Legutóbb kicsit szkeptikusan nyilatkoztam arról a nemzetieskedésről ami a vörösborok környékén (is) megfigyelhető. Nincs baj a lokálpatriotizmussal, magyar ember ne rozét igyon, hanem sillert, nem kell ide Pinot, amikor van nekünk kadarkánk, és a bordói fajták helyett nyomjuk inkább a kékfrankost. Nincs baj addig, amíg ezekből jó áron versenyképes, fiatalokat megfogni tudó nedűket készítenek a hazai borászok. Ez utóbbiban viszont nem voltam teljesen biztos, még akkor sem, ha amúgy jómagam leggyakrabban éppenséggel ezeket a fajtákat iszom.

Szekszárd szisztematikus feltérképezése tovább folyik részemről (melyben a segítségért köszönet az Ostrom Cafénak, akik nagyjából kéthavonta Pestre szerveznek egy-egy kevésbé ismert pincét onnan), eközben futottam bele egy olyan kékfrankosba, amit viszont jó szívvel tudok ajánlani: ez a Posta borház 2009-es tétele, mindenféle trükközés nélkül, egy szép, tipikus, tiszta fajtabor. Ez a pince amúgy tagja a Terra Hungaricának, amely társulás a természetes, manipulációktól mentes borok iránt elkötelezett termelőket fogja össze.

Tegnap tartott ez a tömörülés nagyszabású borbemutatót itt, a fővárosban. A névsorból sejthető (Barta, Demeter, Kaló, Ráspi, Losonci, Szentesi, St. Andrea, Orsolya, stb.), hogy rossz bort ott inni nem lehetett, de még csak közepeset is elvétve. Érdekes, én pont a határon túli termelőknél (Bott, Maurer, Kasnyik) találtam meg azokat a különlegességeket, amire tegnap - úgy tűnik – vágytam. Utóbbinál (Kasnyik pince) ittam például egy hibátlan, gyümölcsös kékfrankost is, de ez hagyján, mert egy olyan Portugieserrel is megkínáltak, hogy ihaj! A villányi felhozatal alapján sose gondoltam volna, hogy megfelelő kezekben ennyit ki lehet hozni ebből a fajtából.

Ha már kékfrankos, akkor nem szabad megfeledkezni a Centurio Borházról sem. Ők már a '11-es tételükkel felhívták magukra a figyelmet, a '12-es pedig folytatja a nemes hagyományokat. Vibráló savak és gyümölcsök ezerrel – igen, ez az az irány, ami felé érdemes menni. Mondjuk én még pihentetném picit, mert nagyon friss egyelőre, de bevásárolni érdemes belőle (ahogy szinte az összes borukból), mert alig jelent meg a piacon, már szinte el is kelt az összes. Ha ez így folytatódik, akkor Ludányi Balázst lassan ki is kiálthatjuk kékfrankos-királynak. Ha már itt tartunk, nekem a '12-es Cabernet Franc-ja még jobban is tetszik egy hangyahajszálnyival. Az előző évjárat ebből se volt piti, amire tavaly még rá tudott tenni egy lapáttal. Úgyhogy ez most annyira rendben van, hogy erről még a szerintem elitista Gault & Millau sem tudott nem tudomást venni.

Én viszont azt nem tudom megállni, hogy a másik kedvenc fiatal borászomat ide ne citáljam: Bukolyi Marcell új brandet épít. Az Eger Cottage-ból egyelőre egy fehér küvé és egy vörös – utóbbi éppen kékfrankos – létezik. Ezek a borok is nagyon egyben vannak, valószínűleg egy fiatalabb generációt célozva próbálja meg őket az igényes borok világába berántani ezekkel a vagány, tartalmas, mégis könnyedebb stílusú tételekkel. Jó az elképzelés, hajrá!

Kotta