Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/SweetOblivionGeoffTate

Ez a frigy az égben köttetett. Itt persze Geoff Tate (Queensryche) és Simone Mularoni (DGM) párosára gondolok. Sokszor ekézem a Frontiers üzletpolitikáját, de alkalomadtán tényleg egyfajta Midász királyként változtatják arannyá azt, amihez hozzányúlnak. Tudjuk, milyen nyűglődéssel teli volt a Queensryche Chris DeGarmo utáni korszaka (ebben nyilván vastagon benne volt a grunge trutyis keze is), fájdalmas emlék Tate és a banda ronda szakítása is, nem beszélve az énekes gyönge szólólemezeiről. Ettől azonban még Tate zseniális, egyedi, sőt korszakos énekes, akit minden ép eszű ember szeretett volna végre kiváló, hozzá méltó lemezeken hallani. Hogy ennek van legitimitása, azt Tobias Sammet is bizonyította a két legutóbbi Avantasia albumon (itt és itt).

A másik oldalon ott van Mularoni, a Frontiers legújabb üdvöskéje/házi zeneszerzője, aki már többszörösen bizonyított a DGM soraiban (és egyéb projektekben), jóllehet bennem mindig ott mozgott a kisördög, hogy mi lenne, ha végre nem egy olyan fülledt, darálós, túlsűrített muzsikában villogtatná kivételes képességeit, mint a DGM. Régóta vágytam valami tagoltabb, de a progresszív metál gyökerekhez rendületlenül hűséges produkcióra tőle. És íme, megérkezett a hónapok óta türelmetlenül várt Sweet Oblivion, ahol egyszerre hallhatom Tate elragadó orgánumát és Mularoni szédületes szólóit, anélkül, hogy Tate önfejűen agyarkodna vagy művészieskedne, Mularoni pedig zeneszerzőként a sebességet tartaná a legfőbb kompozíciós szempontnak. (Úúú, ez egy kicsit szigorúnak tűnik újraolvasva, de nem alaptalan, így inkább benne hagyom.)

Minden tiszteletem a Tate-lenné vált Queensryche jelenlegi muzsikusainak (küzdenek becsülettel, mint disznó a jégen), de az övékkel szemben az én legfrissebb verdiktem (ítéletem) az, hogy a Sweet Oblivion most az utóbbi évtizedek legjobb Queensryche lemezét készítette el, ha nem is beszélhetünk tökéletes alkotásról. Szerettem volna kicsit több olyan húzós-pörgős nótát hallani, mint "True Colors" és az "A Recess From My Fate", a dallamok sem mindig bújnak be a bőr alá (mint egykor az "Operation: Mindcrime" vagy az "Empire" slágerei esetében), ráadásul, ha már rendelkeznek egy olyan billentyű-varázslóval, mint Emanuele Casali (DGM, Astra, Empyrios), nem értem, miért nem használták ki jobban.

Ugyanakkor életemben nem hallottam olyan fenomenális gitárost Tate mellett, mint Mularoni (beleértve DeGarmót is), és ez hatalmas fegyvertény. Nem tudom, hol olvastam; valamelyik külföldi kritikában: ha Tate nem is rendelkezik már a régi hangterjedelemmel és erővel, még mindig birtokában van a "kontrollnak és technikának". Ezt én sem fogalmazhattam volna meg jobban. Fogalmam sincs, hogy a dalszerzést milyen arányban osztották meg egymás között, de léleksimogató Tate hangját ilyen "kerek" zenei környezetben, ilyen fajsúlyos dalokban, ilyen virtuóz szólók kíséretével hallgatni.

A lemez egyre csak pörög a lejátszómban és ez előreláthatólag így is lesz az elkövetkezendő néhány hétben. Csak azt sajnálom, hogy a kb. háromnegyed órás anyag olyan szemtelenül gyorsan véget ér. Talán tudatos volt, talán nem, de ez az album nekem egyértelműen az "Empire" hangulatát hozza vissza. És micsoda bűvös hangulat volt az! Bár az "Empire" 65 perces hosszát is sikerült volna reprodukálni! Eddig vitathatatlanul az év egyik legjobb lemeze, talán csak a Myrath és a rövidesen megjelenő Teramaze vetekedhet majd vele.

Tartuffe