Dionysos Rising

2021.sze.21.
Írta: Kotta 3 komment

Kedvenc lemezeim – Kiegészítés

Amikor annak idején leadtam a listámat, a megjelenés napján leesett, hogy valamit nagyon el…szúrtam. A felhívást a kedvenc lemezek összeszedésére én automatikusan heavy metal albumokként értelmeztem, és annyira fókuszáltam a kemény rockra, hogy az egyik legnagyobb favoritomat, a "Misplaced Childhood"-ot simán lehagytam. Azóta furdal a lelkiismeret, hogy ez nem maradhat így, kell írjak egy kiegészítést az eredeti bejegyzéshez. Nem utolsósorban motivál az is, hátha Tartuffe és Túrisas is kedvet kap ahhoz, hogy megosszák, számukra mik minden idők top korongjai (Garael, hozzám hasonlóan, ezt már korábban megtette). Megjegyzem egyik olvasónk is kérte-kérdezte ezt kommentben nemrég.

dirty_deeds.jpg

AC/DC: Dirty Deeds Done Dirt Cheap (1976)

Az első ilyen lemezem. A fonyódi vásárban vettem, jugoszláv nyomásban, és meglepett, mikor rájöttem, hogy szeretem a kemény rockot. Addig otthon a Goombay Dance Band, a Boney M. és az ABBA mentek (szülők nyomták), persze a rádióban néha lehetett hallani kicsit tökösebb dolgokat, felteszem, ezért is nyúltam rá. Utána a mozifilm eldöntötte a sorsomat, ezeknek az energiáknak nem lehetett ellenállni. Ma is remek albumnak tartom, rendszeresen előveszem, és még most is nagyokat léggitározom és headbangelek rá. Persze, tudom, a "Highway to Hell" az etalon, de ha az érzelmi többletet is figyelembe vesszük, itt a helye!

deepest_purple.png

Deep Purple: Deepest Purple (1980)

Dettó. Iszonyatos energiák és már akkor klasszikusnak számító remekművek sorjáztak a magnókazettán. Igen, ez a válogatás szalagon volt meg, így nem túlzás, ha azt írom, rongyosra hallgattam. Később persze beszereztem tőlük mindent a "Bananas"-ig, ahol aztán elengedtem őket, mert az – és már előtte az "Abandon" sem igazán – hozta a korábbi életérzést, lendületet. Tisztelem őket ma is, de már nem az én zeném.

exodus.jpg

Exodus: Bonded by Blood (1985)

Rendesen belehúztam aztán, mert nem sokkal később már a Metallica, a Slayer és a Megadeth voltak a nagy kedvencek – sok mással együtt, természetesen. A lényeg, hogy gyorsan rákaptam a thrashre is. Ebből a stílusból – a korábban már említett Metallica és Megadeth mellett – még az Exodus bemutatkozó albumát vinném magammal egy lakatlan szigetre. Baloff teljesítménye kicsit megosztó ugyan, de egyrészt ez a műfaj nem a kiművelt énekről szól, másrészt (és ennek a zsánernek ez a lényege), amit a Holt-Hunolt páros itt művel, arra csak a zseniális lehet a megfelelő szó. Kár, hogy később már ennek a teljesítménynek a közelébe sem jutottak, de itt valahogy még működött a csí.

evergrey_1.jpg

Evergrey: Recreation Day (2003)

2007 januárban láttam őket először élőben, és bevallom, nem igazán ismertem őket előtte. A koncerten megigézve bámultam Englund szuggesztív előadását, a mély, komor és progresszív muzsika azonnal elkapott. Sürgősen begyűjtöttem a korábbi lemezeiket, egészen addig ezek mindegyike remek. Aztán a "Torn" (2008) már kevésbé sikerült jól, de ez az érdemeiket nem kisebbíti. A Pain Of Salvationnel együtt ennek az időszaknak (kétezres évek első fele) az emblematikus és kiemelkedő zenekara voltak.

judas_fire.jpg

Judas Priest: Firepower (2018)

Valahogy nélkülük is hiányosnak tűnik az eredeti lista. Pedig idő kellett, amíg megszerettem őket, ők nem voltak instant kedvenc. Talán mert éppen a gyengébb lemezeikbe botlottam először. De a mellett nem lehet elmenni csak úgy, hogy többször is sikerült nekik újra-definiálni magukat a pályafutásuk során. Most a legendás gitár-duó nélkül is hasítanak tovább. Csak könyörgök, a "Painkiller"-t vegyék már le a műsorról, Robbie bácsi ne a színpadon kapjon stroke-ot, annyit nem ér!

manowar_1.jpg

Manowar: Kings of Metal (1988)

Vicc ez a csapat. De mégis megkerülhetetlenek. Ez pedig a legütősebb korongjuk. Hát, ennyi. Az utolsó pillanatban húztam le a "Court in the Act"-et, aztán a "Walls of Jericho"-t, hogy felférjen. Ha már kiköpni nem tudom őket, akkor inkább lenyelem. Majd amit kapok érte. Le kell menni kutyába néha...

marillion.jpg

Marillion: Misplaced Childhood (1985)

Nagyon szeretem a Pink Floydot is, már általánosban a "The Wall" szövegeit elemeztük angol órán. Érdekes, a többi kortárs prog-rock bandát (Yes, Genesis, King Crimson) mégsem tudtam igazán megkedvelni. A Genesis klónként indult (legalábbis akként elkönyvelt) Marillion ugyanakkor rögvest elkapott. Természetesen a Fish éra, később már ők sem tudtak lekötni. Úgy a "Brave" környékén végleg elengedtem őket, de ekkor még hatalmas rajongó voltam.

ace.jpg

Motörhead: Ace Of Spades (1980)

Mivel ez volt meg először, legyen ez. Amúgy is überkirály album. De én még az "Another Perfect Day"-t is csipázom tőlük, hiába lett Brian Robertson a klasszikus felállás veszte.

ramones.jpg

Ramones: Rocket to Russia (1977)

És igen, még a punkot is szeretem. Már ha ezt a muzsikát punknak lehet nevezni egyáltalán. Középiskolás haver fertőzött meg ezzel a műfajjal, és különösen a Ramonesszal. Egy lázadó fiataltól amúgy sem áll távol a …, izé, a lázadás. A műfajnak sok kapcsolódási pontja van a metallal amúgy. Az pedig egyenesen elképesztő, hogy mekkora, slágerektől hemzsegő életművet hagytak maguk után ennyire kevés hangból építkezve.

vai.jpg

Steve Vai: Passion and Warfare (1990)

Rájöttem, hogy nincsen instrumentális korong a listákon. Pedig amennyit én ezeket hallgattam egy időben… Na jó, a dobogós "Rising Force" azért jelzés értékű, de az sem full hangszeres. Vai már ekkor brutálisan menő volt, még Yngwie és Eddie után is tudott újat mutatni gitáron. Ráadásul azóta is folyamatosan fejlődik-fejleszti saját magát, szóval csípem az ürgét, na! De a végső érv a mellett, hogy éppen ez legyen itt (valamelyik Satriani helyett, mondjuk), az a "For the Love of God". Van kérdés?

sting.jpg

Sting: …Nothing Like the Sun (1987)

Természetesen én se csak kemény zenét hallgatok. A The Police és aztán Sting ezért mindig ott volt a radaromon. Nem hiszem, hogy magyarázni kell, intelligens popzenében ez az egyik csúcs (van még néhány, például a Man At Work vagy a Vaya Con Dios), márpedig a pop a '80-as évektől kezdve éppen úgy része az életemnek, ahogyan a hard/heavy rock, ez sajnos életkori sajátosság.

solaris.jpg

Solaris: Marsbéli krónikák (1984)

Ezt sem kell indokolni, maximum azt, miért nem volt az eredeti listán. Megfeledkeztem erről is, sajnálom. Mondom, annyira fókuszáltam a metalra, hogy vétettem néhány hibát.

sglegacy.jpg

Shadow Gallery: Legacy (2001)

Nagyon pörgött a prog. Európában a kétezres évek elején, lásd Circus Maximus, Pagan's Mind, Seventh Wonder stb. (persze Amerikában is, a Dream Theater kitárta az ajtót a stílus előtt), szeretem is ezeket nagyon a mai napig. Nem beszélve a magyar vonulatról (Dreyelands, Wendigo, Age Of Nemesis). Nehéz egyetlen lemezt kicsippenteni ebből az időszakból, jövő héten lehet, mást mondanék, de most úgy érzem, vagy ők, vagy a Symphony X érdemli meg leginkább, hogy az egységesen erős mezőnyből kiemeljem őket (már csak azért is, mert ezek valamivel "patinásabbak" a fent említett bandáknál, az SG például inkább kortársa a DT-nek, mintsem követője). A "Tyranny" természetesen az örök klasszikusuk, de nekem a "Legacy" talán egy kicsit még jobban is tetszett anno.

chinatown.jpg

Thin Lizzy: Chinatown (1980)

Egy újabb zseniális banda, jobbnál jobb dalokkal és lemezekkel. Ezek a csókák  tették le valahol a heavy metal új hullámának az alapjait, az UFO-val és a Scorpionsszal egyetemben (esetleg a Judas Priestet még ide sorolhatjuk), már csak ezért is elismerést érdemelnek. Ezt hallottam tőlük először (köszi Jugoton!), nekem máig ez az etalon.

twinspirits_1.jpg

Twinspirits: Legacy (2011)

Az eredeti lista elkészítésekor talán még meg sem jelent, ezért nem is kerülhetett fel arra. Most már eltelt annyi idő, hogy bátran ki merem jelenteni, nem futó hóbort volt a fellángolás a művel kapcsolatban. Nemrég írtam róla, úgyhogy szerintem nem érdemes magyarázni.

Na, mindjárt jobb! Hiányérzet csökkent, a negyvenes lista már egész jól lefedi az ízlésemet, legalábbis sokkal jobban, mint az eredi 25-ös. Ha a héten ennyit elértem, már hátra dőlhetek. (Igazából nem, de az nem az olvasókra tartozik :D)

Kotta

Címkék: toplisták
2021.sze.08.
Írta: garael 2 komment

Brainstorm: Wall Of Skulls (2021)

brainstorm_wall_of_skulls.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.brainstorm-web.net

Pandémia ide, közel-keleti válság oda, a Brainstorm nem tud hibázni, még akkor sem, ha a választott irányvonal tulajdonképpen regresszió, amit nem szokás pozitív értékekkel felruházni. Tegyünk hát erre a felfordult világra, és dicsérjük azt, ami igazán a szívünkből jön, kissé talán félretéve a szakmaiságot, és adózzunk az érzelmeknek – éljen Dionysos!

A csapat mindig is erős volt dallamteremtésben, így addig csupaszították a dalaikat, míg lélegző, lüktető dallamdarabokká váltak, lenyesvén az olyan "felesleget", ami a progresszióhoz vezet – ha a jelenlegi Iron Maiden a maga elnyújtott, ismétlős attitűdjével a tézis, akkor a Brainstrom az antitézis. Nem, azért nem váltottak punkba, de az a fajta németesen szögletes, néha amerikai ízeket is felmutató power metal, amit eddig is játszottak, még sosem volt ennyire slágerközpontú. És tudjátok mi a remek ebben? – hogy sikerült elkerülniük a szentimentalizmus vagy hatásvadászat csapdáit, a megszokott riffek hátán előretörő dallamok formai kerete néha a speedbe rohan, állva hagyván a hallgatót, hogy az állát keresse.

Ott van mindjárt az "Escape The Silence", amelyben a germán vezénylő tábornok, Peter "Peavy" Wagner sietett segítségül a fülbemászásban, és hát jól tudjuk a Rage elmúlt korszakából, hogy ebben nem ismer kegyelmet. Persze tenni kellett arról is, hogy ne a Barbie babák kedvenc zenekarává avanzsálódjanak a fiúk, amihez a produceri feladatokat is ellátó, az Orden Oganból ismerős "Seeb" Levermann nyesett egyet-kettőt bárdjával az ütemeken, melyeket aztán morózussá változtatott a viking munka.

A "Glory Disappears" aztán megmutatja, hová is akartak eljutni a zenészek, ekkora himnuszt előrántani a Helloween vagy a jó formában lévő Manowar szokott: biztos vagyok benne, ha a rádiók Brainstormot játszanának, másnapra a decens háziasszonyok is a dal refrénjére töltenék a káposztát.

Azt persze nem szabad elhallgatni, hogy felüti a fejét egy-két ismerős megoldás, de hát az együttes több mint harminc éves – bizony –, és igazából nem volt egyetlen leállós korszakuk sem. Ember – illetve zenekar – legyen a talpán, ha ezalatt nem alakul ki egy olyan karakter, amely mindent elborító, formáló erővé kovácsolja a zenészek riff- és dalalkotását.

Igaz, ami igaz, az egyszerűsödés nem kedvezett a gitárszólóknak, de valljuk be, a Brainstromot sosem ezért szerettük, még akkor sem, ha azóta a szóló pártra adtuk le a szavazatunkat, mióta metal-ország állampolgáraivá váltunk.

Andy B. Franck egy slágerfolyamból elővarázsolt teuton istenségként vetíti az egymás után katonás sorrendben érkező melódiákat, szélesvásznú, acélszürke vászonra, hogy aztán a lelkes közönség állva tapsoljon nekik. Fiúk, ez most igazán parádésra sikeredett, a szörnyű borító ellenére is, hunyjuk hát le a szemünket, és adjuk át magunkat a csapat varázsolta hangulatnak, biztos, hogy nem koponyák fognak a szemünk előtt táncolni!

Garael

Címkék: lemezkritika
2021.sze.06.
Írta: Dionysos 1 komment

The Neal Morse Band: Innocence & Danger (2021)

yyyyyyyyyyyyyy.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Háááát, ez megint nagyon nagy falat lett. Óriási kanállal mérték. Ülök is rajta már jó néhány napja. Ebben a csapatban több hipertermékeny munkamániás is dolgozik, ezért naivitás is lett volna valami 40 perces fércmunkát várni, jóllehet a híradások szerint a stúdióba eleve úgy vonultak be, hogy ez most nem lesz sem koncept-album, sem duplalemezes nagyeposz. Állítólag most kivételesen Neal Morse sem egy nagy bevásárlószatyornyi demóval állított be a próbaterembe. Hogy sikerült-e az eredeti célkitűzést teljesíteni? Nos, igen is meg nem is. Ha azt vesszük alapul, hogy a csomagban újfent 2 CD lapul 100 percnyi tömény progresszív rock muzsikával, benne két epikus művel, melyek közül az egyik (Beyond The Years) fél óra fölött van, akkor bizony ki kell jelentenünk, a nagyepika elkerülésével csúnyán befürödtek.

Ugyanakkor az első lemezen tényleg egymással össze nem függő kompaktabb szerzemények kaptak helyet, melyekben rendre "tetten érhetők" a csapat kedvenceinek zenei hatásai, ráadásul Neal Morse kilépése óta a Spock's Beardből ez a "legszekulárisabb" és "legkollaboratívabb" albuma, ahol a muzsikustársak jócskán kivették a részüket a zeneszerzésből, sőt az éneklésből is. Ebbe beleértendő még a kicsit fahangú Mike Portnoy is; van, ahol négyen osztoznak a vokális témákon.

A lemezt indító "Do It All Again" (kb. Csináld meg még egyszer) címe szó szerint értendő: gyakorlatilag még egyszer megcsinálták a Genesis "Dance On A Volcano"-ját (A Trick Of The Trail, 1976, az első Phil Collinsos lemez), illetve az intrót onnan szinte szó szerint átemelték. A "Your Place In The Sun" egy az egyben olyan, mintha a Beatles kísérletezősebb, "progresszívabb" korszakából származna, az "Another Story To Tell" lényegében egy Toto-féle groove-os rádiósláger, a "The Way It Had To Be" pedig Steve Howe (Yes) védjegyszerű steel gitár hangzásával indít, majd egy jellegzetes Pink Floyd-féle merengésbe torkollik. Az "Emergence" ezzel szemben tiszta olyan, mint a Spock's Beard kötelező közönségénekeltetős koncertdarabja, a "June".

Igazi meglepetés, hogy van az albumon egy földolgozás is: a "Bridge Over Troubled Water" közismert Simon & Garfunkel klasszikus; a zseniális, de émelyítően szentimentális eredetiből sikerült egy nagyszerű földolgozást készíteni, kiköpött olyat, mint amilyet a Yes farigcsált egykor az "America" című S&G dalból (a "Fragile" album 2003-as bónusza, eredetileg 1971-ben rögzítve). Dramaturgiailag elég furcsa, hogy a "Bridge Over Troubled Water" jóformán kettészeli, két tételre bontja a "Not Afraid" című szerzeményt – azért nem mondtam, hogy elfelezi, mert az első tétel nagyjából 5 perces, míg a második közel 20. A "Not Afraid II" nem mellesleg bizonyos részleteiben kiköpött Styx, mintha a Morsékat a Styx zseniális idei anyaga, a "Crash Of The Crown" ihlette volna meg.

A lemez fénypontja egyértelműen a megalomán zárótétel, amely a 33. percben elég kurtán-furcsán szakad meg (mint egykor a "Pull Me Under" az Images & Words"-ről). A több mint félórás "Beyond The Years" a banda eddigi legambiciózusabb, legváltozatosabb mesterműve, melynek alapvető zenei ötleteit nem is Neal Morse, hanem a billentyűs, Bill Hubauer szállította. Itt derül ki végleg, itt domborodik ki legegyértelműbben, hogy a The Neal Morse Band már nem Morse magánvállalkozása vendégzenészekkel, hanem igazi zenei kollektíva. Talán éppen ennek köszönhető, hogy a korábbiakhoz képest a borítón immár hatalmas betűkkel az NMB betűszó dominál.

Irgalmatlanul jó ez az album. Különösebb meglepetést nem okoz, de nagyon jót tett nekik, hogy nem valami übervallásos, riasztóan kegyeskedő neoprotestáns koncepció kereteibe szorították bele a teremtő erőiket, zeneszerzői sugallataikat. Toplistaaaaaaaaaaa…

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.sze.05.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Yes: The Quest (2021)

yyyyyyyyyyyyy.jpg

Kiadó:
InsideOut/Sony

Honlapok:
www.yesworld.com
facebook.com/yestheband

Nem érthet bennünket az a vád, hogy ezt a progresszív rock legendát hanyagoltuk volna oldalunkon, ha egyáltalán, inkább hájpoltuk őket - legalábbis én, aki bevallottan elfogult vagyok velük szemben: természetesen pozitív értelemben. Persze a karrierjük során voltak korszakok, albumok, melyek kevésbé tudtak föllelkesíteni. Azt kell mondjam, hogy a 2001-es "Magnification", pontosabban Jon Anderson távozása óta éppen egy ilyen korszakot taposnak. Kezdettől fogva nagy volt a jövés-menés a bandában (jó, már több mint 50 éve tolják a világ élbolyában), sok nagyszerű dalszerző fordult meg náluk, de valljuk be - bár az orgánumát éppen lehet nem szeretni - itt elsősorban Anderson volt a fő motor, a kihagyhatatlan "összetevő".

Ezzel nem Jon Davison énekest (Glass Hammer) akarom bántani, a pasi jól hozza Anderson manírjait (bár néha inkább az IQ-s Peter Nichollsra hajaz), és a zeneszerzéshez is nagyban hozzájárul, de ez a Yes szerintem már nem az a Yes. Nemcsak azért, mert már egyetlen alapító tag sincs közöttük és Chris Squire 2015-ös halála rendkívül érzékeny veszteségük volt, hanem azért, mert nekem újabban hiányzik belőle az a bizonyos spirituális többlet, az a kiszámíthatatlan, meglepetésszerű progresszivitás - illetve, ha a Trevor Rabines korszakot vesszük alapul, akkor az a rafinált dallamérzékenység -, ami rájuk eddig jellemző volt.

Egyébiránt mindenkit előre figyelmeztetek, hogy a lemez nem könnyen adja meg magát, igényel némi törődést, valamint csak jó cuccon, kellő hangerővel érdemes belekezdeni a kiértékelésbe, különben nem másznak elő az apró finomságok. Többségük nyilván erősen nyugdíjas korú muzsikus, ezért talán nem meglepő - bár kicsit hervasztó - a lassú, meditatív tempók dominanciája. A poposabb hangvételt könnyű lenne Geoff Downes billentyűs nyakába varrni, de ott van pl. Howe egyik szerzeménye, a "Music To My Ears" is, ami sokkal inkább emlékeztet egy andalító Asia tételre...

A "The Quest" valamiért 2 CD-s kiadásban jelenik meg (hivatalosan majd október 1-én), jóllehet a teljes játékidő alig több 60 percnél (így egyetlen korongon is elfért volna). Igaz, a második lemezen a határozottan poposabb, ezért kevésbé Yes-es dolgok kaptak helyet. Az első lemez egyébként egészen jól kezdődik. A "The Ice Bridge" egy klasszikus prog rock opusz, a Howe által jegyzett "Dare To Know" messze a Yes örökséghez legméltóbb darab, a "Leave Well Alone" második fele pedig lényegében egyetlen tipikus, csilingelő Howe gitárszóló. Voltaképp nem rossz ez az album, az első négy nóta alapján meg is venném a CD-t, de a többi már nem érdekel annyira, hogy a tekintélyes gyűjteményemet duzzasszam vele.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.sze.03.
Írta: Kotta 19 komment

Iron Maiden: Senjutsu (2021)

maiden_senjutsu.jpg"Józsi bácsi, ivott már rossz pálinkát? – Ittam, fiam. – És mégis, az milyen volt? – Hát jó!” Valahogy így vagyok én a Maidennel mostanában. Szar Vasszűz korong nincsen, csak maximum kevésbé jól sikerült. Hozzáteszem, elfogult vagyok. Szerintem ugyanis az Iron Maiden a legjobb heavy metal banda, és mivel a metal a kedvenc műfajom… – igen, ezekből az következik, hogy számomra ők a világ legfaszább zenekara. Pont. És ezt még akkor is így gondolom, ha az elmúlt közel húsz évben kiadott albumaik különösebben nem vágtak földhöz.

A szubjektivitást polcra téve is el kell ismerni azonban, hogy ők sosem futottak bele egy "Q2K", "Risk", vagy "Lulu" nagyságrendű fiaskóba. Pedig a majd' ötven éves pályafutásuk alatt bizonyára éltek át ők is művészi válságokat, elbizonytalanodást – a rajongóikat mégsem hagyták cserben sohasem komolyabb elfordulással a kezdeti értékektől és stílusuktól. S nem teszik ezt most sem, még akkor sem, ha az újkori hangzásuk azért más (nem kicsit), mint volt az a nyolcvanas években.

Megint többségben vannak ugyanis a lassabban építkező, epikus, 7-12 perc közötti számok, de ez olyan nagy meglepetést az előzmények ismeretében egy rajongónak azért nem okozhat. Hetedik ikszben lévő emberekről beszélünk, nem várhatjuk, hogy még most is feszt "Invaders"-öket és "Aces High"-okat írjanak. Jól van ez így, méltósággal kell megöregedni, és ők pontosan ezt teszik. Úgy látszik, én pedig velük vénülök, mert nem tudok megorrolni rájuk e miatt.

A dalszerzői metódus is más, nyilván ez is belejátszik a végeredménybe: fiatalon nemcsak rövidebb és vadabb nótákat szereztek, de azokat adott esetben próbákon és koncerteken tökéletesítették, hogy a lehető legütősebbek legyenek. Manapság pedig besétálnak a stúdióba, ki-ki a saját témáival, azokra írnak szöveget és szólókat, feljátsszák őket rutinból, majd húznak haza golfozni, focizni, pecázni. Valahol azt olvastam, a zenekar nagyobb része megjelenésekor hallja majd először a végeredményt. Haragudjunk rájuk ezért? Haragudjon a rosseb, én örülök inkább, hogy még zenélnek és – ugyan máshogy, de továbbra is – minőségi produkciót tesznek le az asztalra mindig (legyen szó akár lemezről, akár élő fellépésről).

A muzsika szerintem nemcsak terjengősebb és öregurasabb lett, de kevésbé gitárcentrikus is talán (a rengeteg szóló és témázgatás ellenére is). Úgy érzem, a prímet – mint a "The Book of Souls" esetén is – megint Dickinson viszi. A végeredmény leginkább spirituális élményt nyújt – sokszor érzem úgy, mintha istentiszteleten lennék és egy karizmatikus lelkész papolna-kántálna szuggesztíven (hiába énekli azt a "The Time Machine"-ben, hogy ő nem prédikátor). A repetitív dalszerkezetekkel, ismétlődő gitárfutamokkal kiegészülve így az összhatás leginkább meditatív. Igen, a Maiden már nem az adrenalinnal varázsol el, mint anno, hanem sokkal inkább hipnotizál.

S bár igazán új dolgokat nem hallani itt, unatkozni azért most sem kell a produkció hallgatása közben. Az egyszeri rajongó rendre rácsodálkozhat Niko fifikás dobtémáira, a remek gitár-szólókra (ezek tényleg egyre jobbak), a finom, légies és folkos tónusú hathúros bevezetőkre, vagy éppen Harris magabiztos játékára. Bruce pedig ismét nagyot vállal, stúdióban természetesen ki is lett polírozva, hangja megfáradását, megbicsaklásait – amit élőben azért időnként megtapasztalunk – Kevin Shirley gondosan eltüntette (már amennyire lehetett). Az énekdallamok is mások lettek nyilván, kerüli már a magas hangokat, melódia-vezetése leginkább a szólóalbumaira hajaz – de hát ez sem lehet már újdonság a fanok számára.

Ugyanakkor ennek a csapatnak nagyon markáns stílusa van, a fentebb kifejtett változások ellenére is, lásd a lemezt felvezető "The Writing on the Wall"-t. Ez a "Blaze of Glory"-ról (gy.k. Bon Jovi country filmzenéje) is lemaradhatott volna akár, de az ő kezükben még egy ilyen southern rock szám is echte Maidenné válik. Ezért teljesen mindegy, hogy mit játszanak, az rossz nem lehet, ahogy a pálinka sem. Megértem ugyanakkor azokat is, akik ezeket a hosszú számokat a tempósabbak, kompaktabbak, slágeresebbek közé beékelve tudták értékelni igazán (lásd "Hallowed Be Thy Name", "Rime of the Ancient Mariner" stb.), ez így egyben sok nekik. Én azonban könnyen megszerettem ezt is, és nincs bajom az újkori, nyugdíjas Vasszűzzel. Egy combos nyolcast simán megérne, ha pontoznom kellene, sőt, megkockáztatom, a jobb megjelenéseik között van. Na, igyunk egy páleszt (szakét?), és pörgessük le még egyszer a metal misét!

Kotta

Címkék: lemezkritika
2021.sze.02.
Írta: garael 2 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 37. – Opus Atlantica: Opus Atlantica (2002)

opus_atlantica_cover.jpgHa Yngwie Malmsteen a neoklasszikus metal alfája, akkor az Opus Atlantica valahol az ómega környékén követel helyet, még akkor is, ha erejükből egyetlen albumra futotta – no, de milyen albumra!

A csapat szíve-lelke a Time Requiemben is megfordult bőgős/billentyűs, Jonas Reingold: nem hiába mondják, hogy a rock bandákban általában a bőgősnek/billentyűsnek van klasszikus zenei képzettsége, Reingold esetében azonban bátran beszélhetünk neoklasszikus vénáról, amiben ott munkálkodnak a nagy elődök genetikai készletei. Jonas pedig ki is használja ezt, és olyan zenei időutazásra képes hívni a hallgatót, ami annak ellenére is szórakoztató, hogy gyökerei a rocktól egész más műfajokból erednek.

Barátunk azonban nemcsak ismeri a klasszikus hagyatékot, de képes azt úgy kezelni, hogy a "komolyság" szórakoztató módon formálja a hallgatót, akképp teremtve slágert, hogy azt minden bizonnyal – egy más hangszerelésben – századokkal ezelőtt is tapsra késztette volna az úri közönséget.

Reingold mellett aztán ott van Pete Sandberg énekes, akit tehetségénél fogva nyugodtan elhelyezhetünk a metal nagyzenei panoptikumában, szinte érthetetlen, hogy hogyan nem tudott kitörni az undergroundból, és nevéhez igazából csak ez az egy – szintén az undergroundban – jelentős album fűződik.

A dobos, Jaime  Salazar azért némileg ismertebb, aki olvassa oldalunkat, annak nem kell bemutatni, hány általunk magasztalt lemezen hagyta ott a keze nyomát, és a gitáros, Johan Reinholz is elévülhetetlen érdemeket ért el az Andromeda progresszív közegében és a death metal szcénában magasztalt Dark Tranquillity-ben.

Ha röviden kellene jellemeznem a lemezt, könnyű dolgom lenne: kilenc, komolyzenei hatásban lubickoló kompakt sláger, bár a komolyságot legszívesebben idézőjelbe raknám, mert a klasszikus él önmagában is inkább a szórakoztatóbb, könnyedebb oldalát prezentálja a régi korok muzsikájának, valahogy úgy, ahogy Milos Forman tette azt az állandóan vihogó Mozarttal remekbe szabott filmjében.

Sajnos a hangzásban nem tudták követni a dalok színvonalát: a fő zenei vonalat húzó billentyű műanyag tompasága és a gitár erőtlensége az énekes, Sandberg vállára teszik a terhet, amit el kell vinni, még szerencse, hogy Pete képes erre – minden bizonnyal hangjegyekkel szokott otthon súlyzózni.

A fiúk érezték, hogy nem kell feleslegesen húzni az időt, és a töltelékszámok csak az értékelés rontásában játszhatnak szerepet, úgyhogy bő 35 percben lezavarják a zenei kurzust. Ezáltal az elkészült lemezről igencsak nehéz kiemelni bármelyik szerzeményt, mivel önmagában mindegyik tökéletes darab. Ilyenkor aztán a kritika szerzője kénytelen a szubjektumra hagyatkozni, és a "Prince Of Darkness" fantasztikus epikusságában, valamint a "Falling Angel" napsugarat előcsalogató játékosságában megtalálni az album igazi lényegét.

Sajnos hiába a hangzáson kívüli nagyszerűség, az alapvetően rétegműfaj komfortzónájának kiterjedtsége, vagy erőteljes kiadó híján szinte lehetetlen az ismertség felszínére feljutni, pedig az Opus Atlantica megérdemelné, bár az is lehet, hogy a csodák ismert tulajdonsága – vagyis az egyszeriség – lett a fizetség a produktum majdnem hibátlanságáért.

Garael

Címkék: mesterremekek
2021.aug.28.
Írta: Dionysos 3 komment

Kékkői Zalán: My World, My Dream (2021)

zalan.jpg

Bár a '80-as évek gitárhős korszakának lecsengésével a fősodorból (OK, legyen mainstream…) látványosan elkergettetett a gitárszóló, mint önálló "entitás" (tudjátok, amikor a szóló maga is dallá válik a dalon belül), a shredder-apokalipszis mégsem következett be. Bár az új évtized elején az amerikai gitárzene definíciója megváltozott (jó és hasznos, sőt szükséges dolog, csak azokat az átkozott, míves, kidolgozott dallamokat, futamokat felejtsük el, mert azokból aztán minden baj származhat), a rádióknál, zenei csatornáknál tiltólistára kerültek a szólók. Ha pedig mégis beverekedte magát valahogy egy régisulis zenekar, akkor Radio Edit "asszony" neve volt a garancia arra, hogy az ott elhangzó változatban már a szóló ne legyen hallható.

Olyan értelemben persze, ha nehéz szívvel is, de el kell fogadnunk a zeneipari döntést, hogy a gitárszóló, legyen az bár technikailag bármilyen nehéz és lenyűgöző, a legtöbb hallgatónak aktuálisan csak tök fölösleges időhúzás a második refrén előtt… Ez van. Meg az is van, hogy a gitárbolond-fajta szerencsére kevésbé szenzitív a zeneipar aktuális rezgéseire, mondhatni, azt magasról szarja le, elfogadja, tudomásul veszi, hogy a technikai tökéletességre csak nagyon kevesek kíváncsiak, de nem tudja nem csinálni, merthogy oly sok év tanulás és gyakorlás után ez az ő Világa, és az az Álma, hogy ha kevés érdeklődőnek is, de megmutathassa a dalait. És meg is érkeztünk Zalánhoz, merthogy Kékkői Zalán (Ákos, Beatrice stb.) "My World My Dream" lemeze egy olyan ember zenei kitárulkozása, akiről fentebb írtam. Ákos zenekarában, ahogy el is mondja, minden megadatott számára, amit egy hazai gitáros elképzelhet legvadabb álmaiban. Tökéletes technikai feltételek, ahol a gitározáson kívül semmivel nem kellett törődnie, a legnagyobb színpadok, lelkes közönséggel, az ő világa és az ő álma mégis egy olyan lemez, ami az eddigi szakmai életútjának nagyságrendjeihez képest csak töredék példányban és kevés emberhez fog eljutni. Jól van ez így? Nincs jól. Bánja ezt Zalán? Szerintem egyáltalán nem. Ahogy fentebb is írtam, egy önkifejező gitáros nem tudja nem megírni ezeket a dalokat, ha erre lehetősége van, tehát azzal, hogy ez a lemez megjelenhetett, minden megtörtént, a történet befejeződött, az álom valóra vált, hisz megmutatta az ő igazi világát. Az, hogy ebből később hány példány talál gazdára, szerintem már nem bír számára akkora jelentőséggel, mint azt sokan gondolnák.

Én ugyanakkor nagyon szeretném, hogy ez a lemez mégis megkapja azt az elismerést, amit minősége szerint megérdemel, mert nagyon-nagyon sok instrumentális gitármuzsika meghallgatása, sőt fizikai hanghordozón történő birtoklása fényében azt a sommás megállapítást tudom tenni, hogy nincs olyan szegmense, ami nem állja ki az összevetést a világviszonylatban is (el)ismert megjelenésekkel. OK, itt még mindig szűkebb piacról beszélünk, de egy lelkes nemzetközi Zalán-visszhang a szakmai körökből mégiscsak tudna még néhány lapot írni ehhez a befejezett történethez.

A Szakos Krisztián által kevert anyag hangzása baromi jó, telt, minden hangszer a helyén, jól hallhatóan szól. A doboknál Kaszás Péter és Borlai Gergő, nyilván itt sem lehet minőségi kifogást emelni. Szebényi Dániel felel a billentyűs hangszerekért, a bőgőn pedig Fekete Tibor (Samu), Fehérvári Attila, Laczik Fecó és Takács "Kanóc" Roland osztozik. A csapat vitán felül szupergrúp, innen már tényleg csak akkor lehetett volna becsődöltetni az ígéretesen induló vállalkozást, ha Zalán játéka technikailag jó ugyan, de sematikus, kiszámítható, a dalai pedig nem kiemelkedőek. Csakhogy nem az. Egyik sem. És szándékosan nem "kompozíciót" vagy "szerzeményeket" írtam. Zalánnak sikerült DALokat írni, márpedig ez az egyik legnagyobb kihívás egy instrumentális lemez esetében. Sokszor elbuknak itt még a nemzetközileg jegyzett ikonok is.

Nem szoktam, mert nem szeretem dalonként kielemezni a lemezeket, nekem sokkal kifejezőbb egy reális szakmai áttekintést adni az egészről, ezért csak néhány első benyomás, bár már a sokadik hallgatásnál tartok, kirándulni is jött velem a "lemez". A "Catfight" verse-"kismacskázása" Steve Vait juttatta eszembe, nyilván nem véletlenül, de a dallamos refrén az, ami igazán nagyszerűen sikerült. A hatások megemlítése persze törvényszerű, hacsak nem Yngwie, EVH, Blackmore, Vai, Brian May stb. a recenzió tárgya, de Zalán esetében ez is úgy történik (legalábbis nekem ez volt a benyomásom), hogy nem egy jellemző konkrét "lick", tremoló-trükk, vagy futam köszön vissza, hanem inkább az, hogy Zalán a legnagyobb gitárosoktól azt tanulta meg, miként lesz egy dal igazán jól felépített és kifejező. Neil Zaza dallamérzékenysége, Marty Friedman vagy Andy Timmons kifejezőkészsége, ahogy a szépen megfogalmazott "clean" hangszínekből kiemelkedik a szinte síró kifejtés, immár több "gain"-nel (Consolation, Shelter). A jó dalok és technikai tökéletesség mellett a változatosság és sokszínűség a lemez egyik legnagyobb erénye, mind hangszínekben, mind hangulatokban.

Stílusában kiváló, bőven nemzetközi színvonalú lemez született, rajta izgalmas, változatos dalokkal. Megy is a gyűjteménybe Vai, Satriani, Zaza, Lukather, Yngwie, Vinnie Moore, stb. mellé, és egy percig nem kell feszengve éreznie majd magát.

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2021.aug.26.
Írta: Kotta 1 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 36. - Twinspirits: Legacy (2011)

twinspirits_1.jpgMárpedig van olyan lemez, amit éppen neked készítettek. Pontosan abban a stílusban, fölfogásban, amit szeretsz. Aminek minden pillanata telitalálat, egyetlen hangjába sem tudsz belekötni. Amely úgy tökéletes, ahogy van. Sőt, több ilyen is van. A dobogósok ezen a listán számomra például egész biztosan ebbe a csoportba tartoznak. Ezeket végig éneklem én is a frontemberrel, mindig tudom előre, milyen téma következik majd, sőt még a gitárszólókat is feszt dúdolom, és nem csak azért, mert már ezerszer hallottam őket, hanem mert annyira jók és kézenfekvőek.

Nos, egy kicsit bővebb listára a "Legacy" is felkerülhetne, mint olyan album, amit kifejezetten nekem írtak. Legalábbis pont ezt éreztem már első hallgatásakor is. Hardrockos pályafutásom alatt, ahol pontozni is kellett, ez volt az első és egyben utolsó lemez, amelyre maximális pontszámot nyomtam. Szóval nem túlzok, amikor azt mondom, itt piszkosul elkaptak valamit, valami olyant, amivel kapcsolatban én genetikailag (vagy csak zenei szocializációm okán, de legvalószínűbb, hogy ezek együttese miatt) függő vagyok.

A kritika alá biggyesztett 10-es természetesen feltételezi a kritikát. Meg is született az anno, de úgy látszik, elnyelték az internet sötét bugyrai. Jé, a közvélekedéssel szemben el tudnak tűnni dolgok a netről. Ez a tény, kiegészítve azzal, hogy maga a Twinspirits is gyakorlatilag köddé vált a korong megjelenése óta, mindenképpen indokolttá teszi az anyag újbóli elővételét. Ebben a rovatban meg aztán pláne: ha van elfeledett mestermű, akkor ez az. Elfeledett is, hiszen néhány lelkendező kritikát leszámítva sosem kapta meg a neki járó elismerést és ismertséget; és hát a felől sem lehet kétség, hogy a muzsikálás itt - a rockzene keretein belül legalábbis - a lehető legmagasabb fokon űzetik (asszem, alkottam most egy új szót, de sebaj).

Az egyik ilyen pozitív recenzió amúgy házon belül, Tarftuffe billentyűzetén született meg anno, így - hála az égnek - akad azért olyan iromány, amit be tudok ide linkelni, hogy ne kelljen újra kifejtenem részletesen, miért is zseniális ez a cucc. Körülnéztem helyette a virtuális térben, hogy mi történhetett Liveranival és a bandával azóta. Hát, nem sok. A Twinspirits webolda elérhetetlen, és Daniele honlapja is véget ér 2014-ben. Pedig még két éve is jelent meg tőle lemez (Worlds Apart). A Khymérából is kikerült közben, szép csendben, a sok évvel ezelőtti interjúban említett rockoperáról pedig azóta sem hallani. A facebookon azért találtam egy bejegyzést, miszerint idén ősszel megjelentet majd egy koncept-albumot "Incomplete" címmel. Ehhez a régi dobos-társ, Cicotti mellé segítőnek egy gyakorlatilag ismeretlen amerikai középiskolás srácot akvirált énekesnek, aki eddig Elton John feldolgozásokkal szórakoztatta a helyi közönséget, jobb esetben bugyinedvesítő líraikkal próbált ágyba csalni néhány pom-pom lányt. Hát, érdekes választás, de bízzunk a mesterben, eddig nemigen nyúlt mellé!

Hoppácska, csak meglett az a fránya kritika! Itt tényleg részletesen kifejtettem a lemez pozitívumait, ezért azt most újra nem teszem meg. Kattints hát erre a linkre, vagy akár az alábbira, hátha kiderül, hogy nem csak nekem komponálták ezt a remekművet, hanem neked is!

Kotta

Címkék: mesterremekek
2021.aug.19.
Írta: Kotta 2 komment

Cirith Ungol: Half Past Human (2021)

cuep.jpgJó hírek érkeznek a kult epic doom-power banda háza tájáról, akikről nem is olyan régen írtam. Egyrészt európai turnéra indulnak, ahol hamarosan kis hazánkat is felkeresik. Ez már önmagában hatalmas szó egy amcsi underground csapattól, de megfejelték a tortát némi habbal is ennek az EP-nek a kiadásával. A két dolog nyilván összefügg: ez a négyszámos kislemez hivatott megtámogatni és kedvet csinálni a koncertekhez.

Természetesen nem így tervezték. A tavalyi "Forever Black"-et kellett volna megutaztatni, de ez a fránya COVID keresztül húzta a számításokat. Ha már így alakult, akkor viszont összedobták ezt a minialbumot, és milyen jól tették! Rossz nyelvek szerint a kiadó felé tett szerződéses kötelezettségek állnak a háttérben, de őszintén szólva ez teljesen irreleváns.

Ami releváns, az az összetéveszthetetlen, egyedi stílus. Mintha az Omen és a Manilla Road jammelne a Cream és a Black Sabbath tagjaival. S mivel a hangzás is old-school, olyan hangulata van az egésznek, mintha a '70-es években írt, azóta fiókban porosodó ötleteikből melegítettek volna fel néhányat. Valószínűleg pontosan ez is a helyzet. Ebből kifolyólag azoknak, akik a modernebb megközelítésű tavalyi CD-vel ismerték meg őket, nem feltétlenül fog tetszeni az, amit itt hallanak – nem fogják érteni a hátraarcot. A régi fanok részére (annak a nyolcnak Magyarországon) azonban ennél jobb felvezetőt a közelgő fellépéshez keresve sem találhattak volna.

Három tempósabb szám és egy nagyon fincsi epikusabb található a megjelenésen, és ezek bármelyike fent lehetne a "King of the Dead"-en, vagy a "One Foot in Hell"-en is. Múltkor amúgy lazán legyűrűkuráztam a bandát (a név okán nyilván lehet is), de akár conanozni is conanozhattam volna. Ez a kép ugyanis Michael Wealan alkotása, ami a Michael Moorkock által írt "The Weird of the White Wolf" című fantasy egyik '80-as évekbeli kiadásának a borítója is volt anno, ha jól láttam, de az ő neve (és az Elric Saga említése) – gyanítom – idehaza nem sokak szemébe csalna csillogást (maradjunk ezért Conannál, akié viszont igen). Nullához konvergáló lehet azok száma ugyanis, akik már a hetvenes-nyolcvanas években ilyesmit olvastak angolul (én sem, nem azért mondom, hogy nagyzoljak).

Imádom az ilyen régisulis borítókat és zenét, megszólítom így ezennel azt a nyolc darab rajongót: ott a helyünk januárban a Dürer Kertben!

Kotta

Címkék: lemezkritika
2021.aug.10.
Írta: Dionysos 1 komment

The Cyberiam: Connected (2021)

yyy_65.jpg

Honlapok:
www.thecyberiam.com
thecyberiam.bandcamp.com
facebook.com/TheCyberiam

Gyakorlatilag kiemelt, piros betűs ünnepnek minősül, ha egy magamfajta internetes mélyvízi halász értékelhető amerikai progresszív bandára lel a hálójában. Ezekbe a Chicago-i srácokba is teljesen véletlenül akadtam bele, hallgatás közben néztem is, mint az a közmondásos hal a szatyorban. Az elmúlt néhány évben volt alkalmam többször is ellátogatni a "Szeles városba", a Michigan-tó partjára, de erre a formációra sajnos nem leltem rá, még csak nem is hallottam róluk! Chicago nyilván hatalmas (közel 3 milliós) város, de meggyőződésem, hogy ők ott is simán jól titkolt, underground jelenségnek számítanak.

A The Cyberiam progresszív metál/rock formáció négy taggal. A dobos, Tommy Murray simán világszínvonal; a billentyűs, Keith Semple Jordan Ruddess tanítványa, de inkább az atmoszférikus jellegű kíséretek érdeklik, mint a bizarr, magamutogató szólók beazonosíthatatlan elektromos kütyükön; a nyilvánvalóan Geddy Lee bűvöletében élő bőgős, Brian Kovacs a nevéből ítélve magyar ősök leszármazottja (ez nem ritka Chicagóban). A gitárt Frank Lucas énekes kezeli, miközben Geddy Leere emlékeztető magas, tiszta hangjával határozottan Rush-fílinget ad a muzsikának.

A Rush mellett a The Cyberiam zenéjéből egyértelműen a Porcupine Tree és a Tool hatása érezhető ki, de úgy, hogy a kvartett zenéje nem egyértelműen lenyomozható, nem "tipikusan olyan, mint...". Nagy mesterei a hangulatteremtésnek, nem akarnak senkit Dream Theater-féle virgaözönnel letaglózni, hanem inkább olyan szónikus utazásra invitálnak, mint amilyenre csak Steven Wilson és Richard Barbieri (Porcupine Tree) képes kalauzolni a hallgatóit.

Egyetlen kifogásom, hogy Frank Lucas nem kifejezetten gitárhős alkat, szólót alig-alig vállal, pedig ebben a közegben aztán jócskán lehetne küldeni. Amikor vállalkozik (pl. Sunset on Mars) a drámai hatás sem marad el. Nem elsőlemezes a csapat (érdemes a korábbi dolgaikba is belehallgatni), bőven van bennük ígéret, és a természetes, tiszta hangzás is üdítő. Kíváncsian fogom őket figyelemmel kísérni!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása