Kiadó:
Telarc Records

Honlapok:
www.hiromimusic.com
facebook.com/HiromiFan

A japán jazzisták ismertetését egy dobossal (Senri Kawaguchi) kezdtem, majd folytattam egy elkötelezett Hammond B-3 varázslóval (Kiyomi Otaka), most pedig folytatom egy egészen elképesztő zongoristával/billentyűssel, Hiromi Ueharával, aki eredendően klasszikusan képzett muzsikus, normális esetben koncertpianistaként végezte volna, ha már bakfis korában nem rabolja el egy UFO hatalmas JAZZ fölirattal az oldalán. Igyekeztem az egyik legjobb és legjellemzőbb lemezét kiválasztani, így az ötödik hanghordozójára esett a választásom. Ez a második, amelyik Sonicbloom néven jelent meg, s amelyen a ritmusszekció mellett egy gitáros is szerepel – nem is akárki, hanem David "Fuze" Fiuczynski, de erre még visszatérünk.

Hiromi bizonyos értelemben tipikus japán jelenség: abszolút szerelmese az európai/amerikai (zenei) kultúrának, de azt a szigetországra jellemző fanatizmussal és nem kis adag jópofa őrülettel műveli. Aki nézett már akár 5 perc japán TV-t, az tudja, miről beszélek – végtelenül aranyosak, de európai szemmel nézve nem igazán százasok. Hiromi is kattant kicsit, ha kell, eszméletlenül koncentrált, átszellemült, de nem áll tőle távol, hogy elrúgva magától a zongoraszéket könyökkel püfölje a klaviatúrát, mint Jerry Lee Lewis, vagy szinte már riasztóan széles mosollyal kurjongasson zenésztársainak. Erre mondják az angolszász világban: egy igazi "force of nature" – fékezhetetlen természeti erő árad belőle.

Első lemezeit klasszikus jazz trió fölállásban készítette (mostanában is így alkot), de a Sonicbloom projektben Martin Valihora dobos és Tony Grey bőgős mellett Dave Fiuczynski is penget mellette, akit a híres bostoni Breklee School of Musicban végzett tanulmányai során ismert meg. Fiuczynski "professzor úrnak" nem derogált, hogy beálljon egykori diákja mellé egy "jam session"-re. Fiuczynski egyébként nem tartozik kedvenceim közé, az én ízlésemnek elég zabolátlan tud lenni, az első lemezt (Time Control) pl. szerintem kicsit széttrollkodta – ha lehet ilyet mondani egyáltalán. Itt azonban kevesebb a szertelen modális kirándulás, jobban együtt van a többi zenésszel.

Egy-két kivétellel az albumon gyakorlatilag jazz sztenderdek földolgozásait hallhatjuk, pl. Duke Ellingtontól és Gershwintől, de nálam mindent visz Debussy "Clair de lune"-jének lélegzetelállító előadása. Itt, és A Muzsika hangjai című musical-ből ismert "My Favorite Things"-nél leginkább tetten érhető Hiromi zsenialitása. Nem eljátsza, még csak nem is földolgozza a nótákat, hanem mint egyfajta zenei dekonstruktivista darabjaira szedi és neki tetsző módon, hangulatban, megközelítésben újra összerakja az egészet. Így lesz egy agyoncsépelt, geil "kapcsoljuk már el"-féle tételből a kiemelkedő színvonalú lemez egyik legmutatósabb darabja (My Favorite Things).

Ez a lemez ékes bizonyítéka annak, hogy a jazz nem totál elborult, minden humorérzéket nélkülöző, az összes többi zenei stílust lenéző műfaj (illetve: nem kell annak lennie). A "Beyond Standard" tökéletes cím: ez messze több földolgozott slágereknél, meghaladja az átlagos színvonalat, és nem csupán jó, de könnyed, jó kedélyű, játékos ÖRÖMZENE!

Tartuffe

Úgy döntöttem, kiadót, honlapot nem is vadászok ehhez a cikkhez. Minek? Ki fogja azt leellenőrizni, egyáltalán ki fogja ezt a recenziót elolvasni? Na, azért nem reménytelen a helyzet, akármilyen hihetetlen, két olvasója biztos lesz a kritikának (le lehet csekkolni, kommentben még fölkérés is érkezett!). Egyébként akármilyen régi megjelenésről is van szó, nem volt kérdés, hogy ezzel fogom kezdeni, mert a felénk - érthetően - nem igazán ismert japán művésznő karrierjének egyik legreprezentatívabb albumáról van szó, aminek egyetlen egy gyöngesége van: 39 perc 39 másodperces játékidejével botrányosan hamar véget ér!

Magyarországon elég jól ismert jazz orgonista a sokszor egyszerűen csak a "Hammond királynője"-ként emlegetett Rhoda Scott. Őt is nagyon szeretem, szerencsére sokszor is járt már nálunk koncertezni, de egy olvasói kommentben kapott infónak utána járva (örök hála Román Miklósnak!) ráleltem egy komoly trónkövetelőre. Az 1966-ban született Kiyomi Otaka (egyáltalán nem látszik rajta a kora!) ma már megkerülhetetlen intézmény hazájában, de a szigetország határain túl is nagy elismerés övezi. Hat éves korában kezdett hangszeren játszani, mostanában pedig már népszerű tanár, keresett session zenész, sikeres producer, aki rendkívül tiszteletreméltó diszkográfiával is dicsekedhet.

Az "Out Of Sight" szólólemezei közül a harmadik, és az első, amelyen nem honfitársak támogatják, hanem nemzetközileg is jegyzett óriások: nevesül is az általam hősként ünnepelt Dave Weckl a dobokon és Gary Willis (pl. Tribal Tech) bőgőn. A majdnem 40 perces albumon nyolc nóta kapott helyett, és bár lényegében komponált jazzről van szó, hallatszik, hogy rengeteg az improvizatív rész, amelyben a három muzsikus úgy virít, mint pipacs az angol úriemberek gomblyukában Fegyverszünet napján (Armistice vagy Rememberance Day).

Rhoda Scottot már korelnöksége (de főleg tagadhatatlan érdemei) miatt sem szabad piszkálni, de Kiyomi Otaka úgy hangszerkezelésben, mint dalszerzői vénában simán partner: társkirálynő? Az a legendás Hammond B-3 úgy durúzsol, úgy gurgulázik a kis szorgos, ázsiai kezei alatt, hogy azt gyönyörűség hallgatni! Kettejük között talán az a különbség, hogy Scott inkább blues és klasszikus alapokra épít, míg Kiyomi a modern fúzió bonyolultan ritmizált, erősen funk-orientált változatát képviseli. A belinkelt videón az egész lemez meghallgatható. Welcome!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.ammunition.no
facebook.com/pg/ammunitionofficial

A Frontiers Recordsnak megvannak a saját "házi" zeneszerzői (Alessandro Del Vecchio, Simone Mularoni, Magnus Karlsson stb.), akik megrendelésre ontják magukból a dalokat, amiket hol ők adnak elő ilyen-olyan formációkban, hol teljes egészében más előadók keze alá dolgoznak. Nem tudom, hogy ennek a popszakmában már régóta bevett gyakorlatnak nyakló nélkül való alkalmazása jót tesz-e kiadónak – és általában véve a műfajnak. Nyilván a rockzene tájékán sem ismeretlen dolog ez, elég, ha Desmond "Márfy" Child évtizedeket áthidaló munkásságára gondolunk olyan előadókkal, mint a Kiss, Alice Cooper, Bon Jovi, Aerosmith (vagy éppen a Dream Theater!), de talán nem hamarkodjuk el a dolgot, ha azt mondjuk: ez lódíthat ugyan egy banda népszerűségén (képzeljük el pl. Bon Jovit a "You Give Love A Bad Name" nélkül!), hosszú távon mégsem szolgálja a szakmai elismertségüket. A rock/metál szakmában azért még mindig van becsülete annak, ha valaki saját kútfőből dolgozik…

Az Ammunition is egy Frontiersos "házi" zeneszerzőhöz, konkrétan Erik Martenssonhoz (Eclipse, Nordic Union, W.E.T.) köthető, aki a Wig Wam énekesével, Age Sten Nilsennel hozta létre ezt a formációt még 2014-ben. A "Shanghaied" névre hallgató debütáció (Avalon, 2014) simán átrepült a radarunk alatt, de azok után, hogy tavaly a norvég eurovíziós válogatáson másodikok lettek a "Wrecking Crew" című dalukkal (ami a norvég toplisták csúcsát is meghódította), már nem tehetjük meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. Miért is tennénk, hiszen a két alapító-dalszerző mellett itt komoly zenészek gyülekeznek: pl. Lasse Finbråten (Circus Maximus) billentyűzik, Magnus Ulfstedt (Eclipse) dobol és a számomra eddig ismeretlen Jon Pettersen gitározik (nem akárhogy).

Az Ammunition egyébként tipikus európai dallam-orientált rock muzsika, de talán egy csipetnyivel több benne az amerikai íz, mint ahogy azt Erik Martensson eddigi munkáitól megszokhattuk. Ez valószínűleg Nilssen hatása, ami miatt (pl. az Eclipse-hez képest) kevesebb diszkó ritmust hallunk, viszont egy kicsit lötyögősebb is a hangvétel. Az Ammunitiont hallgatva nekem sokszor ugrik be a The Poodles. Személy szerint egy pattogósabb, vérbővebb megközelítést szívesebben vettem volna, de azért így is akadnak élvezetes pillanatok a lemezen. Nagyjából és lényegében belesimul a Frontiers szokásos kínálatába.

Tartuffe

Kiadó:
Phantom Recordings

Honlap:
www.simon-phillips.com

Úgy látszik, nálam az újév eleje a jazz fúzió és a brutál jó dobosok jegyében telik. Mostanában Greg Howe és a japán jazz zenei életről folytatott megakomment-eszmecsere foglalkoztat elsősorban, és milyen érdekes, hogy ez a kettő tök passzentosan összeillik Simon Phillips legújabb, immár 4. Protocol kiadványában. A Japánban kiemelt tiszteletnek örvendő, ott külön hanghordozókat megjelentető legendás jazz/rock dobos hosszú évekre visszatekintő közös munka után most nem Andy Timmons-szal vette föl az új anyagot, hanem Greg Howe-val (és Dennis Hamm billentyűssel). Ez rendkívül izgalmas, mert a vérfrissítéssel egy abszolút kedvenc érkezett a csapatba, aki egyrészt keményebb hangzást hozott magával, másrészt eddig nem igazán jellemző stílusjegyeket a funk és Rn'B környékéről. Olyan jó Greget úgy hallgatni, hogy nem Justin Timberlake, Christina Aguilera, Rihanna, vagy Enrique Iglesias turnéján pilickázik a színpad egy sötét sarkában!

Phillips azt nyilatkozta, hogy turnéja közben most először kifejezetten sok ideje jutott a zeneszerzésre, így a 4-es Protocol az elejétől a végéig megkomponált muzsika. Ez a feszesség érződik is a lemezen, de - hál' Istennek! - azért maradt "hely" a többi zenésznek is önkifejezésre. A Protocol egyébként október óta turnéztatja az albumot; természetesen ide nem sikerült eljutni (Bécs volt a legközelebbi helyszín), pedig nagyon megnéztem volna a csapatot! A koncertkörútra mellesleg nem Dennis Hammet vitték magukkal, helyette Otmaro Ruiz játszik a billentyűkön.

Rövidre is zárom a recenziót azzal, hogy aki eddig szerette a Protocolt, most is minőségi anyagot vehet a kezébe; a csalódás kizárva! Kénytelen vagyok ennyiben hagyni a dolgot, mert kb. egy tonnányi japán jazz vár arra, hogy meghallgassam és kiértékeljem. Jaj az olvasónak, ha valamelyik írásra ihlet! Van egy olyan érzésem, hogy nálam jönnek a japán hetek, csak remélni tudom, hogy kollégá(i)m majd kiengesztelik a kérlelhetetlen rock/metál rajongókat! :)

Tartuffe

Kiadó:
Rock Of Angels

Honlap:
www.panorama-band.com

Eljutottam odáig, hogy Dennis Ward nevére akkor is felkapnám a fejem, ha extrém black metal lemezen közreműködne, pedig ez az egyik olyan stílus, amit még tudatmódosító szerek hatására sem tudnék megkedvelni (ez persze nem értékítélet, pusztán szubjektív beállítódás – esetleg a befogadóképesség hiánya…). Igen, Ward még nem tart ott – legalábbis nálam –, mint a Frontiers droid-hadserege, Magnus Karlssonnal és Alessandro Del Vecchioval az élen –, akik amolyan zenei CNC esztergaként köpik ki  a beléjük táplált adatoknak megfelelően egyenletesre faragott, polírozott termékeket.

Itt van hát egy újabb, szerintem mesterségesen összerakott alakulat, élükön azzal az Christian Palin csodavokalistával, aki az Adagio korai – és Tartuffe által oly kedvelt – korszakában működött közre a klasszikusok megteremtésében, de Ben Varon, vagy Sammi Lasagni sem lehet ismeretlen a gitárosi posztokon, már akik követik az Amoral, vagy a Gojira útját…

Mit is mondjak: Ward most sem lőtt mellé, és jóllehet ebben a dallamos metal stílusban könnyű lötyögős és abszolút izgalommentes AOR-ba átszédülni, sikerült elkerülni a kockázatmentesség csapdáját, és ha olyan csapatokat említek, mint a Scorpions, a Pink Cream 69 (amit Ward mindenhová benyom egy tubussal, már ahol ez lehetséges), vagy a skandináv hard rock szigorúbb, metalosabb erői, akkor – ha a blogunk látogatója vagy – nem hiszem, hogy olyan iszonyodva sikoltasz fel, mintha valaki bejglivel kínált volna az ünnepek utáni munkaórákban.

A csapat pedig érzi a stílus lényegét: ahogy a kezdő szám gitárrifjére Palin elindítja a verzét, abból már tudod, hogy jó fog kisülni – és nem tévedsz: a refrén arénát robbanthatott volna a virágkorban is, mikor Bon Jovi és a Scorpions nem csak a tehetségkutatók "metal szegmensét" jelentették – látjátok, ismerjük mi a kemény zenét is! –, hanem a mainstream részesei voltak, ennek pedig a sok rossz között meg volt a maga jelentősége is, mégpedig a versenyhelyzet. Abban pedig nem volt mit tenni, mint katartikus szólókat, édes-mézes refréneket, adrenalin-fröccsentő ritmusokat írni – különben lemaradtál, és Ford Fairlane-t idézve mehettél drogellenes koncerteket adni, hogy legyen pénzed a napi adagra.

Teljes mértékben igazat adok Kotta kollégának, aki valamelyik korábbi cikkében – vagy hozzászólásában – a producerek jelentőségéről írt. Igenis, szükség van rájuk, és nem csak pénzlenyúló szegmensei a zeneiparnak – illetve nem általános értelemben –, meggyőződésem, hogy "evolúciós, tehát racionális termékei" az alkotói folyamatoknak: nem véletlen, hogy a legtöbb nagy csapat korszakalkotó munkáit az "árnyékember" segítségével tudta létrehozni – számoljátok csak össze, hogy a világ legtöbbet eladott lemezeiből mennyinek volt a csapat, és mennyinek volt egy külsős szakember a producere…

Nem is kívánom nagyon húzni a továbbiakat: abszolút aréna-érett, néha a metalba is átnyúló, tökös, feelinges hard rockról van szó, aminek darabjai vetésforgóban keringenének a nyolcvanas évek zenei adóin, s az, hogy különösen újdonsággal nem szolgálnak, legyen az egyetlen kritikai észrevételem – de hát azt meg ott egye meg a fene.

Garael

Kiadó:
Sony/Legacy

Honlapok:
www.satriani.com
facebook.com/joesatriani

Ejh...!!! Ez már tényleg csak becsületből! A legutóbbi, 15. Satriani megjelenéskor – én, hülye! – azt találtam írni, hogy róla bizony "írni kell, írni illik és írni fogok, ha belegebedek is". Hát íme! ... Az a fránya kötelességtudat...

Eltelt újabb három év, és nem túl sok lelkesedéssel nekiveselkedtem a legfrissebb anyagnak, hogy azután még kevesebb lelkesedéssel megfogalmazzam azt a kétségbeejtően kevés gondolatot, ami bennem fölmerült róla. Igaz, már többször leírtam, hogy a zenésztársak váltogatása jó eredményekkel kecsegtethet, most ezt is visszavonom. Nincs már se Vinnie Colaiuta, se Chris Chaney, se Marco Minnemann, se Bryan Beller, csak Chad Smith (Red Hot Chili Peppers, Chickenfoot) és Glenn Hughes (Deep Purple/Black Country Communion) meglehetősen furcsa párosa (akik egyébként tetszés szerint behelyettesíthetők lennének bármelyik kaliforniai session zenésszel). Na és van az unalom, amit csak egy-két percre szakít meg pár olyan szerzemény, ami a gitáros hőskorszakában bónuszként fölkerülhetett volna a lemezekre (pl. a sorelső, gyanúsan ismerős "Energy", vagy a címadó "What Happens Next").

Egyébként az "Invisible" című dal tökéletes illusztrálása annak, amiért mostanában egyre nehezebb szívvel hallgatom Satrianit. Kifejezetten ígéretesen, majdnem "live" fílinggel indul a dal, hogy azután csak hidegfejű profizmussal kivitelezett kínlódás kövesse: egy kis "balalajka", egy "se füle, se farka" dallam, na és a tremoló kar koncepciótlan rángatása. Ezzel kár szívatni a régi rajongókat, újakat meg úgyis reménytelen szerezni ezzel a stílussal!

Tanár Úr! Annyira sajnálom! De ezt az órát most simán végigszundikáltam!

Tartuffe

Kiadó:
Bad Racket

Honlapok:
www.greghowe.com
facebook.com/greghoweguitar

Tekintve, hogy még a törzsolvasói gárdának is max. 20 százaléka fog beleolvasni ebbe a cikkbe (ha egyáltalán), nem vagyok hajlandó Greg Howe bemutatásával kezdeni. Már csak azért sem, mert a Mike Varney által létrehozott Shrapnel kiadó köré csoportosult szakmai kör (ún. shredder generáció) egyik legkiválóbb alkotójáról van szó, akinek nincs szüksége bemutatásra; illetve sajnos van, de akinek ez a név új, nem valószínű, hogy e bejegyzés hatására nekiül, és bepótolja 30 éves (ciki) lemaradását. Természetesen elismerem: az is elég ciki, hogy egy tavalyi lemezt én – aki régi rajongónak vallom magam – csak több hónapos késéssel vesézek ki itt az oldalon.

Persze azt is a szememre lehetne vetni, hogy a blogon eddig egyetlen egy recenzió sem született Greg Howe lemezről. A helyzet azonban az, hogy Howe nem kényeztetett mostanában önálló munkákkal, legutolsó szólóalbuma oldalunk indulásának évében, 2008-ban jelent meg (Sound Proof). Annak is utána néztem, hogy időközben összesen 23-szor hivatkoztunk rá ilyen-olyan kontextusban, egyszerűen azért, mert a gitárközpontú zenéket véve alapul Greg Howe megkerülhetetlen.

Howe a shredder nemzedék tagjai közül (Paul Gilbert, Marty Friedman, Jason Becker, Yngwie Malmsteen, Tony MacAlpine, Vinnie Moore stb.) mindig is a leg-jazz-orientáltabb (van ilyen szó?) volt, akinek játékára és kompozícióira a kezdeti Van Halen által meghatározott időszak után elsősorban az idén elhunyt Allan Holdsworth volt óriási hatással. Bár Vitalij Kuprijjal annak idején tett egy neo-klasszikus kitérőt (Ascend, 1999), valójában mindig is a jazz fúzió, blues, funky és nyomokban a latin zene mentén haladt a maga útján előre. Játékát nemcsak az elképesztően tiszta, technikailag szeplőtelen kivitelezés, hanem (ebben a tekintetben talán egyedül Paul Gilbert fogható hozzá) a ritmikus összetettség és kifinomultság jellemzi.

A "Wheelhouse"-ra sokat – talán túl sokat – kellett várni, de megérte. Ugyan a lemez alig 45 perces, zeneileg elég tömény és "szélesvásznú", így nem hagy a kiéhezett hallgatóban semmiféle hiányérzetet. Külön örülök annak, hogy az albumon akad egy énekes szám is; egy nóta erejéig (Shady Lane) meghívta ugyanis a régi cimbit, Richie Kotzent, aki hozza a tőle elvárható érzelmes, füstös figurát (Glenn Hughes mellett az egyik legfeketébb fehér hang). Szent ég! Mit művelnek ezek ketten a gitáron!? Nagyon remélem, hogy idővel egy egész lemezre valót hallhatunk majd ilyen dalokból.

Lehet, hogy öregszem és a ma már csak hőskorszakként emlegetett múlt egyre inkább fölértékelődik bennem, de nekem továbbra is a "Parallax" (1995) és a "Five" (1996) lesznek a kedvenc, túlszárnyalhatatlan Greg Howe lemezeim. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne hallgatnám hatalmas megelégedéssel az érett, immár végérvényesen a jazz fúzió mellett elkötelezett művész örömjátékát. Ez pedig az...

Tartuffe

Kiadó:
Cser Kiadó, 2018

Fordította:
Vincze Ádám

Hát nem is tudom, hogyan kezdjem? Meglehetősen ellentmondásosak az érzelmeim a könyvvel kapcsolatban, ami nagy részében egy tehetséggel bőven, szorgalommal és kitartással az átlag felett rendelkező, ám minden intézményi elméleti és gyakorlati, valamint a zeneiparhoz kapcsolódó egyéb tudásnak híján levő emberről/vezetőről és három balfaszról – a leírtak alapján Bill és Ozzy jobbik esetben komplett idióták, rosszabbikban pedig egyszerűen szociopaták – szól, akik teljesen magatehetetlenül téblábolnak az események sodrásában, és akik–mellékesen megteremtették a heavy metalt. Vagy a leírtak szellemében nem is igaz a többes szám, és igazából egy valakinek köszönhetjük a zenei stílus megszületését? Annak a riffmesternek, akinek frivol módon hiányzik az ujjaiból – egy gitárosnak, érted? – úgyhogy még egy nagy fuck jelet sem tud protézis nélkül bemutatni? Vagy azért azoknak is, akik mellette álltak – de általában feküdtek – és akiknek segítségével a műfaj klasszikus dalai vagy két három perc alatt, vagy hosszas vergődés után, de akkor is spontán módon, a tervezett munkának abszolút híján születtek meg? Csóválom a fejem, mert eddig a karriertörténeteket olvasva emberfeletti szorgalommal, céltudatos munkával, bődületes mennyiségű tanulással találkoztam, nem a "csináljunk már valamit, aztán legyünk túl rajta" attitűddel, ami – talán a szerencsés konstellációnak köszönhetően – mégis valami újat, addig nem tapasztaltat, és ami fontos: időtállót hozott létre.

Furcsa egy sikersztori hát a könyv, de mégis csak Black Sabbathról – és most hajolj meg, ha szereted a heavy metalt –, a műfajteremtő ikonról szól – de egyben az ikonrombolásról is, aminek a világában a lustaság, a káosz, a drog és a spontán, zsigeri emberi (állati?) ösztönök értékteremtő eszközzé állnak össze. (Főleg az Ozzy-érát tekintve tortadobálásos burleszk-szerű a hangulat, mert Dio már inkább tudta, mit akar – és mire képes –, mint Tony, köszönhetően eredendő muzikalitásának és zeneelméleti ismereteinek, jóllehet a Ronnie-ról összeállt kép nem éppen hízelgő, ráadásul az infantilizmus, mint a könyv egyik mozgatórugója, nem kíméli Ian Gillant és a kokszkohó Glenn Hughes-t sem.) Komolyan, a korszak meghatározó alakjait csak ez az oldaluk jellemezte?

Iommi narratívája ráadásul elég száraz, nem ítél, nem foglal állást, pusztán szenvtelenül tollba mondja az eseményeket, kicsit felülemelkedve, kívülállóként szemlélve – szó szerint is, hiszen a testelhagyásos eset akár az egész könyv stílusát jellemezhetné – az együttes történetét, ami ugyanúgy a bukások, mint a sikerek története, és aminek jelentős részét–valószínűleg a kiadói nyomás hatására – alkotják a "Tom és Jerry"-szerű, gyerekes, és sokszor veszélyes poénok szintjén álló, történésformáló sztorik – de ez így van jól. A Black Sabbath nem az úri közönségé, soha nem is volt az, és az, hogy így vállalják önmagukat, lehet, hogy illúzióromboló, amellett tény, hogy szokatlan (már ha egyetlen személy szubjektív nézőpontjából vonhatunk le örök érvényű igazságokat). Ha olvasod a könyvet, hinni fogsz kissé a karmában: a hősök ugyanis a főszereplőt kivéve – legalábbis a MARK I-ben – nemigen tesznek semmit azért, amit elértek: a dolgok csak úgy megtörténnek velük, és talán ők csodálkoznak a legjobban, hová jutnak.

Visszatérve a sztorikhoz: egy részüket az Ozzy könyvből már ismeri az ember, de itt szegény Bill legalább annyira szerencsétlen figura, mint az énekes, akinek viszonyát Iommival egész másként tálalja a könyv, mint ahogy azt Osbourne-tól megismertük – döntse el mindenki saját maga, hogy kinek van igaza. Annak is örülök, hogy a Dio és főleg az eddig a memoárokban hanyagolt Tony Martin – valamint az átmeneti, zűrzavaros – éveket is jobban megismeri az ember: ezek a részei a könyvnek természetszerűen már jobban igazodnak a legenda-képhez, bár Iommy tehetségét és kreatív szellemét a korai időszakok zenei kísérletei – kezdetleges szimfonikus hangzás, kórus és egyéb különleges hangszerek használata – is jól mutatják.

A könyv szerkesztése frivol módon igazodik a tartalom néha káoszba futó eseményeihez: Bill Ward kilépésén egyszerűen túllép a szerző/mesélő, így a fordítónak egy utószóban kell magyarázatot adni a történetben éktelenkedő lyukra – talán Ozzy szelleme – a kísérteteknek úgyis eléggé nagy szerepük van a leírtakban – volt a ludas?

Egyszóval, nem tudom, hogyan jellemezzem a könyvet: én személy szerint legalább annyit bosszankodtam a töketlen-papírmasé szereplőkön, mint amennyit röhögtem a sztorikon – ugyanakkor hiányolom annak a valaminek prózai megragadását, ami a Black Sabbathot azzá tette, ami. Persze lehet, hogy a válaszhoz csak a könyv címét kellene elolvasnom, ami egzaktan, egy névben határozza meg a siker kulcsát… Ezt mindenki döntse el saját maga.

Garael

Kiadó:
Desert Plain Records

Honlap:
www.sorcererdoom.com

Az megvan, mikor a keresztesek kinyitják az ezer éve lezárt ódon kripta ajtaját és megcsapja őket a történelem addig lezárt, ám most rothadva kiszabaduló lehelete? Nem, ez nem egy új horror nyitójelenete, hanem az éves listámon ismételten előkelő helyet kapott Sorcerer kislemezének vizualizált képzete. Persze fogalmazhattam volna egyszerűbben is: epikus doom, a maga pőre egyszerűségében, az idegenkedő félelmet gyomorba ültető, de egyben misztikus zenei elegy, ami íródhatott volna a nyolcvanas években: és valószínűleg íródott is, hiszen a csapat megalakulásának első húsz évében csak két demóig jutott, így gondolom, maradt a kripta, bocsánat, a fiók mélyén még elég ötlet ahhoz, hogy "új korszaki" feltámadásuk után felvegyenek egy kislemeznyi anyagot.

Nem gondolnám, hogy hiba lenne, ha minden epikus doom atyját, a Candlemasst hozom fel példának, mikor a kislemezt jellemezni akarom, hiszen az a panteisztikussággal, fájdalommal, de visszafojtott – vagy kitört – energiával tömött zeneiséget ők valósították meg leginkább a stílus keretei között (persze a Black Sabbath mellett), és hát a Sorcerer remek tanítványnak bizonyult.

Amit valószínűnek tartok, a nyitó "Black" a maga szétsikoltozott érzelmi, poklot és mennyet megjáró csapongásával régebbi darab lehet – ajánlom ennek fényében meghallgatásra a csapat hasonló énekesi eszköztárral előadott "Stargazer"-ét, ami a legjobb feldolgozás, amit eddig hallottam –, és kissé el is üt a továbbiaktól: valahol a Ray Gilla-féle "Eternal Idol" előadásmódját idézve szerez örömöt/bánatot – kinek mi tetszik –, hogy aztán a "Legion Of Serpent" képében egy echte Candlemass darabbal találkozhassunk, tipikus tempóváltásokkal, és  a power felé is kacsingató attitűddel.

Az "Into Obvilion" ezek után ezerfelé zavarja az embert, a maga összetettségében, epikus, filmzenei kibontakozásában többször hallgatós darab, ahol a vég természetszerűleg egyben a katarzis is – talán itt domborodik ki leginkább a zenekar játéktehetsége, ahol a játék tárgya nem csak a hangszerek megszólaltatása, hanem az emberi érzelem, a belső félelmek felszínre robbantása.

A záró akusztikus "Prayer Of A King Tony" Martint idézi, csak itt a dal egy olyan csavart doomos riffre ül, ami kevésbé volt jellemző a szombatisták korabeli stílusára, ráadásul Engberg refrénje elférne bármelyik ex-csapatában, és mintha hallottam is volna a Section A valamelyik lemezén – ám oda se neki, ha bánatosak lennénk emiatt, a lemez már elérte célját, mert nehogy örömet érezzünk már a Sorcerer által képviselt univerzumban…

Garael

Kiadó:
Universal Music

Honlap:
www.diabloswing.com

A Diablo Swing Orchestra idei lemeze úgy kerülte el a figyelmemet, ahogy egyszeri politikusnak az adóbevallás – pedig a színtér avantgard (!) üdvöskéjének minden jelentkezése élményszámba megy. A csapat egyébként maga a metal dadaista képviselője, csak míg a dadaizmus a művészettörténet egyik legnagyobb blöffje volt – aminek táptalaja az emberi hülyeség –, addig a swingerek által megvalósított világ igenis értékkel-teli – de ha nem, akkor is mindenképpen szórakoztató. S hogy mi is a svédek legnagyobb erőssége? Hát a lehetetlenség ignorálása: ebben a birodalomban bármi megtörténhet – és meg is történik. Swingbe ágyazott countryval kezdeni a lemezt, s flamencoval átitatott, bolero-kavalkáddal folytatni? – nem gond, íme, ahol az őrület ezúttal nem destruktív valójában, hanem új arcát mutatva, kreatív-teremtőként mutatkozik, és ahol a káoszban a zene jelenti az iránymutató segítséget. Mondanom sem kell, hiába: a szerzemények úgy szippantanak be – már ha hajlamos vagy a DSO befogadására –, hogy esélyed sincs ellenállni, még akkor is, ha a felhasznált zenei eszköztárt ismerősnek hiszed.

Nos, itt van a kutya eltemetve – mert csak hiszed, hiszen mint említettem, ez az a hely, ahol bármi zenei formát ölthet, legyen az űrhangulatú pulzálás, vagy a Chaplin-filmek aláfestő zenéjének is beillő dallamfricska. Azt persze nem merném kijelenteni, hogy az együttes metalt játszik – nem, hiszen itt a gitárok csupán keretet adnak a formabontás extázisának, egyébként is, a már említett spanyol folk, vagy a swing sokkal jobban meghatározza a stílust – de ettől függetlenül az ortodox fémhívő is élvezheti a hallottakat, már ha van humorérzéke, vagy az extrém szó más jelentésére is nyitott, mint ahogy azt a metalban értjük.

Diablóék pedig ott folytatják, ahol előző lemezükön abbahagyták, talán még nagyobb eklektikával, töredezettebben, ide-oda kapkodósan, de mégis rendszert teremtve. Esetleg ez lehetne a lemez egyetlen gyenge pontja – túl sok a váltás – ám ez csak első hallásra van így, és ha kicsit ráérzel, már érteni fogod, hogyan jöhet egy barokkot idéző tánc után Travolta disco-világa, ahol szinte látod magad előtt a fehér öltönyt, a flittereket és a csillogó gömböket.

Kevesebb hát a kapaszkodó, és a lassabb szerzeményekhez is idegek kellenek, ha rájuk akarsz érezni: nem tudom, és nem is akarom tudni, vajon a ráérzésben volt-e valamilyen szerves, vagy szintetikus segédje a dalszerzőknek – mégsem mondanám gyengébbnek, mint elődje. Igen, talán nem annyira lineáris – már ha ez a szó értelmezhető az együttes univerzumában – a dallamvezetés, és az "Interruption" is inkább B-oldalas szerzemény: ennek ellenére mindenkinek ajánlom a "Pacifisticuffs"-t, aki nem utálja zsigerből a kísérletezést, vagy a többrétegű zenei crossovert, no és van egy csipetnyi humorérzéke, ami a lemezt jelentő vicc fogalmának pozitív értelmezést adhat. Vicc? Igen! Jó? Döntsd el magad!

Garael