Honlapok:
www.thecyberiam.com
thecyberiam.bandcamp.com
facebook.com/TheCyberiam

Gyakorlatilag kiemelt, piros betűs ünnepnek minősül, ha egy magamfajta internetes mélyvízi halász értékelhető amerikai progresszív bandára lel a hálójában. Ezekbe a Chicago-i srácokba is teljesen véletlenül akadtam bele, hallgatás közben néztem is, mint az a közmondásos hal a szatyorban. Az elmúlt néhány évben volt alkalmam többször is ellátogatni a "Szeles városba", a Michigan-tó partjára, de erre a formációra sajnos nem leltem rá, még csak nem is hallottam róluk! Chicago nyilván hatalmas (közel 3 milliós) város, de meggyőződésem, hogy ők ott is simán jól titkolt, underground jelenségnek számítanak.

A The Cyberiam progresszív metál/rock formáció négy taggal. A dobos, Tommy Murray simán világszínvonal; a billentyűs, Keith Semple Jordan Ruddess tanítványa, de inkább az atmoszférikus jellegű kíséretek érdeklik, mint a bizarr, magamutogató szólók beazonosíthatatlan elektromos kütyükön; a nyilvánvalóan Geddy Lee bűvöletében élő bőgős, Brian Kovacs a nevéből ítélve magyar ősök leszármazottja (ez nem ritka Chicagóban). A gitárt Frank Lucas énekes kezeli, miközben Geddy Leere emlékeztető magas, tiszta hangjával határozottan Rush-fílinget ad a muzsikának.

A Rush mellett a The Cyberiam zenéjéből egyértelműen a Porcupine Tree és a Tool hatása érezhető ki, de úgy, hogy a kvartett zenéje nem egyértelműen lenyomozható, nem "tipikusan olyan, mint...". Nagy mesterei a hangulatteremtésnek, nem akarnak senkit Dream Theater-féle virgaözönnel letaglózni, hanem inkább olyan szónikus utazásra invitálnak, mint amilyenre csak Steven Wilson és Richard Barbieri (Porcupine Tree) képes kalauzolni a hallgatóit.

Egyetlen kifogásom, hogy Frank Lucas nem kifejezetten gitárhős alkat, szólót alig-alig vállal, pedig ebben a közegben aztán jócskán lehetne küldeni. Amikor vállalkozik (pl. Sunset on Mars) a drámai hatás sem marad el. Nem elsőlemezes a csapat (érdemes a korábbi dolgaikba is belehallgatni), bőven van bennük ígéret, és a természetes, tiszta hangzás is üdítő. Kíváncsian fogom őket figyelemmel kísérni!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nightranger.com
facebook.com/nightranger

A Night Ranger legújabb lemezének címe egy akronim (mozaikszó), melyet így lehet föloldani: And The Band Played On (És a banda játszott tovább). Nos, 17 millió eladott lemezzel a hátuk mögött a San Francisco-i dallamos hard rockerek már kb. 40 éve nyomják a világ élvonalában, és lassulásnak nyomát sem látni; nem véletlenül kapta legutóbbi albumuk (2017) a "Don't Let Up!" (kb. Le ne lépj a gázpedálról!) címet. Az "ATBPO" az együttes szerencsés 13. stúdiólemeze, ami – figyelembe véve az éjszakai vadászok (rohamlövészek?) négy évtizedes, jóllehet nem folyamatos történetét – nem a legtermékenyebb karrier ismérve. Szerencsére a Frontiers kiadónál otthonra leltek, így még a Covid sem állíthatta meg őket.

Az "ATBPO" a megszorítások idején, azaz karanténban született, méghozzá úgy, hogy a muzsikusok a neten keresztül küldözgették egymásnak a fájlokat. Mázli, hogy gyakorlatilag minden egyes zenésznek van saját házi stúdiója. Azt kell mondjam, hogy bár itt régi, rutinos dalszerzők dolgoznak, nekem most hiányzik valamiféle kohézió; az a bizonyos szikra, amit pl. "Somewhere in California" (2011) minden egyes tételéből kihallok. Az album - számomra értelmezhetetlenül - egy se sava, se borsa nótával indít (Come For You), amit a kétségkívül fülbemászó, de meglehetősen sablonos refrén sem dob föl igazán. Ezt követően azonban egy hibátlan triászt hallhatunk (Bring It All Home To Me, Breakout, Hard To Make It Easy), ami a Night Ranger klasszikus csúcsformáját mutatja.

Kár, hogy ez a lendület később már nem tér vissza, legföljebb az érdesebb hangvételű "Cold As December" és a "Monkey" ütik meg ezt a szintet, de ezek a dalok meg inkább Jack Blades bőgős-énekes Damn Yankees korszakát idézik. Ezeken kívül már csak laposkás balladákat (Can't Afford a Hero, The Hardest Road) kapunk, valamint néhány felejthető középtempós rutinmunkát (pl. Dance, Lucky Man, Savior [bonus track]).

A gitármunka hál' Istennek a gyöngébb dalokban is megsüvegelendő: nem szabad elfelejteni, hogy ebben a kollektívában Brad Gillis mellett hagyományosan olyan kiváló húrnyűvők dolgoztak, mint Jeff Watson (a nyolcujjas tapping atyja), Reb Beach (Winger, Whitesnake), Joel Hoekstra (Whitesnake) és újabban Keri Kelli (Alice Cooper, Slash, Skid Row, Vince Neil Band, Ratt, Warrant, L.A. Guns).

Ez most amolyan fele-fele album lett. Nem baj, érezhetően van még ott tartalék, ahonnan ez jött.

Tartuffe

Kiadó:
MS Metal Records

Honlapok:
www.edufalaschi.com.br
facebook.com/edufalaschiofficialpage

A tízparancsolatból az utolsó így szól: Mások tulajdonát ne kívánd! Talán nem róható föl nekem bűnül, ha most beismerem: valaki más szellemi tulajdonát megkívántam; egészen pontosan elirigyeltem a hardrock.hu "Egypercesek" című rovatát. Egyrészt demotivációs erő a kánikula, másrészt mocskosul elfáradtam az utóbbi időben jócskán fölszaporodott munkában, így alig-alig tudom összeszedni az életerőt ahhoz, hogy leüljek az új recenziók megírásához. De jó is lenne csak néhány mondatban összefoglalni a véleményemet, mintegy ajánlószerűen foglalkozni a legújabb megjelenésekkel!

Persze azok után, hogy Edu Falaschi énekes mind az Angra, mind az Almah kötelékében letette a névjegyét, sőt, nemzetközi szinten tekintélyt parancsoló diszkográfiát halmozott föl, méltatlan lenne szalagcímszerűen foglalkozni legelső szólólemezével. Nem pontosan értem, hogy annak idején Edu miért hagyta ott az Angrát, ugyanis zeneileg az Almah és most ez a szólólemez is igen közel áll az "anyabanda" stílusához: amolyan progresszív és brazil zenei elemekkel földúsított euro-powert hallhatunk a korongon. Az tehát biztos, hogy nem stílusváltás történt, talán ahhoz volt köze, hogy Edunak - ha jól emlékszem - 2010 környékén komoly hangproblémái voltak, amit (mint egykor James LaBrie esetében) az idült reflux okozott.

Mindegy is, a lényeg, hogy ma már (vagy még?) van Angra, Almah (remélem mihamarabb lesz új lemez is), sőt Edut is hallhatjuk szólóban. Hogy miért éppen szólóban, az nem világos, főleg úgy nem, hogy lényegében az Almah zenészei játszották föl az albumot (Roberto Barros gitáros-producerrel kiegészülve), így a "Vera Cruz" éppen Almah néven is megjelenhetett volna. Remélem, ez nem jelenti az Almah pályafutásának végét. A legutóbbi Almah lemez (E.V.O) ugyanis nekem mocskosul bejött, elsősorban azért, mert visszafogottabbak lettek a dalok, kevesebb bennük a szélsebes vágta. Ez a szólólemez ellenben javarészt a sebességről szól (na, azért nem Dragonforce módra), alig akad rajta lassabb tétel (pl. Skies In Your Eyes, Land Ahoy, Bonfire Of The Vanities).

A "Vera Cruz" egyébként ún. koncept lemez, ez zeneileg kevésbé jelenik meg, viszont a dalszövegek egy összefüggő történetet beszélnek el, melynek középpontjában Brazília portugál kolonizálása áll egy Jorge nevű arc szemszögéből. Zeneileg egész változatos az anyag, a balladáktól (Bonfire Of The Vanities) a Max Cavalera rekesztésével fölturbózott aprításig (Face Of The Storm), a neoklasszikus gitárfutamoktól (The Ancestry) az Angrától is megszokott folk hatásokig (Land Ahoy) sok mindent hallunk a lemezen. A hangszeresek bazi jók, mindkét gitáros parafenomén kategória, a hangzás pedig Dennis Wardnak köszönhetően kifogástalan.

Edu első saját dalokat tartalmazó szólólemeze abszolút méltó ahhoz, amit eddig az Angra és az Almah kötelékében kaptunk tőle. Nekem ugyan túl sok rajta az euro-galopp metál, de ez ízlés kérdése, sokan pontosan ezért fogják szeretni. Kb. a fele megy is föl az iPodomra. Hát igen, öreg vagyok, javíthatatlanul régimódi, nekem még van olyan...

Tartuffe

Négy évtized alatt nyolc album, és több, mint negyven bandatag. Azaz, most sem egy sikersztori következik. Már a kezdés nehézkes volt: egy darabig úgy tűnt, hamvukba hullanak még azelőtt, hogy az első lemezük megjelenne. Tudniillik, Brian Ross még annak kiadása előtt átigazolt a Satanbe, hogy felvegyék a zseniális "Court in the Act"-et. Aztán 1985-ben csak megjelent a négy évvel korábbra szánt "A Time of Changes". Tíz évvel később adtak csak ki újabb korongot, azóta időnként – más és más felállásban – összehoznak valamit.

Jómagam őket is a Metallica révén ismertem meg, Larsék a "Creeping Death" EP-re dolgozták fel a "Blitzkrieg" című számukat. A mesterremekek közé természetesen a debüt is eszembe jutott lehetséges jelöltként, de végül mégis ezt a cuccot választottam. A bemutatkozó albumot amúgy ajánlom meghallgatásra, akár a 30 évvel később újravett verziót, ha nem szereted az autentikus, ósdi hangzást. De ezt is itt, mindjárt el is mondom, hogy miért!

A nyitó "Hell Express" rögvest meglep a szaggatott ritmizálásával és a modern hangzással – nem ezt várnánk föltétlenül egy echte NWOBHM zenekartól. Hallatszik egyből, hogy már nem a nyolcvanas években járunk, a Pantera hatása nem múlt el nyomtalanul. Brian Ross énekes (hiszen ez egyértelműen az ő bandája, az egyetlen biztos pont) azonban nem tud teljesen kibújni a bőréből, hamarosan előkerülnek azok a hagyományos riffek és énekdallamok is, amikkel a karrierje kezdetétől operál. Amúgy is nagyon egyedi a hangszíne és a dallamvilága – ezt vagy csipázod nagyon, vagy nem érted. Én csipázom.

Így megy ez tovább, modernebb számok és klasszikus megoldások keverednek, követik egymást. Olyan kicsit a hangulata, mint az első Fightnak Rob Halfordtól. Korszerűbb hangvételű, de nagyon is a hagyományokban gyökerező muzsika ez is, egy olyan énekessel, aki szintén a stílus kezdetétől a színtéren van. Ez, bármennyire is megújult a hangzás, rányomja a bélyegét a végeredménye, hiszen ezek a csókák azt tudják, amit. (Ha már Metal God szóba került: elképesztően őszinte a nemrég megjelent önéletrajzi könyve, kötelező olvasmány minden rockernek!)

Ennyi a sztori amúgy, nem több. Itt egy fasza kis lemez egy patinás, alig ismert bandától, akik időnként meg tudnak újulni. Nekem ugyanakkor lehetőséget adott, hogy megemlékezzek róluk, ha már ott sertepertéltek az új-hullám kezdeténél, és hogy a Satan klasszikusát is megemlítsem ezen a fórumon (merthogy a "Court in the Act"-ről írtam már máshol). A Satan újkori aktivitása miatt Ross saját csapata természetesen megint jegelve van, 2019-ben adtak ki utoljára egy EP-t, aminek nem tudom, lesz-e folytatása mostanság. Persze, ha választani kell a Satan és a Blitzkrieg között, akkor nem kérdés, hogy e miatt olyan nagyon nem ágálunk.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.turbulenceprog.com
facebook.com/turbulenceofficial

A Frontiers kiadó érdeklődése szerencsére nem korlátozódik a dallamos hard rock zenére, de olykor kiterjed a progresszív metál műfajra is. Ennek gyümölcseként vehettük kezünkbe például a norvég Circus Maximus (hú, de elkelne már egy új anyag!) és a svéd Paralydium nagyszerű albumait is. Most olyan helyről érkezett vérfrissítés a kiadóhoz, ahonnan talán legkevésbé vártuk volna, a Turbulence ugyanis libanoni csapat – és ez a többszörösen megoszlott közel-keleti ország nem igazán a pezsgő metál klubjairól ismert.

Ugyan a Turbulence név mögött a sokat tapasztalt rocker egy virtigli, régisulis thrash hordát sejtene, az Alain Ibrahim gitáros és Mood Yassin billentyűs által alapított zenekar valójában egészen modern progresszív metált játszik. Ahogy sokan mások (pl. éppen a bevezetőben említett Circus Maximus), ők is Dream Theater tribute formációként kezdték, majd 2015-ben "Disequilibrium" címen kiadták első saját anyagukat, amely – komoly kiadói háttér és promóció hiányában – természetesen nem keltett nagy föltűnést.

A "Frontal" már egy hallhatóan érettebb dalcsokor, nem utolsó sorban produkciós szempontból is. A 66 perces összefüggő (koncept) album alapsztorija egy megtörtént esetet dolgoz föl: 1848-ban egy Phineas Gage nevű új-angliai vasúti pályamunkás koponyáját átdöfte egy kb. 3 cm vastagságú vasrúd. Gage a csodával határos módon túlélte a balesetet, de az agyának frontális lebenyét ért kiterjedt sérülés miatt teljesen megváltozott a személyisége. Az eset orvosi szempontból biztosan nagyon érdekfeszítő, nekem dalszövegek témájául kicsit morbid.

A Turbulence zenészei rendkívül fölkészültek, tökéletesen elsajátították a zsáner mesterfogásait, az instrumentális részek egyenesen lehengerlők. Bár pályájukat Dream Theater átiratokkal kezdték, zeneileg közelebb állnak a modernebb fölfogású Haken stílusához, de Omar El Hajj énekes hangszíne miatt rengeteg a Pain Of Salvation áthallás is. A "Frontal" egyértelműen az év egyik nagy progresszív meglepetése, bár nekem eszembe jut két fontos kritikai megjegyzés is: hiányolom egyrészt a közel-keleti népzene és modalitás fajsúlyosabb megjelenését, másrészt a követhetőbb, szerethetőbb dallamokat, nagyjából úgy, de nem annyira kommerszen, mint az újkori Myrathnál.

Tartuffe

Egy időben elég sokat utaztam nyugat-európai nagyvárosokba, meló miatt, ilyenkor mindig csekkoltam, el tudok-e csípni valami rockzenekart az egyik klubban. Ritkán jött össze, a főnökeim valahogy nem az aktuális turnédátumokhoz igazították a megbeszéléseket. Amilyen irányba halad a felvilágosult nagyvállalati kultúra, lassan lehet, ez is időszerű lesz: a munkavállalók igényeire szabni a nemzetközi mítingeket. "A projekt-nyitó megbeszélés Berlinben lesz, mert akkor koncertezik ott a Five Finger Death Punch. Márpedig alacsony pontszámot kaptunk a tavalyi megelégedettségi felmérésen, ti., hogy a kisebbségek igényeit nem vesszük kellőképpen figyelembe. Különösen alacsony volt a pontszám a rockzenét szeretők kicsi, de hangos közösségében."

Hát igen, már kisebbség vagyunk... De elkalandoztam, vissza Londonhoz! Egy ilyen alkalommal sikerült megsasolni a Tykettot ott, valamikor a kétezres évek elején, némi szerencsével. A buli sold-out volt ugyanis, de én azért este odanyargaltam. A kelet-európai létnek néha pozitívuma is van: csak kisírtam, hogy beengedjenek.

S bár ez a lemez megvolt nekem előtte is bakeliten, akkor váltam igazán Danny Vaughn fanná! A csóka nemcsak eszméletlen jó énekes, de roppant közvetlen, őszinte frontember is egyben. Ott szerettem bele a hangjába és a banda intelligens, elegáns dallamos metaljába. (Ahogy az általában lenni szokott, látni kell a zenekart élőben, hogy igazán meg tudd szeretni őket).

Ezek ellenére nem biztos, hogy írtam volna róluk (eleve, a kicsit tökösebb cuccokat kedvelem, ha már elkallódott hajmetál, akkor leginkább Fifth Angel és Heaven's Edge – ezekről értekeztem is már amúgy, utóbbiról éppen ebben a rovatban), ha a kolléga nem hozza be a Damn Yankeest és az Extreme-et. De ha ezek – amúgy jogosan – beleférnek a kategóriába, akkor a Tykettonak is itt a helye! Hiába nyomta ugyanis az MTV anno a "Forever Young" gigaslágert, a lemez maga (az éppen változó zenei klíma miatt) már nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna.

Az itt villantott teljesítmény alapján ugyanis ennek az albumnak egy sikeres karriert beindító alapműnek kellett volna lennie, amire ma, mint a melodikus metal egyik gyöngyszemére gondolunk vissza. Hét-nyolc évvel korábban ez így is lett volna. Ehhez képest lapátra kerültek, mert (akkor már) nem fogyott úgy egy ilyen korong, ahogy kellett volna. Vagy ha fogyott is, a nagyokosok már tudták, nem ez lesz a jövő, így nem akartak több lóvét, energiát beletenni a befuttatásukba.

A lemez bivalyerősen indul. A "Forever Young"-ot követi a "Wings", ami legalább akkora himnusz. Kb. úgy, mintha Bon Jovi az egyik megjelenésén mindjárt az elején ellőné a "You Give Love..."-ot és a "Livin' on a Prayer"-t egymás után. Ja, hogy pontosan ez történik a "Slippery When Wet"-en? Hát igen, erről beszélek, amennyiben ez a korong egy sikeres pályafutás elindítója és csúcsa lett volna, most talán egy lapon emlegetjük a "Slippery…"-vel, vagy az "1987"-tel. Van amúgy még erős szám az albumon bőven, a "Burning Down Inside"-ért vagy a "Lay Your Body Down"-ért is zaciba vágná a legtöbb zenész a nagymamát.

Az egyediségét pedig – Vaughn orgánumán kívül – az adja, hogy nagyon kiegyensúlyozott, finom-légies az egész. Köszönhetően annak is, hogy Danny boy gyakran kapja elő a torzítatlan gitárt és kíséri vele a riffeket. Ez amolyan védjegyük, mondhatni, és a magas tónusú, kiművelt énekkel együtt az AOR felé hajlítja az összképet. Ezért a Bon Jovi és a Whitesnake helyett talán a Damn Yankees a legtalálóbb párhuzam, ahol a tagok múltja okán szintén nagyon erős a vokál és puhább a hangzás (az első lemezen mindenképpen).

Summa summarum, a korszak egyik csúcsteljesítménye és hattyúdala is egyben ez a cucc, amit nagyon kevesen ismernek, annak ellenére, hogy magát a zenekart, illetve annak egyik dalát elég sokan kapisgálják. Jöhetne egy koncert valahová a közelbe, esküszöm, oda szervezném a következő ellátási lánc regionális találkozót!

Kotta

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.powerwolf.net

Bár a Powerwolf egy farkascsapat eltéríthetetlen erejével ügette magát az európai power metal új hulllámának tetejére a Sabatonnal együtt, és tulajdonképpen egyetlen albumukról sem tudnám azt mondani, hogy gyengébb lett volna, mint az elődje, a legutóbbi két-három vadászat egyes ütemei kissé összefolynak bennem: néhány slágert fel tudok idézni, de azt már képtelen lennék megmondani a többi szerzeményről, hogy melyik lemezen szerepeltek. A csapat kissé belemerevedett abba a németes, indulósan slágeres, a nagy elődöket megidéző, szimfonikus, teátrális szerepbe, amit tulajdonképpen második albumuk óta követtek, és jóllehet, benne lenne a potenciál a prezentált zenei világban, hogy ki-kikacsingassanak a színtérről – elég csak a king diamondi horror, vagy az epikus doom releváns eszköztárát felidézni – nem igazán akartak eltérni a "Járt utat járatlanért el ne hagyd!" mondás jelentéstartalmától, úgyhogy maradt a jól kitaposott farkasösvény, amely mentén a vadászat sikere több mint valószínű.

Erre tessék, vagy a kanok unták meg az állandó szögletes kalapálást, a manőverek ikertermészetét, vagy csak mostanra gondolták úgy, hogy az új taktika bevetése nem veszélyezteti a premier ligában elfoglalt helyüket, így lazítottak egyet a gyeplőn, illetve a farkas-nyakörvön, és felütve a Metal Nagy Képeskönyvét, ráböktek az első nagyobb szócikkre. Puff neki, Black Sabbath. Aki most tenyerét összecsapva, boldogan rikkant a levegőbe, hogy végre, kirobban a doom vadállat a farkastestből, annak bizony csalódnia kell – bár ha ilyen csalódások érnék az embert, nem kapnánk infarktust a stresszterhelt évektől –, mert a felvázolt zenei világ a Tony Martin-féle epikus heavy metal, ami tulajdonképpen nem meglepetés, tekintve a Powerwolf által összecsaholt dallamvilágot, az ugyanis a szombatisták felidézett korszakának germánosabb, de adekvát része.

Természetesen senki se gondolja, hogy a németek megírták az új "Tyr"-t, de vitathatatlan, hogy a másik új aspektus, a határozottan lazább, rockos megközelítés mellett sokat merítettek Martinék csúcskorszakából, aminek legfőbb eszköze Attila Dorn hegyeket megmozgató hangja: ahogy az "Alive Or Undead" lírai pillanatait elővezeti, több mint libabőrt varázsoló, a németül előadott "Glaubenskraft" kinyilatkoztatása során pedig mintha a Sabbath egyik legnagyszerűbb korszakába, a "The Eternal Idol–Headless Cross–Tyr" hármas idejébe repülnénk vissza.

A már említett könnyedebb pillanatokat a szinte poposan dallamos "Call Of The Wild", a kitörölhetetlen kórus-refrénnel ellátott "Undress To Confess" és a szinte táncolható "Reverent Of Rats" szállítják, ezekben a percekben bőven felveszik a versenyt az agyondicsőített Ghosttal, bebizonyítván, hogy a merev, masírozást előtérbe helyező, kiszámított slágerteremtésnek is megvan egy könnyedebb, lazább kifejtése, ami nem sémákat, hanem felüdítő frissítést hoz a nagy vágta közepette.

A lemezhez aztán hozzácsaptak egy már korábban elpuffantott ötletet: néhány haver segítségével feldolgoztatták pár slágerüket, kár, hogy a társak – igazából tét nélküli meccsen – nem lépték meg azt a lépést, amit a Powerwolftól is évek óta várok, és hiába  Alissa White-Gluz bájos hörgése, ha a lényegen, vagyis a zenei alapon nem változtat. (Talán Chris Harms volt annyira ötletes, hogy a "Kiss Of The Cobra King"-et egy Danzig-szerű gonoszkodásba oltsa, amitől azonban senkinek sem kell szenvedni.)

Úgy gondolom, az eddig szűkre szabott határok kismértékű kitolása, a németesen precíz mérnöki munka művésziesebbé tétele – bár a művészetről a Powerwolf esetében azért valljuk be, nehéz beszélni – határozottan jót tett az együttesnek, és az utóbbi 10 év talán legjobb vadászatát eredményezte.

Garael

Felteszem, nem nagy meglepetés a blog olvasóinak, hogy az ausztrál Teramaze zenekar nálunk nagy becsben van. Márpedig, ha nincs Watchtower, akkor Teramaze sincsen. De legalábbis nem ilyen lenne, mint amilyen. Ahogy a Control Denied és a Death sem ugyanolyan, ugyanaz lenne (ami lett). De nem csak a technikás thrash és death ősforrásaként szokás ezt a bandát emlegetni, hanem a matek-metal, és úgy általában a progresszív fémzenék közös eredőjeként is.

Mai füllel persze nem akkora nagy truváj, ami itt történik, sőt, a hangzás egyenesen megmosolyogtató (Tartuffe esetén nem feltétlenül ezt a jelzőt használnám, szerintem ő úgy kiakad(t) a dobhangzáson, mint a sezlon-rugó másfél hetes non-stop szex után; de a kiabálós ének, és a vékonyka gitárhangzás sem trendi ma már). Ugyanakkor, abba belekötni nehéz, ami zeneileg történik.

Többen ismerik talán a '95-ös "Control and Resistance" című lemezüket, arra érkezett Ron Jarzombek gitáros (az ismertebb dobos testvére) és Alan Tecchio énekesként. Nekem ez kedvesebb, vokálisan jobbnak tartom (Jason McMaster – később Dangerous Toys – hangja kevésbé idegesítő mint Tecchioé), muzikálisan pedig itt is minden megvan, ami az utódán.

Hogyne lenne, mikor a főszereplő ebben a csapatban a basszeros Doug Keyser. A Watchtower az ő szerelemgyereke, ő a fő dalszerző és a zenei agy. Ennek megfelelően a ritmusszekcióban csoda dolgok történnek. Amúgy is érdemes fülessel nekimenni ennek az erős félórának, úgy a gyatra hangzás is viszonylag gyorsan megszokható, és legalább hallani jól minden hangszert. A tisztesség kedvéért említsük meg a dobos nevét is, megérdemli – Rick Colaluca püföli a bőröket (na jó, ez eufemizmus, az elektronikus dobot), komoly kompetenciával.

A hathúrost kezelő Billy White inkább ritmusban erős, igazi thrash-speed bemutatót tart. Szólói metalos füllel kissé furák, jazzesek inkább, a kortárs Chris Poland játszott ebben a felfogásban a korai Megadethben, sőt, a gitárhangzásuk is nagyon hasonló (és hát valljuk be, nem túl combos).

S hogy milyen a muzsika? Hát olyan. Agyas. Kiismerhetetlen, csapongó, határokat feszegető. Legalábbis akkor – ne feledjük, a metal mint stílus még éppen, hogy csak kialakult. Meg amúgy is, hallgasd meg, ma már szinte felesleges a zenéről értekezni, egy kattintással mindenki ítéletet alkothat maga.

Sosem lettek híresek, az a tipikus produkció ez, aminek nagyobb a hatása (stílusokra, szcénára, kollégákra, trendekre), mint a népszerűsége. Nélkülük kicsit másfelé kanyarodott volna a történet, más törte volna az utat, picit máshogy rögzültek volna sztenderdek – bizonyos bandák, szubzsánerek ezért lehet, valamelyest mások lennének ma.

Ahogy a Teramaze is. Vagy nem, ki tudja. Ha nagyanyámnak kereke lett volna...

Kotta

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.avalonopera.com

Hullámvölgy. Ez jellemzi leginkább a depresszióval sújtott ember kedélyállapotát és ez jellemzi leginkább Tolkki negyedik nekifutását (mit futását, döcögését) is az Avalon projekttel. Sajnálom Tolkkit, mert úgy gondolom, az Avalonra mint saját gyermekére tekint, és tudjuk: nincs fontosabb az ember életében annál, még akkor is, ha nem olyan szép, vagy nem olyan okos, mint az átlag. Csakhogy az Avalon egy album, és ha az ember más gyermekéről legfeljebb a háta mögött alkot sziklaszilárd kritikát – ami valljuk be, roppant csúnya dolog – egy művészi alkotás esetében bizony nem így van. De mit érezhet ilyenkor a szülő, mikor ott virít az újságlapon – mostanában már a digitális térben – a lesújtó vélemény?

A Frontiers azonban érzéketlen az ilyen dolgokra, és sikeresen kanyarít ki jókora szeletet a valamikor szebb napokat megélt hősök reputációjából, hogy aztán fapofával elhúzva hagyja ott az áldozatot saját semmitmondó alkotásának tetején – esetleg az alján. Tolkkit pedig nem lehetett nehéz csőbe húzni: az egykor gitárhősként és hivatkozási alapul szolgáló albumok írójaként aposztrofált zenész úgy ragadt a lehetőségbe, mint az egyszeri ízeltlábú a mézbe, főleg, ha a mézesmadzagról nagy cseppekben hullott le az édesnek tűnő, ám valójában íztelen méhtermék. A taktika bevált, és az albumra vendégül hívott énekesek neve nemhogy szerencsétlen hősünket, de engem is lépre csalt: a youtube-ról ismert és underground státuszt kivívó Pellek mellett Fabio Lione, Jake E. és az ilyen vendégszereplésekre nem nagyon vállalkozó James LaBrie neve már önmagában garancia lehetne a sikerre, főleg, ha Tolkki jó formában van. Csakhogy nincs – és itt jön a már emlegetett hullámvölgy. Mert vannak pillanatok, mikor már azt hinné az ember, hogy az első Avalon fantasztikus színvonala köszönhet vissza, hogy aztán a Frontiers szigorral a semleges középszerbe visszahúzó keze ismét megkeserítse a cukrot az ember szájában. Éppen ezért hiába kezdi Pellek úgy az albumot, mintha a második Helloween albumról véletlenül lemaradt számot találta volna meg, hiába lép ki progresszív szerepéből és vált szokatlanul játékos hangnemre LaBrie, és hiába zokog fel gyönyörű lírát Jake E., ha a lemez többi része úgy fullad unalomba, ahogyan azt a rossz példák mutatják, vagy ahogyan a kiadó nyeste dallamok teszik azt már-már megszokottan…

Tolkki pedig már rég nem az az ellentmondást nem tűrő, az önmaga útját konokul járó művész, inkább hasonlít ahhoz a kiöregedett bokszolóhoz, akit már csak felhozó emberként szerepeltetnek egykori dicsősége helyszínén, a ringben, hogy a feltörekvő tehetségek rajta mérjék le, mennyit fejlődtek egy adott időszak alatt. Persze azért néha meg-megvillan az az ököl, mert Timo nem felejtett el gitározni, de az a dalszerzői mágia, ami még a Stratovarius után is évekig jellemezte, már a múlté, és az egyenletes forma helyét átvették azok az átkozott hullámvölgyek: hallgasd csak meg a Fabio tolmácsolta wannabe Stratovarius szerzeményt, a „"Without Fear"-t, egyből megérted mire gondolok! Nem várok én csodát, de a dallamokból alkotott panelek olyan hangosan csattognak lefelé a színvonal lejtőjén, hogy azt minden bizonnyal még egy tüzér őrmester is meghallaná, aki évtizedekig szolgált a Kövér Berta mellett.

Sajnálom, hogy így alakult, és igazából az sem vigasztal, hogy a forma ily mértékű hanyatlásában a kiadónak is minden bizonnyal nagy kanala van – én végig jó dalokat szerettem volna kapni, és nem egy három-négyszámos válogatásra való ízelítőt abból, amit a hullámvölgyet okozó körülmények elmaradása esetén kaphattam volna.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlineofficial

Már több alkalommal is ismertettük ezen az oldalon a Hardline történetét, és mivel nem mi vagyunk az Encyclopedia Metallica, fölöslegesnek ítélem, hogy folyton lexikális jellegű magyarázó bejegyzésekkel untassuk az olvasókat. Aki képbe akar kerülni, olvassa el remekbe szabott klasszikus lemezük, a "Double Eclipse" recenzióját. Szerencsére az újjáalakulás után kiadott néhány színtelen-szagtalan lemezt követően a csapat határozottan javuló tendenciát mutat. A tavalyelőtt megjelent "Life" már kimondottan tetszett; akkor úgy ítéltem, ez – ha nem is klasszikus – végre méltó lett a tiszteletreméltó gyökerekhez.

A kérdés persze az volt, hogy a Frontiers és annak házi fő zeneszerzője, Alessandro Del Vecchio által bőszen támogatott csapat tudja-e tartani az irányt. Azt kell mondjam, hogy igen, a "Heart, Mind And Soul" egyértelműen a "Life" által kijelölt úton halad, még akkor is, ha ez most valamelyest gyöngébbre sikerült.

Akadnak azért itt igen jól sikerült dalok, ilyen a Whitesnake hatásokat mutató "Fuel To The Fire", vagy a kicsit Bon Jovis "If I Could I Would", de összességében az a benyomásom, hogy az előző kiadványhoz képest nem sikerült előre lépni; ez a dalcsokor most kevésbé emlékezetes. Szerencsére most sem balladázták szét magukat, mindössze három lassú tétel van a lemezen, köztük a "Heavenly"-t egyértelműen az új gityós, Mario Perducani szólómunkája menti meg az érdektelenségtől. Általában véve is elmondható, hogy a bandában Johnny Gioeli orkánszerű hangja mellett egyértelműen Perducani viszi a prímet.

Nem több ez egy jól sikerült Frontiers tucatterméknél, a "Double Eclipse" varázsát – főleg 30 év távlatából és a legendás eredeti tagok (Neal Schon és Deen Castronovo) hiányában – már nem képesek megidézni, mindazonáltal kiválóan alkalmas arra, hogy a nyári uborkaszezont egy kicsit földobja.

Tartuffe