Azért vártam ennyit az év végi összesítéssel, mert sokszor előfordult, hogy az utolsó pillanatban került elő egy gyöngyszem az éves kupacból. Most ilyen nem történt (egyelőre), így nem látom okát a további időhúzásnak. Összességében úgy látom, hogy a 2013-as év nem volt olyan erős, mint a 2012-es. Pontosabban volt jó néhány várva várt album, néhány igazán nagy név, de végül vagy magukhoz képest nem alkottak nagyot (Avantasia, Magnus Karlsson, The Winery Dogs, Circle II Circle), vagy kifejezetten csalódást okoztak (Avenged Sevenfold, Silent Voices, Fates Warning, Queensryche). Viszont megint akadt tehetséges új versenyző (Saffire), nagy visszatérés (Stryper), stabil csúcsforma (Király Pitta) és jóleső ínyenc falat (Lingua Mortis Orchestra), szóval összességében nem lehet panasz.

A 2012-es Top 15-öt átolvasva az is föltűnt, hogy ma már teljesen másként lőném be a sorszámokat, s ez akár már néhány hét elteltével a kurrens listára is igaz lehet. Egyrészt hangulat kérdése, másrészt idővel bizonyos lemezek álladó szereplővé válnak, míg mások (a nagy dömping közepette) alig-alig kerülnek elő. Ezért tehát a számok itt nem is föltétlen helyezést jelölnek, inkább csak a fölsorolás kényszerű elemei.

Ahelyett, hogy a zeneipar válságáról írnék vagy jövőjéről elmélkednék (kis hal vagyok ehhez), inkább sokadjára fölteszem a kérdést: hogy a picsába kerülhet egy új CD 4-5000 forintba? Ez egyszerűen nem reális! Azon kevesek közé tartozom, akik a mai napig vásárolnak lemezeket, mert egy megfoghatatlan elektronikus adathalmaz (legyen az wav, wma, flac vagy mp3) egyszerűen nem mérhető a hivatalos, "borítós-könyvecskés" kiadvány kézbevételének és gyűjteménybe iktatásának élményéhez. Arról nem is beszélve, hogy az üzletszerűen és legálisan működő fájlmegosztókon is általában dalonként egy eurót, vagyis lemezenként kb. átlag 10 eurót kell fizetni. És mit kap ezért az ember? Néhány kisebb-nagyobb bitsűrűségű digitálisan kódolt adathalmazt. Na, ne szívassuk egymást!

A kiadók ma már nem, vagy alig fektetnek be előadókba, gyakorlatilag nem létezik reklám, promóció, terjesztés (CD-t már alig kapni valahol, úgy kell internetes üzletekből megrendelni őket), de sokszor még a stúdiómunkát is maguk a zenészek finanszírozzák. Ezek után – megint kérdem – mi kerül 4-5000 forintba egy CD-n? Meg egyébként is: ha esnek a "fizikai" eladások, akkor az a megoldás, hogy botrányosan megemelik a CD-k árát? Ezzel nem éppen az ellenkező eredményt érik el? Nem lehetséges, hogy kb. 2-3000 forintot szívesebben és könnyebben adna ki érte az ember?

Végül egy fölvetés: a kiadóknak nem fájlmegosztó oldalakat és a letöltögetőket kellene levadászniuk (ez úgyis szélmalomharc, hacsak gyökeresen át nem alakítják, vagy durván le nem szabályozzák a világhálót), hanem az olyan cégeket kellene beperelniük és kártérítésre kötelezniük, akik kitalálták, népszerűsítik és árulják az mp3 lejátszókat, mert nem a letöltés, hanem a hordozható médialejátszók végezték ki a lemezipart. Egy generációt szoktattak le arról, hogy fontos adataikat (zenét, filmet, sőt könyvet) fizikailag begyűjtsenek, rendszerezve tároljanak és szertartásosan tutujgassanak. Lassan a könyvkiadók is bezárhatnak…

Visszatérve a 2013-as év legjobb lemezeire: anyagilag nem rajtam buknak az előadók, az tuti. A listán szereplő albumok mind megvannak eredeti CD-n, kivéve az európai rajongó számára gyakorlatilag beszerezhetetlen Oficina G3 lemezt. De nem akarok senkit sem félrevezetni, valójában ez a CD is beszerezhető egy pár nemzetközi internetes felületen: nagyjából 25 angol font + postaköltség. Na, ilyenkor pattan el egy ér az agytörzsemben! Ha valaki véletlen tisztességes, vállalható áron hozzá tud jutni, ezen az oldalon bármikor lehet nekem üzenetet hagyni! :))

1. Spock's Beard: Brief Nocturns And Dreamless Sleep

Kevés olyan együttes van a világon (hirtelen egy se jut eszembe), amelyik 10 lemez és két meghatározó frontember/dalszerző kilépése után még képes megújulni, sőt karrierje egyik legjobb – gyakorlatilag hibátlan – albumát elkészíteni. Ez már önmagában ámulatra méltó. Az külön szimpatikus, hogy nem siránkoznak a lemezeladások hanyatlása fölött, nem mocskolják minden létező fórumon a letöltéseket, hanem a rajongókkal megelőfinanszíroztatják a stúdiómunkát, és teszik, amit köll – nem akármilyen színvonalon.

2. Saffire: From Ashes To Fire

Ez az év legnagyobb meglepetése. Ötletszerűen kukázva a világhálón, teljesen véletlenül találtam rá erre a muzsikára. Elsőre csak azt éreztem, hogy a legszebb skandináv hagyományok folytatása, a második hallgatás után már megjegyeztem, hogy a Circus Maximus és a Myrath óta nem találkoztam ilyen erős debütálással, harmadszorra már az is eldőlt, hogy toplistás anyag. Pörög az elejétől a végéig, ugratás nélkül.

3. Lingua Mortis Orchestra

A tavalyi "21", főleg a gyönge hangzás, az elevenembe vágott, de Peavy és Smolski sietett kiengesztelni. Igaz, hivatalosan nem Rage lemez, de nem-hivatalosan meg az. A dobok még mindig szólhatnának jobban (mint pl. régen) és a témaválasztás is legalább olyan kínosan sablonos, mint amilyen demagóg, de ki tudna haragudni egy ilyen közel 100%-os szimfonikus/metal fúzió hallatán?

4. Király István & G-Jam Project: Melodic Vision

Őfelsége harmadik albumának véleményem szerint egyetlen hibája van: ti. hogy rövid. Egy jó negyedórát hozzá kellett volna tenni (akár bónuszként a koncertekről ismert Deep Purple medley-t), és akkor még a legszőrösebb szívű ítész se tudott volna belekötni. Három próbálkozásból három telitalálat. Nem rossz arány! Az is beszédes tény, hogy Pitta egyedüli magyarként kapott meghívást az idei toplistámra.

5. Orphaned Land: All Is One

Ezek az arcok rohadtul idegesítenek a New Age-től bűzlő ál-vallásos világnézeti maszlagokkal (sokban hasonlít ez a rosszemlékű '60-as évek szivárvány-generációjára), de orientális metálban – és azt nagyon csipázom! – most ők a világ legjobbjai. Punktum.

6. Dream Theater: Dream Theater

Egy ideje nem vagyunk puszipajtások, nekem Portnoy is hiányzik (Rudess meg nagyon nem!), de két dolgot le kell szögeznem: (1) Ez most sokkal jobb lett, mint az előző útkereső-nyűglődő-izzadtságszagú lemez, (2) a Dream Theater örökös tagságot nyert a metál pantheonban, következésképp az én toplistámon is. Nem tudom mi kéne a DT-istenek bukásához: talán egy dubstep mix…

7. Oficina G3: Histórias e Bicicletas

Őket senki sem ismeri itthon, s ha igen, az alighanem nekem köszönhető (ez itt az öntömjénezés helye). Nyíltan keresztények, portugálul énekelnek, a lemezeiknek nincs nemzetközi terjesztése – minden adott ahhoz, hogy az átlag metál rajongó messze elkerülje őket. Pedig milyen rosszul teszi! Bivaly erős anyag, ráadásul az Oficina G3 teljesen egyedülálló hang a mindinkább egyneműsödő progresszív műfajban.

8. Lalu: Atomic Ark

A Shadrane óta érzem és tudom, hogy Vivien Lalu a legnagyobbak között van, roppant jó dalszerző és még hangszeresként is alázat jellemzi (különben miért hívna meg maga mellé más világhírű billentyűsöket? Na, nem azért, amiért az Omegának szüksége van Gömöry Zsoltira…) Pazar szereposztás és Virgil Donati védjegyszerű, lehengerlő ütős munkája.

9. Stratovarius: Nemesis

Eltérően a többségtől (akár a saját "szerkesztőségünkben"), nekem éppen az "Elysium" progresszívabb hangvétele feküdt nagyon, így nem repestem az örömtől, amikor az új album direkt dalait meghallottam, ráadásul a diszkókból ismert elektronikus körítéssel! Már az is rossz ómen volt, hogy a popmetálos Amaranthe-tal indultak közös turnéra. Bosszúból (na, meg a meztelennős képet elkerülendő) a pesti koncerten "csakazértis" az Elysium turnépólóját vettem meg. Remélem az "elektro" csak egy múló divat náluk, azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a dallamérzékük párját ritkítja.

10. DGM: Momentum

Egy az egyben, elejétől végig talán sok, ha kicsit szellősebb lenne, többször váltanának tempót, akkor még följebb kúszott volna a listán, de így is páratlan páros a Mularoni-Casali gitáros-billentyűs "paraphenomenon". Ezek ketten újabb ámulatba ejtenék Scully és Mulder ügynököket (X-akták), pedig 9 évad alatt láttak egyet, s mást.

11. Masterplan: Novum Initium

Roland Grapow újra csúcsformában (kiderült, hogy énekelni is tök jól tud), nem az ő baja, hogy a műfaj örök-beugrósának, Rick Altzinak nem igazán szeretem a hangját. Nem a ráspollyal van gondom, hanem inkább az alatta szétkent fakósággal. Kicsit lassan adta meg magát, de pl. Mike DiMeo énekével már elsőre is ütött volna.

12. Eden's Curse: Symphony Of Sin

Ezt a kását már régóta kerülgetem. Minden egyes lemezzel sikerült előrébb lépniük, csiszolódniuk, fejlődniük. Michael Eden és Marco Sandron se voltak rossz énekesek, de nekem valahogy mégis a kicsit "mifiunk" Nikola Mijic csatlakozásával került helyre minden. Thorsten Koehne gitáros egyébként fele annyi figyelmet, tiszteletet sem kap a szakmától, mint amennyit érdemelne.

13. Subsignal: Paraíso

Ezt nem tudom a legnagyobb szkeptikusokat is meggyőző észérvekkel alátámasztani… Csak. A legtöbb metál rajongót kiveri a víz, ha meghallja, egyszerűen beskatulyázhatatlan, meghatározhatatlan, megfoghatatlan, de varázslatos, egyedi és ez most jobban is sikerült, mint a 2011-es "Touchstones”. A hangulat győzelme az apró részletek fölött…

14. Stryper: No More Hell To Pay

Még egy bizonyíték arra (a Subsignal mellett), hogy elfogult vagyok. Egy országos cimborám mondta (akinek a Stryper annak idején kimaradt), hogy ha nem kötne ezer nosztalgikus szál ehhez a muzsikához, egyáltalán nem esnék hasra tőle. Lehet, hogy igaza van, de én nem engedem, hogy a Stryper "nagy visszatérése" fölötti örömömet elvegyék. Még akkor sem, ha a hangzás nem lett éppen tökéletes.

15. Voodoo Circle: More Than One Way Home

Egy ideális világban itt most a Haken új lemezének kellene állnia, de az alant kifejtett okok miatt végül a Voodoo Circle zárja a sort. Lehet, hogy Alex Beyrodtnak itt egy önálló zenei gondolata sincs, sőt David Readman se volt még ennyire nyilvánvalóan Coverdale klón, de végeredményben mégiscsak az dönt, hogy egy lemez hányszor kerül le a polcról, igyenöst bele a lejátszóba, hát nem?

+ 1. Haken: The Mountain

A helyzet az, hogy akármilyen ügyes zenészek a progos angolok, végül a + 1-be szorultak, mert nekem egy kicsit réveteg és nyafka lett ez a "hegy". Úgy is mondhatnám Horatius Ars poeticáját idézve: "Parturiunt montes, nascetur ridiculus mus", azaz: Vajúdnak a hegyek, s végül egy nevetséges kisegér születik. Na, jó, nem nevetséges, de a lehetőségekhez és képességekhez mérten kisegér. Erre a helyre még sokan jogosultak lettek volna (Pretty Maids, Avantasia, The Winery Dogs, James LaBrie), de a Haken azért mégiscsak Haken.

Figyelemreméltó megjelenések:

Pretty Maids: Motherland
Avantasia: The Mystery Of Time
Heavy Metal Ninjas: Interstellar Abduction
The Winery Dogs: The Winery Dogs
Lukács Peta: War & Peace
Magnus Karlsson's Freefall
James LaBrie: Impermanent Resonance
Joe Satriani: Unstoppable Momentum
Delta: The End Of Philosophy
Constantine: Resign Due
Circle II Circle: Seasons Will Fall
Deep Purple: Now What?!
Black Sabbath: 13
Empyrios: Zion
Almah: Unfold
Five Finger Death Punch: The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell, vols. 1-2.

Csalódások:

A legnagyobb csalódás nyilván Trevor Bolder halála. Nem csak jó zenész és vokalista volt, de a Uriah Heep fontos dalszerzője. Nagyon rosszul esett még néhány új anyag meghallgatása. Nem föltétlen azért, mert harmat gyönge lemezek, hanem mert ezektől a bandáktól sokkal többet, nagyon mást vártam.

Avenged Sevenfold: Hail To The King
Silent Voices: Reveal The Change
Fates Warning: Darkness In A Different Light
Queensryche: Queensryche
Tellus Requiem: Invictus (The 11th Hour)
Illusion Suite: The Iron Cemetery

Tartuffe