Devil's Train: Ashes & Bones (2022)

yyyy_24.jpg

Kiadó:
Rock Of Angels Records

Honlapok:
www.devilstrain.com
facebook.com/devilstrain

Korábban a Devil's Train eddig megjelent mindkét lemeze (I & II) terítékre került nálunk. Már akkor is csodálkoztunk rajta, hogy egy nemzetközi koprodukcióban készült, full európai banda hogyan tud ennyire amerikai hangon megszólalni. A Devil's Train ugyanis olyan virtigli blues/hard rockot játszik, amely minden ízében az Amerikai Egyesült Államokhoz, az ott kifejlesztett stílusjegyekhez köthető. Már nem is tudom, hol olvastam, de a hasonlat igazán találó: a Devil's Train az európai kontinens válasza az olyan jellegzetesen amerikai hangzású csapatokra, mint a Black Label Society, a The Dead Daisies vagy a Black Stone Cherry.

A formáció atyja egyértelműen a Mystic Prophecyből és a Steel Prophetből ismert (egyébként görög származású) RD Liapakis, akinek stabil társa már tíz éve az egykor Stratovariusban tündöklő Jörg Michael dobos. Korábban az ugyancsak görög Laki Ragazas gitáros és a finn Jari Kainulanen bőgős játszott velük, de a ráspoly-szerű hanggal megáldott Liapakis most frissített a fölálláson. A bőgőt ezúttal Jens Becker (Grave Digger, ex-Running Wild), a hathúrost pedig a számomra kevésbé ismerős Dan Baune (Lost Sanctuary, ex-Monument) kezeli. Bár mindkét korábbi muzsikus elismert név a szakmában, az eredményt hallgatva el kell ismerjem: Liapakis jól döntött. Becker a vasbeton szerkezetek szilárdságával és elképesztő, gyomorrengető döggel hozza az alapokat, Dan Baune pedig - miközben kifogástalan technikával játszik - tökéletesen elegyíti a koszos-füstös bluest a metál súlyos fémességével.

Az imidzs, az attitűd jottányit sem változott, maradtak a szexista, macsós, ürdüngös szövegek, de legalább a korábbi "kénköves poklos, szarvas-patás ördögös szar" és a "domina bőrcuccban pózoló ügyeletes csöcsike" lekerültek a borítóról. Persze a mellékelt videóban azért kivillan jó néhány hivalkodó női idom; úgy érzi magát a néző, mintha hirtelen egy lepukkant, útszéli strip bárban találná magát valahol a 66-os autópálya mentén.

Ami a zenét illeti, úgy érzem, ez eddig az együttes legerősebb albuma, ráadásul a hangzás - bár korábban is szikár és lendületes volt - még mintha szintet is lépett volna. Ahogy egyszer egy kommentben Kotta kolléga megjegyezte: "szinte kimászik a lejátszóból". Szó szerint az a benyomása az embernek, hogy a hangzás hovatovább egy 120 kilós, hegyomlásnyi kidobó képében kilép a hangfalból és lekever egy akkora sallert, hogy napokig cseng tőle a muki füle és még a hamut is mamunak mondja.

Nincs itt semmi túlgondolva, tükörsimára csiszolgatva, patikamérlegen kimérve. Sorjáznak a rövid, ütős, ösztönös, erőteljes - hogy ne mondjam -, szőrös tökű kocsmahimnuszok - de nem a faluvégi magyar talponállókról beszélek, hanem a balhés motoros bandáktól látogatott kétes hírű amerikai csehókról. Ennek tökéletes illusztrációja például az, hogy a Cameo nevű afro-amerikai funk formáció "Word Up" című slágerét is tökéletesen sikerült saját stílusukban újraértelmezni.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika