Kiadó:
RatPack/Frontiers

Honlapok:
www.michaelsweet.com
facebook.com/TheMichaelSweet

Édes Misivel régi haverok vagyunk, még valamikor a középiskolában találkoztunk, Túrisas cimbora mutatott be minket egymásnak. Egy kicsit ugyan nőiesnek gondoltam mind kinézetben (akkoriban darázscsíkos cicanadrágot és válltöméses bőrdzsekit hordott, nem beszélve a tupírozott, madárfészek frizuráról!), mind pedig hipermagas, nazális orgánuma miatt, de a zenei alapok kimondottan meggyőzőek voltak, és nekem a nyíltan keresztény dalszövegek sem voltak elrettentőek (sőt hozzásegítettek, hogy a műfajjal szembeni világnézeti idegenkedésem görcsei föloldódjanak).

A tavalyi Stryper lemez (God Damn Evil) kritikájában már elmondtam, hogy bármilyen régre is vezethető vissza az ismeretségünk, bármennyire is örültem a csapat és kórusvezetője, Michael Sweet újdonsült reaktivizálódásának, szerintem nem lehet büntetlenül egy évtizeden át folyamatosan évi 1-2 lemeznyi anyagot megírni, rögzíteni, promózni és megkoncerteztetni. Ez még a legtermékenyebb dalszerző, legrajongóbarátabb muzsikus energiáit is óhatatlanul lemeríti. Miközben ezt a logikát kikezdhetetlennek tartom, örömmel jegyzem meg, hogy a "Ten" nem rossz lemez, sőt, talán még jobb is a legutóbbi Strypernél.

Hogy ez minek köszönhető? Egyrészt annak, hogy egy-két számtól eltekintve most nem erőlteti a Judas Priestes szigorkodást (meggyőződésem, hogy ez nem áll jól neki, pontosabban: nem ez áll jól neki), másrészt szinte minden egyes nótában szerepel egy vendég, hol énekesként, hol gitárosként, és ez kicsit változatosabbá teszi az összképet. Állítólag nem így indult a dolog, de a lemezfelvételek előkészületei során egyre csak jelentkeztek a haverok, és Sweet belátta: ez óriási ziccer. Jeff Loomis (Better Part Of Me) és Gus G. (Now Or Never) gitárszólói bizony sziporkáznak (pedig Sweet sem ügyetlen gitáros), de a lemez legstryperesebb (és talán legjobb) dalához is nagyon passzol a régi haver, Ethan Brosch szólója (Shine), mint ahogy Joel Hoekstra hozzájárulása sem elhanyagolható (When Love Is Hated). A többi vendégről csak távirati stílusban, fölsorolásszerűen: pl. Tracii Guns (L.A. Guns), Todd La Torre (Crimson Glory, Queensryche), Rich Ward (Fozzy) stb.

Engem mint vájt fülűt kicsit zavar a dob sound (a lábdob és a pergő különösen), de Sweet gitárkíséretének hangzásával sem vagyok elégedett, ugyanakkor minden bizonnyal koncepcióval van dolgunk (ezt azért gondolom, mert az utóbbi idők szólólemezein és a Stryper albumokon is ugyanezt halljuk). 2016-ban a "One Sided War" recenziójában már kifejtettem a véleményem: Édes Misi, bár nem tévedhetetlen, nem is mindig nyújt 100 százalékos teljesítményt, azért az elmúlt évtizedek során vitathatatlanul a rocktörténelem egyik súlypontjává vált.

Tartuffe