Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.opeth.com
facebook.com/Opeth

Mivel nem vagyok tipikus Opeth rajongó, nekem nem okozott sem permanens arcidegzsábát, sem krónikus epehólyag fakadást (van egyáltalán ilyen?) Mikael Åkerfeldt markáns stílusváltása 2011-ben a "Heritage" albummal. Az idei már a negyedik lemez az újkori, "újra föltalált" Opeth-től. Nekem alapvetően szimpatikus volt ez a stiláris evolúció (itt azért a régi fanoknak is el kell ismerni, hogy cezúráról [teljes elválasztásról] nem beszélhetünk), de a négy lemez közül egyedül a "Pale Communion"-t (2014) érzem hibátlannak, zeneileg és hangzás tekintetében egyaránt.

A többi lemezen (beleértve jelen recenziónk tárgyát) akadnak megbicsaklások, és a hangzás is egyre - hogy is mondjam? - mélyebb, öblösebb, tompább, már-már a túlvezéreltséget riszkírozva. Az mindenképp az új anyag javára írható, hogy a "Sorceress"-nél (2016) egységesebb, kevésbé csapongó, noha a második felére ez is megfekszik egy kicsit; számomra a "Charlatan-Universal Truth" páros a mélypont, a "The Garrotter" jazzes "elhajlása" legalább érdekes, de az utolsó két nóta is elég laposka.

A végében (farkában) lappang tehát a mérgező anyag, ahogy ezt a lemez címe is hirdeti. Itt egyébként meg kell jegyeznem, hogy amolyan botcsinálta, de szenvedélyes latinosként azért nagyon szimpatikus, hogy Åkerfeldt legalább nem csak latin szavakat dobál egymás után minden nyelvtani egyeztetés nélkül (amint ez oly sokszor előfordul a műfajban). Már a "Pale Communion" borítója is tele volt klasszikus Terentius és Martialis idézetekkel, de az "In cauda venenum" (farokban a méreg) is kifogástalan grammatikai szempontból.

Az Opeth tehát rendületlenül menetel tovább az Åkerfeldt-i úton: az ős-progresszív elemekkel habosított, de baljós, szinte gótikus hangulattal deprimált vintage hard rock fúzió felé. Lelke rajta! Követném is én vérmes öntudattal, ha olyan kerek és ütős lemezeket csinálna, mint amilyen a "Pale Communion" volt! Ennek a lemeznek azonban csak az első felét tudom élvezni, a "Lovelorn Crime" mesteri gitárszólójáig bezárólag. Azért a fele-fele nem olyan rossz arány...

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.kobraandthelotus.com

Mintha csak tegnap lett volna, hogy írtam a Kígyóbűvölők és Virágtermesztők legutóbbi albumáról. Ez két dolgot is jelenthet: azt, hogy öregszem, és a napok felgyorsulva rohannak végcéljuk felé, illetve azt, hogy – érdemtelenül – nem nagyon vettem elő a csapat lemezét, ami egyébként egy kobra észrevétlenségével csúszott be az éves listámra, hogy lótuszként hirdesse: igen, én szeretem a csajokat – a heavy metalban is. (Bár ezt a témát azt hiszem, alaposan körbejártam már.)

S hogy mi változott azóta? A prezentált zenei világot tekintve talán egy árnyalattal szigorodott a hangvétel, az, hogy ez a fiúk vagy a hölgy érdeme, döntse el ki-ki saját maga. A súlyosabb megfogalmazás azonban nem jelenti a védjeggyé vált dallamok ignorálását: már a "Burn" is olyan rafinált, szinte orientális refrénbe kígyózik át, amiért legszívesebben egy csokor virágot nyújtanék át Kobra Paige-nek. Emellett – ambivalens módon – váltak játékosabbá az énektémák, a "We Came Undone" ugrálós verzéjére úgy terül rá a vezérdallam, hogy azt a Katica óvodáscsoport is megtapsolná, a "Wounds" pedig – az ismételt indiai zenei nyomok hatására – kelti fel az érdeklődést, amit a hangjegyek közé nyomakodó groove-ok és az ismételten kiválóra sikerült refrén farag egyedivé.

A "Thundersmith" kissé kilóg kocsmaszagú, direktebb jellegével – ezt biztos a német koncertrajongóknak írták, hogy legyen mire öklöt rázni és söröskancsót csapkodni – ám a "Circus" rafinált megoldásaival – amibe a porondmesterek kedvenc dallamait is belefűzik, és amit legutoljára még a nyolcvanas években hallottam Szergejtől, a TV-s bohóctól – ismét visszapofoznak minket a csapat hagyományos világába.

A játékosságot egyébként nem hagyják el, és a profán című "Get The F*ck Out Here" olyan ugrálós himnusz, amire a gumiasztalos világbajnokság döntőjét is alapozhatnák – ez a szerzemény egyébként kiválóan prezentálja, hova jutott a metalban az ötvenes évek hagyományos rock n' rollja, kissé más eszközökkel, mint amit mondjuk a Volbeat-től megszokhattunk.

A lemez nagy erénye egyébként a lényegre törő megfogalmazási mód, a töltelék számok hiánya, ami viszonylagos rövid, de az értékeket tömörítő végeredményt eredményez, olyan sémákkal, ahol mindennek megvan a maga helye: a gitárok hasítanak, mint a lezúduló fejsze, Paige pedig szívét-lelkét is kiénekli, ami igazán kedves gesztus – esetleg vokális kitárulkozás – egy ilyen szemrevaló hölgy esetében.

Hibát nem nagyon tudnék felróni, az én hagyományokat tisztelő világomban ez a fajta ötvözése a tradicionális heavy metalnak és a modern megszólalásnak minden esetleges botlást megbocsájt, vagy elfed, úgyhogy amennyiben túlságosan pozitívnak találjátok a kritika hangvételét, szívesen várom a kiegészítéseket, melyeket aztán a következő albumra kijavítandó mulasztásként róhatunk fel az együttesnek. Addig azonban marad a csettintés, és az éves listás helyezési esély, ami – legalábbis nálam – a játékosság ellenére is komoly és fajsúlyos tényezőként határozza meg a csapat tehetségét.

Garael

Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
facebook.com/saschapaethsmastersofceremony

Óvatosan kell fogalmaznom, ha a női énekesekkel felálló csapatokról akarok véleményt formálni, nehogy még rám süssék a szexista jelzőt, és ráadásul még az általánosítás bűnébe is essek. Tehát: nem vagyok oda a gótikus, szimfonikus stílusok szoprán angyalkáiért – de ez betudható a stílussal szembeni óvatos viselkedésemnek, egyfajta attitűdnek, ami akkor is hiányol valamit, ha magában az énekesi teljesítményben semmi kivetni való nem található. Erre persze könnyedén vághatjátok fejemhez, hogy miért dicsérem meg általában a férfi frontemberrel felálló hasonló közegben mozgó bandákat: válaszul erre csak a vállamat tudom megvonni, és kezemet a szívemre tenni, hogy ide lőjetek.

Az, hogy mennyire tiszta a kérdésben a lelkiismeretem, jelzi pár évvel ezelőtti éves listám első helye, ahol a Magali Luyten vezette Nightmare büszkén hirdette, hogy alapvető elvárásaimat mennyire könnyen teljesíthetik a hölgyek (zenében is). A válasz tehát mégis adott, az alapvetően keményebb stílusokban próbálkozó énekesnők kacagva (hörögve) tudják átugrani elvárásaim lécét, és olyan emlékezeteset alkotni, amire évek múlván is csettinteni tudok. Ilyen teljesítményt nyújtott vagy egy évtizeddel ezelőtt az Uli Kusch-féle Beautiful Sin is, ahol szintén a már említett Luyten varázsolt maradandót a Masterplan közeli világ felépítésének levezénylésével. A sikerhez persze hozzájárult Jorn Viggo Lofstad is, aki kilométerekről felismerhető stílusával erősítette meg a progresszív elemeket az alapvetően európai metal stílusában íródott dalokban.

Nem véletlenül hoztam példának a sajnos elfeledett, és pusztán egylemezes bandát: a Sascha Paeth vezette Masters Of Ceremony hasonló közegben mozog, csak a progresszív elemeket váltotta fel némi metalcore, ami engedélyező passzussal látja el a számomra ismeretlen Seven Spires énekesnőjét, Adrienne Cowant a rekesztős kiabálásra, sőt, a dühös hörgésre-rikácsra is, amitől az alapvetően az euro-powernél kissé keményebb dalok még marconább külsőt (vagy belsőt) kapnak, és aminek hatására minden kemény macsó térdre borulva ismerheti el a "girl power" jelenségének tökön rugó valóságát.

Paeth persze ismeri a dörgést több tucat albummal a háta mögött, amiben tevékeny szerepet vállalt, biztos kézzel vezeti a csapatot a kijelölt irányvonalon, amiben a speed metaltól, az amerikai jellegű powertől és a thrashtől (halld a klipnóta bevezető riffjét!) elkezdve a modern stílusok is úgy tudnak keveredni, hogy abból ne katyvasz, hanem adrenalinlöketet produkáló, a kor elvárásainak megfelelő komplex eredmény robbanjon ki.

Cowan teljesítményére panasz nem lehet, de a gitáros Paeth játéka is dicséretre méltó, és ha már a Beautiful Sint hoztam fel hivatkozási példának, akkor talán nem tévedek nagyot, ha a húrnyűvésben is Lofstad szellemét érzem lebegni a dalok felett. A Masters Of Ceremony-val szemben tehát nehéz dolga lesz helyt állni a szintén kiváló Kobra And The Lotus idén kijövő albumának, abban azonban biztos vagyok, hogy a két énekesnő "párbaja" nem cicaharc lesz, még akkor sem, ha ezt a csörtét nem kezek és lábak, hanem hangok fogják vívni.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.crashdiet.org
facebook.com/realcrashdiet

Blogunk 11 éves fönnállása óta sok minden történt, sok mindennek voltunk tanúi, de még ma is érnek meglepetések. Pl. hogy miként fordulhatott elő velünk az a csúfság, hogy az immár ötlemezes svéd sleaze rock/metal formációról, a Crashdïetről még sohasem esett szó oldalunkon. Ráadásul úgy, hogy a skandináv régió nálunk megkülönböztetett figyelmet élvez, és a műfajilag rokon pályatársak munkáiról (pl. Eclipse, H.e.a.t, The Poodles, Dynazty, Crazy Lixx , Reckless Love, Santa Cruz, Art Nation) rendszeresen beszámolunk.

A Crashdïet tehát már nem csikó zenekar, túl vannak négy albumon és három énekesen. Az első frontemberük, Dave Lepard mindössze 25 éves volt, amikor elvesztette küzdelmét a klinikai depresszióval szemben. A csapatot ugyan nagyon megviselte Lepard öngyilkossága, mégis úgy döntöttek, hogy folytatják. Eleinte nagyjából három évenként kiadtak egy új albumot, a mostanira azonban teljes hat évet kellett várni. Ezen, most először a zenekar zaklatott történetében, Gabriel Keyes énekel, akinek meglepően közel áll a hangja a tragikusan elhunyt Lepardéhoz. Nyilván nem véletlen esett rá a választás.

A skandináv glam/sleaze mozgalmon belül a Crashdïet a keményebb vonalat képviseli, nagyjából a "Dr. Feelgood" körüli Mötley Crüe hangzása köszön vissza náluk, de olykor a Guns N' Roses pimasz, utcagyerek-féle keménysége is szerephez jut náluk. Bevallom férfiasan, hogy a korábbi lemezekkel nem sikerült intim ismeretségbe kerülnöm, a barátság inkább csak formális és felületes, de amit ismerek belőlük, azok alapján a "Rust" viszi nálam a prímet. Kiváltképp tetszik a klipes címadó, ami egyfajta "tribute" a pufihajú nagy elődök előtt, gyakorlatilag jó néhány sorát egy '80-as években népszerű előadó slágeréből ollózták ki. (Megjegyzem, kb. 10.000 évvel ezelőtt Túrisassal mi is írtunk egy ilyen számot, amit azóta – hál' Istennek! – a feledés jótékony fátyla borít).

Ha összehasonlítom ezt a lemezt a Frontiers által egyazon napon kiadott The Defiants albummal, azt kell mondjam, hogy a meccset a harcias vikingek nyerték a nyafka amerikaiak ellen. Itt minden dög, karc, vagányság, arcbamászó, zsigeri energia megvan, ami amonnan hiányzik. A Frontiers szeptember 13-ra meghirdetett házi kis versenyét (hivatalosan ekkor jelennek meg a lemezek) már jó előre a Crashdïet nyerte meg. Bundagyanús helyzet...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheDefiantsOfficial

Nem tagadom, normális esetben a Danger Danger romjain Frontiersos segítséggel létrehozott The Defiants úgy repülne át a zenei radarom alatt, hogy a készülékem meg se nyikkanna. Ez a fajta muzsika ugyanis – kivéve néhány furcsa és megmagyarázhatatlan hangulatot – nekem már túlságosan nyálas, amolyan gitáros popzene. Hogy a 2016-os bemutatkozás mégis kiérdemelt annak idején egy recenziót nálunk, nagyjából és lényegében Rob Marcello gitárosnak köszönhető. Úgy tűnik, a gitárosok világában jó ómen a Marcello név, de legalábbis kötelez valamire. Hogy mire? Hát a lehengerlő, technikailag hibátlanra fényezett, szuperdallamos szólókölteményekre. Ott van mindjárt a jó öreg Kee...

Nyilván nem véletlen, hogy az album japán címet kapott (a zokusho állítólag folytatást jelent, bár a japán tudásom az utóbbi időben erősen megkopott...), ezt a fajta AOR-ba hajló rockzenét mindig is kajálták arrafelé; ott van igazán piaca. Európában nem hiszem, hogy sokat eladnak belőle, Amerikában meg nagyjából összesen ha egy tucatot.

Engem is határozottan idegesítenek benne dolgok, pl. a lemezt indító "Fallin' For You" elvitathatatlan, de tökéletesen jellegtelen dallamossága, a "Hold On Tonight" übergagyi, már a cuki '80-as években is inkább ciki szintihangzása, az "Allnighter" kvázi-techno ritmusa, vagy az "Alive" hervasztóan Katy Perry-s megszólalása.

Persze azért vannak itt jobb pillanatok is (pl. a képtelenül fülbemászó "Hollywood In Headlights", vagy a full bonjovis "Drink Up!"), de végeredményben – ez az én sommás ítéletem – mégiscsak Rob Marcello fantasztikus gitárszólói miatt érdemes az egészet meghallgatni. Az pedig sajnos a kb. egy órás játékidő elenyésző részét teszi ki.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.sonataarctica.info

Tony Kakko a lemez alapján végtelenül romantikus lélek, csak hát éppen a végtelenség az, ami rózsaszínes giccsmázzal telíti túl az új szerzeményeket. Erre mondjuk, már három-négy lemezzel ezelőtt is rájöhettem volna, de balgaságomra csak az ezt megelőző "The Ninth Hour"-nál kezdtem sejteni, hogy hősünk a metal Danielle Steeljévé vált. De talán hiba is ebben a környezetben a metal szót használni, mert az új albumban annyi a "fém", mint a műanyaggyár fröccsöntött termékeiben, amitől persze lehetne minőséget teremteni, mint ahogy a romantika korszaka is kitermelte a maga irodalmi, képzőművészeti zsenijeit, de hát Kakko nem zseni, sőt, ezek után már iparos létének tisztességét is megkérdőjelezem.

Hol van már a valamikori csikóviháncos lendület, ami a Stratovarius kistestvérévé avatta őket: a jelenlegi dalok vázát nem a gitárrifek, hanem a Richard Clayderman borzalmaira emlékeztető giccses zongorafutamok határozzák meg (csak ő jobban csinálta), ráadásul a tempó terén is olyanok, mint a 800-as futó, aki 5000 méteres versenyen is elindul: gyors kezdés után álmosító lötyögés, kínszenvedéssel telve, amit nem tudom, ki érez jobban, a csapat, vagy a hallgató? Esetleg mindkettő.

Mi is a lemez legnagyobb hibája azon kívül, amit a szörnyű lemezborító "esztétikája" hordoz? Talán az, hogy a zenekar nem érzi a mértéket: a "The Last Of The Lambs" egyetlen énekdallamot ismételget több mint négy percen keresztül, a lemez leghosszabb szerzeménye, a "The Raven Still Flies With You" pedig a váltásai ellenére is olyan, mint egy Csehov dráma, csak hát ott a tétlenségnek dramaturgiai szerepe van, nem beszélve arról, hogy a magasröptűnek szánt dallamokat már annyiszor felhasználták, hogy azt már én sem tudom megbocsájtani. (Az még rendben van, hogy a zenei tematika szerinti finn tél hosszú és unalmas, de kérem, ha már "havas" lelkiállapotot akarok zeneileg megjeleníteni, nem lenne szerencsésebb inkább olyat, vagy olyan aspektusban, amitől nem alszunk el ötpercenként?)

Ja, igen, dallamok. A stílusváltás még nem lenne oka nemtetszésemnek, szeretem én a pop-rockot is, már ha érzek bene spirituszt, és a riffek hiányát olyan himnikus dallamok pótolják, amelyek elfeledtetik velem a headbangre ingerlő ritmusok hiányát, de itt a legutóbbi lemez jellegtelen szürkesége uralja a dalokat – no tessék, előbb még rózsaszínről beszéltünk –, és ahogy hallgatom a záró "The Garden"-t, egyszerűen nem értem, mi volt a szándéka a csapatnak, hacsak az nem, hogy a dalolászásból, révedezésből, monotonitásból álló hangjegyfolyammal megalkossák minden idők legrosszabb Sonata Arctica szerzeményét.

Sajnos meg kell állapítani: az együttes ötleteinek tárházában már a panelek is csak szűken vannak jelen – ennél még a Magyar Építőipari Vállalat is többel rendelkezik –, tétován, koncepció nélkül bolyonganak a főnök zavaros gondolatai közepette, ami ha vezet is valahová, az legfeljebb az érdektelenség és unalom erdeje, amit giccsmázzal leöntve próbálnak meg álcázni a lemezborítón. De mi sajnos átlátunk az álcán.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.blackstarriders.com
facebook.com/BlackStarRidersOfficial

Már a legutóbbi album megjelenésekor is megjegyeztem, hogy úgy tűnik, a Black Star Riders gépezete alighanem úgy van beállítva, hogy kétévenként adjanak ki új lemezt. Ezt az "Another State Of Grace" időzítése is igazolni látszik, pedig volt némi mozgolódás a csapatnál, hiszen új dobosuk és gitárosuk van. Az új dobos, Chad Szeliga korábban a Black Label Society-ban játszott, Christian Martucci gitáros pedig egyenesen a Stone Sourból érkezett. Gondolhatnánk, hogy ennek vajmi kevés a jelentősége, de a helyzet az, hogy Ricky Warwick énekes mellett valójában a frissen távozott Damon Johnson gitáros volt a fő dalszerző.

Ezek után kicsit húztam a nyakam, mert bár abban biztos voltam, hogy stílusváltás nem várható, Warwick és Gorham önmagukban még nem jelentettek garanciát arra, hogy teljes értékű lesz a folytonosság. Az sem volt jó ómen, hogy mikor megnéztem a játéklistát, kiderült, hogy az új dalcsokor mindössze 39 percre rúg, és ez még a bakelit lemezek hőskorában sem volt lehengerlő.

Én már a "Heavy Fire" (2017) esetében is úgy éreztem, hogy az egyébként jól kitalált, nagyszerű és olajozottan működő formula lassacskán és aprócska lépésekben, de kiüresedni látszik. Elég konkrét és szűkre szabott határai vannak ennek a stílusnak, nehéz kétévenként ütős tartalommal föltölteni, és így - az egyik fő dalszerző hiányában - még sokkal nagyobb lett a kihívás.

Azt kell mondjam, hogy az "Another State Of Grace" ugyan virtigli BSR termék, annak minden zenei jellegzetességével, nekem - azon túl, hogy rövid - mégis valahogy kevésbé energikus, kevésbé magával ragadó, kevésbé vidám, kevésbé fülbemászó. Noha nem kizárható, hogy inkább az én fülem fáradt el (értsd: túl ismerős lett minden dallam, manír, stílusjegy), a sokadik hallgatás után is hajlok arra, hogy a hiba nem az én készülékemben van. Az album másik felén több szerzemény is (What Will It Take?, Poisoned Heart) engem látszik igazolni. Majd az idő eldönti, hogy mi a szitu, de most még úgy érzem, a négy lemez közül ez fog a legritkábban előkerülni...

Tartuffe

Kiadó:
Karisma Records

Honlapok:
www.magicpie.no
facebook.com/magicpieband

He ezen a világon mindenkit a helyén kezelnének, ha ezen a világon igazán számítana a tehetség és a szorgalom, ha ezen a világon nem kapzsi vállalkozók, reklám- és médiaügynökök, vagy romlott manipulátorok irányítanák a zeneipart, meggyőződésem, hogy a Magic Pie világviszonylatban nem kb. 1500-2000 példányban jelentetné meg a lemezeit (ha egyáltalán, ez csak optimistán becsült adat), sőt a progresszív rock műfajnak sem egy méltatlanul kevéssé ismert formációja lenne, hanem együtt emlegetnék őket a Marillionnal, a The Flower Kings-szel, vagy még nagyobbakkal.

A "Fragments Of The 5th Element (Az 5. elem töredékei)" a norvég proggerek 5. albuma éppen 5 tétellel. Szép ez a játék a számokkal, de én nem annyira örültem neki: az eddigi lemezeik fölötte voltak az egyórás játékidőnek, ez pedig – legalábbis elődeihez képest – olyannak tűnik, mintha egy szigorú dietetikus állította volna össze túlsúlyos epebetegeknek. A régi bakelitek kb. 45 perces hossza bizony nekem kevés ebből a muzsikából. Objektíve persze óriási teljesítmény ez is, hiszen változatos, összetett, technikailag sokat követelő progresszív muzsikáról van szó, nem háromakkordos popdalokról, vagy techno-alapú mulatós förmedvényekről. Szubjektíve megközelítve a dolgot viszont hallgattam volna még... és még... és még...

A Magic Pie kollektívája egészen komoly zenei műhely, nagyszerű zenészekkel, de Kim Stenberg abszolút megérdemli, hogy kiemeljük, mert nemcsak gyakorlott kezű, bravúros szólógitáros, de a zeneszerzésért is szinte egy személyben ő a felelős. A csókának a kezében van nemcsak a '70-es évek hard rockjának teljes repertoárja (pl. David Gilmour és Ritchie Blackmore), de a shredder generáció (pl. Joe Satriani és Steve Vai) káprázatos virtuozitása és a progresszív metál kiválóságainak (pl. John Petrucci és Tore Østby) jellegzetes eszközkészlete is.

A 2011-es "The Suffering Joy" véleményem szerint a progresszív rock egyik örökbecsű gyöngyszeme; nálam – ha a Magic Pie-ról van szó – ez az etalon. Ehhez képest a folytatás (King For A Day, 2015) kicsit gyöngébbre sikeredett, bár már ott is érezhető volt a keményebb hangvétel felé való elmozdulás. A "Fragments Of The 5th Element" kétségkívül az együttes eddigi legrockosabb (helyenként már-már metálos) lemeze, ugyanakkor a dallamok most határozottan jobban ülnek: első hallásra érezni, hogy ezek makacsabban beveszik majd magukat a hallójáratainkba. Ez alól talán egyedül az albumot indító "The Man Who Had It All" kivétel, de idővel az is megszeretteti magát. Nem nagyon lehet fogást találni az anyagon, még a kommerszebb jellegű, szomorkás "Touched By An Angel" is egész megnyerő a maga bluesos egyszerűségében (mondjuk ehhez nagyban hozzájárul Kim Stenberg több mint ízléses szólómunkája).

Nincs mese, bosszantó (ámbátor relatív) rövidsége ellenére ez is megy be az idei esztendő toplistás lemezei közé! Az albumot záró 23 perces "The Hedonist" pedig nem egyszerűen ügyeletes kedvenc, hanem eddig az év dala nálam!

Tartuffe

Kiadó:
Ram It Down Records

Honlap:
www.saintdeamon.se

Hát mit mondjak, elég hosszú album, de legalább jó... Lenne, ha a srácok nem nyernének versenyt a zenei rétestészta versenyben, és tudnák, mennyi az elég. De kezdjük az elején! A Saint Deamon 2008-ban igazi "Breaking The Law"-ként (nyolcvanas évekbeli magyar együttesek értelmezésében: fekete ló) robbant be az underground csapatok élmezőnyébe: a "B ligás" zenekarokból verbuválódott veterán válogatott a névhez méltó profi munkát kiröppentve emelkedett isteni (dionysosi) magasságokba a true heavy metal kedvelőinek panteonjában.

Az abszolút klisékből összeválogatott "In Shadows Lost From The Brave" éppen azokból a panelekből építkezett, amikért a rajongók nagy csoportja szereti az európai power metalt: az újból elsütött trükköket pedig egy olyan bűvész szolgáltatta, aki a rég lelepleződött mutatványokat is lebilincselő magabiztossággal és profizmussal vezette elő. A Dionysus (nem, nem a blogunk, hanem Olaf Hayer ex-csapata) ritmusszekciója és a Highland Glory aranytorkú dalnoka, Jan Thore Grefstad – aki a norvég, vagy svéd Megasztárban Nils K. Rue-t búcsúztatta egy fantasztikus dalpárbajban – minden ziccert kijátszva futott végig a stílus palettáján, hol Halfordot megszégyenítő sikolygránátokat, hol Manowar jellegű himnuszbombát robbantva a Helloween teremtette, vagy neoklasszikus alapokon. Azt, hogy a hallottak egy pillanatnyi meglepetéssel sem szolgáltak, sikeresen rejtették el a hatásvadász dallamok és a régi, kipróbált, azonnal működő sablonok: a szívet géppuska-ropogásra késztető riffek, a mézédes-heroikus refrének, a hősies pózba merevedett, romantikus-macsó attitűd, a gének mélyén megbúvó kalandvágy felkeltésére alkalmas szövegvilág olyan programot futtatott végig a stílus fanjainak szoftverében, ami egy T-1000 modell módjára irtott ki minden tiltakozó pózer-rockert.

Mielőtt azonban happy-hurrá hangulatba révültek volna a rajongók, hogy megtalálták az új power etalont, a fiúk második albumukkal gyorsan romba döntöttek minden légvárat, olyan szégyenletes produkcióval, ami aztán hosszas hallgatásra és töprengésre késztette a csapat tagjait. Jelen etapra tehát elég időt szántak, és bár sokszor mondjuk, hogy egy idő után visszaüt az évenkénti lemezkiadás, úgy gondolom, a fiúk a nagy ráérésben és csiszolgatásban túlszöszmötölték a dolgot, ráadásul a végeredmény koncepciója is ambivalens attitűddel rémisztgeti az egyszerű, határozott irányvonalra váró célközönséget.

A lemez pedig kiválóan kezdődik: a "Captain Saint D" megmosolyogtató címe megmosolyogtató tartalommal szolgál, egyedül talán Rolf Kasparek, minden metal kalózok kapitánya fakadhat sírva, hogy miért nem képes évek óta ilyen pirate-indulót írni. A harci gépezet tehát az elejétől fogva, robogva, zakatolva hirdeti a megszokott panelek, klisék, hatásvadász megoldások időtlen élményét, és idézi fel az első album sikerkovács módszereit, egészen a "Land Of Gold"- ig, ahol aztán bicsaklik a szekér, mert a fiúk úgy gondolják, ha sikeresen vitorláznak az euro-power vizein, akkor nem fognak elsüllyedni a prog-power metal hullámosabb tengerébe sem.

Innentől aztán francia sanzont idéző harmonika szóló – ami mondjuk még ötletes –, pszichedéliába oltott, feleslegesen elnyújtott gitárszólók, meghökkentő tempóváltások, brácsa-búcsúzás teszik próbára a rajongók idegeit, felesleges plusz percekkel rontva le az egyébként még mindig kedvező összképet. (És még mielőtt gyanúba keveredek, szeretem a prog-power stílusát, de ebben a kategóriában a Saint Deamonnak nincs elég ötlet-muníciója a tényleg előremutató megoldásokhoz.)

Lehet, hogy fél év múlva már megbocsájtóbb lennék, mert a lemez első feléért biztos sokszor neki fogok futni a "Ghost"-nak, de addig csak egy bosszús csettintésre futja, ami az elszalasztott lehetőségnek szól, és annak a kabátnak, ami a szólás szerint túl nagynak bizonyult. Még egy démonnak is.

Garael

Kiadó:
Festival Music

Honlap:
www.steve-thorne.co.uk

Nem hiszem, hogy Steve Thorne nevét sokan ismerik mifelénk, talán még azok sem, akik egyébként nagy étvággyal fogyasztják a brit neo-prog mozgalom csemegéit, olyan nemes fákról szakítva szaftos, ízletes gyümölcsöket, mint a Marillion, Arena, Pendragon, IQ, Kino... stb. A dél-angliai Thorne pedig nem efermer jelenség a szakmában, 2005 óta hat önálló lemeze jelent meg, ráadásul nem akármilyen közreműködőkkel; újra és újra a progresszív rock műfaj igazi nagyágyúi sorakoznak föl mellette.

A 2009-ben megjelent "Into The Ether" szerintem a diszkográfia egyik legjobb darabja, ami olyan neves és kiváló muzsikusokkal készült, mint John Mitchell (Arena, Kino, Frost, Lonely Robot) és Gary Chandler (Jadis) a gitáron, Tony Levin (King Crimson, Liquid Tension Experiment) és Pete Trewavas (Marilion, Transatlantic) a bőgőn, valamint Nick D'virgilio (Spock's Beard) és Gavin Harrison (Porcupine Tree, Steve Wilson) a dobokon.

A sokhangszeres/énekes/dalszerző/producer Thorne egyértelműen elkötelezett a Pink Floyd hagyományokon szárba szökkent, jellegzetesen brit ízlést tükröző neo-prog irányában, annak is leginkább az Arena, Kino, Frost által képviselt sodrásába illeszkedik. Énekhangja furcsa keveréke John Mitchell és Fish (ős-Marillion) orgánumának, dalszerzőként pedig törekszik a kevésbé pszichedelikus, könnyebben emészthető (olykor kifejezetten popos) dallamvezetésre.

Arról szó sincs, hogy Thorne ontaná magából a műfaj alapvetéseit, igazából inkább a középmezőnybe helyezném el valahol, de ilyenkor az augusztusi nagy pangásban és hőségben határozottan jól esik visszanyúlni ezekhez a kevéssé ismert anyagokhoz, amelyek azért lényegesen jobbak annál, semmint hogy feledésbe merüljenek...

Tartuffe