Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.audreyhornemusic.com

Keresi az ember az élet apró örömeit. Valamelyik tehetséges Coelho-tanítvány (ál)szent Péterünk (a Popper, vagy a Müller, nem is tudom) tudna erre biztosan egy jól hangzó, semmitmondó lózunggal replikázni, mondjuk valami ilyesmivel: és az élet apró örömei is keresik az embert, csak meg kell tanulni azokat befogadni. Bocs, elkalandoztam. Merthogy a kalandok is kutatnak minket, csak meg kell nyitni a lelkün..., eh, lehet jobban járnék, ha lemezkritikák helyett sekélyes álbölcsességekkel teli könyveket írnék, azzal még pénzt is lehet keresni, és a sértett magyar zenészek se zaklatnának folyvást a hatemailjeikkel.

Szóval nem kell állandóan megváltani a világot, élvezni kell az apró sikereket. Az Audrey Horne bizton ezen elvek mentén működik, merthogy a világmegváltás az utolsó dolog, ami a terveik között szerepelni látszik. Még húsz perc sem telik el a lemezből és máris kapunk egy kimerítő rocktörténeti leckét, bőséggel merítve annak a Kiss, Motörhead, Judas Priest, Van Halen és Deep Purple/Rainbow fejezeteiből. Aztán még mélyebbre ásunk a '70-es években... Vagyis, ez megint egy olyan album, mellyel nyugodtan játszhatjuk a "hol hallottam ezt a riffet korábban?" játékot. Merthogy hallottad mind, az hót ziher.

A rockzene megújítása így elnapolva, mondhatni érdeklődés hiányában megint elmaradt. És ezt komolyan gondolom: ide a bökőt, hogy ez a cucc jobbnál jobb kritikákat, pontszámokat fog kapni a szakmától és a rajongóktól egyaránt. Ezzel szemben mondjuk a Three, vagy a Cambria, akikről nemrég írtam, és akik tisztességgel próbálnak hozzátenni valamit az eddigi építményhez, az életben ki nem törnek az undergroundból. Elismerem, hogy amit a norvég ex-blackerek csinálnak, az vérprofi és nem utolsó sorban roppant szórakoztató, a túlzottan direkt áthallások miatt mégsem tudom őket igazán komolyan venni. Kábé annyi meglepetés van itt mint választások előtt a megszorító intézkedés. Azaz semennyi. Ami annak fényében azért kicsit meglepő, hogy nemrég még kifejezetten frissen, ötletesen, újszerűen nyomták a hard/heavy rockot.

Persze ez csak amolyan kritikusi károgás: az Audrey Horne ügyesen építette fel a karrierjét, lemezről lemezre fejlődve és kitapogatva, mi az ami legjobban működik. Elérték azt, hogy tőlük már várjuk az új korongot, a videójuk pár nap alatt körbe járja a világot és – gondolom – élőben is odateszik magukat rendesen. Úgyhogy értékeljük az apró sikereket, melyek a jelenlegi dömpingben nem is olyan aprók! Én azért inkább a 2010-es "Audrey Horne"-t hallgatom (most is az szól), mert az tényleg qrva jó! Azt még az énekes gyengébb adottságai ellenére (szerintem ő itt a leggyengébb láncszem amúgy, bőven tűréshatáron belül, persze) is nagyon szeretem, ott még egyáltalán nem érezhető a mesterkéltség, hatásvadászat enyhe bűze. Vagy az új Gypsyhawkot, akik pontosan ugyanebben a zenei közegben egy fokkal hitelesebbek, szerintem.

Kotta