Top 15 (2020) – Tartuffe a.k.a. Anton Ego

top15_1.jpg

Ami általában véve a közhangulatot és az életminőséget illeti, csak egyetérteni tudok Garael kolléga évértékelő gondolataival. Ilyen egy pocsék, förtelmes, kriminális, silány, csapnivaló évet! Ki gondolta volna, hogy ilyesmit megérünk? Én igazából a fiatalokat, a gyerekeket és a tizenéveseket sajnálom. Gimnazista unokahúgom jegyezte meg nemrég meglehetősen melodramatikusan, hogy a koronavírus ellopja a legszebb éveiket. Ezzel nem tudok vitatkozni, csak remélem, hogy mihamarabb lesz ennek valamiféle vége. Talán nem vagyok még annyira öreg, de azért sok mindent láttam és tapasztaltam: bejártam a fél világot, fantasztikus koncerteken vettem részt, én már csak kihúzom valahogy, de vajon ők fognak-e világot látni, stadionbulikon csápolni, moziba, színházba, házibulikba járni?

Ami az év zenei termését illeti, az tény, hogy néhány album megjelenését hetekig, hónapokig halogatták (az aranyérmesét évekig), de nem hiszem, hogy a komponálást és – a modern technológia által megteremtett lehetőségeket figyelembe véve – a stúdiómunkát érdemben akadályozta volna a vírus. Egyesekre még kifejezetten ösztönzőleg is hatott. Ami viszont az élő bulikat illeti (amely manapság sokaknak a megélhetés egyetlen forrását és a promóció egyetlen lehetőségét jelenti), a helyzet szó szerint katasztrofális. Ebből nem tudom, hogyan fog – vagy képes lesz-e egyáltalán – kilábalni a zenésztársadalom. Végleg beköszönt a szobagitárosok kora? A zene innentől kezdve végleg a Spotifyra költözik? Szublimál a szájbertérbe? WTF?

Depis év volt az idei, amit csak tetézett a szakma néhány nagy hősének, a műfaj néhány kiemelkedő legendájának fájdalmas halála. Ezt lett volna hivatott elviselhetőbbé tenni a sok-sok zseniális lemez megjelenése, de még ez sem jött be igazán. Ha le kellene írnom néhány velős kifejezéssel, hogy mik jellemezték zenei értelemben a 2020-as évet, a következőket mondanám: a néhány kivétellel sovány élboly (dobogó), a népes derékhad (TOP 15, figyelem reméltó megjelenések), a meglepő objektív és szubjektív csalódások és a gyötrelmes veszteségek. A nem túl különleges, de azért masszív derékhad valóban népes lett; olyan előadók maradtak le a toplistáról, akiknek lemezeit – ha nem is tökéletesek – azért rendszeresen és viszonylag nagy kedvvel hallgatom: pl. Eric Johnson, Fates Warning, Vandenberg, Fish, Jónás Tamás. Ők azért csúsztak le, mert vagy magukhoz képest szerepeltek kicsit gyöngébben, vagy mert helyüket elismerten szubjektív okokból olyan előadók vették át, akik valamiért közelebb tudtak férkőzni a szívemhez.

TOP 15+1:

1. Octavision: Coexist

Az Octavision géniusza, Hovak Alaverdyan tíz évet várt erre a megjelenésre, én személy szerint csak hármat, de nagyon megérte! Ez a két dal kivételével instrumentális anyag zeneileg ötvözi szinte mindazt, amiért bakfisok módjára lelkesedem, az örmény és közel-keleti folk elemeknek, hangszereknek pedig külön örülök. Messze kiemelkedően az év legjobb albuma, helye a dobogó tetején megkérdőjelezhetetlen. Abban is első, hogy korábban lemez nálam még nem nyerte el a győztesek babérkoszorúját úgy, hogy a recenzió még meg sem született róla!

2. Haken: Virus

A kritikában azt írtam, hogy véleményem végleges megformálásához még jó néhány meghallgatás szükséges. A lemez időközben vastagon beérett nálam, és hiába a direktebb metál felé való elmozdulás (és ennek okán pár ősrajongó csalódása), nekem úgy tűnik, nemcsak működőképes a dolog, de a brit proggerek summa cum laude védték meg doktori disszertációjukat metallurgiából.

3. Kenziner: Phoenix

Nem először járok így. Az eszemmel fölfogtam, hogy a Kenziner amolyan középszintű SymphonyX epigon, ráadásul a neoklasszikus elemek is szinte teljesen elkoptak, az album pedig közel sem tökéletes. De ezt valaki magyarázza el a szívemnek is, mert oda –szavamra! - ez a főnixmadár stabilan befészkelte magát! Érdekes, hogy nem az alapítóatya és dalszerző Jarno Keskinen (egyébként szerintem max. kompetens) gitárjátéka, hanem az új dalnok, Peter "Zinny" Zalesky eszméletlenül szimpatikus teljesítménye az, ami döntőnek bizonyult.

4. Paralydium: Worlds Beyond

Ezt a lemezt már nagyon régóta vártam. Az együttes korábbi EP-je friss szellőként libbent át a progresszív metál egyre elnehezedettebb, áporodottabb levegőjű színpadán. Bár ennél többet és hosszabbat vártam (de minimum a korábbi EP három nótájának bónuszként való szerepeltetését a bemutatkozó nagylemezen), azért ez még így is nagyon süti. Utoljára az azóta sajnálatosan dugába dőlt Beyond The Bridge fogott meg ennyire.

5. Psychotic Waltz: The God-Shaped Void

A lelkem mélyén tátongó Psychotic Waltz-alakú űrt közel negyed évszázad múltával ilyen maradéktalanul kitölteni nekem hátborzongató élmény, részükről pedig döbbenetes teljesítmény! Ezúttal az átkozott Covid-19 akadályozta meg, hogy láthassam őket élőben. Ezért is ezerszer átkozott legyen, és nyom nélkül pusztuljon! Gyűlölöm az ocsmány, tüskés pofáját!

6. Stardust: Highway To Heartbreak

Elképesztően jó érzés, hogy – még ha némi külföldi segítséggel is - az év AOR lemezét egy magyar brigád szülte meg! Ez nem promóciós duma vagy mucsai sovinizmus, hanem a tiszta, vigasztaló, végtelenül jóleső igazság! A foci nyelvére lefordítva ez olyan, mintha a Fradi – a BL főtáblájára följutva – nem 5:1-re kapott volna ki a Barcától, hanem a csoportmérkőzéseken nyújtott masszív játékával maga mögé utasította volna a katalán szupercsapatot! Szívből gratulálok Horváth Ákosnak és zenésztársainak!

7. Sons Of Apollo: MMXX

Ma sem gondolom, hogy Jeff Scott Soto a legideálisabb énekes egy progresszív metál szupergrúpba, de végül is működik a dolog – meglepő módon nekem elsősorban Bumblefoot (na meg az utánozhatatlan Portnoy) miatt. El kell ismerni, kicsit sablonos a termék, és nem is azonnal magával ragadó, de itt azért mégiscsak a műfaj ún. doyenjei (egyetemi docensei) muzsikálnak!

8. Dirty Shirley: Dirty Shirley

Hülye név, szörnyű borító, sablonos Frontiers történet, előre elrendezett házasság, virtuális ismeretség, a végeredmény azonban hamisítatlan, tömény és kapitális DÖG! Ez is szép lassan hódított meg; egyszer csak azon kaptam magam, hogy hetek óta ez szól a kocsimban, és még mindig nem unom. A két főszereplő (Lynch és Jelusic: egy veterán és egy újonc) – akik még csak nem is találkoztak személyesen egymással – olyan anyagot hozott össze, amely közel sem tökéletes, de érezhetően több a két tehetség egyszerű ötvözésénél. Olyasvalamit csalogattak elő egymásból, ami a szakértelemből varázslatot csinált.

9. Pinnacle Point: Symphony Of Mind

Az év egyik nagy meglepetése. Az első néhány hallgatás után nem is gondoltam, hogy fölküzdi magát a legjobbak közé. Szokásos történet: nem gyűrt maga alá azonnal, de idővel rendszeres vendéggé avanzsált a lejátszómban, és azon kaptam magam, hogy már nem egyszerűen elismerőleg nyilatkozom róla, hanem nagy lelkesedéssel. Nincs mese: az idén nem a Kansas adta ki a legjobb Kansas lemezt!

10. H.e.a.t: II

Az ügyeletes skandináv hard rock kedvenc szerepét idén – egy baromi irritáló kanyar után a pop világába – újra a H.e.a.t tölti be. Hálával üdvözöltem a visszakanyarodást a szerencsés kezdetekhez. Azóta ez a kanyar még nagyobb ívet írt le, hiszen az igazi sikereket begyűjtő Erik "Megasztár" Grönwall kilépett, és visszatért az eredeti énekes, Kenny Leckremo. A vele újra fölvett "Rise"-t hallgatva úgy érzem, nem lesz itt semmi probléma.

11. Almanac: Rush Of Death

Az Almanac Victor Smolskiról szól, és mint egykor a Rainbow Blackmore körül, úgy az Almanac is átjáróházzá vált a fehérorosz zseni körül. Remélem, ez nem fogja idővel lerontani a formáció teljesítményét. Nekem úgy tűnik, erre minden esély megvan, hiszen az eddig megjelent három album közül a sebességmániának dedikált "Rush Of Death"-t érzem a leggyöngébbnek: Ugyanakkor a CD-hez hozzácsomagolt DVD oly mértékben javítja föl az élményt, hogy helye a toplistán nem volt kérdéses.

12. Harem Scarem: Change The World

Mivel 2017-ben a "United" fölkerült a toplistára, szakmailag teljesen hiteltelenné tett volna, ha most lehagyom a "Change The World"-öt, amely objektív mércével mérve még jobb, dögösebb lemez is elődjénél. Döbbenetesen leuralják a kanadai dallamos hard rock színteret, és mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez nem nagy dicsőség, tessék olyan előadókra gondolni, mint Bryan Adams, a Nickelback vagy Danko Jones.

13. Bad Touch: Kiss The Sky

Ezért egy vérbeli fősodratú zenekritikus – mondjuk a Rolling Stone magazintól – azonnal kifilézne. Magam is belátom, hogy nem nagyon van rá észszerű magyarázat. A "Kiss The Sky" eredetiségből konkrétan elégtelen. De az állag és következetesség kikezdhetetlen: ezen a 46 perces anyagon minden panelessége ellenére nincs 10 másodperc, amit unnék. A The Black Crowsnak a '90-es évek közepén ezt a lemezt kellett volna elkészítenie az átütő sikert elhozó "The Southern Harmony..." után.

14. Chaosbay: Asylum

A német fiatalok eddig általában előnyben részesítették az EP formátumot, de idén kiadták karrierjük második nagylemezét, mely a korábbiaknál kicsit szigorúbbra lett véve. Amolyan Porcupine Tree találkozik a Tesseracttel típusú muzsika ez, s bár nem kifejezetten az én világom, van benne valami lebilincselő frissesség - na, meg rengeteg munka. Szinte szégyellem bevallani: most Jan Listing (Chaosbay) egy paraszthajszálnyival beelőzte Dean Wellst (Teramaze).

15. Teramaze: I Wonder

Igen rosszulesett, hogy az utolsó négy lemezével stabilan toplistás Teramaze ezzel a talán kicsit elsietett anyaggal kevés híján lemaradt az idei toplistáról. Dean Wells egója - úgy érzem - kezd elszabadulni, egyre kevesebb a kontroll, melynek eredménye egy érezhetően túl hosszúra nyújtott, helyenként kínosan popos album. Ha nem változik a tendencia, ez legközelebb tényleg kevés lesz a toplistához.

+1. DGM: Tragic Separation & Neal Morse: Sola Gratia

A lista nálam szokásos +1. helyét idén két lemez megosztva nyerte el. Ideális esetben a DGM sokkal előrébb végzett volna, de nekem sokszor már fárasztóak a szakadatlan rohamtempók, az egymástól alig megkülönböztethető, szinte észrevétlenül egymásba folyó zúgó zakatolások, a dallamos, de nem igazán emlékezetes vokálok. Üdítő kivétel pl. a bazi jól sikerült címadó vagy a "Land Of Sorrow"! Simone Mularoni szólóiért és gitárhangzásáért viszont továbbra is élek-halok! Ami pedig Neal Morse-ot illeti, kezd zavaróan egyforma lenni ez az évi 2-3 lemez. Hogy lehet ezt az iramot bírni szuflával, föl nem foghatom! Ennek ellenére egy Neal Morse megjelenés – tulajdonképpen bármilyen formációban – mindig jelentős esemény, hiszen kóklermunkát még nem végzett soha.

Figyelemre méltó megjelenések:

Eric Johnson: EJ Vol. II
Fates Warning: Long Day Good Night
Vandenberg: 2020
Luca Mantovanelli: Multiversum
Jónás Tamás: The Four Seasons EP - Part 3: The Autumn
Fish: Weltschmerz
Stryper: Even The Devil Believes
Reb Beach: A View From The Inside
Pyramaze: Epitaph
AC/DC: Power Up
DarWin 2: A Frozen War
Revolution Saints: Rise
John Petrucci: Terminal Velocity
Black Swan: Shake The World
Joe Satriani: Shapeshifting
Firewind: Firewind
Allen-Olzon: Worlds Apart
AlogiA: Semendria
Shakra: Mad World
Deep Purple: Whoosh!
Kansas: The Absence Of Presence

Koncert DVD:

Mivel a pandémia legyalulta az idei koncert-termést, sokkal több DVD-t kellett volna néznem, de mostanában iszonyúan nehezen szánom rá magam a kb. kétórás képernyő előtti ücsörgésre. Ráadásul a koncertfölvételek - a többnyire nevetségesen alacsony költségvetés függvényében - sokszor alig-alig múlják fölül a rajongók telefonos fölvételeinek minőségét, lásd Hard: Life Live (Frontiers). Azért akadtak egészen nézhető, sőt akár kifejezetten zseniális koncert DVD-k is.

Myrath: Live In Carthage
Roger Waters: Us + Them
Redemption: Alive In Color
Pretty Maids: Made In Japan

Lényegesen többet vártam:

Conception: State Of Deception
Kiko Loureiro: Open Source
Dynazty: The Dark Delight
Gotthard: #13
BPMD: American Made
Pain Of Salvation: Panther
Ayreon: Transitus
The Flower Kings: Islands

R.I.P. (sajnos azt kell mondjam, többek között):

Neil Peart (1952-2020)
Eddie Van Halen (1955-2020)
Lee Kerslake (1947-2020)
Ken Hensley (1945-2020)
Balázs Fecó (1951-2020)

Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)

Címkék: toplisták