Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.sonsofapollo.com
facebook.com/SonsOfApollo1

Ha akad olyan egyáltalán, aki elolvasta blogunk küldetésnyilatkozatát, az tudja, hogy ezen az oldalon a dionysosi értelemben vett zenei élmények naplóbejegyzésszerű "megörökítése" folyik (immáron 2008 óta). Van tehát annak némi tréfás éle, hogy jellemzően dionysosi szemszögből most Apolló fiainak teljesítményét értékeljük. Filozófiai (és általában véve kultúrtörténeti) értelemben ugyanis létezik egyfajta "versengő" kettősség (dichotómia) Zeus főisten két fia között: Apolló az észszerű gondolkodás és a körültekintő rendezettség istene, s mint ilyen, elsősorban olyan erényekre alapoz, mint az okosság, lelki fegyelem és tisztaság. Dionysos ezzel szemben a spontaneitás, sőt a káosz istene, aki legfőképp az érzelmekre, ösztönökre, indulatokra épít. Természetesen – ahogy a manifesztónkban is elmagyaráztam – a kettő merev szembeállítása (főleg a zene területén) ügyefogyott dolog. Miközben egyértelmű, hogy egyes zenei stílusokban egyik vagy másik aspektus kerül előtérbe, az arányok mindig kevertek: nincs olyan muzsika, ami teljesen kizárja az intuíciót, érzelmet (de van, pl. az olyan stílusok, mint a minimál elektro-pop, de az meg már csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető zenének), de eleve lehetetlen valódi zenét szerezni intellektuális értelemben vett rend, szabálykövetés nélkül (nyilván nem csak a képzett zenészek vannak tisztában a muzsika matematikailag leírható, ezért lényegileg és messzemenően racionális természetével).

Hú, de sokáig tartott (mindazonáltal érdemes volt) elmondani azt, hogy valójában nincs is semmilyen ellentét Apolló fiai (Portnoy, Sheehan, Soto, Bumblefoot és Sherinian), valamint Dionysos gyermekei (írói stábunk) között. Mi több! Nagyon nagy haversrácság és konzsenialitás (lényegi egyetértés, lelki rokonság) van! Annak ellenére egyébként, hogy az örökmozgó Portnoy újabb projektjének bejelentésekor azért vegyült némi félsz a lelkesedésembe. Végre prog-metál, de kikkel? Bármit hazudnak is az emberek, mindenkiben van előítélet (akárhogy is hívjuk: igény, elvárás, neveltetés, tapasztalat, ízlés, megérzés stb.), a kérdés inkább az, hogy képes-e az ember objektív mérce szerint mérlegelve meghozni végső ítéletét. Szerintem Portnoy nagyon jól tette, hogy a DT-ből való távozása után nem ugrott bele azonnal egy prog-metál kísérletbe. Hagyta, hogy a dolgok lecsengjenek benne/körülötte, kipróbálta magát más műfajokban. Az elmúlt, szűknek egyáltalán nem nevezhető hét esztendő őt igazolta, főleg miután a DT egy lelketlen, gyermeteg és legfőképp zagyva ál-produktummal, egy nem létező számítógépes játék sajnos létező zenei illusztrációjával szénné égette magát (The Astonishing).

Szóval előítélet. Abból van bennem pár, pl. a Sons Of Apollo zenészeivel szemben is. Minden tiszteletem mellett jegyzem meg a következőket: nem volt véletlen, hogy Derek Sherinian mindössze egy soralbum erejéig dolgozott együtt a DT-vel; szerintem ez a műfaj nem áll olyan jól neki, ráadásul hosszútávon a jellegzetes (ubiquitárius) szinti hangzása is idegesít (szerencsére néha előkerül a jó öreg Hammond is). Ron "Bumblefoot" Thal is kétségkívül hatalmas muzsikus, aki az eddiginél jóval komolyabb figyelmet érdemel, de stílusáért nem rajongok annyira (és mielőtt Túrisas beszól, az ő játéka, megszólalása sem annyira egyéni, hogy pár hangból azonosítható legyen). Sotóért teljesen odavoltam Yngwie első két lemezén, de azóta már-már menthetetlenül belekövült egy negédes, AOR-os perszónába. És végül ott van Sheehan, aki hangszerén egy igazi "szörny", sőt azonnal fölismerhető, karakteres hangzása, stílusa van, de – fájdalom! – éppen ez a hangzás az, ami miatt érdemei elismerése mellett idegenkedem tőle kicsit.

Ezek után már érthető, hogy a Sons Of Apollo megalakulásának bejelentésekor miért sóhajtottam föl imígyen: végre prog-metál, de kikkel? A legmélyebb álmomból hirtelen ébredve is kevésbé meglepő, koherensebb, karizmatikusabb zenészgárdát tudtam volna ajánlani Portnoy mellé. Ez azonban egyéni szocprobléma. Az objektív valóság ezzel szemben az, hogy egyrészt a hangszeresek lényegében adottak voltak a PSMS (Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian) projekt óta, plusz a kémia működik, még ha be is lengi némi laboratóriumi sterilitás. Sherinian véleményem szerint itt is szürke eminenciás (mint pl. a Black Country Communionban), jóllehet Portnoy mellett éppen ő a formáció ötletgazdája, de Soto például – becsületére legyen mondva! – most (főleg LaBrie-hez képest!) üdítően jól, kellő döggel teljesít. Bumblefoot pedig lehet, hogy nincs az ihletett és ihlető kedvenceim között, mégis baromi jó úgy riffmesterként, mint szólóban – amit pl. a "Sons Of The Time" második felében művel, egyszerűen lélegzetelállító. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy ő a pszichotikus szimfónia igazi kinyilatkoztatása!

Épp ideje, hogy lezárjam ezt a magamhoz képest szinte tolsztoji hosszúságú recenziót azzal, ami szerintem mindenkit foglalkoztat: vajon jobb-e a SOA a DT-nél? A válaszom határozottan és lelkesen igenlő: most, 2017-ben ez egyszerűen nem kétséges. Petrucciéknak nagyon komolyan föl kell kötni a gatyát, ha ezt überelni (vagy akár csak megközelíteni akarják). Szerintem az album egy kicsit megül a végére, de az első négy nóta csillagos ötös – főleg az albumot indító, orientális jellegű "God Of The Son" és a komótosságában is robusztus "Labyrinth" ütött ki azonnal. Nagy ünnep ez most a DT-közeli (és érthető okokból mostanában kicsit talán kiábrándult) prog rajongóknak!

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Kiadó:
Warner Music Group

Honlap:
www.galneryusyumacher.com

Japán a végletek országa, ahol az emberekben együtt él a vallási és társadalmi alapú tradíció az európai értékrend szerinti infantilizmussal és extremizmussal – de ez úgy gondolom, így helyes. A japán művészetből ennél fogva bármi ki- és elsülhet – most gondoljon mindenki a saját maga által preferált aspektusra, így aztán sosem tudhatja az ember, hogy egy szigetországi filmnél vér, vagy más valami fog csorogni a képernyőről.

A zene is tartogathat meglepetést, hiszen ott, ahol 9 éves kislányok billegetik magukat iskolai egyenruhában (amit kapásból tiltanának be Európában a bűntől terhelt világunkban kiváltandó érzések miatt – jogosan) miközben dübörög alattuk az extremizált horror-metal, minden megtörténhet, és meg is történik: transzvesztita jellegű énekesek bújnak szoknyába – amire egy egész zenei stílus épült –, manga rajzfilmek rockosított verziói tarolják a slágerlistákat, és még mindig csúcsra járatott a japán beat-zene, aminek világáról azok kaptak ízelítőt, akik látták a Liza, a rókatündér c. magyar filmet. (Akik nem, nyugodjanak meg, képzeljék el a magyar hetvenes évek tánczenéjében karamellizált dallamcsokrot, a távol-keleti eltúlzott előadói gesztusokkal és a japán nyelv szokatlan hangzásával tálalva – mindezt fejhangú prezentációval: elképzeltétek? Nem akarjátok? Igazatok van!)

Nos, azért nem minden ilyen végletes, hiszen a neoklasszikus metal még akkor is képes volt Japánban tömegeket vonzani és isteneket teremteni – a mai japánok viszonylag türelmesek minden vallással szemben, nem úgy, mint régen – mikor Európában és Amerikában dühöngött a grunge és punk rock, látens burokba kényszerítve az addig népszerű bandákat, és hát ez mindenképpen dicséretes. Nem csoda, ha a bálványozott "gajdzsin" előadók kitermelték a maguk Japán verzióját is, melyekből a leghíresebb a Loudness – bár kicsit más stílusban –, illetve a most recenzált Galneryus.

Mi is jellemző a csapat zenéjére? Könnyű dolgom van, mert elég két főnevet leírnom: virga és szirup. Képzeld el hát a Dragonforce burleszk-metalját a leggeilebb – van ilyen szó? –  tánczenei dallamokkal, és máris pontos képet kaphatsz, miről és hogyan szólnak a fiúk (bár ez a japán zenészeknél nem mindig egyértelmű). Most persze mosolyogsz, de ha mögé nézünk az alapvetően gyerekesnek tűnő dallamoknak – amire az énekes Mickey egér-szerű hangja is rásegít –, akkor komoly technikai felkészültséggel találkozhatunk, amiben – hallván a gitár- és dobmunkát – nem csodálkoznék, ha genetikailag módosított 12 ujjú zenész lenne a ludas.

Jelen lemez nem lóg ki a sorból, aki hallott már egy Galneryus lemezt, az kis túlzással mindet hallotta – legalábbis nem fog meghökkenni az album egyetlen mozzanatán sem. Természetesen nem tagadják meg magukat a zenészek, mert ha másként nem is, de a lemez végére biggyesztett három, majd tíz perces szerzeménnyel csak mutatnak egy nagy fityiszt a sablonoknak, még akkor is, ha a sablonok sablonját – mert ilyen is van – már rég megalkották a Love Story jellegű filmek zenéjének – ha jól emlékszem pl. Vladimir Kozma – szerzői. Minden adott tehát ahhoz, hogy ha sírni akarsz, sírj a felgerjesztett érzelmi viharoktól, vagy hogy léggitározzál a legnagyobb arpeggio-bűvészek stílusában, de azon sem csodálkozom, ha lesznek olyanok, akik pár harapás után rá sem fognak tudni nézni (hallani) erre a túl édes melódia-mázra. Nekik vigasztalásként ajánlom a szusit, egy kis szakéval leöntve.

Garael

Mentés

Honlap:
facebook.com/katalina.gonzalez.752

Teljesen random módon találkoztam a művésznő egyik, amúgy nem túl jó minőségű koncertfelvételével, ami volt annyira tetszetős, hogy rákeressek és némi kutató munkát folytassak. Kolumbiai születésű hölgyikéről lenne szó, aki egyébként van annyira elbűvölő, hogy megérje a Budapest-Bogota charter retúrjegyet. Legnagyobb fájdalmamra büdzsékímélő, fapados járatok nem indulnak az említett desztináció felé, így a személyes szigorúan gitáros konzultációról le kell, hogy maradjak még egy darabig (pedig az a vörös, hullámos haj…). Túlnyomórészt a latin gyökerekhez hűen, jazzes, fúziós, helyenként funkys dalokat szolgál fel Katalina, aztán időnként próbálkozik rockos villantásokkal is. Nem egyszemélyes produkcióval állunk szemben, totál profi zenekar támogatja a művésznőt, akikkel intenzíven koncerteznek, turnéznak, szerte a nagyvilágban.

Az album legnagyobb örömömre, a jelenkori  'EP-s' trendeknek ellentmondva 11 dallal, klasszikus hosszban látott napvilágot. A "Nebuloso2 funkys groove-jai azonnal beszippantják az embert, jó kis kezdés. Mind a ritmus, mind a szólógitár játék tetszetős, a hangszerelés a Hammond orgonával szuperül működik, és szintén telitalálat a tiszta és torz szólógitárok kontrasztja. Ezen a ponton meg is nyugtattam magam, hogy a 10 dolláros vételár jó helyre került.

A "Confusion" magasabb fokozatra kapcsol komplexitásban, vérbeli jazz-rock fúzió, ami szerény véleményem szerint van annyira jó, hogy sokkal nevesebb művészek is felvállalják. Érdekes harmóniamenetek, változatos hangulatú szekciók és kiállások színesítik a szerzeményt. Külön kiemelem a billentyűst, aki minden dalban a legjobban működő hangszínt használja, óriási extrát ad az összhatáshoz, Katalina főszólója pedig instant libabőr, azzal a sírós gitár tónussal. Az egyik, ha nem a legjobb dal, amit a szerzőnő bemutat nekünk.   

"Kozmikus Utazásra" indulunk, amolyan 'Holdsworth light' utánérzésű kirándulás ez. A minőség egy pillanatra sem csökken, ismét nagyon egyben van az egész szerzemény. "Leve", magyarítva könnyed, pontosan olyan, mint a címe. Egyébként ez volt az a dal, ami felkeltette az anyag iránt az érdeklődésemet: smooth jazz alapok, picit harapósabb szóló hangszínnel, szépséges legato és tapping témák, a művésznő finom ujjacskái megint magasra rakják a lécet. Remek alapot szolgáltathat ez a kompozíció különféle "társasjátékokhoz"; én már rápróbáltam, bátran ajánlom mindenkinek.

"86": standard rock sablonok, standard rock szóló elemek, nincs vele gond, de nekem az első négy dal után kilóg némileg, és azt az extrát sem érzem, ami eddig meg volt. Szerencsémre azonnal visszaugrunk a fúzió világába, a "Sin Tregua" nyitó tapping témája, de tulajdonképpen az egész dal játékossága Greg Howe munkásságát idézi. Ismerős akkorddal nyit a "Vörös Sivatag", a helyes megfejtők között értékes  ajándékcsomagot sorsol ki a Dionysos stábja (közjegyző jelenléte nem várható). Tulajdonképpen egy loop harmóniakörre szólózik Katalina elég ízesen, nem a komplexitásról, hanem az atmoszféráról szól a 'költemény'.

Próbáltam felkutatni a soron következő dal címének, az "Y ya no se"-nek a  jelentését, de sajnos nem jártam sikerrel. Hangulatban az első és négyes tétel köszön vissza, nincsen túlgondolva egyáltalán, de nagyon jó hallgatni. Ismét egy találó elnevezés, a "Magányos lélek" egy merengő hangulatú, megfogó dallamokkal operáló ballada, ilyet is tud Gonzalez kisasszony. A továbbiakban még szerepel két szerzemény, előbbi számomra teljesen érdektelen, a legutolsó pedig a progresszív rockos, vagy talán már metált súroló riffelésével némileg stílusidegennek hat a hölgytől. Azt viszont megjegyezném, hogy a "Kaos" közepén a teljes kiállás utáni záró szekció zseniális, hogy miért kellett ezt a két egymástól teljesen független témát egy dalba sűríteni, érthetetlen...

Szumma szummárum: egy nagyon-nagyon jó és élvezetes anyag, egy totálisan ismeretlen szerzőtől. Micsoda kincsek rejtőznek a mélyben, elképesztő!

Jack Rose

Mentés

Mentés

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.coldspell.se
facebook.com/pages/ColdSpell

A dilemma eredetileg úgy állt föl, hogy mivel most csak egy kritikára van időm/erőm/kedvem, választanom kellett a Coldspell új anyaga, illetve Marc Sherer és Jennifer Batten közös projektje (BattleZone) között. Végül az előbbire esett a választasom; nem azért, mert Battenék koprodukciója alkalmatlan vagy érdemtelen erre (Jennifer fölöttébb nagyokat szólózik), vagy mert a Coldspell annyival jobb lenne. Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy mivel a Coldspell két korábbi CD-jéről is írtunk (Out From The Cold, Frozen Paradise), illik teljessé tenni a sorozatot (és nem belekezdeni egy teljesen újba).

A svéd öregfiúk a hiperdallamos hard rock szerelmesei és ez a rajongás hallatszik is az anyagon. Korukat meghazudtoló frissességgel vetik bele magukat ebbe a skandinávok által kiváltképp jól és eredményesen művelt műfajba. Az én ízlésemnek Niclas Swedentorp hangja egy kicsit jellegtelen, de egyébként nincs baj vele, Micke Larsson gitárszólói pedig semmilyen kívánnivalót sem hagynak maguk után. Nem állítom, hogy a Coldspell a mezőny első osztályú csapata; a Treat vagy az Eclipse más (komolyabb) ligában játszanak, de az új lemez egész kellemes hallgatnivaló: (1) talán a korábbiaknál is tetszetősebb, (2) és a nyáltengerbe süllyedt új H.e.a.t-nél is egész biztosan jobb (pedig azok elvileg bizonyítási vágytól duzzadó csikók a Coldspell veteránjaihoz képest).

Nekem van egy olyan megérzésem, hogy a Coldspellnek a "Love Me Like You Do"-ban vagy "Get To The Top"-ban hallható kicsit koszosabb, bluesosabb hangvétel állna jobban, mert ezt a melodikus, szinte AOR-ba hajló rock n' rollt több honfitársuk is hitelesebben tolja náluk, de ez legyen az ő gondjuk! Amellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni, hogy a lemez címe az angol nyelvtan szabályai szerint minimum pongyola, maximum pedig általános iskolás szinten is elégtelen. Nyilvánvaló, hogy magyarázatként szóba sem jöhet a fölszólító vagy kötőmód, a kijelentő mód egyes szám harmadik személyében pedig bizony kötelező az a bizonyos "s" a végére!

Tartuffe

Mentés

Mentés

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kaipa.info
facebook.com/Kaipa.music

A Kaipa rendszeres vendég itt nálunk, és nem csak a kritikai rovatban, hanem a toplistáinkon is. Most is a régi ismerősök, elkötelezett rajongók izgalmával vártam az új lemezt, pedig meg kell valljam, hogy a rengeteg hallgatás után az albumok kezdtek egybefolyni, és a végén már alig-alig tudtam melyiket hallgatom éppen, hol végződött az egyik és kezdődött el a másik. Szerencsére annyira "szélessávú" a csapat zeneisége, hogy a fix hangzás és a kiforrott stílus szempontjából viszonylag szűkre szabott keretek sem idegesítenek. Legföljebb pihentetem a dalokat kicsit.

Az ég világon semmi sem változott az együttes háza táján, ugyanazok a muzsikusok, ugyanazzal a sounddal, ugyanolyan nótákat játszanak: most is csak öt szerzemény fért föl a kb. egy óra hosszú lemezre. Ki lehet számolni, csak kettő van (éppen hogy) 10 perc alatt! Jelenlegi kedvenceim: a leghosszabb, legepikusabb hangvételű "On The Edge Of New Horizons" (17:10), valamint a legrövidebb, legvidámabb hangulatú "The Shadowy Sunlight" (6:57); ez azonban még változhat, mert a "What's Behind The Fields" végén a gitárszóló egyszerűen nem evilági!!!

Bár ebben a közel fél évszázados formációban nagyjából és lényegében minden a zenei agytrösztről, Hans Ludin billentyűs-énekes-zeneszerzőről szól, kénytelen vagyok beismerni, hogy nekem mégis Per Nilsson miatt annyira ütős az egész. Ez a faszi (azon túl, hogy a Mensa International tagja, azaz, valódi IQ bajnok) bármilyen stílushoz nyúl, kivételes gitárjátékával érdemben járul hozzá a végeredményhez: legyen szó a saját bandájáról, a Scar Symmetryről, a progresszív folk-rockot képviselő Kaipáról, vagy a pár napja recenzált heavy powert játszó Nocturnal Ritesról.

A perzselő nyári hónapok terméketlensége után most ősszel szinte özönlenek a jobbnál-jobb megjelenések. Az új Kaipa borítékolhatóan a toplistaesélyes kategóriában landolt, még akkor is, ha néha kezd kissé kiismerhetővé, kiszámíthatóvá válni.

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.caligulashorse.com
facebook.com/caligulashorseband

Na, akkor népnevelő jelleggel egy kis történelemóra! Ki is volt ez a Caligula? Hát a Római Birodalom harmadik császára, akit eredetileg Caius Iulius Caesar Germanicus Augustusnak hívtak, és a Caligula (Csizmácska) nevet a légiósoktól kapta, akik között már gyermekkorában egyenruhában (pl. a légiósok caliga nevű lábbelijében) grasszált. Az uralkodása elején még normálisan viselkedő (s ezért rendkívül népszerű) császáron csakhamar eluralkodott az őrület, pl. a római panteon főistenét, Jupitert párbajra hívta, hogy eldöntsék, ki is valójában a világegyetem legfőbb uralkodója. A tébolyult despota ámokfutásának saját testőrsége vetett véget, a praetoriánusok kaszabolták le Kr. u. 41-ben, miután azzal alázta meg a szenátust, hogy kedvenc lovát, Incitatust konzullá avatta.

Hát ez a tanulságos története Caligula lovának, de hogy az ausztrál progresszív (alternatív?) metál formáció miért éppen ezt a nevet választotta, arról nincs információm. A lényeg persze inkább az, hogy immáron nem halogathatjuk a nagyszerű Brisbane-i csapat bemutatását: az "In Contact" ugyanis már a harmadik lemezük! Régóta ugatom, hogy Ausztráliára nagyon érdemes odafigyelni, mert zeneileg rendkívül izgalmas dolgok történnek arrafelé (ld. Teramaze, Voyager). A Caligula lova is ékes bizonyítéka fixa ideám igazságtartalmának. Csak míg ezt a bekezdést leírtam vagy háromszor volt igazam! Hát nem? De! Tessék: ez már a negyedik!

Ezek a srácok (from down under, ahogy mondják) egészen modern fölfogású prog rock/metált játszanak, s azért szimpatikusak, mert miközben használják a djent "szögelős" eszközkészletét, nem ritmizálják agyon, nem hörgik, nem acsarkodják végig sablonosan a dalokat, de a gitárszólók sincsenek letiltva. Sőt! Sam Vallen a modern metál szólógitározás iskolapéldája! Hallga csak a "Fill My Heart" szólóját! Az énekes, Jim Grey tiszta orgánuma és dallamai miatt adott a brit Hakennel való összevetés is, jóllehet a dalszerkezetek kevésbé csavarosak.

Az "In Contact" nagyszerű anyag, a harmadik lemezek minden érettségével, kiforrottságával, a gyorsabb és lassabb tételek jó érzékkel megállapított ideális egyensúlyával. Egyedül a három perces elborult verselés tűnik túlzásnak (Inertia And The Weapon Of The Wall). Öreg és konzervatív zenehallgatóként magam is meglepődtem azon, hogy az ilyen fiatalos jelenségek mostanság milyen hatékonysággal törik föl egyre vastagabb meszes héjamat.

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.nocturnalrites.com
facebook.com/public/Nocturnal-Rites

Bumm, bumm, bumm – ilyen lehet, ha ágyúval lövik a fejedbe a dallamokat, ahol az ágyúmester nem katona, hanem együttes. Enyhe samplerezés és szimfónika, a death-ből is kölcsönvett aszimmetrikus ütemek – persze csak színezés gyanánt – modern szaggatás de klasszikus szólók: ez 2017-ben a Nocturnal Rites.

A zenekart éppen a Dream Evillel együtt emlegettem nem is olyan régen, mint azokat a jobb sorsra érdemes bandákat, amelyekkel már évek óta nem találkoztam, holott nagy kedvenceim voltak – erre mit ad az ég, idén az előbbi s most az utóbbi is új lemezzel jelentkezett, és jóllehet, Gonosz álomék hagytak némi kívánnivalót maguk után, az Éjszakai rítusok talán pályájuk legjobb albumával lőtték magukat újra a színtérre. Ez pedig nem kis szó, mert a death metal poklaiból induló formáció több metamorfózison is átesett, kezdve a klasszikus euro-power stílussal, folytatva a dallamos, modernebb metallal, amin nincs mit csodálkozni, hiszen zenéjük fő erősségeit a csodaénekes, Jonny Linqvist – ilyen hangot death-re elpazarolni több mint vétek –, a fantasztikus, érzékeny dallamok, valamint az erőt sugárzó, hol a szaggatott, hol a klasszikus ütemekkel és szólókkal játszó dobos-gitáros szekció jelentik.

A kissé ingoványos út azonban nem tanácstalanságot jelentett, legalábbis a mostani végeredményt tekintve, hanem olyan tapasztalat-feldolgozást, aminek eredményeit tökéletesen integrálta zenéjébe az együttes. Így találkozhatunk hát olyan, szinte echte death futamokkal az élvezetes tenori vokális teljesítmény alatt, mint amilyennel az "A Heart As Black As Coal" is szolgál, vagy a "The Poisoinous Seed", ahol a sötét és világos párharca nem sakkban, hanem zenében folyik, a játékosok pedig a metal zenei stílusok. (Ez utóbbiban hallgasd csak meg az énekes helyett a refrént prezentáló szólót – frenetikus! – és a Megadeth "Rust In Peace" korabeli gitárjátékát idéző futamokat!)

Nem tudom, hogy ismerek-e még egy ilyen csapatot, ahol a szinte Werther-i túlromantizált dallamokat ennyi erővel és lendülettel képesek összeegyeztetni a sötét oldallal. Nem, ez nem a megtévedt jedik operája, ahol a tétova harcos dalra fakad, hanem a pulzáló energiával slágereket alkotó Phoenix. Sláger pedig minden düh ellenére dögivel akad, melyek az album negyedik etapjától teletömik a hallgató fülét ragadós dallamokkal, a Dream Evil-i csatakiáltásokkal ritmizáló "What's Killing Me"-től az apokaliptikus, rideg-ipari hangulattal felvezetett, ám tulajdonképpen a Helloweenig visszavezethető "Nothing Can Break Me" hitvallásán keresztül a géppuska sortűzzel leterítő, őrült szimfónikával kísért, lüktető "The Ghost Inside Me"-ig – nomen est omen! –, ahol a lüktetést a gyomorban fészkelő Alien kitörési kísérlete adja: még szerencse, hogy itt nem Ridley Scott a rendező, hanem a Nocturnal Rites, így a horror nem szörnnyel, hanem sláger kirobbanásával végződik.

Tökéletes visszatérést produkált a zenekar, ahol az erő, dinamika, szólók és dallamok tökéletes arányban szolgálják ki a fantasztikus teljesítményt – és igazi feltámadást – produkáló Phoenixt. Tölts, cél a hallgató, tűz, telitalálat: ez 2017-ben a Nocturnal Rites!

Garael

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/KeeOfHearts

A Frontiers kiadó áldásos/megosztó tevékenységéről már számtalanszor értekeztünk ezen az oldalon, de azt nem lehet tagadni, hogy Kee Marcello és Tommy Heart párosítása (rossz az, aki rosszra gondol!) jó csillagzat alatt született, kegyelemcsókolta ötlet volt. Rögvest el is mondom, miért: Marcello és Heart a szakma két olyan alulértékelt zsenije, akiket a világ legigazságtalanabb dolga lenne megfosztani a lehetőségtől, hogy tehetségükhöz méltó magasságban és fénnyel ragyogjanak.

Valamiért sokkal többen zengik szegény Steve Lee dicséretét, pedig Tommy Heart legalább akkora torok – a Gotthard is sokkal jobban járt volna, ha Lee halála után vele és nem Nic Maederrel folytatja. Marcello nevét is leggyakrabban a Europe "kommersz", zenei értelemben egyesek szerint leszálló ágával azonosítják, pedig káprázatos technikával és utánozhatatlan dallamérzékkel megáldott gitáros, aki a Frontiers jóvoltából nemrégen kiadott szólólemezével (Scaling Up) bebizonyította, a Europe-ot nem ő nyírta ki, hanem a profitorientált, mindenbe belepofázó zeneipar és az akkoriban mindent elborító trutyi (grunge).

Nem tudom, hogy ebbe a lemezbe mennyire nyúlt bele a Frontiers házi zeneszerzője, Alessandro Del Vecchio. Világos, hogy az album fölvételeit ő irányította és a keverésért is ő felelős, de tartok tőle, hogy producerként a zeneszerzésre is erősen rányomta bélyegét. De mindegy is, mert letagadhatatlan, del vecchiosan szirupos slágeressége ellenére ez az album baromi jól sikerült. Én egy kicsit kevésbé AOR-os, dögösebb hard rock anyagnak jobban örültem volna, mondjuk valami olyasminek, mint Marcello "Scaling Up"-ja, csak éppen Heart bivaly, metsző orgánumával.

Remélem, hogy ez a projekt megér még egy "kört", és akkor majd kevésbé könyököl rá a Frontiers, hagyva, hogy Marcello és Heart géniusza zavartalanul kibontakozhasson, kicsit több kosszal és tágabb muzikalitással.

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.thresh.net
facebook.com/threshold

Halovány lövésem sincs, hogy mi történt a Threshold háza táján. Valamiért kitették az Andy McDermott halála után igazolt (és egyébként kiválóan teljesítő) régi-új énekesüket, Damian Wilsont, de nagyjából ezzel egy időben a másodgitáros Pete Morten is búcsút intett nekik. Az egész azért furcsa, mert idén tavaszra már biztosan javarészt készen állt a dupla CDs új nagylemez anyaga, ők mégis úgy döntöttek, hogy az éneksávokat egy másik régi-új énekessel, Glynn Morgannel rögzítik, aki annak idején, 1994-ben, a "Psychedelicatessen" albumon kapott epizódszerepet a Groom-West szerzőpárostól.

Aki az új frontembertől és a szokatlan, közel másfél órás játékhossztól alapvető változásokat várt, vajmi keveset tud a csapatról, hiszen nekik már az első lemezeken is kiforrott stílusuk és hangzásuk volt, amitől soha, semmilyen körülmények hatására sem tántorodtak el – kivívva ezzel az értő, valóban szakmai fülek elismerését és az újrahasznosított műanyag bizniszben utazó zeneipar totál közönyét. Szerintem McDermott halála miatt kicsit megbicsaklott a zenekar lendülete (ma is azt gondolom, hogy a vele készült ucsó anyag, a "Dead Reckoning" volt pályafutásuk csúcspontja), de a később Wilsonnal készített két album (March Of Progress, For The Journey) sem volt színvonaltalan – a kicsit direktebb, populárisabb hangvétel ellenére sem.

Glynn Morgan csatlakozásával mégis egy új fejezet kezdődött a Threshold életében, mert hangjával, stílusával az együttes dalai most egy új tónust kaptak (amit néhány rajongónak még azért szokni kell). Nekem úgy tűnik, hogy a csapat – a saját eszközkészlet szigorú megtartása mellett – készakarva törekedett egyfajta megújulásra, méghozzá a progresszió szellemében. A dalok most sokkal hosszabbak, összetettebbek, "rakoncátlanabbak" lettek; mintha tudatosan elutasítottak volna mindenféle produceri kontrollt, stúdióguru által javasolt tömörséget.

A nóták jobbára bő lére vannak eresztve, ami miatt sokszor az a hallgató érzése, hogy az anyag csapongó, illetve túl terjengős, de valamiért mégis működik a dolog: egyszerűen csak másként kell hozzáállni, mint közvetlen elődeihez. Nem kizárt, hogy egy szűkebb mederbe terelt változat, egy lényegretörőbb, nagyjából 60 perces kivonat hatásosabb lett volna (kb. olyan tételekkel, mint a klipes "Small Dark Lines"), de ez a lemez nem a villámháború szellemében fogant, hanem a késleltető, kiváró harcászat taktikáját követi. Kell hozzá némi türelem, megértés, kitartás, de végül minden ellenállás értelmetlen.

Ebben a pillanatban még nem tudom megmondani, hogy a "Legends Of The Shires" hol fog végezni az év végi összesítésben. Gyanítom, hogy előkelő helyet harcol majd ki magának a toplistán, de addig még sok-sok órát (egy-egy alkalommal kb. másfelet) kell kettesben töltenünk.

Tartuffe

Mentés

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.heatsweden.com
facebook.com/heatsweden

Talán nem indokolatlan fölvetni, hogy a svéd H.e.a.t-tel szemben elfogult vagyok, mégpedig pozitív irányban. A 2009-es Swedish Idol nyertesével, Erik Grönwallal a zenekar is nyert, méghozzá egy világszínvonalú frontembert, és rajta keresztül egy hazájukon kívül is jegyzett hírnevet. Ezt leginkább a legutóbbi albumukkal, a "Tearing Down The Walls"-szal alapozták meg ­– legalábbis nálam, aki lelkesedésemben a 2014-es toplistám dobogójára is fölültettem őket. A pozitív értelemben vett elfogultságom sem fog azonban megakadályozni abban, hogy előre és sommásan kijelentsem: a nagy ismeretlenbe való ugrás bizony nem sikerült jól a bandának. Vagy rossz irányba ugrottak, vagy túl nagy volt a szakadék, amit át akartak "hidalni". Tessék választani!

A kötelező, "még mindig szeretjük egymást"-típusú sajtónyilatkozatok mögé nem látunk, így nem tudhatjuk biztosan miért lépett ki az együttesből az alapító gitáros, Eric Rivers. (Helyét most egy korábbi tag: Dave Dalone tölti be.) Én személyesen nem tartom kizártnak, hogy ennek a változásnak részben az a stílusváltás is oka lehetett, amit ez az új album képvisel. Vagy éppen az ő hatása hiányában fordultak más irányba? Fogalmam sincs. Mindenesetre a '14-es lemezig úgy éreztem, folyamatosan fejlődnek: egyre kevésbé hasonlítanak a nagy példaképekre, egyre kevésbé modorosak, egyre zsigeribb, hard rockosabb a hozzáállás. Ezt a folyamatot akasztja meg, vagy fordítja vissza az "Into The Great Unknown".

Elismerem, hogy bizonyos szempontból merész volt ez a húzás: saját hangot kerestek, de megítélésem szerint rossz irányba indultak el. Mintha Grönwall visszavágyott volna a tehetségkutató versenyek fölszínes, populista légkörébe: ez egy darabos, összefüggéstelen pop lemez, néhány erőtlen, bizonytalan kikacsintással a rock zene felé (Bastard Of Society, Eye Of The Storm, Into The Great Unkown). A dalok többsége rockzenét csak nyomokban tartalmaz, kb. mint mogyorót az olyan élelmiszerek, mint a meggylekvár, vagy a 100%-os almalé.

Ezzel a lemezzel nálam nagyon elrúgták a pöttyöst... Lehet, hogy ilyesmivel lehet bejutni az Eurovíziós Dalfesztiválra, de – hogy a költőt idézzem – sekély e kéj. A korábbi toplistás albumuk miatt adok még nekik egy esélyt, de ezt a produktumot méltatlannak érzem arra, hogy több szót fecséreljek rá. Borítsa a jótékony feledés fátyla!

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés