Kiadó:
Libri

Fordította:
Pritz Péter

Bruce Dickinson, a bőrdzsekis, cicanadrágos, puma bokszcipős rocker könyvet írt, ráadásul nem is az elsőt. Hogy ezt mikor tette? Hát biztos repülőgép-vezetés közben, miközben egyik kezével a botkormányt, másik kezében a vívótőrt tartotta. És hát akkor hol a pennát? Kérem egy olyan embernél, aki azonos mértékben tudja használni mindkét agyféltekéjét – hogy ez orvosilag-bilológiailag korrekt-e, nem tudom, én csak az eredményen csodálkozom – minden bizonnyal könnyen megoldható. Igen, így is lehet rockerkedni – amibe a kötelező "pia-szex-rock'n'roll" infantilis baromkodásai is beleférnek, és amit az író elegáns könnyedséggel kezel –, bár főhősünk életében a rocker tudat – és itt kerül a csizma az asztalra – csak annyira lényeges, mint önkéntes kadétként rohamosdit jásztani az erdőben, Aleister Crowley – erre még visszatérek – életéről filmet forgatni, sörmárkát kifundálni ízlelőbimbók pusztulása előtt és után, netán sikeresen megküzdeni a gégerákkal.

És még mi fér ebbe? Hát az is, hogy a könyv első negyedét szó szerint unjam, egy teljesen átlagos tinédzser küzdelmeit olvasva önmagával, a családdal, esetleg az angol iskolai rendszer buktatóival: még szerencse, hogy tovább is van, mondjam még? Tehát: aki túljut hősünk bebábozódási korszakán, az igazi pillangóteremtésnek lesz szemtanúja, ahol az Iron Maiden csak egyike a pillangólét ezer színben pompázó repülésének, nem több, vagy kevesebb, mint egyetlen szegmense eme reneszánsz életnek.

A könyv nem összehordott sztorik, esetleg csapongó emlékek laza füzére – ilyennel már találkozhattunk a zenészi biográfiák során, és tapasztalhattuk a forma előnyeit-hátrányait – nem, Dickinson szépen, komótosan, kronológiai sorrendben veszi sorra a történteket, az, hogy egy adott időszakban több olyan fontos is történt, ami a könyv lapjaira kínálkozik, a szerkesztő – illetve az író – baja, aki saját bevallása szerint is kénytelen volt sarokpontokat húzni a terjedelmet illetően – ennek megfelelően pedig rövidíteni-ignorálni egyes, külön könyvet érdemlő életszálakat. Így történhet, hogy a középpontban valóban Dickinson áll és nem az Iron Maiden, de nem is a zenész, hanem az a rendkívüli érdeklődésű és munkabírású ember, aki ki tud és ki is akar tekinteni a heavy metal szupersztráda – ami szűknek is bizonyult hősünk számára – forgalmából. Úgy gondolom, ez is a könyv legfőbb érdeme: úgy tud arányokat tartani, hogy az eredmény ne legyen sem széteső, ugyanakkor ne is legyen hiányérzetünk – illetve alig. (Egyetlen szál maradt szerintem kibontatlanul, mégpedig Dickinson megmagyarázhatatlan vonzódása az okkultizmushoz, illetve kapcsolata a témával, aminek eredménye a már említett Aleister Crowley tematikájú film, a "Chemical Wedding" – ismerős a cím, ugye?).

Sztorik persze vannak, de mindig alárendelve az adott időszak történéseihez, Bruce öniróniával megfestett pillanatképei saját magáról azonban csak annyira érdekesek, amennyit az ember egyébként is elképzel – vagy tud – a rocksztári lét kötelező hozzávalóról, köszönhetően a valóban rendkívül változatos, és sokszínű élettörténetnek, aminek árnyékában a vagabundizmus törpe-lére szenderül. Mert kérem, lehet röhejes, vagy pillanatnyilag ironikus saját hányásunkban fetrengeni egy hatalmas szálloda végtelenített folyosójának közepén, de mennyivel érdekesebb és izgalmasabb a háborús Szarajevó leírását olvasni egy olyan zenész szemszögéből, aki a „legigazibb trooper” módjára mert koncertet adni az akkor még valóban rendkívül veszélyes militáris zónában.

Dickinson jó író, de rendkívüli az alapanyag is, hiszen emberünk életében minden egyszerre jött össze, amire gyermekként – katona, pilóta, rocksztár, vívóbajnok – és amire esetleg felnőttként – forgatókönyv-író, sörtulajdonos, cégvezető – vágytunk és vágyunk. Ezért (is) olyan érdekes a könyv, ami ezúttal nem csak rockereknek íródott: minden bizonnyal az is élvezheti, aki rajongója a kalandos, filmre kívánkozó élettörténeteknek (bár hősünk képességeit ismerve erre – mármint az élet-mozira – előbb-utóbb úgy is sor fog kerülni.)

Garael