Kiadó:
Warner Bros./Rhino

Ideális esetben az előző cikkben méltatott jeles mesterremek, azaz a Damn Yankees "Don't Tred" című albuma mellé jár egy koncertfölvétel, amely eredetileg 1992-ben jelent meg a Warner Bros. kiadó gondozásában VHS kazin, majd a Rhino jóvoltából 2007-óta DVD-n is elérhető - sajnos (amennyire tudom) csak amerikai, 1-es kódos változatban (én a lejátszómban már régen kiütöttem ezt az éktelen baromságot). Nos, ez a DVD Damn Yankees rajongóknak kötelező, a korszak dallamos amerikai rockzenéiben lubickolóknak pedig melegen ajánlott, ínycsiklandó csemege. A kiadók által tervezőasztalon megszerkesztett szupercsapatok ritkán működnek, de ami itt történik, tényleg varázslat, és ezek az átkozott jenkik a grunge-vihar előtti csöndben még utoljára durrantottak/villantottak egy hatalmasat.

Ez az élő fölvétel nemcsak azért szenzációs, mert a bandát abszolút a csúcson mutatja meg nekünk, hanem azért is, mert a dupla platina bemutatkozó lemez slágerei (Damn Yankees, High Enough, Come Again, Coming Of Age) sokkal jobban szólnak, mint a '80-as évek gyönge soundját idéző stúdióalbumon. Ez még akkor is igaz, ha Ted Nugent atom hangos gitárja kicsit elnyomja a többieket - az embernek olyan érzése van, mintha Yngwie Malmsteen ült volna a keverőpult mögött. A koncertet egyébként a Rocky Mountain Jam fesztiválon rögzítették Denverben egy olyan lelkes tömeg előtt, melynek túlnyomó többsége mára már bizonyosan megszabadult a szájközépig érő bajusztól, a mundiál fizurától és a szűk, szakadt márványfarmertől - vagy nem...

A kameramunka elég profi, szerencsére a vágó sem a modern, epileptikus rohamokat kiváltó stílusban dolgozott. Elképzelhető, hogy egyeseket idegesíteni fognak a számok közé beékelt villáminterjúk, rövid intermezzók. Ezek kétségkívül alkalmasak arra, hogy kizökkentsék a nézőt zenei révületéből, de egyrészt ez jellemző fogása volt a korabeli koncertvideóknak (lásd Queensryche: Building Empires), másrészt erősítik a DVD kordokumentum jellegét. Többek között azt is bizonyítják, hogy ezek a muzsikusok tényleg mindnyájan kiváló énekesek, a tűpontos többszólamú kórusok nem utómunka eredményei: Shaw, Blades és Cartellone ezt demonstrálják, amikor a WC-ben kézmosás közben a capella eléneklik a "Where You Goin' Now" refrénjét.

A DVD a közjátékokkal együtt kb. 80 perc hosszú, ami akkoriban nem volt rossz, de azért hagy bennem némi hiányérzetet, mint az a tény is, hogy mindössze 11 dal kapott rajta helyet, melyek közül egy Ted Nugent saját száma (Cat Scratch Fever), egy 1979-es Styx sláger (Renegade), egy pedig eredetileg Night Ranger nóta (Rock In America). Szívesen megnéztem, meghallgattam volna még a fílinges "Dirty Dog"-ot vagy a húzós "This Side Of Hell"-t. Azért ez így is világklasszis cucc, még szerencse, hogy teljes egészében megtekinthető a neten (lásd alant!).

Tartuffe

Az ám nem úgy volt ám, hogy jött a Frontiers és kitalálta a szupercsapat fogalmát, hogy azután évente (inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel) megtöltse azt újabb és újabb muzsikusokkal, ötletekkel és tartalmakkal! Lószart, mama! Ez egy nagyon régi intézmény, pl. a Warner Bros. a '90-es évek legelején alkotott ilyen tömörülést Ron Nevison producer közreműködésével. A Damn Yankees névre keresztelt csodacsapat jól ismert, kipróbált és nagybecsű muzsikusokat, remek zeneszerzőket tudhatott soraiban: Tommy Shaw énekes-gitáros a Styxből érkezett, Jack Blades énekes-bőgős a Night Rangerből, Ted Nugent énekes-gitáros pedig saját néven szerzett népszerűséget világszerte. Egyedül Michael Cartellone dobos számított akkoriban kevésbé ismerős zenésznek: de azután ő is "household" név lett a Lynyrd Skynyrdben töltött évek és a szerteágazó projektekben (Accept, Joe Lynn Turner, John Wetton stb.) való részvétele miatt.

Az egyszerűen csak "Damn Yankees" címet viselő bemutatkozó albumuk (1990) pillanatok alatt dupla platinalemez lett, a Jack Blades által szerzett "Coming Of Age" pedig egy ideig vezette az AOR slágerlistát is. Ugyan ma is állítom, hogy a "High Enough" az univerzum egyik legjobb hard rock balladája, a lemez maga nekem egy kicsit túl AOR-os volt, ráadásul a '80-as évekből örökölt, tipikusan puffogó, csattogó, mély-szegény hangzás is erősen lerontotta nálam az élvezeti faktort. Ettől persze ez még egy klasszikus lemez, bizonyos körökben ma is kultikus státuszt élvez, így aligha kerülhetne be az "Elfeledett jeles mesterremekek" rovatba.

Annál inkább a folytatás! A jól sikerült bemutatkozás után két évvel megjelenő "Don't Tread" ugyanis - annak ellenére, hogy szerintem egy jóval erősebb, érettebb, dögösebb arcát mutatja a formációnak - már nem lett dupla platina, csak aranylemez. Amikor bekövetkezett az ún. grunge (trutyi)-fordulat, a szélkakasként irányt váltó kiadó is gyorsan kifarolt mögülük, a zenekar annak rendje-módja szerint szét is hullott. Shaw és Blades ugyan még próbálkozott közösen, de a jelentős country hatásokat mutató, később pedig inkább földolgozásokkal foglalkozó Shaw/Blades koprodukció nem lett sem tartós életű, sem maradandó értékű.

Érdekességként jegyzem meg, hogy a Damn Yankees elvi lehetőségként, amolyan szellemcsapatként ma is létezik. 1999-ben akár meg is jelenhetett volna egy "Bravo" címet viselő albumuk, de állítólag egyik muzsikus sem volt elégedett a megírt dalok minőségével, így inkább újra szétszéledtek, hogy saját bandáikkal dolgozzanak. Azóta többször is játszottak együtt egy-két dal erejéig, időnként föl is repül a hír, hogy új anyagon dolgoznak, de a formálisan soha föl nem oszlott banda új anyaga azóta is várat magára. Reméljük már nem sokáig; talán éppen Serafino Perugino kiadója, a Frontiers lesz az, ami új életet lehel a tetszhalott kollektívába! A Night Ranger is már hosszú évek óta az ő égiszük alatt működik.

A lényeg, hogy a "Don't Tread" nem lett kultikus lemez, jóllehet gyakorlatilag tökéletes 53 percben mutatja meg, hogy mi a kicsit vidékies (Amerikában értsd: Western) hatásokat mutató, megadallamos hard rock kvintesszenciája. A Shaw-Blades-Nugent triász fantasztikusan egészíti ki egymást, mindhármuk hozzájárulása nélkülözhetetlen: Shaw és Blades hozták a felejthetetlen dallamokat és míves kórusokat, míg Nugent szállította a dögöt és a fegyverforgató tehénpásztor (értsd: cowboy) vagányságát. Az utóbbiból határozottan több van a "Don't Tread"-en, mint a debütáción. Persze itt is akad "High Enough"-szerű fülbemászó ballada (Where You Goin' Now, Silence Is Broken), de hangsúlyosabbak a cowboy kalapos, western csizmás, pickup truckos hard rock himnuszok (Don't Tread On Me, Fifteen Minutes of Fame, Double Coyote, Uprising). Ezek mellett szerepel itt még pár olyan dal is, mint a Mötley Crüe hatásokat mutató "This Side Of Hell", vagy a Van Halen által ihletett "Firefly".

A lemez borítója tökéletes foglalata az itt hallható muzsikának: ez vérbeli redneck keményrock/hajmetál, de még mielőtt valaki a redneck kifejezéssel általában összekötött műveletlen, gyufaszálat rágcsáló vértahóra asszociál, adjon esélyt ennek az elfeledett mesterremeknek, s meglátja, hogy mennyi muzikalitás, hangszeres tudás, dallamérzék, finom intelligencia szorult belé!

Tartuffe

A southern rock nem igazán európai stílus, az itteni népszerűsége meg sem közelíti az ottanit, hiába Gojko Mitic és Limonádovy Joe. A Lynyrd Skynyrd azért errefelé is megvan, a Molly Hatchet még csak-csak, de a Blackfoot már nem igazán ütötte át az ingerküszöböt. Erre utal legalábbis az, hogy a "Blackfoot zenekar lemezkritika" kifejezés a gugliban néhány említésnél – azok is jobbára tőlem – többet nem hoz fel. Pedig egy, a '60-as évek végén alakult patinás és legendás bandáról van szó. Igaz, többször voltak inaktívak az 50 éves pályafutásuk alatt, legtöbbször amúgy éppen azért, mert néhány tagot (köztük a banda kulcsemberét, a gitáros-énekes Rickey Medlocke-ot) átszippantotta a Lynyrd Skynyrd a soraiba.

1975-ben jelent meg az első albumuk, de pályafutásuk csúcsán egyértelműen '79 és '82 között voltak. Az 1979-es "Strikes" még egy igazi southern rock lemez, de már itt megvillantották, hogy ennél többre hivatottak és képesek ("Road Fever", "Train Train" és minden idők egyik legjobb epikus száma – a "Child in Time" és a "Stairway to Heaven" után – a "Highway Song"). A "Tomcattin'" és a "Marauder" már inkább lettek vérbő hard rock korongok, déli behatásokkal-gyökerekkel persze.

Erre a korszakra a koronát (megint csak minden idők egyik legjobb élő felvétele a "Made in Japan" és a "The Song Remains the Same" után) a "Highway Song Live" tette fel 1982-ben, mely egy elementáris erőben lévő hiper-tehetséges southern hard rock bandát mutat (írtam róla korábban, ha valakit érdekel, megtalálja). Fene se gondolta, hogy mindezek után bevesznek egy billentyűst (mondjuk, ha már, akkor Ken Hensley-t), és egy teljesen más (dallamos) irányba mozdulnak el. A korszellem ugyebár…

Nem szidom az ezt követő megjelenéseket, mert azokon is találni egy-két jó számot (egyik napról a másikra nem lettek fos dalszerzők, sem szar zenészek), de az a korszak már inkább az AOR rajongóknak tud örömet szerezni. Míg a fent tárgyalt aranykor bárkinek, aki kedveli a tökös hard-heavy rockot, és nem vet meg némi egyediséget sem. Gondolok itt az autentikus western imázsra (több tag részben-egészben indián származású) és ízre (pl. bendzsó, zongora, trombita néhány számban – ne ijedj meg, ezek ettől még tényleg dögös lemezek), valamint arra a bizonyos nagybetűs fílingre, mely majd' szétveti a szerzeményeket. Ez a muzsika csak ott születhetett meg, Európában nem.

Úgy látszik, ez nem olyan, mint a westernfilm, amit az NDK-tól az olaszokig mindenki megtanult többé-kevésbé élvezhetően csinálni. A muzsika mélyebbről jön, itt nem lehet csalni!

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.kingcompanyband.com
facebook.com/kingcompanyofficial

Minden alkalmat megragadok arra, hogy elmondjam, volt egyszer egy finn progresszív metál zenekar, amelynek ugyan 600-900 forintos áron szórták a második, egyben utolsó lemezét, mégis stócokban állt a lemezboltokban (amikor még volt ilyen). Úgy hívták őket, hogy TunnelVision, és a mai napig totálisan oda meg vissza vagyok értük. Nos, ennek a méltatlanul feledésbe merült megunhatatlan, örök kedvencnek dobosa, Mirka Rantanen, valamint a Frontiers Kiadó ipari léptékű keltetője hívta életre a King Company nevű formációt (nem mellesleg egykori Warmen, Thunderstone, Kiuas tagokból).

A "Trapped" már a csapat harmadik lemeze; a debütáció (One For The Road) még mérsékelt sikert aratott nálam, elősorban Pasi Rantanen (Thunderstone) éneke miatt, de a második album - amelyen egy Leonard F. Guillan nevű olasz-argentin csákó énekelt - teljes érdektelenségbe fulladt. Őszintén szólva egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy lesz folytatása, így komoly meglepetésként regisztráltam a tényt, hogy megjelent egy harmadik lemez is, ezúttal egy számomra ismeretlen finn dalnokkal, egy bizonyos Ilkka Keskitaloval a mikrofon mögött.

Sajnos az alapvetően dallamos, rádióbarát, kicsit retrográd hangulatú hard rock muzsikát játszó együttes most sem tudott olyan dalcsokrot összeállítani, ami levett volna a lábamról. Keskitalo hangja jó, de a 12 egy tucat-fajtából való, Antti Wirman nagyon ügyes gitáros, de a stílusa nem ide való, Jari Pailamo billentyűs pedig csak epizódszereplő. Értem én, hogy a zenei agynak számító Rantanen rajong a '80-as évek dallamos rockzenéjéért, de ez egy már eleve telített piac sablonos, színtelen-szagtalan tömegterméke. Ehhez képest összehasonlíthatatlanul jobb, fineszesebb, izgalmasabb, fülbemászóbb az ugyancsak Frontiershoz szegődött magyar Stardust. Na, pl. éppen az ilyen nagy nevekkel teli, mégis jellegtelen csapatokkal való összevetésben domborodik ki az, hogy Horváth Ákos (alias Adam Stewart) milyen kivételes dalszerző!

Nem rossz muzsika ez, hallatszik is, hogy profik játsszák, akadnak is erősebb dalok (pl. Nobody's Fool), de valahogy elmegy az ember füle mellett; nincs jobb szó: ártalmatlan. Nem értem, hogy Mirka Rantanen (akit dobosként nagyon tisztelek) miért nem a TunnelVision zenészeit trombitálja össze, hogy halottaiból föltámasszák azt, ami - üzleti sikertelensége ellenére - tényleg maradandót alkotott. A TunnelVision zenészei ma jobbára parlagon hevernek. Miért is? Hogy lehessen King Company? Na, ne már!

Tartuffe

Kiadó:
Frontires

Honlap:
facebook.com/officialcrowne

A Frontiers megint megcsinálta. Minden aggodalom és következmények nélkül. Összetrombitált egy skandináv dallamos hard rock kollektívát a műfaj tipikusnak és menőnek számító csapataiból, hogy a fülledt nyári estéinken legyen mit hallgatni, miközben kétségbeesetten próbáljuk jéghideg fröccsökkel egészséges szintre visszahűteni a kánikulában fölforrósodott aputestünket. Ez önmagában kétségkívül emberbaráti cselekedet, de hogy művészileg mennyire értékes, zeneileg mennyire maradandó, az már más kérdés. Könnyű ez, mint a sportfröccs, és éppúgy percek alatt kövér cseppekben ki is izzadjuk.

Perugino bácsi ezúttal a következő muzsikusokat hívta föl, hogy csilliomodik "szupercsapatát" összeállítsa: Alexander Strandell énekel (Art Nation), Jona Tee billentyűzik és ritmusgitározik (H.e.a.t), John Levén bőgőzik (Europe), Christian Lundqvist dobol (The Poodles) és külsősként Love Magnusson felelős a gitárszólókért (Dynazty). Ezzel nagyjából be is lőttük, hogy mi várható a bandától. Egy kicsi mindenből, egy kortyintás minden egyes együttesből, amit a leszerződött muzsikusok képviselnek.

Habkönnyű szórakoztatás folyik itt szűk 44 percben; ahogy a bevezetőben írtam: következmények nélkül. Persze profi az egész, a kölyökképű Strandell fülbemászó dallamokon szirénázik a fülünkbe, Magnusson olykor már Malmsteent idéző szólókkal kápráztat el minket, de mégis olyan művi az egész, mint a Frontiersra alaphangon jellemző, gagyi álszimfonikus intró a címadóban, vagy a langyi-lötyi, eurovíziós rockdiszkó a "One In A Million"-ban (ja, inkább "12 egy tucat" lesz az!) vagy a "Set Me Free"-ben (itt legalább van egy jó kis szintiszóló).

Nem haragszom én Perugino bácsira, nem haragszom a haknizó zenészekre sem, valamiből meg kell élni, ráadásul ezek a dalok (főleg az energikus "Sharoline") még mindig úgy viszonyulnak ahhoz, amit manapság a rádióban vagyunk kénytelen hallgatni, mint egy New Zealand-i sauvignon blanc a műanyag flakonban árult homokháti tablettáshoz. Szóval jó ez, könnyen csúszik a meccs közben, de ahogy beindul a buli és föltekerjük a hangerőgombot, inkább valami velősebb, tartalmasabb, időtállóbb fog előkerülni a '70-es évekből...

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kansasband.com
facebook.com/KansasBand

Noha a Kansas két újkori lemezétől (The Prelude Implicit - 2016, The Absence Of Presence - 2020) nem fogtam padlót (azért persze előkerülnek néha), az nem kérdés, hogy az ízig-vérig amerikai progresszív rock nagy öregjei élőben a mai napig gyilkosok. Ennek kiváló audio-vizuális bizonyítéka a lehengerlő "There's Know Place Like Home" DVD 2009-ből, valamint a most, 12 (!) évvel később megjelent "Point Of Know Return Live & Beyond" dupla koncert CD.

Mocskosul sajnálom, hogy ehhez nincs videó (nem is értem), de így is fantasztikus élmény ezeket a klasszikusokat hallgatni modern megszólalással. Az InsideOut által forgalmazott dupla élő anyag kvintesszenciális Kansas élmény, amelynek apropója a legendás "Point Of Know Return" (1977) lemez megjelenésének 44. (!) évfordulója. Tessék csak meghallgatni; ez az album délcegen kiállta az idő próbáját! El is tolják egy az egyben, eredeti sorrendben az összes dalt. Ezt kiegészítik persze egyéb megaslágerek is, mint pl. a személyes "ügyeletes" kedvencem, a "Song For America", de többek között még két olyan dal is (Musicatto, Taking In The View), amelyek a Steve Morse által fémjelzett rövid korszak legjobb lemezéről, a "Power"-ről (1986) valók.

Ezen az anyagon a videóélmény hiányán túl nincs is mit kritizálni, nem is kritikai szándékkal ültem le a gép elé, egyszerűen csak másnak is kedvet akartam csinálni hozzá. Én már napok óta babusgatom, folyamatosan szól itthon, az irodámban és a kocsiban. Nem tudok leszakadni róla. Simán odatehető a "Point of Know Return" eredeti turnéján rögzített "Two For The Show" mellé, ami szerintem minden idők egyik legjobb koncertlemeze. Tudom, hogy vannak olyanok, akik a Kansast kicsit gitárszegénynek tartják, vagy a hegedű szerepeltetése idegesíti őket, de ez most kövérebben, modernebben szól (két gitáros is van), ráadásul ez a banda tagadhatatlanul a progresszív műfaj kihagyhatatlan, megkerülhetetlen alapvetése. Punktum!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.helloween.org

Az idősebb Helloween fanok 99%-a – és azért ők vannak páran – az Andi Derisszel készült  albumok vitathatatlanul magas  színvonala mellett mindig is abban reménykedett, hogy Michael Kiske áll ismét a csapat élére, és 30 évnyi kihagyás után levezényli a Keeper albumok harmadik részét. (Tudom-tudom, hogy elkészült, de az inkább a Deris féle modernebb felfogást tükrözte, nem az évitezedekkel ezelőtti úttörő világot, amivel a németek megfogalmazták az euro-power alapszabályait: ez a tény pedig érdekes módon inkább csak felerősítette Kiske váteszi szerepét, amivel kiderült, csak ő lehet alkalmas erre a várva várt csoda megteremtésére.)

A reményt aztán sikerült újra és újra feléleszteni, hiszen Kiske az első Avantasia albumon – eldobva a metal kurváknak szóló bárcát – egy echte, Keeper hangulatú himnusszal – "Reach Out For The Light" – jelezte, miszerint hajlandó visszatérni ebbe a zenei világba, a Sammet-féle metal operákban ennek megfelelően aztán rendszeresen feltűnt, hogy saját euro-power adagjával késztesse nosztalgiára a gyönyörtől könnyekre fakadó öreg, iszapszemű rájákat.

Aztán jött a hír, ha nem is egyedül Kiskével, de a jelenlegi és két korábbi dalnokkal a Helloween grandiózus vállalkozásba fog: a régi rajongók füleiben pedig már meg is szólaltak a Keeper albumok játékos-bohókás-epikus tételei, vagy Hansen speed keménységű zenei rohamai.

A csapat azonban nem ebben a koncepcióban gondolkodott, inkább az integrálásra törekedett, ami kapcsán az átélt korszakokat próbálták meg összegyúrni, és a mai hangzáshoz igazítva minden célcsoportnak megadni azt, amire vágynak. S hogy ez sikerült-e? A válasz nem egyértelmű.

A zenészeken pedig nem múlott semmi: Kiske és Deris más stílusban, de képesek a húsz évvel ezelőtti teljesítményre – javaslom a két énekesnek piacra dobni azt a konzerváló anyagot, amiben minden éjszaka felfrissítik hangszálaikat –, Hansen pedig igazi profiként lép hátra egy lépést, tudatában annak, hogy inkább rombolná azt a mítoszt, amit elért, mintsem újratámasztaná.

A lemez első felén Kiske van inkább előtérben, ám ő az, aki – az Avantasia albumokkal ellentétben – nem a Keeper albumok világához nyúl vissza, dallamai inkább idézik – egy fokkal szigorúbb köntösben – a Unisonic világát. A dalok azonban élvezetesek, süt belőlük az a megelégedés okozta könnyedség, amivel Misi barátunk nem érzi magát kényszerpályán, és azt csinálhatja, amihez kedve van: soha nem akart sem Metal God, sem Metal King, de még Metal Duke sem lenni, ami ugyan okozott néha furcsa töréseket a pályáján, ám vitathatatlanul rokonszenves tulajdonság.

Deris igazából sosem okozott csalódást, egyértelmű, hogy a Helloween az ő vezetésével lépett tovább egy kissé modernebb, a fiatalabb generációkat is megszólítani tudó zenei ösvényre: a dalokban nem is nyújt mást, mint amit megszokhattunk tőle – ez így is bőven elég.

A dalok pedig üresjárat nélkül ontják magukból a csapatra jellemző hangulatot, talán Weikath bolondozását sikerült a minimálisra csökkenteni, ami lehet, hogy egyeseknek fájó hiány, ám a kialakított koncepcióba, a dalok ívébe valóban nehezen fért volna el az infantilizmus felé hajló, talán már idejét múlt attitűd.

Nem szeretném egyenként kielemezni a szerzeményeket, eléggé összetettek ahhoz, hogy legyen mit bennük csemegézni, talán az utolsó, epikus, 12 perc fölé kúszó "Skyfall" érdemli meg, hogy külön ki is emeljem. A dal tökéletesen illeszkedik a "Keeper Of The Seven Keys", a "Halloween", vagy a "The King For A 1000 Years" által az epikus euro-power számokat megteremtő hivatkozási alapok sorába, és biztos vagyok benne, hogy ez az a pontja a lemeznek, ami minden generáció számára a Helloweent jelentheti.

A zenészek okosan döntöttek arról, hogy nem akarták újradefiniálni azt a stílust, aminek létrehozásában oly nagy szerepet vállaltak, a fő cél, az újbóli zenei egymásra borulás sikerült, aminek görcsmentes, többször meghallgatós dalok lettek az eredményei. S hogy ilyen lenne a 2020-as Helloween? Igen – amit bátran vállalhatnak, dinoszaurusz lét ide, műfajteremtő státusz oda.

Garael

Kiadó:
Alpha Dog 2T/UMe

Honlapok:
www.styxworld.com
facebook.com/styxtheband

Csakazértis. Lehetne ez a bece- vagy gúnynevem. Nem hiszem, hogy 10-15 kattintásnál többet fog ez a cikk generálni, de csakazértis megírom. Nincs nagy rajongótábora a Styxnek idehaza, de csakazértis tudósítok az új lemezükről, főleg úgy, hogy a 2017-es "The Mission"-nel 14 éves hallgatást (nem inaktivitást) törtek meg, most pedig mindössze négy esztendő után itt a folytatás. A '70-es évek legeleje óta működő Styx a progresszív rock amerikai (az európainál lényegesen teátrálisabb) áramlatának meg nem értett zsenije, de csakazértis kitartok amellett, hogy szerepük rocktörténelmi léptékű.

Amikor már kezdtük azt hinni, hogy a Styx csupán a retró hullámot ügyesen meglovagló "best of" turnézenekar, kiadtak egy olyan albumot (The Mission), amely minőségben a nagy klasszikusokkal egyenértékű, ha a körülmények miatt valószínűleg már nem is válik klasszikussá. A koronavírus-járvány (és a koncertkörutak kényszerű szüneteltetése) miatt nekik is volt most idejük dalokat szerezni, mókolni, stúdiózgatni, így születhetett meg ez a 44 perces relatív rövidsége ellenére 15 fölvételt fölsorakoztató új anyag.

A "The Crash Of The Crown" méltó folytatása a "The Mission"-nek, és az 50 éves (!) pályafutás katalógusában is előkelő helyet foglal el. Elképesztő, hogy egy fél évszázad után is képesek szinten tartani a teremtő erőket. A Styx minden alaptulajdonsága, markere szerephez jut az új lemezen: a Queenre hajazó kórusok, a fogós dallamok, a hangszeres szólók, a szinte musicales fogalmazás. A lemez annak ellenére sem fércmunka, hogy 15 dal jut a háromnegyed órás játékidőre; az egész valahogy szervesen, gördülékenyen építkezik, bontakozik ki, valamiféle zeneterápiaként működve simítja ki a pszichénken keletkezett ráncokat.

Csakazértis be fogom szerezni CD-n, csakazértis levadászom őket egy amerikai koncerten (a múltkor Las Vegasban két nap híján sikerült), csakazértis ajánlom mindenkinek. Csakazértis...

 Tartuffe

Kiadó:
Ex1 Records

Honlapok:
www.mammothwvh.com
facebook.com/MammothWVH

Megígérem, hogy szigorú leszek, de igazságos. A kiadvány ezt megérdemli Eddie Van Halen emléke miatt is, de talán nem lövöm le előre a poént, ha azt mondom, Wolfgang saját jogon is kiharcolta a pártatlan ítéletet. Nyilván nem lehet megkerülni a tényt, hogy egy olyan albumról van szó, melyet a méltán legendás és tavaly elhunyt Van Halen gitáros fia adott ki, akinek munkájára édesapja igen büszke volt (ezt többször is nyilvánosan hangoztatta), s aki 2006 óta a Van Halen bőgőseként is tevékenykedett.

Mindazonáltal igazságtalan és tökéletesen elhibázott lenne a Mamutot Eddie miatt szeretni, vagy ekézni, netán az ő hagyatékának folytatásaként értékelni. Wolfie, a Kis Farkas, amellett, hogy nagyszerű és univerzális zenész - eredetileg minden hangszert ő kezelt, minden dalt ő énekelt föl - tehetséges dalszerző is. Nyilván nem forradalmi, újító gitáros, mint az apja, a gitárkísérete, szólójátéka sem az Eddie-iskola terméke, a hangja sem egy tipikus rockistenség hangja (alkatra is egészen más, mint a szikár, ugribugri, bohókás apu). Wolfgang érezhetően egy másik generáció tagja, aki nem a múltban él, nem Van Halen emlékzenekart akart csinálni, hanem saját szeletet akart kivágni abból a bizonyos, közmondásos pitéből; saját hangon, saját hangzással, saját stílusban, a modern zenei fejleményeket, stílusokat figyelembe véve alkot.

Aki tehát Van Halen fílinget, retró hangulatot, esetleg földolgozásokat várt WVH-tól, csalódni fog. Ez egy modern amerikai pop-rock lemez, amelynek több köze van Mark Tremontihoz (akinek két lemezén is játszott Wolfie), urambocsá' az Ignite-hoz vagy a Foo Fightershez (a "You're To Blame" riffjében még egy kis Rage Against The Machine-t is érzek), mint a '70-es, '80-as, '90-es évek édesapja és nagybátyja által fémjelzett szupercsapatához.

Azt azért leszögezhetjük, hogy ha a keresztneve után nem a Van Halen családnév állna, fele annyi figyelem sem kísérné ezt a megjelenést. Ez nem igazságtalan, vagy kritikai élű megállapítás. Szerintem az sem kérdéses, hogy Wolfie még keresi a saját hangját, stílusát, hiszen az album igen sokféle (értsd: csapongó). Nekem kicsit sok a lassú, balladás tétel (pl. Resolve, Circles, Stone), inkább a pattogósabb, súlyosabb dalok jönnek be (Horribly Right, Don't Back Down, You're To Blame).

A lényeg: Eddie joggal volt büszke a fiára (én is az lennék), tuti a rá jellemző széles, ragadós vigyorral figyeli a túlpartról gyermeke próbálkozásait. A lemezen sorjáznak a könnyen emészthető, modern stílusú és hangzású nóták, az már meg az én saját nyűgöm, hogy továbbra is gyógyíthatatlanul és rettenetesen hiányzik Eddie...

Tartuffe

Hogy megszakítsam kicsit a monotóniát, most nem az első két lemez valamelyikét ajánlom, hanem egy viszonylag frisset, egy amúgy patinás zenekartól. Lehetne ennél még frissebbet, mert tavaly is adtak ki albumot (Dark Revolution), de nekem ez jobban tetszik. Ezt a két utolsó korongot ráadásul a csapat eredeti, első lemezes felállása rögzítette (annyi csavarral, hogy a jelenlegi basszeros csak a másodikra érkezett).

Ha mindannyiszor kaptam volna egymilliót, ahányszor mostanában leírtam, hogy az tett tönkre egy tehetséges bandát, amikor a kiadó/menedzsment erőszakosan piackomfortabbra akarta őket formálni, akkor jövő héten nekiveselkedhetnék a fürdőszoba felújításoknak. (Mondjuk nem, mert szakembert találni akkor is lehetetlen lenne.) Velük is ugyanúgy jártam, ahogy a többiekkel: a harmadik albumnál (jelen esetben "Black Hearts and Jaded Spades" – 1985), méretes csalódás után, elengedtem őket. (Mennyire gagyi már az a borító is a korábbi szamurájos tematikához képest!)

Pedig az első két korong brutál jó! A '83-as bemutatkozóról az "If Heaven is Hell" orbitális metal himnusz, nálam ugyanazon a polcon van, ahol a "Hallowed Be Thy Name", az "Evil" vagy a "Symphony of Destruction". A kettes lemezre (Night of the Blade) érkezett ugyan egy új dalnok, és némi dallamosodás már ott is megfigyelhető volt, de az még perfektül egyensúlyozott a fém és a negéd között, copyright by "Pyromania". Amúgy '86-ban jöttek hozzánk is, a Kisstadionban láttam őket a Metál Mánia Fesztiválon. A koncert jó hangulatban telt, legalábbis számukra, az énekes szülinapját ünnepelték aznap, úgy rémlik.

Ugorjunk! 1986 és 2011 között is jelentek meg albumaik, de egyiket sem nevezném különösebben érdekesnek. Nem úgy ezt! Alan Marsh csatlakozásával 2016-ban újra létrejött egy klasszikus felállás, és ez az örvendetes fejlemény, úgy tűnik, a kreatív energiákat is felszínre segítette. Marsh amúgy nem egy topligás dalnok, de számomra a Tokyo Blade vele hitelesebb, mint a későbbi – alkalmasint jobb – énekesekkel.

A hangzás kellemesen oldschool. Nem a cikis fajtából, de itt nincsen bombasztika, széteffektezett, ide-oda hangolt gitárok, helyette minden hangszert jól hallani (igen, még a basszusgitárt is). Mint a régi, szép, analóg időkben, és ez egyáltalán nem baj. Régisulisak a számok és a dallamvezetés is, de leginkább a zenei koncepció. Értem ez alatt, hogy Andy Boulton és John Wiggins gitárosok olyan heavy metal iskolát rittyentenek, hogy öröm hallgatni. Passzolgatják a szólókat egymásnak, és jó sokat nyomnak ikerben is. Én pedig ilyenkor úgy érzem magam, mint piromániás az erdőtűzben.

Ezek a fiúk az elmúlt 35 évben is vadul gyakorolhattak, mert itt nincsenek elkent hangok. Mindegyik szóló szépen ki lett dolgozva és sumákolás nélkül ki is vannak pengetve a melódiák. Írtak a lemezre slágert is (No Time to Bleed), sőt, amolyan önplágiummal megalkották az "If Heaven is Hell" ikertestvérét "My Kind of Heaven" címmel. Hadd örüljenek az ősfanok.

És az ősfanok örülnek. Színtiszta retró ez, de a legjobb fajtából. Igényes, lendületes, kreatív. Pornak, dohnak, izzadtságnak semmi szaga. Amúgy a "Dark Revolution" modernebb felfogásban készült, ha valakinek ez a gumicsontja. Maibb hangzással, magasabb fordulaton. Nekem mondjuk egysíkúbb is ezért, de legyen ez az én bajom. Egy jó kis koncertért ezzel a felállással én utaznék is valamennyit (már csak azért is, hogy megtörjem a monotóniát :D). Na, túl messze azért nem, öreg csocsesz nem rakéta. Az én lendületem, kitartásom már nem unbroken, mint az övék.

Kotta