Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/Starchaserband

Nem csak a hőmérő higanyszálán és az M7-es hétvégi forgalmán látszik, hogy elkezdődött a nyári szezon. Megritkultak a lemezkiadások is, és ezzel együtt fogyóban van a magamféle kritikus motivációja is. A Frontiers egyik viszonylag új (május 6-i) kiadványának kiértékeléséhez is csak komoly nyűglődés után tudtam hozzáfogni. Ez egyszerre köszönhető a nyári belassulásnak és egy bizonyos fokú érdektelenségnek, pedig a Starchaser papiron jól néz ki. Egyrészt svédek (márpedig ők tudnak), másrészt elsőlemezes formáció létükre van előéletük, hiszen az egész kezdeményezés atyja az a Kenneth Jonsson nevű gitáros, aki 2012 és 2019 között a Tad Morose sorait erősítette, az énekes pedig abból a M.ILL.ION-ból érkezett, amit Túrisas kolléga anno határozottan megdicsért.

Az érdeklődés renyhesége abból fakadt, hogy bár a skandináv rock és metálzenének általában véve nagy rajongója vagyok, a Tad Morose-féle power metal sohasem volt a kedvencem. Bármit mond a Frontiers promószöveg, a Starchaser alapvetően nem progresszív zenekar, teljesen tradicionális északi power metalt játszanak, ami egyszerre idézi a Tad Morose hangulatát és a zsáner más előadóinak teljesítményét: pl. a Divided Multitude-ét és a Pyramaze-ét. Ami ezekben közös, az a hangos, erősen kompresszált és túlzsúfolt hangkép, ami egyrészt súlyos masszaként fedi le a mégoly dallamos éneket és a billentyűs munkáját, másrészt 10-15 perc alatt - tehát nagyjából három szám után - enyhe fülzúgást okoz.

A Starchaser egyébként Kenneth Jonsson szólóalbumnak indult, és a gitáros-dalszerző maga is meglepődött, hogy csakhamar egy teljes és - saját bevallása szerint - abszolút ütőképes csapat közepette találta magát, pedig eredetileg csak a M.ILL.ION-ból megismert Ulrich Carlsson énekeshez ragaszkodott. A többi zenész kevésbé ismert, pedig egytől egyig kipróbált "vén" csavargói a skandináv metál színtérnek (olyan bandákból, mint a Therion, Lions Share, Hammerfall stb.).

A fönt már vázolt okok miatt a Starchaser nálam nem lesz kedvenc: túl tömött és szintetikus a hangzás, a gitármunka (úgy a riffek, mint a szólók) és a dallamok pedig a technikailag hibátlan kivitelezés ellenére egyszerűen nem elég emlékezetesek. A sokadik hallgatás után sem tudom igazán eldönteni, hogy éppen melyik nóta pörög. Ez persze nem zárja ki, hogy azok, akik régen nagy Tad Morose rajongók voltak, vagy mostanában rendre elalélnak pl. a Pyramaze albumoktól, ezt hallgatva is elismerően bólogassanak. Én sem állítom, hogy rossz, csupán azt, hogy jellegtelen.

Tartuffe