammer két vezetőjének, Cselőtei és Lénárd (RIP) Lászlónak hangos és leplezetlen imádata is a szombatisták zenéje iránt. (De ne legyünk igazságtalanok a Rockinformmal szemben sem, már ami a "szakirodalmat" illeti, ráadásul, mivel kitekintettek a blues műfajára is, egy időben szívesebben is olvastam őket, és az sem elhallgatásra ítélendő körülmény, hogy Túrisas kolléga ott kezdte kritikusi szárnyait bontogatni – bocs a hülye szóviccért!)

Mindezt egybevetve hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden Sabbath lemez tetszett, az 1992-ben megjelent "Dehumanizer" viszont egy tagló erejével kólintott fejbe, innentől fogva pedig nem volt kérdéses, mit is keressek a lemezboltok akkoriban már virágzó kínálatában. Mondanom sem kell, hogy a Hammer kritikáiban csorgó nyállal kerestem  azokat a lemezeket, amiket a doom – ekkor már tudtam a keresett stílus nevét – atyjainak munkásságához hasonlítottak, így találtam rá egy akkor még ismeretlen magyar együttes, a Nevergreen "Game Over" című debütlemezére, amit az egyik Laci stílusában a Sabbath-féle birodalom alapköveihez hasonlított, nekem pedig ennyi is elég volt ahhoz, hogy megrohamozva a legközelebbi lemezboltot, megvegyem a csúf, zöld borítóval ellátott kazettát, és az első hallgatás után rabul ejtsen a dalokból áradó "barbár romantika" hangulata.

Azt persze éreztem, hogy a doomon kívül van itt valami más is, amit a vastag billentyűszőnyeg és a dallamok végítélet-féle monumentalitása varázsolt a cammogó ütemek fölé – ennél az Ozzy-féle Sabbath azért mind hangzásában, mind zenei megoldásaiban földhözragadtabb volt –, annyira azonban még nem voltam kiművelve, hogy ráismerjek a gótikus rock jegyeire, amihez a Jugoszláv polgárháború szörnyűségéből táplálkozó, de mindazt egy prehisztorikus fantasy jegyébe oltó, korlátozott, ám markáns szókinccsel a zenei vászonra festett szövegi tabló járult.

A Nevergreen aztán ugyanolyan változatos pályát futott be, mint viszonyulásom a csapathoz: a slágeresebb, gótikusabb korszakukat sikerült elengednem – aztán maga az együttes is kettészakadt –, hogy végül 2009-ben az "Új Birodalom"-mal kezdődő, a heavy metalhoz mind közelebb  cammogó, így a barbár hordákat egyre többször már középtempós lendülettel kaszaboló  korszakukban ismét rájuk leljek.

A módosuló pályakép miatt igazából nem voltam meglepve, mikor először találkoztam a youtube-on a Nevergreen szellemi vezetőjének, Matláry Miklós billentyűsnek és – számomra bevallom, ismeretlen – két társának, Kovács Nemes András énekesnek és Ispán András basszusgitárosnak új projektjével, az Imperiummal, illetve annak közzétett két dalával. Az általuk közvetített epikus, sötét tónusú, misztikummal teli, szimfonikus hatású stílus nem is áll olyan messze a Nevergreen említett korszakának "metalosabb" darabjaitól, jóllehet, ha a "Sohazöldek" lemezeit a doomosabb Sabbath klasszikusokhoz hasonlítjuk, akkor a "Torony az égen" a Tony Martinnal fémjelzett "Tyr"-hez áll legközelebb, nem véletlenül, hogy a magyar együttes lemezére aggatott jelzőim tökéletesen illenek az angolok "Viking-eposzára" is, és a közeli rokonság talán csak Iommi utánozhatatlansága miatt nem jelenthető ki teljes bizonyossággal. (Az analógiára Geoff Nichols billentyűs hangsúlyosabb szerepe is ráerősít: a hangulatteremtésben talán a "Tyr"-en volt a legfontosabb szerepe, prior részese lévén az együttes legrétegzettebb hangzású albumának.)

Az Imperium azonban nem pusztán a három felsorolt zenész munkáját dicséri, a gitár -és dobjáték több meghívott barát szereplésének gyümölcse: Ruszity Vladimir, Galambos Zsolt, Kovács Gábor, Lukács Attila, Roncsák Marcell, Katja Mavec, Szijártó Zsolt, Saša Friš, Farkas Bence  gitáron, Német Attila, Marko Dulić, Luka Jelisavčić, Horváth Péter pedig dobon járult hozzá a végeredményhez, ami úgy érzem, tökéletesen tükrözi az állandó tagok elképzeléseit, amikkel több évnyi "ötlethalmozódás" adott a hallgatóknak jegyet a lemezről feldübörgő epikus és misztikus zenei utazáshoz.

Az öt évnyi alkotói folyamat szerencsére nem "tördelte szét" a dalok alkotta dramaturgiai ívet, viszont a három feldolgozásból – Varga Miklós: Európa, Dinamit: Te mondd meg, Kalapács: Nem az, ami megöl – a két utóbbit ugyan sikerült a zenei koncepcióba integrálni, ráadásul úgy, hogy ha nem ismered az eredetit, nem is tűnne fel, hogy itt akár több évtizedes, ráadásul egy más stílusból származó ihletforrásról van szó, de Vikidálék szövegi világa egy másik világ más emberéhez szól, így jócskán kilóg a Matláry-féle, jellegzetes metaforákkal felvázolt, apokaliptikus képsorozatból. S maradjunk még egy kicsit a feldolgozásoknál: bár az "Európa" a maga monumentális dallamvezetésénél fogva abszolút alkalmas lenne az adekvát hangulati-hangzásbeli átformálásra, a megoldást mégis kissé elsietettnek vélem – egyrészt, mert tényleg gyorsabb ütemben szól a dal, ami kevésbé teszi lehetővé az érzelmi kibontást, majd a befejezésnél az emocionális robbanást, másrészt rövidebb is lett, ami alapvető hiba, mert ez éppen olyan szerzemény, ami a maga hipnotikus, majd magával ragadó jellegénél fogva igényli a hosszabb kifejtést. (Van még egy "önfeldolgozás" is a lemezen, hiszen a "Leszek szél" már szerepelt Rudán Joe "Vasvitéz" című albumán, azonban egy másfajta hangszereléssel és stílusbeli koncepcióval.)

De ennyit a negatívumokról, mert a lemez jó. Nem, kiváló. Olyan hiánypótló vállalkozás, ami nemzetközi színvonalon képes az epikus heavy metal sztenderdjeit világgá zengeni és ha modorosan fogalmazhatok, alkalmas arra, hogy a katedrálisok, és az egekbe törő sziklák között süvítő szél himnuszgyűjteménye legyen, amiben az apróvá zsugorodó ember nem tud mást tenni, mint feloldódni a végtelen, hömpölygő dallamfolyamban. Ám még mielőtt valamiféle félresikerült egzisztenciális elmélkedésbe kezdenék, gyorsan le is zárom a gondolatmenetet, és a többit meghagyom a filozófusoknak és esztétáknak, vagy az album hallgatóinak.

A zenei irányról és a megvalósításról – ami a magyar viszonyok között kiemelkedő hangzással és hangszereléssel robbantja ki a lemezt az éves átlagból – muszáj szót ejteni a zenészekről: Matláry Miklós a maga  világában ott van a legegyedibb billentyűsök között, elég két leütött hang, azonnal rá fogsz ismerni, és ha az hiba, hogy nem akar "kicsiben" fogalmazni – vagyis nála minden zenei téma közelít a kozmikus méretekhez – akkor ez szerintem bőven vállalható; zenészről van szó, nem politikusról.

Ispán András basszusgitárosnak kiemelkedő szerepe van a vastag, korszerű hangzás megteremtésében, ráadásul a zeneszerzésben is Miklós társa tudott lenni, Kovács Nemes András pedig számomra az év meglepetése – végre egy magyar hang, ami ugyan egy kicsit "operatikusabban", de teljes joggal képes a Tony Martin-féle epikus/misztikus énekiskolában a legjobbak között lenni.

Kedves olvasóm, ez bizony hosszúra sikeredett, ráadásul a kritikába nem illő, szubjektív életérzés/életesemény taglalásával – így, ünnepekhez közeledve talán az ember nyitottabb a számadásra, és ha túlságosan megszaladtak a billentyűk, bocsátsd azt meg a lassan 55 éves, így a nosztalgiára egyre hajlamosabb személy szentimentális oldalának.

Ajánlom hát az albumot minden olyan hallgatónak, akik szeretnek a mindennapok politikai, gazdasági értékszéthúzódásából kiszabadulni egy olyan fantasy világba, ahol a többszöri végítélet után mindig ott van az újjászületés.

Garael

Danko Jones: Leo Rising (2025)

A punk és a metal genetikailag és történetileg is szorosan összekapcsolódik, példaként elég csak Paul DiAnno felbukkanását megemlíteni a heavy metal alapvetéseknek számító korai Maiden albumokon. Ifjú koromban én is hallgattam mindent, amiben torzított gitár volt, de ezt alighanem inkább a szülők és az ő muzsikájuk iránti lázadás vezette, mintsem jól átgondolt koncepció. Mindenesetre teljesen normális volt akkoriban, hogy egy délután lepörgött egymás után egy Pink Floyd, egy Judas Priest és egy The Exploited korong a haveri társaságban, lefojtva kalóz URH koncert-felvételekkel kazettáról. Úgyhogy nekem speciel semmi bajom a punkkal.

Persze már a punk sem a régi. Az amcsik tönkretették azt is. A Green Day meglőtte, a The Offspring hazavitte, a Blink-182 jól megfőzte, a Rancid pedig hamm, bekapta. Mármint az egésznek a lényegét, a lázadást. Kommercializálták a brit melósnegyedek egykori dühét, ahogy piacosítanak ők mindent. (Lásd még a thrash esetét a Fekete Lemezzel.) Nem csoda, hogy kanadaiként Danko Jones is a szórakoztatás felől közelíti meg a műfajt, ennek ellenére sem tudok igazán haragudni rá. Egyrészt, mert ordas nagy metal rajongó, másrészt, mert a mély társadalmi és politikai mondanivaló hiányát humorral és kellő (ön)iróniával pótolja.

Rettenet nagy hullámzás az utóbbi időben a lemezei színvonalában nincsen, most se kell csalódnunk. Hozza a megszokott punk 'n' rollt, odafigyelve azért az arányokra. Például az "Everyday Is Saturday Night" sláger-túltengését követő szám úgy kezdődik, mintha Sex Pistols feldolgozás lenne. Aztán úgy is folytatódik. Legjobban azok a nóták jönnek be, ahol visszaásunk a '60-as, '70-es évekig (Hot Fox, Pretty Suff, Too Slick For Love), ezek zenei alapjairól mondjuk a The Kinks ikonikus dalai, vagy éppenséggel a korai Alice Cooper előbb jut eszünkbe, mint bármilyen pop-punk szösszenet. A rapbe hajló szövegmondás (à la Red Hot Chili) viszont elég modernséget visz a dologba.

Szóval változatos a cucc. Danko Jones amúgy is az ideális fesztivál-zenekar, életkortól függetlenül ad valamit a közönségnek, talál benne magának valót fiatal és öreg is. Plusz a második refrént a számokban már akkor is vele énekled, ha előtte még egy kukkot sem hallottál tőlük. Hisz' végül is ez csak egyszerű rákenroll.

Wings Of Steel: Winds Of Time (2025)

Mondtam én, hogy van ebben a csapatban kurázsi. 11 perces nótával kezdeni az albumot…, jó, mondjuk rögtön utána jön egy három percet sem ütő, így gyorsan helyreáll az egyensúly. Előre lépésnek érzem ezt most az előzőhöz képest (pedig az sem volt rossz), egyre kevesebbszer jut eszembe velük kapcsán a Queensryche és a Crimson Glory. Határozottan növesztettek egyfajta egyéniséget, amibe a gyorsabb és epikus témák mellé a lassabb, de továbbra is heroikus szöszölgetés is belefér, úgyhogy némi Savatage és Manowar feeling is felsorakozott a korábbi hatások mellé.

Igen, halálosan komolyan gondolják a metalkodást és tudatosan építik a karrierjüket. Ha jól tudom, beküzdötték magukat a Sabaton elé annak az amerikai turnéjára, ezzel biztosan szereznek még néhány rajongót majd. Odafigyelnek a hangzásra és a borítókra is, nem csak zeneileg hoznak minőséget. Ha csipázod a fent említett bandákat, a magasan szárnyaló énektémákat és a füstölgő gitárszólókat, és speciel egy kis macsós magamutogatástól sem ódzkodsz, akkor ez a te zenéd. (Megírni idén már nem lesz időm, de hasonló koncepcióban – tradicionális metal sok-sok gitárhősködéssel – fogant a Jet Jaguar nevű mexikói csapat új korongja is. Egyenesebb vonalú a muzsika, az ének sem ezen a színvonalon van, de ha bírod a nagy virgákat, azt sem érdemes kihagyni.)

Bangalore Choir: Rapid Fire Succession: On target, Pt. II. (2025)

A melodikus hard rock él és virul, rendre jelennek meg remek alkotások ebben a zsánerben. Lásd Sainted Sinners, Stargazer, Treat, vagy éppenséggel Khalil Turk az utóbbi néhány hét felhozatalából. A hab a tortán, a pont az i-n, a happy finish a thai masszázs végén a Bangalore Choir idei nagylemeze, ami ügyesen beesett így az év végére. Erős kijelentés ez, rögvest felmerül a kérdés, hogy ki a fene az a Bangalore Choir. David Reece Accept előtti, kvázi egylemezes bandájáról van szó. Későn érkeztek a színtérre ők is, pedig az eredeti "On Target" (1992) hibátlan alkotás volt, még ha rögtön utána földbe is álltak. A 2010-es újjáalakulás utáni munkásságukat nem ismertem, de ennek a dalcsokornak a fényében majd utánanézek annak is.

Valószínűleg nem véletlen az "On Target II" cím, ők is úgy érezhették, hogy ez a mű hozza a klasszikusuk színvonalát és megidézi annak a hangulatát. És ez pontosan így is van. Iszonyat slágergyűjtemény az egész, a hossza ellenére (16 szám, amolyan dupla albumként hirdetik, ha van ennek értelme még egyáltalán manapság a Spotify időkben) alig van rajta gyenge megmozdulás. Talán éppen az acceptes "Prisoner" újraértelmezése az egyetlen felesleges momentum, de különlegességnek elmegy az is. Reece hangja jól öregszik, a lassabb tételekben kicsit Rod Stewartra és Bruce Springteenre veszi a figurát, simán el tudom képzelni, ahogy hetven pluszosan majd classic rockot nyom. A gitárosokat is ki kell emeljük (többen is vannak): nemcsak a szólók hibátlanok, de olyan könnyeden gördülnek elő a kezeik alól a jobbnál jobb riffek, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

Alighanem az év dallamos lemeze, na!

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.robmoratti.net
facebook.com/rob.moratti

Tényleg ízlés dolga, hogy valaki kedveli-e Moratti bársonyos, kisfiús - hogy ne mondjam: szirupos - orgánumát. Azt viszont nehéz lenne vitatni, hogy tökéletesen illeszkedik az AOR-univerzum stiláris mátrixába (hú, ezt jól megaszontam!). Úgy is fogalmazhatnék, hogy kvintesszenciális AOR hang az övé, nyilván nem véletlenül hívták meg egykor a Sagába (The Human Condition, 2009) vagy éppen a Rage Of Angelsbe.

Moratti már régóta az önálló karrierjét építgeti, s ehhez komoly segítségre, támogató partnerre talált a nápolyi Frontiers kiadóban. Azok után, amit az első bekezdésben leírtam, aligha meglepő, hogy Perugino-bácsi a saját istállójába csábította a kanadai énekest. A "Sovereign" Moratti hatodik szólóalbuma (második a Frontiersnál), és - szerencsénkre - most is nagyon képzett, hiteles muzsikusokkal dolgozott együtt. Elég, ha annyit mondok: Joel Hoekstra (Night Ranger, Whitesnake, TSO) szólógitározik - nem is akárhogy! - és Tony Franklin (mindenhol - is) kezeli a basszusgitárt.

Nem állítom, hogy a "Sovereign" tömény izgalom, még azt sem, hogy a stílusirányzat legjobb lemezei közé tartozik, de tényleg élvezetes dalcsokor, talán Moratti karrierjének egyik legszemre-(fülbe?)-valóbb darabja. Moratti hangja (amit - elismerem - lehet nem szeretni) egészen egyedi, van egy sajátos dallamvilága és zeneszerzőnek sem utolsó. A kedvenc dalom egyértelműen a "The Calling" - ha ilyen nótákat tudnék írni, még a varangyos békát is mosolyogva csókolnám szájon! Hibátlan AOR-sztenderd.

Személy szerint örültem volna egy vastagabban dübörgő ritmusszekciónak, egy kövérebb gitárhangzásnak és jóval kevesebb csilingelő szinti-hangszínnek, de tudomásul kell venni, hogy az AOR-nak is megvan a maga "kánonja", amitől eltérni bizony azt eredményezné, hogy a rajongók - akik szerintem így is vészesen fogyóban vannak - esetleg megorrolnak az előadóra a szabálykövetés pimasz és kirívó hanyagolása miatt.

Tartuffe

Akármekkora kedvenc is, ha koncertszervező lennék, lehet, hogy nem mertem volna lekötni egy Kiko bulit Budapesten. Egy jórészt instrumentális dalokkal koncertező gitárfenomén nem vonz nálunk tömegeket, és akkor most nagyon diplomatikusan igyekeztem megfogalmazni azt a penetráns zenei igénytelenséget, ami Dáridóországban az osztályrészünk. (Jut eszembe! Áramlopcsi Lajcsi újraindítja dáridóját a TV2-n. Aztakurva!)

Igen, a környező országok mindegyikében kisebb kockázattal lehet a mainstreamhez nem tartozó rock/metal előadók koncertjét megszervezni, ez a fájó igazság. Ehhez képest viszont nem kis örömmel nyugtáztuk, hogy az OFF Kultur koncertterme azért besűrűsödött annyira, hogy nem volt kínos kicsit sem az összkép.

Miután Tartuffe kollégával felismertük a szaksajtó néhány arcát, szerényen triumfálva elkezdtük szop... megveregetni egymás hátát, hogy azért csak a mi jelenlétünk a legindokoltabb itt. És ebben most tényleg semmi túlzás nincs. Nincs még egy olyan netes (szív megszakad, de az utolsó printsajtó is már kuka...) orgánum, ahol Kiko lemezeiről annyiszor lehetett volna olvasni, mint nálunk. Sőt, ha összeadjuk a szaksajtó valamennyi cikkét a Kiko Loureiro kulcsszó találataival, akkor is sanszos, hogy lenyomjuk a mezőnyt. (El is határoztuk, hogy a következő koncertre már DionysosRising blog-pólóban megyünk.) Mindezért meg is érdemeltem a Gondviselés azon kedves gesztusát, hogy tavaly Stockholmban összefutottam vele az utcán, ahol is nagy örömmel üdvözöltük egymást. Na, jó, ez utóbbi mondat kölcsönösségre utaló megjegyzése arcátlan hazugság, elismerem...

Igen, Kiko nagy közös kedvenc és saját jogon kijár(na) neki a világhír, de azért nem lehet elhallgatni azt a tényt, hogy ha a jó szimatú Mustaine nem hívja a Megadeth-be, akkor tényleg csak néhányan zarándokoltunk volna ki Újpestig, hogy halljuk azt a mesteri gitárjátékot. A néhány éves Megadeth-tagság és a két erős lemez tette igazán ismertté a nevét, holott pl. nekem (és azt hiszem, hogy Tartuffe esetében dettó) egyik sincs meg, de a brazil anyabanda Angra és Kiko szólólemezeiből éppen 12 db van a gyűjteményemben.

Nem húzva feleslegesen az időt, 20.00 óra után néhány perccel, az angrás társakkal (Bruno Valverde - dobok, Felipe Andreoli - basszus) örömzene vette kezdetét. Tartuffe írt itt a legutóbbi két lemezéről. Teljesen egyetértve a leírtakkal, magam is osztom azt az álláspontját, hogy a lemezek ugyan önmagukban nézve a földi halandó gitárosok többségének elérhetetlen színvonalat képviselnek, az addig védjegyszerű latin hatás és önfeledt "szambahangulat" háttérbe szorult, inkább a súlyosabb progresszív vonalat preferálva. Ebből fakadóan nekem a legnagyobb élmény a műsor derekán elhangzó "No Gravity" volt, mint abszolút csúcspont, a hosszú latinos imprókkal, hangszerszólókkal.

Nyilván azt Kiko maga is tudja, hogy népszerűségben mit köszönhet a Megadeth-nek, tudván azt is, hogy a jelenlévők jelentős része számított is e korszak megidézésére. Ezt én úgy képzeltem, hogy a "Tornado Of Souls" ikonikus szólóját majd lazán elnyomja és jónapot, ehelyett egy három számos blokkot kaptunk a két általa feljátszott lemezről. Nem volt ezzel sem gond, bár érdekes, hogy a dalok Kiko hangjával egy teljesen más dimenziót kaptak, én szívesebben hallgattam volna instru dalokat, főleg a korai korszakból, A "Fullblast" lemez pl. teljesen kimaradt az amúgy arányosan megidézett diszkográfiából. Volt a műsor végén természetesen Angra is, ami ziccer és papírforma volt, a közönség is jól vette. Itt egy meglepetésvendég is besétált, kár, hogy sem mi, sem a közönség nagy része nem ismerte azt a bizonyos "Andrást", aki így egy szempillanat alatt lett "Angrás". Gitáron segítette ki a főhőst. Mindenesetre tök cuki volt, a koncert után összeszedte az aláíratni szánt cuccokat és hátravitte a backstage-be, majd visszahozta, amit többször is megismételt. Köszönjük, András!

Kiko Loureiro korunk egyik legjobb gitárosa, hihetetlen feelinggel, lazán, sok mozgással (csak az énekelt dalok, illetve a wah pedál taposása közben tudtam értékelhető képet lőni, ott nem mozdult be a feje…) , impresszív színpadi jelenléttel adja elő szenzációs, gitártechnikailag rendkívül nehéz, de mégis befogadható dalait. Örülök, hogy a gitárhősök dacolnak a realitással, és annak ellenére láthattam rövid időn belül két instrumentális koncertet (a másik Yngwie volt), hogy a műfaj elvben már nem is létezik.

Mi négyen voltunk, abból egyikünk egy ifjú, kamaszkorú gitáros. Úgy éreztem, hogy óriási élmény volt neki (is), tehát semmi nincs veszve. 1984–90 között mi ebben a (gitárhős)korszakban szocializálódtunk zeneileg, egy életre elköteleződve, aztán megéltük, hogy egyenesen ciki (???) és kínos volt (1992–98), majd szintézisként visszatért ugyan a hangszerszóló a dalokba, de önálló műfajként hivatalosan már nem tud(ott) hallgatókat megszólítani, ahogy erről éppen a napokban panaszkodott az eddás Alapi Steve egy Facebook-posztjában

Na, ehhez képest...

Túrisas

Kiadó:
Szerzői Kiadás

Honlap:
facebook.com/infinitecorridor

Mit kiált az ember, ha a hallgatott album első dala egy szegecsekben fogant, motorzajos Judas Priest kópia, a második az Iron Maiden galoppozós, sikerültebb pillanatait másolja, a negyedik egy tömör esszé a Tony Martinos Black Sabbathról, csak az idézetek hivatkozásait spórolták le a jogdíjjal együtt, az ötödik…ááá, hagyjuk is, inkább sikítsuk hangosan: TOLVAJ!, vagy hát nem is, inkább azt, hogy…FÁJIN!

Az Infinity Corridor nevű, "kódexmásoló" magyar csapat első lemezét Kotta kolléga ajánlására hallgattam meg – és milyen jól tettem! Mert eredetiség ugyan annyi van a prezentált zenében, mint amennyi szintetizátorszóló a  barokk darabokban, de amit csinálnak, azt legalább jól csinálják – még szerencse, hogy a blogunk nem tagja a "lopott ötletek nagyon különleges ügyosztályának".

A gitáros, Tóth Balázs – aki Koppenhágában él – és a karakteres hanggal rendelkező énekes, Faggyas Ádám mellett azonban nincs állandó tagja az együttesnek, és jóllehet, a dobnál az Ordan Ogan zenészét, Dirk Meyer-Berhornt tüntették fel, azonban véleményem szerint mind az ütős, mind a szimfonikus kíséret – mert az is van –, vagy az AI, vagy egy ügyes programozó – esetleg mindkettő – munkáját dicséri, ebből fakadóan a hangzás nem üti meg a világszínvonalat, sőt, talán még a koppenhágai bárokban elvárt szintet sem, de a dalok, mint újfent írtam – a deja vu-t okozó korlátaik között – , akárhogy nézem is, rendben vannak. (Bár lehet, hogy nézés nálam nem értékmérő tényező, mert kissé kancsal vagyok.)

De az említetteken kívül még milyen "para-frázisokkal" találkozhat a lemezen az ember? Nos, a fiúk a merítési lehetőségeknek igencsak utánanéztek, mert szinte minden dal önálló lopott entitással bír: az "Ashwatthama" a sláger időszakát élő Theriont, a "Feathers in Rain" című power-líra az epikus időszakát élő Savatage-t, a "Serpent Gate" a Stormwitch-et, vagy a korai Hammerfallt, a számomra talán az egyik legszimpatikusabb "Deserter" doom-riffekben tocsogó vánszorgásából kinövő hősies rigmusok – amihez némi death metalos hörgés is járul – pedig a Candlemasst juttatják az eszembe, amihez a dallamformálásban az első két lemezén még más utakat járó  Manowart is felfedezheti a figyelmes hallgató.

A fiúk talán maguk is érezték, hogy nem lettek az egyéniség-kutatás professzorai, így önigazolásként a hazánkban már gyakran járt, és annak idején a Daczi Zsolt által alapított Tirana Rockers újra felvett "Sex Dealer" klasszikusán vendégeskedő Tim Owenst is el tudták csalni a már említett Judas Priest ihlette nyitódal a lemez végén megismételt duettes változatába.

S hogy mindezek ellenére miért is nem kell félniük a fiúknak a plágium nevezetű, a művészetekben gyakran felbukkanó, ihletszolgáló zenei Isten ölelő karjaitól? Mert ha úgy vesszük, az AI feltételezett segítsége humán vonalvezetéssel valósult meg, és inkább ötletekkel, mintsem kész megoldásokkal szolgált – bár van, akinek már ez is túl sok ahhoz, hogy emberi karakterrel bíró alkotásként értelmezze a két zenész egyébként szórakoztató, stílusgyakorlatokként is értelmezendő debüt lemezét. Azok pedig nyugodtan bólogassanak, mennyire dehumanizáló világban élünk, bár erről nem az algoritmusok, hanem mi, saját magunk tehetünk.

Garael

Kiadó:
Shrapnel Records

Honlap:
facebook.com/thedarrenhousholder

Egy felszámolt CD üzletből évekkel ezelőtt megvásárolt (kb. 800 darabos) CD táram/polcom betelt, így ma már csak nagyon indokolt esetben veszek lemezeket. Egyetlen és kötelező kivétel van; ha külföldön járok, föl kell keressek egy lemezboltot (ez manapság már jobbára csak second hand...), és kell vegyek egy lemezt emlékbe, lehetőség szerint az adott ország előadójától (New York/TSO, Helsinki/Michael Monroe, Stockholm/Crashdiët stb.), a tokba pedig beleteszem az üzlet blokkját és matricáját (már ha van nekik, de általában van.)

Múlt héten Rómában jártam egy jó kis turiban, ahol ugyan nem olasz előadó lett végül a zsákmány, hanem egy Mike Varney által fölfedezett gitáros. Megörültem, mert gyűjtö(tte)m ezeket az instru Shrapnel cuccokat, de nem könnyű ma már a hiányzókat beszerezni.

Darren máig aktív zenész, hosszú rőzse a búrán ugyan nincs már, kockahasa viszont de, ami nem kis teljesítmény 60 évesen, bár nyílván nem utóbbi van fókuszban a blogon. Berklee College of Music növendék volt a jó Darren (ahogy a Dream Theater törzsgárdája is), ez önmagában annyit jelent, hogy technikailag mindent tud a gitározásról, úgy (zene-)elméletben, mint gyakorlatban. Velük szemben szokták fölhozni kritikaként, hogy muzsikus gépek, egyéniség és saját, önálló zenei gondolatok nélkül.

Ez egy általánosító, lesajnáló bélyeg, amely a többségre ráadásul nem is vonatkoztatható. John Mayer vagy Diana Kroll pl. nem annyira futószalag muzsikusok, ugye... Darren nyílván nem említhető egy lapon velük, de debütáló lemeze azért nagyon is figyelemreméltó megjelenés. Mike Varney egyébként sem vádolható azzal, hogy ne lett volna szimata a lemezszerződésben reménykedő nagyon sok gitáros közül kiemelni a kevés, arra igazán érdemeseket.

A trióban rögzített anyag (Ray Luzier - dob, Andrey Berry - bőgő) '92-ben jött ki. Ekkor már túlvoltunk a shredder-boom forradalmi időszakán. A rock-funk-blues tengelyen elhelyezhető muzsika rendkívül impresszív bemutatkozás, annak rendje s módja szerint be is ragadt a lejátszóba. Nehéz megfogalmazni, de van ezeknek a lassan már 35-40 éves Shrapnel-shredder lemezeknek egy sajátos, szerethető hangulata, a bátran demonstrált, fölényesen könnyed technikai tudáson túl a kompozíciós, dalközpontú megközelítésük, amely a mai instrumentális lemezekből számomra már sokszor hiányzik. Ezeknél is lenyűgöz a technikai tudás, de közel sem tudnak annyira közel kerülni hozzám. Előbbieknél ifjonti tüzet, forradalmi, úttörő ihletettséget érzek, utóbbiaknál már "csak" végtelen profizmust, tökéletességet.

Housholder világa talán Greg Howe-hoz áll legközelebb. Remek, de nem szájbarágós dallamok, sokadik hallgatás után is találok benne izgalmat, ráadásul ritmusgitátozásban is erős, ami plusz ízt ad az anyagnak. Gitárosoknak, instru-barátoknak bátran ajánlom, sok örömük lesz benne, a mezei rockrajongó nem biztos, hogy tudja majd értékelni, mert csak beavatottaknak tárja föl értékeit.

Túrisas

Kiadó:
Inside Out Music

Honlapok:
www.dreamtheater.net
facebook.com/dreamtheater

A koncertfelvételek többségének már régóta semmi értelme nincs, legalábbis audio élményként. Hol vannak már azok az idők, amikor egy Rainbow vagy Deep Purple akár tíz, de nemegyszer húszpercesre is hizlalta egy-egy dalát, telis-tele váratlan, egyben izgalmas hangszeres megoldással?! Nem látom be a miértjét, de elfogadom, hogy erre most talán kevésbé van igény befogadói részről. Fene megette, de ez van. Ha a zenekar hangról hangra ragaszkodik a lemezváltozathoz (és manapság inkább ez az általános), akkor már csak az ment meg egy koncertanyagot, ha a közönség extázisban tombolja/énekli végig a bulit és mindez hallható is (pl. a Maiden koncertek többsége).

A párizsi közönség ezzel szemben visszafogott, illedelmes hallgatóság, a zenekar pedig (ezúttal) érthető okokból nem változtat a legutolsó hangig megkomponált dalokon, egyetlen dalt kivéve. A "Hollow Years" teljesen más, mint a lemezen, bár spontaneitás itt sincs, már a Budokanban felvett koncertanyagon is ez a hosszabb változat szerepelt. Állat, szó se róla, Petrucci szólója embertelen, de csak ezért nem vettem volna meg a CD-t.

Audio élményként tehát számomra teljesen érdektelen a cucc, a lényeg viszont nekem nem is ez. Itt a teljes koncert két Blu-ray korongon, ez pedig természetesen megindokolja, sőt kiköveteli a vásárlást, még akkor is, ha a zenekar koncertkatalógusa amúgy tekintélyes DVD/Blu-ray fronton (is). A londoni koncerten rögzített "Distant Memories" (2020) van legközelebb időben és minőségben, sőt kiállításában is a mostani anyaghoz, de azóta visszatért Portnoy, úgyhogy az indokoltságát nem kell magyarázni, de egyben remek alkalom párhuzamot vonni a két hasonló megjelenés között.

Ha van is, nem érezni igazán a felszabadult örömet a tékozló fiú visszatérése kapcsán. Rudess és Mangini a második sorban szinte végig szórakoztatják egymást a londoni koncert alatt, most ez nem látványos a Rudess-Portnoy relációban, noha LaBrie a "my brother from an other mother" szavakkal mutatja be a visszatérőt. A kép és hang viszont egyaránt tökéletes, a vetítésekkel és szép fényekkel koreografált színpadkép is hasonló színvonalú mindkét esetben. Azon azért most felhúztam magam, hogy ezúttal a kamera el-elkalandozik Petrucci szólói alatt. Mert olyan mégse legyen már egy DT koncertfilmen, hogy pl. az "Under A Glass Moon" szólója nincs zoomolva, sőt másodpercekig mást látunk. Ejnye!!!

A szetlista összehasonlitása viszont nem lenne korrekt, mert a londoni a "Scenes..." évfordulós turnéja volt, ahol lement az egész lemez, azzal pedig nehéz versenyezni. Ezzel együtt azért én most néztem volna mást a "Barstool Warriors", "Constant Motion" sőt a majd félórás "Octavarium" helyett is, de belátom, ez teljesen szubjektív, más meg éppen ezeket látva borul térdre. Ilyen ez, ha egy zenekar ekkora és ilyen színvonalú életművel a háta mögött koncertezik.

Szerencsére a technika mára lehetővé teszi, hogy egy-egy koncertélményt szinte teljes valóságában újra átélhessünk a nappaliban. Ezért nem igazán tudok érvet a minőségi koncertkiadványok kötelező beszerzése ellen. A 3CD+2Blu-ray 7999 Ft-os ára is fogyasztóbarát. Fogyasszuk hát, egészséggel!

Túrisas

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
facebook.com/bloodboundmetal

Blogunk csapatában egyöntetű vélemény, hogy a svéd Bloodbound alkotói csúcsát egy olyan zenei spin-offal érte el, aminek sem előzménye, sem folytatása nem lett, holott a szigorúbb utakra tévedő "Tabula Rasa" úgy tartotta meg az együttesre jellemző dallamosságot, hogy a riffek kőkemény aprításával igazából nem kellett semmilyen kompromisszumot kötniük, és jóllehet, a háziasszonyok már nem biztos, hogy a kitüntetett album dalait hallgatva készítették el a vasárnapi ebédet, ám a metal zenei kritikai közvélemény egyöntetűen szavazta meg lemezt az addigi pályafutás legjobbjának.

Úgy látszik azonban, hogy több háziasszony hallgatta a csapatot, mint ahány kritikus, így sajnos a következő album már nemcsak egy jóval kommerszebb hangvételre váltott, de az "instrumentalisták" kénytelenek voltak az új irányvonallal egyet nem értő Urban Breedet – aki karriere során többször volt elégedetlen, mint elégedett, így együtteseinek száma közelít a "lapos föld" hívőkéhez, akiknek csoportja, hála a közösségi média sokszor butító jellegének, évről évre egyre nő – útjára bocsájtani.

S hogy mégis, mi az, ami az egyébként tökéletes himnuszokat gyártó együttest megkülönbözteti a "zenei kapudrog"-ként szolgáló – a gonoszabb hallgatók szerint lakossági metalt játszó – hasonszőrű Powerwolftól, Sabatontól, vagy a disco-metalt a köztudatba robbantó Battle Beasttől? Poénként az szolgálna, hogy semmi, de ha jobban megvizsgáljuk az együttes lemezeit, akkor rájöhetünk, hogy két dolog is van, ami miatt érdemes a közös köpönyegből kihúzni őket: a gitárokat kezelő testvérpárosnak a dallamhalmozás során ugyanis gyakran "elsül a keze", és a neoklasszikus futamok úgy rúgják feljebb a színvonalat, ahogy Kína az elmúlt évtizedekben a nemzeti össztermékét, emellett a dobmunka sem volt – eddig – annyira monoton és ötlettelen, ami sajnos jelen etapra az "ugye megmondtam” közönség örömére megalkotta az együtemű dobolás zenei mértékegységét, a sz.a.r.t....

Ettől függetlenül, aki eddig szerette a Patrik Johansson énekes fémjelezte korszakot, az most sem fog csalódni, mivel az együttes, amelyik olyan indulót tud hangjegyekbe kalapálni, mint a remek gitárszólóval is ellátott "As Empires Fall", megérdemli a figyelmet – nekem azonban ennyi már kevés. Hiába a remekül sikerült refréncsokor és az élvezetes gitármunka, ha a lemez – utolsó két dalát leszámítva – ugyanabban a tempóban és ötlettelen dobjátékkal darálja le a kötelező köröket, melyek ősforrásában könnyen felfedezzük a Hammerfallt, amiből következően annyi a dalokban az izgalom, mint Tarr Béla filmrendező díjakat nyert eposzaiban.

Mindezektől függetlenül senkit sem akarok elriasztani a lemeztől: ha csíped a stílust, garantálom a hallgatás közbeni dopaminlöketek megindulását az agyban, ráadásul a dallamok megfelelően kommerszek ahhoz, hogy anyunak megmutatva bármelyiket, szavak nélkül is bizonyítani tudjad, miszerint a metal és a tánczenei koktélon szocializálódott nagyérdemű metszete nem feltétlenül eredményez üres halmazt.

Ui.: A "The Nine Crusaders" klasszikus zenei ihletésű gitárszólója sok mindent megbocsájt, milyen kár, hogy ezt leszámítva a fiúk úgy ragadnak a biztonsági játékba, mint a pánik az előre be nem jelentett dolgozat előtti öt percbe.

Garael

Kiadó:
Kingmaker Management

Honlapok:
www.nickdvirgilio.com
nickdvirgilio.bandcamp.com
facebook.com/ndvofficial

A Genesis-rajongók igazán nem panaszkodhatnak 2025-ös esztendőre. A zenekar 1974-es híres konceptalbuma, a "The Lamb Lies Down on Broadway" tavaly "töltötte be" az 50. életévét. Ennek okán idén szeptemberben egy deluxe, ötlemezes, remaszterelt kiadása jelent meg. Dave Kerzner Sonic Elements kollektívája tavasszal kiadta az album félig zenekari filmzeneként újragondolt változatát "IT — A 50th Anniversary Celebration of The Lamb Lies Down on Broadway by Genesis" címmel. Steve Hackett, a Genesis egykori gitárosa pedig a nyár folyamán egy új koncertalbumot jelentetett meg "The Lamb Stands Up Live at the Royal Albert Hall" címmel, amelyet az aktuális Genesis Revisited turnéján rögzítettek, és amelyen a zenész az eredeti album néhány általa is társszerzőként jegyzett dalát eleveníti föl.

A koktélcseresznyét Nick D'Virgilio (Spock's Beard, Big Big Train, stb.) teszi föl a vastag tejszínhabréteg tetejére egy sajátos tribute-jellegű albummal, amit Mark Hornsby producer/hangmérnök segítségével álmodott meg még 2008-ban, de hanghordozón most először vehetjük kezünkbe az elkészült és idén még föl is tuningolt produktumot. Valódi tribute-albumról van szó, ahol nem egy az egyben hangzanak el a régi dalok, hanem áthangszerelve, kisebb-nagyobb változtatásokkal. Az elképzelés az volt, hogy nem ismert muzsikusokat kérnek föl a projektre, hanem a Nashville-i "zeneipar" hétpróbás stúdiózenészeit: lehet, hogy nem ismerjük a neveket, de kétség sem férhet hozzá, hogy a hangszeresek krémje lett fölvonultatva... Az egyetlen ismerős közreműködő Steve Hackett, aki utólag néhány gitárszólóval járult hozzá az erőfeszítéshez.

A duplalemezes rockopera Peter Gabriel Genesis-ben töltött munkásságának záróakkordja lett. Már a lemez munkálatai közben nyilvánvalóak voltak a "repedések" a banda és a legendás énekes között, aki a turné után ki is szállt. A feszültségek szerencsére nem hagytak nyomot a szerzeményeken, hiszen a kritkusok utólag egyetértenek abban, hogy a Genesis Peter Gabrieles korszakának ez az album nemcsak a lezárása, de bizonyos értelemben a csúcspontja is volt. Vitathatatlan, hogy a progresszív rock műfaj egyik alapművével van dolgunk, amely megérdemli a modern szellemiségű, rajongva tisztelgő földolgozást.

D'Virgilio koncepciója kezdettől fogva az volt, hogy nem szolgai módon reprodukálja az eredeti lemezt; ami pl. az énekét illeti, meg sem próbálta Gabrielt utánozni - ez az unikális frontember teljesen sajátos stílusa, manírjai és hangszíne miatt lehetetlen is lett volna. Néhány nóta teljesen át lett hangszerelve, ráadásul a legendás Abbey Road Studiosban kapott némi nagyzenekari vonóskíséretet is. Nem is látom értelmét a további részletezésnek. Ezt egyszerűen hallani és élvezni kell - megéri a ráfordított több mint másfél óra minden percét. Soha rosszabb tribute-ot!

Tartuffe

Sainted Sinners: High On Fire (2025)

Azt tudtad, hogy Hirleman Bercinek van egy közös bandája David Reece-szel? Ha nem, akkor jó, mert nincs is. De volt. A Sainted Sinnersben kezdetben még az ex-Accept vokalista tolta, 2020 óta viszont már Jack Meille (Tygers Of Pan Tang) áll a mikrofon mögött. A sokad vonalban nyomják - ez már az ötödik lemezük - kvázi ismeretlenül. Pedig zeneileg eléggé rendben vannak, nem itt lenne a helyük. Maga a tagság is impozáns, aranytorkú Jacopo mellett Bonfire, Gotthard és ex-Freedom Call muzsikusok verődtek itt össze egy kis öröm-bazseválásra (és hát, ugye, a mi Bercink sem nyeretlen kétéves).

Egy külföldi blog úgy jellemezte őket, mint amikor a Kiss találkozik a Deep Purple-lel. És tényleg, azzal a kiegészítéssel, hogy a Kiss helyett/mellett akár a Poisont is mondhatnánk. Az összhatás valahol a Danger Danger – HOL vonalon landol. Stadion metal at its best, ahogy a művelt francia mondja, a '90-es évek elejének teljes pompájában és grandiozitásában. Még egy  kis hazabeszélés a végére: a korong slágerének (Sunshine) kezdő riffje a világ többi részének alighanem Lenny Kravitzot villantja fel, mint lehetséges inspirációt, de a magyar huligánok tudni fogják, hogy ezt alighanem egy királylány ihlette.

Testament: Para Bellum (2025)

Mikor ment át a Testament modern metal zenekarba? Ti tudjátok? Nos, nálam ez a transzformáció kimaradt. Hozzá kell tegyem, sosem csengtek egybe a hullámhosszaink: mire a "Legacy" megjelent, már régen eldőlt, hogy a Metallica, a Megadeth és a Slayer lesznek a kedvenc thrash csapataim – futottak még Anthrax és Overkill. Érdekes, ha az öt legjobb (rám legnagyobb hatást gyakorló) műfaji albumot kérdeznéd, a "Bonded by Blood" és az "Infenal Overkill" biztosan ott lenne a listán, hosszú távon az Exodus és a Destruction mégse tudta tartani tempót. Egy szó, mint száz, a Testament nálam megragadt a másod-harmad vonalban, úgy emlékszem, valahol a "Souls Of Black" tájékán el is engedtem őket, ami azt jelenti, nem vettem tőlük már hanghordozót, másra költöttem a nehezen megkeresett zsetont.

A "Para Bellum"-ról viszont jókat hallottam, ezért belehallgattam. Aztán bele is ragadtam egy időre, mert bivalyerős zúzdát hoztak össze a kaliforniaiak. Egyetlen szépséghibája van: a produkció legalább annyira death, mint thrash. Hovatovább, a black metalos károgás és blastbeatek is rendre előkerülnek. Ismertek, nálam a hörgés és a károgás csak mértékkel, színesítő elemként működik, de itt jó érzékkel keverednek ezek az elemek a hagyományosabb megoldásokkal. Meghalt egy közepes thrash banda (na, ezért majd kapok), de megszületett egy bika modern metal zenekar. Soha rosszabb cserét!

Mausoleum Gate: Space, Rituals and Magick (2025)

Omegás kezdés után jön a P. Mobil. Az első benyomás az album egészét leírja: a '70-es évekből táplálkozó, enyhén progresszív space rock keveredik itt billentyűkben bővelkedő, Hammond-bűvöletben megmártózó old school hard rockkal, de néhol a nyolcvanas évek elejét is megkarcoljuk egy-egy proto-metal riffel és megoldással; mondjuk konkrétan az Angel Witch jutott az eszembe néhányszor. Összességében olyan korai Magnum, Heep és Scorpions érzete van, szigorúan az első néhány lemez környékéről, de ha párszor beugrik a Black Sabbath és/vagy az első két Ozzy, akkor sem jársz rossz helyen. Az elvont, okkult szövegvilág és a pszichedélia sem áll távol tőlük, úgyhogy nem veszünk össze a Hawkwinden és a Witchfinder Generalon sem.

Úristen, már megint egy retro brigád, nem unalmas ez még? Nem. Így nem. Tudniillik, a sokféle hatás teljesen organikusan, erőlködés és izzadtságszag nélkül fonódik egybe a finn csapat zenei világában. Hangulatteremtésből ötös a „Space…", miközben bealudni sem kell rajta, vannak itt csipegetős-bólogatós témák is. Harmadik nekifutásra ez teljesen rendben van. És most olyat mondok, hogy lehet, magam is megbánom: a Ghost rajongókat kifejezetten megtalálhatja ez a megközelítés. T.i. kétségkívül rock, de nem túl harsány, ugyanakkor a hangulatos és alapvetően ártalmatlan muzsikához kicsit okkultabb atmoszféra és szövegvilág tartozik. Hát, ha még maszkot is viselnének! ...

Kotta