A '70-es évek pezsgő brit progresszív rock színtere elképesztően gazdag hagyományokat teremtett, amelyek a mai napig élnek. Bizony, nem lehet egy kalap alá venni a Yest, a Genesist, a Pink Floydot stb., ezek az együttesek mind saját alfajait hozták létre annak a stílusnak, amit gyűjtőnéven csak – az NWOBHM mintájára – "First Wave of British Progressive Rock"-nak (FWOBPR)-nak lehetne nevezni. Azóta már volt második hullám (pl. épp a Marillion) és harmadik hullám is (pl. Lonely Robot). Sajnos úgy tűnik, a puskapor – talán a kedvezőtlen korszellem miatt is – kezd kifogyni a brit progresszív zsánerből, így érthető, ha beindul a nosztalgiafaktor, mi pedig olyan képtelen dolgokra kezdjük el költeni a pénzt, mint pl. ez a DVD.

Merthogy ki vesz manapság olyan koncertfölvételt, ami a '80-as években készült, a korra jellemző pifi-pufi, csilingelő, lagymatag hangzással és fakó, életlen, darás képpel. Az utóbbi különösen irritálható lehet annak a generációnak, amelyik már a tűéles ultra HD 5K élményhez szokott hozzá, és azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák a VHS kazettát; talán nem is látott olyat, mint ahogy képcsöves TV-t sem. Ezen az alapon tehát készséggel elismerem, hogy a DVD nem tűnik észszerű beruházásnak. Ugyanakkor az ilyen fölvételek – mint pl. a U2 "Live At Red Rocks" koncertfilmje - tényleg varázslatot örökítettek meg az utókornak, olyan rocktörténelmi pillanatokat, amelyek nemcsak megismételhetetlenek, de az érintett zenészek megöregedése és elfáradása miatt reprodukálhatatlanok. Szóval több ez mint nosztalgiafaktor…

A Marillionról már egy csomószor elmélkedtem itt a blogon, a "Misplaced Childhood" süldőkorom meghatározó zenei élménye volt, azután megtanultam szeretni a Steve Hogarthos korszakot is, ami nálam a "marillion.com"-mal (1999) fulladt ki végleg. Azóta csak a nyűglődés van. Pár éve figyelmem újra a Fish-éra felé fordult; akkor megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a korszak utolsó lemeze, a "Clutching At Straws" (1987) nincs is meg a gyűjteményemben. Sürgősen beszereztem hát, és ennek farvizében a "Live From Loreley" DVD-t, amely a kérdéses album turnéján lett rögzítve 1987. július 18-án, a Freilichtbühne Loreley amfiteátrum színpadán, a németországi St. Goarshausenben.

Mit mondhatnék? Kordokumentum. Több szempontból is (ruhák, frizurák, legénytollak, fönt említett technikai paraméterek stb.). A Marillion (legalábbis a Fish által fémjelzett inkarnációja) ekkor volt a csúcson, és ezt bizony látni-hallani kell, még akkor is, ha utólag már tudjuk, innen csak lefelé vezetett az út, egyenesen Fish kilépéséig és a "Mark I" történetének végleges lezárásáig.

Fish legutóbbi és talán utolsó szólólemeze kapcsán már fölvetettem ezt a témát, de ezt a koncertet nézve még világosabban megfogalmazódik bennem: fogalmam sincs, mi a titka ennek a tagbaszakadt pasinak. Megjelenik kopasz fejtetővel, erősen hiányos mundiál frizurával, van rajta min. 25 kiló felesleg, harsány, cirkuszi jelmezekbe öltözik, a hangja túlságosan hasonlít Peter Gabrielére, miközben a hangképzésétől, intonációjától azonnal szívszélhűdést kapna egy voice coach. És mégis… A még világosban kezdődő koncert közönsége már az első szám alatt a tenyeréből eszik. Nálam valahol ez választja el a zenészt a művésztől.

Csak a hallgatóságban ugráló, izzadó, sörszagú, szőrös hónaljú német kamaszokat tudom idézni: Zugabe! Zugabe! Zugabe!

Tartufffe