Két sommás megállapítással is kénytelen vagyok vitába szállni, melyek lapunk hasábjain mostanában elhangzott, s bár az elsővel lehet nem egyet érteni, a másodikra abszolút bizonyítékom van, mégpedig az évi listám. Tehát: talán még sosem voltam ennyire nehéz helyzetben, ha idei kedvenceimet 15-ös skatulyába akartam zárni, így aztán a válogatás felért egy olyan tortúrával, amilyet Stephen King híressé vált regényében a főszereplő átélt – mintha eltört lábamat kellett volna egy tízkilós kalapáccsal újraroppantani –, mikor kénytelen voltam a limit hatására olyan csapatok albumait kihúzni, mint az az Aldaria, a Cromonic, vagy a Lords Of Black. Hiába, az élet kegyetlen, és olyan döntésekre kényszeríti az embert – még itt, kicsiny blog-birodalmunkban is –, melyeket a politikai élet lelkiismeret-furdalás nélkül meghoz, csak míg itt nálunk legfeljebb engem néznek hülyének, a való világban azonban a társadalom több rétege is kénytelen kutyába lemenni, vagy rosszabb esetben háborúba csöppenni, ahol érdekes módon sosem az azt kirobbantó személyek vezénylik személyesen rohamra a halálba indulókat. De hát ez most nem a siránkozás, hanem az értékelés ideje – bár ennek mikéntjéről szintén meg van a véleményem –, így koncentráljunk a bőségből fakadó örömre, aminek elnyeréséhez nem gázszerelőnek, hanem metal hallgatónak kell lenni!
A kánaán eljövetelével persze lehet vitatkozni, de azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a militáris, kocka-metal hívője lennék, kénytelen vagyok szerényen megjegyezni, hogy idei listám első két helyezettje a progresszív érából került ki, és az említett, katonaindulókat képviselő csapatokkal csak akkor találkozhat az olvasó soraim között, ha a doomot a csata utáni indulónak tekinti – ilyet is játszanak, csak ezt általában a vesztes szokta, és a zenei krónikák éppen ezért nem nagy lelkesedéssel emlékeznek meg róluk. H. Sanyi barátom persze most biztosan hozzátenné, hogy könnyen bizonygatom az igazam, hiszen az idei évben az euro-power legendás képviselői a karbantartással és nem a vérivással voltak elfoglalva: neki csak annyit, hogy ha így lenne, akkor a Battle Beast, a Black In Beast, vagy a Bloodbound minden bizonnyal csak azért szorult le a listámról, mert megsüketültem a rengeteg elsütött zenei töltet miatt. S hogy érdeklődésem hiányát az általuk prezentált színvonal, vagy pacifista lelkem okozza, annyira releváns kérdés – lévén, hogy foglalkozásom katonatiszt –, amennyire a világbéke kérdése az észak-koreai szépségkirálynő versenyen.
Lássunk hát neki, és idézzük fel együtt az év számomra legkellemesebb pillanatait!
1. Adagio: Life
Bár a szerkesztőségünket megosztotta az album, a francia vezénylés Carpenterből ezúttal nem a húscsiszoló matek-metalt, hanem az eddig látensen megbújó romantikát hozta elő, ami legalább annyira meglepett, mint a magyar focistát, hogy a labda gömbölyű. Talán ez is okozta, hogy a Dream Theater sötét oldala, és a napfényben felhangzó madárcsiripelés hangulatát felidéző dallamosság az éves listám elejére röpítette a lemezt.
2. Threshold: Legends Of The Shires
Új-régi énekes, dupla album, és a zenei hosszal együtt járó, ötlettelenebb darabok ellenére is pazar összeállítás, amiben úgy bújik meg az erővel párosuló elegancia, ahogy Darth Vaderben a fény iránti hajlam. Elképesztő, monumentális slágerek, refréneket is lepipáló verzék – ez a kuka úgy látszik, még a benne lévő szeméttel is értéket teremt. Folyamatosan.
3. Sorcerer: The Crowning Of The Fire King
A varázslóknak pontosan ez a dolguk. Mármint hogy elvarázsoljanak minket. A Sorcerer epikus, dallamos doomjával úgy képes a trükkökre, hogy tudjuk, ez maga a valóság. Itt kérem nincs ingujjba rejtett galamb, cinkelt kártya, ócska bűvészdoboz, kopott cilinder, de van a lelket kellemesen rabul ejtő mágia és komor, de ezzel együtt a jelenlétet megkövetelő zenei varázslat. És még mondjátok, hogy a felnőttek már nem képesek Óz – izé, a Sorcerer – birodalmába belefeledkezni.
4. The Unity: The Unity
Bár a névből kiindulva egy monolitot kellene kapnunk, az eredmény mégis inkább stanicli, amiben viszont úgy bújnak meg a finomabbnál finomabb falatok, ahogy arra a múlt század szegény emberei rájöttek. A zenei irány tehát még nem kiforrott, de az eredmény alapján bármerre indul is el a csapat, a potenciál meg van bennük. Arra azért kíváncsi lettem volna, ha a metal dallamosabb szegmenseit bejárva hirtelen két egységnyi grindcore-ral támadnak ránk, képesek-e a prezentált színvonalat tartani. Vagy tudjátok mit? Inkább nem is vagyok kíváncsi.
5. Wolfpakk: Wolves Reign
A Unity-hez hasonló színes zenei puzzle, amivel akkor is nyersz, ha nem tudod kirakni. A felsorakoztatott vendégek egy farkasfalka konokságával üldözik a sikert, ami a szórakoztatás képében nem is menekül. Még szerencse, hogy a zsákmány dallamokban, és nem vérben tocsog.
6. Tommy Vitaly: Indivisible
Jellegét tekintve az "Indivisible" a Wolfpakk termésének ikertesója is lehetne, ha itt nem inkább a jó öreg neoklasszikus metal lenne az alap. Tud valamit ez a Tommy Boy, hiszen jól képzett iparosként képes már másodszor felkapaszkodni az éves listámra. De hát jól képzett iparosokból egész Európában hiány van, miért is ne örülnénk akkor, ha belebotlunk egybe? Főleg, ha kiderül, dallamírásban katedrát érdemlő professzor.
7. Avatarium: Hurricanes And Halos
Milyen szlogenszerű lehetne, ha Annt a doom fekete özvegyeként mutathatnám be, ami azonban már csak azért sem lehetséges, mert egyrészt a hölgy boldog házasságban él nagyon is eleven férjével, aki ráadásul a csapat gitárosa, másrészt – paradox módon – olyan távol áll tőle a stílus borzongató letargiája, mint tavaszi napfénytől a radioaktív felhő. Mégis, hogy lehet akkor egy ilyen közegben parádésat alkotni? Hát így, szembeszökő bátorsággal, ahol a merészség a pop/folk és a doom varázslatos egyesítését jelenti. S ha már itt tartunk, akkor inkább amazon a hölgy, mintsem özvegy.
8. Nocturnal Rites: Phoenix
A csapat úgy támadt fel haló poraiból, mint egyszeri zombi a noszogató vírus hatására. A váratlan reanimáció olyannyira jól sikerült, hogy egyből a szívemhez kaptam – nem a zombik miatti félelemtől, hanem a gyönyörtől. A modern riffekre ráültetett mézédes dallamoktól ráadásul távol áll a hullaszag: a csapat olyan frissességgel tornászta be magát az euro-metal idei élmezőnyébe, amit nem dopping, hanem a nagyon is kézenfekvő tehetség okoz. Még szerencse, hogy ez nincs a tiltószerek listáján.
9. Ancestral Dawn: Souldance
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken: a metal operák vitézeinek becsületét váratlanul Peruból sikerült megmenteni, ráadásul meggyőző könnyedséggel. No persze, akiknek a folkzenéjük is egy underground műfaj – halld az aluljárók pánsípos, pikulás indiánjait – azoknak nem nehéz ebben a marginalizálódott világban a centrumba kerülni.
10. Bonfire: Byte The Bullet
Akik a Bonfire-re a kulimászként nyúló, ragacsos balladák mestereként emlékeznek, most jól seggre ülhettek. A csapat dobta a romantikus trubadúr imidzset, és átváltott masinisztának, amivel vagy fél tucat gőzmozdonnyi zenei vasat pöfögtettek a nyakunkba. Súlyos meglepetés, de annál örömtelibb.
11. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony
Sokan mondták erre az albumra, hogy ezt kellett volna a Dream Theaternek kiadnia a dupla nullás rockopera helyett. Én vitába szállnék velük – már vagy öt lemezzel ezelőtt ilyen produkciót vártam volna el LaBrie-éktől. Ez azonban csak színházi álom, ami egyelőre abban a jövőben vár megvalósulásra, ahol a párhuzamosok is találkoznak.
12. Jorn: Life On Death Road
Igen, valami ilyesmit képzelek el ettől hangtól. Jorn végre többé-kevésbé utolérte magát, már ami a tehetségét, és az utóbbi idők produkcióinak versenyét illeti, melyekben olyan teljesítményt nyújtott, mint az egyszeri olajmágnás a zöld mozgalomban. Igaz, hogy ehhez egy közepes vállalat kreatív csapata kellett, de számomra csak a végeredmény a fontos, az pedig "lande"-lütesen röpítette a lemezt idei listámra.
13. Sweet And Lynch: Unified
Nem, ez most nem a gospelek és az extatikus vallási indulók ideje, hanem a "lebiLynchelően” nyugis, de annál ötletesebb blues-metalé. Mit is lehetne várni két ilyen talentumtól – szerencsére nem versengést, hanem produktív együttműködést, amiből aztán olyan hibrid született, amire mindkét apa büszke lehet.
14. Firewind: Immortals
Az elgermánosodás útjára lépett Firewind, ha némi stílusmódosítással is, de ismét fel tudott kapaszkodni az idei listára. Jóllehet, a klasszikus görög kultúra Tartuffe-nek is jobban tetszik, mint a poroszos fegyelem – mit csináljak, katonaként kénytelen vagyok az utóbbit is kedvelni.
15. Almanac: Kingslayer
Smolski és csapata egységesebb, és koncepció-telibb albummal tette helyre tavalyi kétkedésem. Ez, kérem, maga a virtuóz megoldásokkal előadott európai power metal, ahol szerencsére helye sem maradt Readman Whitesnake mániájának. Emellett még rejtvénnyel is szolgál, aminek megfejtéséért minden elismerésem az azt prezentálónak: miért kell a bandába harmadikként egy női énekes? Bár bátran kijelenthetem: szeretjük a hölgyeket!
+1. Pink Cream 69: Headstrong
Igen, ez az, amire vágytam már évek óta, ha a Gabi fogkrémről elnevezett együttes lemezt jelentet meg: krém helyett fémreszeléket, amibe azonban sem a fogak, sem az együttes bicskája nem törik bele.
Hát ennyi fért most bele, és hiába sírok véres könnyeket, hogy például Ayreon, a Europe, vagy Michael Vescera lemezét csak így, kutyafuttában említem, a számok sajnos makacs dolgok, és az előre megbeszélt limitet sem akarom ilyen vagy olyan toldalékkal megszegni. Ezért inkább tovább passzolom a labdát hazánk játékterére.
Magyarföld-dimenzió:
A magyar metal ugar ezúttal örvendetesen bő termést hozott, ráadásul a Nevergreennek ez már sorrendben az ötödik lemeze, amivel évi összegzőmben említésre került. A Manowarhoz hasonló bő szókinccsel megáldott doom-gótikus csapatnak azonban nem csak arra volt energiája, hogy listámra kússzon, hanem arra is, hogy egy dal erejéig Rudán Joe blues-birodalmát is barbárokkal és seregeket vezérlő angyalokkal árassza el. Az invázió sikeres volt, mert Joe a Mobilmániával együtt tulajdonképpen a külföldi albumok listájába is beférő produkcióval rukkolt elő, ez utóbbi már csak azért is nehéz próbát állt ki, mert az énekes váltás mindig is neuralgikus pontja a karriernek. Hát ezúttal nem volt az, pedig Stula pótlására mobilizálni kellett a jóléttől idegenbe szakadt fiainkat is. (Ennél csak az lett volna a menőbb, ha egy angol énekest szipkázunk el a hanyatló nyugattól…).
De hogy ne legyenek ilyen paradicsomiak az állapotok, ejtsünk szót az End Of Paradise idei lemezéről, ami számomra azt is bizonyította, hogy nem hiába szeretjük a magyar narancsot: lehet, hogy kicsi, lehet, hogy savanyú, de… de nem az, mert bőven oda lehet állítani őket a szabvány európai kollégák mellé, zászlóhordozónak, és hát örvendezzünk egy olyan régi harcos csatasorba állásának, akik merték felvenni az Orfeus nevet anélkül, hogy tömegek követelnék a minőségből fakadó névváltoztatást.
1. Mobilmánia: Vándorvér
2. Rudán Joe: Még egy tárral
3. Orfeus: Színház az élet
4. Nevergreen: Monarchia
5. End Of Paradise: A kiválasztott
Csalódásról nem igazán tudok beszámolni, talán csak a régóta hallgató és egy rutin ízű albummal visszatérő kedvenc, a Dream Evil produkciójától vártam többet – milyen is az ember, ha a megszokottat kapja, ami régen jó volt, máris többet akar, ezzel pedig csak magának csinál problémát. (A másik csalódás a metal operák kifulladásának érzete, ami olyan tucatterméket eredményezett, mint a nagy durranásnak szánt, ám csak egy erőtlen sóhajként jelentkező Soulspell.)
És végül, mit is remélek a jövő évtől? Nem többet, mint idén, legfeljebb az olvasók számában, akik – bár nincsenek sokan – de már tudják, miért is "rising" Dionysos.
Boldog Ünnepeket és rengeteg emlékezetes zenei pillanatot a következő évre is!
Garael
Első számú házi gitárhősünket nem kis feladat elé állítottam, amikor felkértem a TOP 15 megírására. "TOP 5 lehet?" – kérdezte, amire nem válaszolhattam mást, csak azt, hogy igen, hiszen magam is produkáltam már hasonlót, más kérdés, hogy kaptam érte hideget-meleget.. :-))
Rengeteg grunge korszak előtti zenét hallgattam az idén, beszereztem a még hiányzó Dokken, Ratt, Quiet Riot, Vince Neil, stb. kedvenceket CD-n, tehát a lassan elmúló 2017-es évem alapvetően regresszív volt, ami nem jelenti azt, hogy nem figyeltem oda az új megjelenésekre, de nagyon kevés teljes lemeznél és itt-ott még esetleg egy-két dalnál éreztem, hogy zenei értelemben volt értelme 2016 és 2018 közé beiktatni a 2017-es évet. Alapvetően persze igazságtalan vagyok, tudom, hiszen nem reális elvárás arra számítani, hogy évente tömegével jelennek meg zenei mérföldkövek. Örömteli megtapasztalás volt viszont, hogy a hazai előadók is kitettek magukért, sőt számomra az év dala a "Nincs szivárvány" a Mobilmániától. A fennmaradó (zenehallgatásra fordítható) időben pedig DVD-ket néztem (kimondottam szeretem a koncert DVD-ket), Ebből a szempontból viszont határozottan erős évünk volt. A TOP 15 első két lemeze nekem kimagaslik a mezőnyből, a többit tekintsétek felsorolásnak inkább, rangsorolni magam is adott hangulat alapján szoktam, ami akár naponta változik.
Hosszú utazás végéhez érkezett zenésztársam, barátom, a Jack Rose projekt oszlopos tagja Kiss Ármin, aki mintegy 10 év lenyomatát sűrítette bele nemrég megjelenő első albumába. Aki próbálkozott már valaha bármilyen művészeti ágban alkotni, az tudja, hogy a siker, vagy a minőség nem jön könnyen. Minden hangért, ecsetvonásért, strófáért kőkeményen meg kell dolgozni, és még így is adódhatnak olyan helyzetek, hogy az adott munkadarab nem tud megszületni. Óriási szerencsénkre ez az évtizednyi idő elégséges volt arra, hogy ez a CD megláthassa a napvilágot.
