TOP 6! (2013) - Túrisas
Na!
"Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni...."
Ezt a Kovács Kati klasszikust éreztem át teljes valómmal, ahogy leültem bepötyögni a 2013-as év listáját. Kotta már a saját értékelésében célzott rá (sőt most olvasom, Tartuffe is...), és én megértem a gondját, sőt talán jobban is megszenvedem az új idők zenefogyasztási szokásait. Olyannyira, hogy az is komolyan felmerült, 2014-ben végleg leteszem a lantot. Mielőtt elkezdenétek örülni, jelzem, AZT a lantot már soha, semmiképpen nem teszem le...
Ebben a pillanatban hallom is Tartuffe szavait "Ne hisztizzél, írjál!", de soha ennyire nem éreztem még át, hogy nem tudok lépést tartani a kínálattal és az elvárásokkal. Hetente jönnek a jól, de sokszor sterilen, tök egyformán megszólaló tehetséges csapatok a föld alól, én csak kapkodom a fejem, közben kapom Tartuffe-től, hogy "Te még ezt és ezt sem hallgattad meg, fogadjunk, mekkora bunkó vagy!" :-)))
Először is, nem tudok kellőképpen befogadni és saját élménnyé tenni egy zenét, ha nem birtoklom a CD-t, csak valami virtuálisan létező hangfájlt. És ha birtoklom is, az optimális esetben hátralévő 25 évem talán éppen elég lesz arra, hogy a jelenlegi és óriási raktárkészletemet feldolgozzam, úgy és ahogy az előadók megérdemlik, és ne szembesüljek állandóan azzal, hogy kurva jó CD-ket csak egyszer, esetleg kétszer hallgattam meg, aztán jött a következő kötelező... Nekem a zene ennél sokkal többet jelent.
Itt van az elmúlt esztendő, pl. Winery Dogs, Dream Theater, hogy csak kettőt mondjak. Tiszta lelkiismerettel nem lehet elintézni azzal őket, hogy "Jó-jó, minőségi ez, az egyiken viszont Kotzen kisajátítja a zenét, a másikon meg ergya a dobsound, kérem a következőt!" Meg kell állni, kézbe kell venni a bookletet, kivesézni a köszönetnyilvánításokig, aztán rácsodálkozni a zenei kvalitásokra, elmerülni bennük és felfedezni a hangokat, lépésről lépésre. Talán megleszek egyikkel az év harmadik negyedévére... És ez még csak két lemez, bár nagyon sok hangról beszélünk, ez igaz. :-)
Az ipari zenehallgatás tehát nekem nem megy, és ahogy írtam már a tavalyi összesítőmben is: máig meglep egy-két régi kritikám, beszámolóm szellemessége, az újabbakat pedig kötelezően letudottnak értékelem. Visszafejlődni pedig semmiben nem szeretek, az ugyanis kínos és kudarc.
Lett azért listám, nem is akármilyen (hanem karcsú), de még bőven az új Rage (Lingua Mortis) vagy Pitta barátom fog aktualitásként szólni esténként, amikor már a 2014. évi összesítésre noszogatnak a dionysoszok. De Kovács Katinak azért abban is igaza van, hogy bár "maradni esztelenség, elfutni képtelenség."
Jöjjön tehát a lista (ultra light):
1.The Winery Dogs: The Winery Dogs
Lehet, hogy Kotzen kisajátította a zenét, de azzal mi is a gond? Hogy majd szétveti a feeling a hangfalakat? Én ezt azért mindennel együtt közös produkciónak érzem. Bárhol, bármikor jólesik hallani. (Hozzávetőleges feldolgozási időpont: 2014 október, pedig gyűröm ám rendesen.)
2. Király István & G-Jam Project: Melodic Vision
Ezúttal sem kérdés. Bennünk (meg főleg bennem) mára persze lehet elfogultság, nem is tagadom, de azért azt mindenki látja, hogy egy-két év leforgása alatt az úgynevezett (és igen kényes ízlésű) szakma is fejet hajtott előttük. Muzsikusként és emberileg is a legjobbakat tudom mondani róla, róluk. Utóbbit persze itt általában nem értékeljük, de nem is tiltja semmi. És ha az emberi tényező és muzsika között nem létezne semmiféle visszacsatolás, akkor most nem égnének a Lostprophets lemezek óriási máglyákban világszerte és teljesen jogosan. (Feldolgoztam már a lemezt, de a folyamatos újrahallgatási kényszer másoktól elveszi az időt.)
3. Lingua Mortis Orchestra (ft. Rage)
A "Cleansed By Fire" az év dala. Csupán ebben az egyetlen tételben benne van szinte minden, amiért én halálomig rockrajongó leszek. Az egész lemez hibátlan. (Feldolgoztam, de Viktor Smolski zenei tehetsége fölött nem tudok napirendre térni.)
4. Dream Theater: Dream Theater
Indoklás: Dream Theater. (Hozzávetőleges feldolgozási időpont: Most éppen a "Six Degrees Of Inner Turbulence"-re csodálkoztam rá újra a napokban, így megjósolni sem tudom….)
Nem is túl nehéz és nem is túl rétegzett ezúttal a muzsika, legalábbis az előző anyaghoz képest, de csodálatos dalokat írtak legkedvencebb zsidóim. Itt is érvényes: könnyű volt feldolgozni, de parkolópályán tartja a többieket, mert sűrűn elő kell venni. De úgy is mondhatnám, ritkán van lehetőség kivenni a lejátszók valamelyikéből.
6. Joe Satriani: Unstoppable Momentum
A "Féreglyuk varázslót" ugyan szétdicsérték a szaklapok, de én most éreztem azt, hogy igazán jók a dalok. Szeretem, de szerintem nem is nem lehet nem szeretni, főleg olyan embernek, akinek nagyon nem mindegy, hogy miként szólal meg a gitár. Mindig rögtön mosolyognom kell, ha megszólal a felszabadult címadó nyitónóta, ezt pedig utoljára az Extremist "Friends" dalánál éreztem.
A Kaltenecker Trió nekem sok (sorry, rock-agy, ez jutott…), a Bikini meg borzalmasan kevés, így hát bőven itt volt az ideje egy szólólemeznek, ahol Petának éppen volt kedve metal gitárkodni (is), ráadásul jólesően sokat. A lemezt még a vocoder (általam betiltott) használata és Tóth Gergő sem tudta elrontani. Nem érzem annyira dalközpontúnak, mint a G-jam lemezét, de nagyon minőségi munka ez és hiánypótló is, főleg hazai piacon. Remélem Karthágós Szigeti Feri arcát is szégyenpír borítja, a lemezt hallgatva. Nem is azért, mert soha a büdös életben nem lenne képes szabadon választott egy percet lejátszani a dalokból, hanem azért, mert a Peta által megnyert utolsó Ki Mit Tud? (1996) Idején nagy vigyorral ő ígérte meg a nyereményként elkészíthető lemezt a fiatal tehetségnek. Na, meg is érkezett végre, "köszönjük" Feri!
És innentől jönnek azok a lemezek, amelyeket egyszer meghallgattam és nagyon tetszettek, és némelyik majd hozzám is nő, ha meglesz CD-n, és felbukkan majd újra egy retrospektív írásomban, 2024-ben…
Annihilator: Feast
Hihetetlen feszes dalok, ritmus, szólójáték, de ez szinte papírforma, sok szart nem adott még ki a keze közül. Az Annihilator a valaha létezett legzeneibb thrash, legalábbis nekem.
DGM: Momentum
Konkrétan lefostam a bokám az erőtől és hangszeres tudástól, de aztán vissza kellett adjam Tartuffe-nek a CD-t és azóta csak ilyen kiterjedés nélküli elektronikus hanghullámban, vagy miben létezik nálam valahol….ááááá, hagyjuk is... :-(
Heavy Metal Ninjas: Interstellar Abduction
Ezt is megveszem, mert nagyon tetszett, igen lebilincselő módon űzik a gitárolás mesterségét! És nekem ennyi elég? Hááát, nagyon úgy tűnik, bár van bennük eredetiség is azért. Mire beszerzem a lemezt, talán nevet is változtatnak és akkor minden rendben lesz, a zene már most nagyon rendben van.
Stratovarius: Nemesis
Kupiainen lényegesen jobb gitáros, mint Tolkki, Tolkki pedig lényegesen jobb dalszerző, mint az összes többi tag zusammen. Ezért én mostanában, ha Stratót hallgatok, akkor előveszem a szenzációs tavalyi DVD-t, ahol Kupiainen játssza a Tolkki dalokat. Kecske is megmarad, meg a káposzta is jóllakik. Nem? De. Azért a lemezt hallgattam és tetszik is, rövidesen megveszem nagyon olcsóért és jól össze is barátkozunk, azt hiszem.
Fair Warning: Sundancer
Szintén csak a formátumon múlott, hogy nem lett szerelem. Gyengébb hangzás ide, gyengébb hangzás oda, Engelkének jár a megkülönböztetett figyelem. A lemez természetesen jó. A Media Marktban ugyan nem szégyellik majd ötezerért kínálni a nekem megfelelő formátumot, de a végén úgyis majd én nevetek, mert az egész Dél–Alföldön nincs ember, aki ennyiért FW lemezt vásárol. Sőt. Azt hiszem én vagyok az egyetlen, aki egyáltalán potenciális FW vásárlóként szóba jöhetek. Kivárom, amíg találkoznak az elképzeléseink.
Végül, de messze nem utolsósorban külön, kiemelt dicséret illeti még a hazai Miserium zenekart is. Nem csak azért, mert az Álomszínház "Space-Dye West" dalából sikerült megírni egy egész lemezt Opeth köntösben Return To Grace címmel, hanem mert mindezt nagyon színvonalasan és élvezhetőre hozták össze.
Túrisas
