Úgy látszik, a 2019-es átmérőjű zenei vasfogaskerekek csikorgása még nem hallatszik fel a föld alól (az undergroundból), esetleg éppen azok a bányászok sztrájkolnak, akik a nekem tetsző stílusok telérében dolgoznak, így üssük el az időt blogunk jolly-joker rovatával, az "Ügyeletes kedvenc"-cel, s ha már így van, rögön nem is eggyel, még akkor sem, ha a forrás ugyanaz a kohóműhely.

Személy szerint nem nagyon vagyok oda a feldolgozásokért – mindig ott suttog a kisördög a fülem mellett, ha ilyet hallok, hogy az újrahasznosítás valahol az ötlethiány leplezése, és mivel az angol tudósok is kimutatták, hogy a feldogozott szerzemények csak nagyon ritka esetben ütik meg az eredetiek színvonalát, kénytelen vagyok hinni nekik. Ez persze nem azt jelenti, hogy igazam van, sőt, kissé skizofrén módon hevesen tiltakozok a sommás megállapítás ellen, hiszen írásom tárgya, (rossz feldolgozás esetében trágya) az At Vance nevű neoklasszikus együttes ABBA formáló szekciója maga a popot fémbe oltó csoda egyik megtestesülése. A nálam is szkeptikusabbak persze rögtön kiálthatnak, hogy könnyű ilyen alapanyagból valami jót létrehozni, mert még elcseszerintés esetén is tartalmaznak a dalok annyi kraftot, amennyivel az együttes megúszhatja egy kettes alával, erre csak annyit, hogy a könnyű győzelem reményében még külön tribute album is készült a csapat tiszteletére, s az, hogy a legtöbben bizony véres sebeket ejtettek szerencsétlen hangjegyeken, azt bizonyítja, hogy inkább leölték az áldozataikat, mintsem – mondjuk – egy humor bonbont robbantva, egy az egyben lejátszották volna a dalokat. (Ami már csak azért is nehéz lenne, mert az eredeti előadás több zeneiséget követel, mint amennyivel egy tribute lemezre összerakott heavy metal horda összességében rendelkezik.)

A szóban forgó csapat azonban nem ilyen: az At Vance – Oliver Hartmannal a mikrofonnál és Olaf Lenkkel a gitárnál – bátran vágott neki több lemezén is a múltidézésnek, a végeredményt hallva pedig azt hiheti az ember, hogy még ha akartak volna sem tudtak volna hibázni. Hartmann szinte csodát tesz, hiszen gyakran többszólamú vokálokat kell helyettesíteni, ráadásul női hangon, amit elegánsan kikerülve old meg: a klasszikus metal-tenor teljesítmény, és az az érzelmi töltet, amivel az énekes rendelkezik, képes a popdalokat a heavy metalt kedvelő fülnek is acélossá pengetni, legfeljebb hol merevebb, hol rugalmasabb módon – ráadásul olyan színvonalon, amire az ABBA tagjai is elismerően headbangelhetnek egyet.

S hogy nekem melyik a kedvencem? Talán a "Money, Money, Money", amiből Oliver barátunk lényegében egy csatadalt fabrikált (nem véletlen a szerzemény címe, mert hát azt már Montecuccoli is megmondta annak idején, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz.), de az érzelmesebb húrokat pengető "The Winner Takes It All" és a szintén intenzívebb "S.O.S" is nyugodtan odakerülhetne a metal tribute-ok aranykönyvének kezdő fejezetébe. Akik pedig a leírtak nyomán szívesen hallgatnának még egy-két jobban sikerült feldolgozást, azoknak szívesen ajánlom Rob Rock-tól az "Eagle"-t, a Helloween-tól a "Lay All Your Love on Me2 -t és a Theriontól a "Summer Night City"-t, biztos vagyok benne, hogy nem fognak csalódni.

Garael