A legutóbbi, nagy port felkavaró Alföldi Róbert féle rendezés nem azért nem tetszett, mert a politikai érték-állásfoglalás fontosabb volt a rendező számára, mint maga a mű – illetve pusztán eszköz volt a kinyilatkoztatáshoz, ráadásul az én ízlésemnek kissé harsányan és szájba rágósan –, hanem mert a színpadra állított vízióban és szándékolt drámaiságban (ami sokak szerint teljesen mást közvetített, mint amit eredetileg a szerzőpáros annak idején neki szánt) elveszett, illetve bőven háttérbe szorult a zeneiség. Ez pedig hiba, még akkor is, ha a téma olyan örök kérdéseket vet fel, melyek túlmutatnak egy adott korszak sorsfordító döntéskényszerén, és a történelmen átívelő, alapvető társadalmi parabolát vázolnak fel.

Hiszen az István, a király nem színdarab, illetve nem csak az: rockopera, ahol a történetet alkotó dalok az elmúlt évek alatt a magyar zenei kultúra klasszikus monolitjaivá váltak, ráadásul egy olyan zenei produkciót az agyakba-fülekbe véső előadással, amit élőben lehetetlen felülmúlni. Mindezektől függetlenül, a hivatalos kánonnal ellentétben én nem tartom hibátlannak az eredeti zenei anyagot – és itt most hagyjuk a filmet –, a profi énekesekkel és színészekkel vegyes szereplőgárdában bőven akadt félresikerültnek bizonyuló választás, én például a mai napig nehezen tolerálom a Saroltot alakító Berek Kati ripacskodó hamisságát, vagy a három pártoskodó nagyúr lelkes, ám amatőr énekteljesítményét. (Amit a lemez felvételének maximalista törekvései fényében ma sem értek.)

Az "eredeti" változaton kívül jó pár újrafeldolgozást láttam/hallottam – ezekből nekem személy szerint a Társulaté tetszett a legjobban –, ezt sajnos a Novák Péter-féle értelmezés sem volt képes felülmúlni, és a régi ikonikus alakok újra csatasorba állításával sem győződtem meg arról, hogy lehet-e versenyre kelni – mert nekem ne mondja senki, hogy a szándék mákszemnyire sem volt meg – az ősbemutató korszakának jelképes rocknyitását hivatalosan is jóváhagyó, illetve abból fakadó, revelációs teljesítménnyel.

Annak megítélését, hogy Novák Péter milyen koncepcióban gondolkodott, és azt mennyire sikerült megvalósítani, meghagyom a profi esztétáknak, bölcsészeknek: egyrészt, mert ők felkészültségüknél fogva minden bizonnyal belelátnak olyan dolgokat is a produkcióba, amiket én nem, másrészt pedig csak zenei blog vagyunk, és az olvasókat nem biztos, hogy érdekli, milyen párhuzamokat vélek felfedezni a színpadon látottak és jelenünk politikai- és közélete között.

Kezdjük hát a szereplőkkel: az összeállított névsor impozánsnak mondható, főleg annak fényében, hogy a rockerek többségével ellentétben nem hányok hupililát a tehetségkutatókban feltűnt győztesektől. A "régi nagyokból" természetesen Vikidál Gyulát hiányoltam – mint szerintem mindenki, aki szereti a rockot –, hiányát Feke Pál hangi adottságai ellenére sem tudta pótolni: ezen persze nincs mit csodálkozni, az ellenlábas magyar vezér alakját metálból öntötték annak idején az énekesre, aki mind kinézetében, mind habitusában – megfejelve akkori zenei lázadói szerepével – maga lett a minden képzelet megtestesült Koppánya. Nem ismerem a távollét okát, de lehet, hogy jobb ez így, hiszen az idő vasfoga csak a lélekben nem kezdi ki a legendákat, a fülben sajnos igen: Deák Bill Gyula karizmája hiába nem kopott meg az évek folyamán, én mégis feszengve hallgattam a valamikori blues bömbölés maradékát, és Varga Miklós is hiába játszotta el kiválóan a szerepet – minden érzelmi árnyalatot tökéletesen prezentálva –, a valamikori teljesítmény etalon színvonala önkéntelenül is a jelen valóságára terelte a figyelmet. A régiekből egyedül Nagy Feró volt képes egykori önmagát reprodukálni, ez persze annyiból volt könnyebb, hogy őt sosem énekhangjáért szerettük: az évek alatt felhalmozódott élettapasztalattól nem vált öregessé a szerepformálás, valószínűleg azért, mert Ferónak igazából önmagát kellet adni – akkor és most is.

Radics Gigi hangi adottságai ellenére súlyos hibának bizonyult, sem a Rékához köthető lelki vívódás közvetítéséhez, sem az eredeti népies/folkos megformáláshoz nem tudott felnőni, és hiába oldotta meg feladatát technikailag hibátlanul, a szerep túl nagy kabátnak bizonyult, amit a rutinos Novák Péternek mindenképpen észre kellett volna venni.

Hasonlóan mellélövésnek bizonyult a Koppány feleségeit megformáló asszonykórus – nem, nem a veresegyháziak voltak –, előadásukból körülbelül annyi erotika és férfivágyat bizsergető varázs áradt, mint az MSZMP XX. kongresszusából, ahol a fő téma a világbéke volt. Nem tudok jót írni a köpönyegforgató urakról sem, sikerült két olyan Miki egér-hangú énekeset kiválasztani, akikről nem a Rokonok, hanem a reggeli gyermekmatinék világa jutott eszembe.

Feke Pál teljesítményét igen nehéz objektívan megítélni: bár az énekprodukcióban tulajdonképpen kevés hibát találtam, az énekesnek nem sikerült elhitetni, hogy ő a sámán múlt vezéralakja – hiába, a karizmát nem lehet tanulni, az vagy van, vagy nincs. Esetünkben inkább nem volt.

Már annak idején is sajnálatosan kevés szó esett Asztrik zseniális megformálásáról, pedig Victor Máté világszínvonalúan alakította örök mércévé a szerepet, ezt a lécet pedig a jelenlegi megformálónak, Aradi Imrének nagyon nem sikerült megugrania. Victor szuggesztív, egyéni előadásmódja méltó ellenpárosa volt Deák Bill Gyula sámán-révületének, ennek az egyensúlynak itt a nyoma sem maradt.

Keresztes Ildikót – a már említetteknek megfelelően – nem nyomasztotta a múlt elvárása, mind fazonban, mind énekteljesítményben jól hozta az elvártakat, hasonlóan a Vecellint játszó Kocsis Tiborhoz. Danics Dórát sokan modorosnak tartják, ám Gizella szerepében remekelt: a tehetségkutatókban felfedezettek közül, de az összes eddigi feldolgozást tekintve is kimagaslót produkált.

A színpad adta térbeli korlátok természetesen nem tudták a film tágas dimenzióinak lehetőségeit prezentálni, de a táncosok koreográfiája tetszett – ez Novák Péter családi gyökereiből kiindulva természetes – és alapvetően a hangosítás is rendben volt, már amennyire ezt a fotelból ülve meg tudtam állapítani. (Azt halkan jegyzem meg, hogy a darab rockos részei ordítanak a hangsúlyosabb gitárhangzásért, de elfogadom, hogy esetünkben egy rockoperáról, és nem egy koncept-rockalbumról van szó.)

Mindent összevetve alapvetően pozitív érzésekkel álltam fel a fotelből, értékelve a régi szereplőknek adott lehetőség biztosítását, és a darab zenei oldalának méltó kihangsúlyozását. (Még akkor is, ha ez valakinek a szemében a szórakoztatás és nem a gondolkodtatás felé tolja a rendezői szándékot.) Remélem, hogy a decemberi veszprémi előadást élőben is meg tudom hallgatni, jelen hibákat a koncertélmény "morfiumával" törölve. Csak aztán nehogy szenvedélybeteggé váljak!

Garael