Honlapok:
volumefeeder.bandcamp.com
facebook.com/volumefeeder

Sine ira et studio (harag és elfogultság nélkül) – ez az újságírás Tacitustól kölcsönzött aranyszabája. Barokkos túlzás lenne azt mondani, hogy mi "újságírók" vagyunk, de azért a blogunk profiljából mégis az következik, hogy bizonyos idevágó alapelveket illik betartanunk. Most, hogy ezt tisztáztuk, dobhatjuk is az egészet a kukába, mert ami a "Hangerő-etetőket" illeti, képtelen vagyok akár harag, akár elfogultság nélkül nyilatkozni. Harag nélkül azért, mert ezt a groove-orientált, fejszaggató riffektől vezérelt kőkemény, de azért dallamos metált nem lehet virágkötés közben 60-as pulzussal hallgatni: kéz összeszorul, ököl ráz, mellkas fölszív, pont mikor mérges az ember. Pedig dehogy mérges! Csak éppen ereszti a fölgyülemlett mérgező gőzt kifelé egy ártalmatlan, ám életmentő dionyszoszi révületben. Illetve dehogyisnem! Igenis mérges, mert egy hónapos késéssel és csak némi unszolás után került hozzá az anyag, pedig korábban ígéretet kapott arra, hogy az elsők között hallgathatja meg a debütációt. (Robikám, azért egy baráti seggberúgás jár még ezért! Aztán iszunk egy sört.)

Ami az elfogultságot illeti, hogy is lehetnék pártatlan, mikor ezek a srácok a mi tehenünk borjai (a mi kutyánk kölykei mintájára), azaz, hódmezővásárhelyi srácok, akikkel alkalomadtán emelt hangon, órákig beszélgetünk a zenéről a kocsmai pultot támasztva. Lokálpatriotizmusból érzelmileg invesztálva vagyok ugyan, de azért megpróbálok a realitások talaján maradni. Az együttes három tagja közül a nagyérdemű előtt valószínűleg csak a dobos, a bevezetőben már megszólított Jaksa Robi neve lehet ismerős, hiszen 2011-től 2017-ig püfölte a "bőröket" Farkas Zoli mellett, mögött az Ektomorfban. Azután a szokásos "kreatív véleménykülönbségek" miatt lezárult ez a fejezet is, és alkalom nyílt arra, hogy a régi haverok elővegyék azt a bizonyos heavy metal akkumulátort és bebikázzák a kamaszkori "garázsbanda" régi motorját. Hál' Istennek a dolog jól működött, és viszonylag gyorsan, de nem elsietve megszületett a "The Element Of Fire" című nagylemez, amit a gyulai No Silence stúdióban rögzítettek – Simon István producer-hangmérnöknek köszönhetően – a stílushoz illő igencsak harapós hangzással.

Azt kell mondjam, hogy – noha összeszokott, állatian feszes brigádról van szó, akik közös munkával szerzik dalaikat – a VolumeFeeder "arca", azaz, meghatározó karakterteremtő ereje Balázs Imi gitáros-énekes. Az ő lüktető és karcos riffjei, leginkább James Hetfieldre emlékeztető orgánuma és manírjai uralják az összképet, bár ehhez kell az a lehengerlő groove, amit Jaksa "Gőzgép" Robi erőteljes dobmunkája (hú, az az aprítás az "I Am"-ben!) és Drahota "Gyomros" Gergő masszív basszusjátéka biztosít. Balázs Imi azért nem sima Hetfield-koppincs, hiszen ha kell, rekeszt, mint Russell Allen az Adrenaline Mobban (pl. Death Dance) vagy Chuck Billy a Testamentben (pl. Phobocracy). Külön dicséret jár a helyes angolsággal megírt és jó kiejtéssel elénekelt szövegekért.

Bár én alapvetően más műfajokban utazom, azért kihallom a VolumeFeeder meghatározó hatásait: a Metallica-féle thrasht és a Pantera-környéki southern groove-ot, de csurran-csöppen néha egy kis Sepultura és amerikai metalcore is. Szerintem zeneileg némi rokonság mutatható ki a vásárhelyi VolumeFeeder és a szegedi Dystopia között (egy korábbi, "Middle Finger Attitude" című kislemezüknek Vári Gábor, a Dystopia énekes-gitárosa volt a hangmérnöke); lelki szemeim előtt már meg is jelent egy közös turné nyálcsorgató víziója.

De hogy ne csak lelkendezzem, kénytelen vagyok az alapvonal mellől (ahogy mondani szokták) belepofázni egy kicsit. Nekem személy szerint a lemez első felére jellemző dallamosabb megközelítés tetszik jobban, elsősorban a "Failure Ride", ahol egy klasszikus értelemben vett, ámbátor nyúlfarknyi refrén teremt jóleső egyensúlyt a súlyos riffhalommal. Ilyen dallamos, könnyen megjegyezhető és megemészthető refrénből kellene több. A másik problémám – bár tudom, hogy ebben a tekintetben nem vagyunk a srácokkal egy hullámhosszon – a gitárszólók hiánya. Mit csináljak? Régi vágású, aggastyán-korú rocker vagyok, aki ragaszkodik a régi "kánonhoz". Ugyanakkor, például, Alex Skolnik brutális szólóteljesítménye a hasonló zenét játszó Testamentben azt mutatja, hogy a technikás gitárszóló nem számít teljesen tájidegen jelenségnek ebben a műfajban. A lemez kövér riffmunkáját egyébként is nehéz lesz reprodukálni élőben egy szál gitárral, miért ne lehetne egy jó szólógitárossal bővíteni a triót?

Mindent összevetve csak gratulálni tudok a srácoknak, ezzel a teljesítménnyel simán a legkomolyabb fesztiválok színpadán van a helyük, és nem délben, amikor csak néhány másnapos rocker ténfereg a legközelebbi lángosost keresve.

Tartuffe