Tudtam én valahol, hogy Top50 lesz belőle előbb-utóbb, valahogy – tudat alatt? – mindig kimarad valami fontos, ami lehetőséget ad a folytatásra. Jelen esetben a Pink Floyd, de azt se teljesen értem, hogyan tudtam lehagyni eddig a D.A.D.-t. Vagy a Queent.

Egy kis módszertani lábjegyzet: bár kedvenc albumokról van szó, törekedtem arra, hogy ezek mindegyike más bandától legyen. Ez némi torzítást visz a rendszerbe ugyan, mert néhány zenekartól nyilván több korongot is fel tudnék-kellene tegyek, de cél volt valahol az is, hogy mennél szélesebb legyen a merítés: ötven lemezecske így is vajmi kevés bemutatni egy bő fél évszázadot. Mondjuk, lesz ez még száz…, és arra már a legnagyobb kedvencektől (Iron Maiden, Metallica, Dream Theater, Queensryche) felkerülhet több alkotás is akár.

Classica: I (1989)

Igaz, hogy hivatalosan csak 2006-ban jelent meg, de mivel demóként kikerült néhány példány belőle kazettán, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy néhány évvel Malmsteen felbukkanása után egy magyar srác is elgitározza ugyanazt. Aztak@rva. Ráadásul akkor és ott Szutorisz Károly szövegei is nagyon eltaláltak – fiatal voltam, szerelmes/csalódott, egyedül éreztem magamat és nem értettem a világot… A banda újra aktív (Kiss Zolival), ajánlom mindenkinek, hogy nézzen rájuk, nagyon ott vannak a szeren!

D.A.D.: Riskin' It All (1991)

Részben azért is voltam magányos, mert Dániába kerültem ösztöndíjjal tanulni. Éppen akkoriban futott be ez a csapat a nemzetközi színtéren is, ezért pörgött nálam rendesen, gondolhatjátok! Én a korai country-punk dolgaikat is csípem, nagyon viccesek azok a szövegek. De a "No fuel…" és a "Riskin'..." a két legnagyobb dobásuk, ez tény, ekkor voltak a csúcson. Hála az égnek, sikerült élőben is elcsípni őket hazai pályán! Nagyon életvidám, pozitív muzsika, ha rossz kedvem van, rendre ez kerül elő.

Pink Floyd: Wish You Were Here (1975)

Valahol tényleg a "The Wall" a Pink Floyd magnum opusa (a filmmel kiegészítve), de az én kedvencem mégiscsak ez. Tökéletes, időtlen alkotás.

Queen: A Night At The Opera (1975)

Az előző részben némileg hamis képet sugalltam, olybá tűnhet, hogy az ABBA és a Boney M. után hirtelen és előzmények nélkül egyből AC/DC rajongó lettem. Ez nem így esett természetesen, az olyan külföldi rockbandák, mint a Dire Straits, vagy a Status Quo idehaza is elérhetőek voltak, főleg egy pécsinek, mert a szomszédban a Jugoton bőszen adta ki a hanyatló nyugat ezen dekadens termékeit. A rádióban is bele-belefutottunk néha keményebb számokba, és lassan azt vettem észre magamon, hogy igazán azok a zenék tetszenek, amiben megdörren némi gitár is. Elkezdtem hát ezeket szisztematikusan keresni, vadászni.

És hát ugye a Queenre is rá lehetett találni elég könnyen, így a korai szocializációm része lett, bár akkortájt inkább a popos korszakukat élték. Összeállt azért idővel a teljes diszkográfia és a kép, hogy mekkora zsenik is voltak ezek a csávók valójában. A teljes életművet illeti meg leginkább a dicséret, de ha egy albumot kell választani, akkor legyen az, amelyiken a világ legjobb rockzenekara a világ legjobb rock nótáját nyomja. A "Bohemian Rhapsody"-ról van szó természetesen, ahol is 6 percben a zsáner minden aspektusát sikerült megragadni: van benne dög, líra, monumentalitás és teatralitás is.

Raven: All For One (1983)

Az Anvillel együtt nagy favoritok voltak a kezdetek kezdetén, előkelő helyen virított a logójuk a farmerdzsekimen, nem lenne fair lehagyni őket innen valami későbbi kedvencért. Nemrég írtam róla amúgy, itt ni, úgyhogy nem ragozom.

Spock's Beard: The Kindness Of Strangers (1998)

A grunge beköszönte után nagyjából ez a négy banda tartotta bennem a lelket: Evergrey, Pain Of Salvation, The Flower Kings és a Spock's Beard. Néhány korábbi kedvenc természetesen működött akkor is, de sokan közülük próbáltak az új trendhez igazodni, amit borzasztóan kiábrándítónak találtam. Ez a négyes viszont - némi képzavarral élve - új hangként került a nézőterembe akkortájt, és baromira megörültem, hogy a progresszív műfajt nem sikerült teljesen eltiporni, sőt, a megpróbáltatásokban megedződve mintha új erőre kapott volna.

Remek album, egyszerre nagyon old school, hagyományápoló és friss, újszerű is. Hatalmas melódiák és magas zenei intelligencia jellemzi. Nem hiányozhat egy magára valamit adó rocker gyűjteményéből.

Stormwitch: Tales Of Terror (1985)

Baromira szaladt akkoriban a New Wave of German Heavy Metal (Helloween, Grave Digger, Running Wild, Mad Max), komáztam ezeket én is nagyon, főleg az első lemezeiket. Legjobban mégis a Stormwitch nőtt a szívemhez, nem utolsó sorban valószínűleg a Magyarország iránti elkötelezettségük miatt. Sokat voltak itt, még Pécsre is lejöttek koncertet adni, szerették ezt az országot, és mi is szerettük őket. Az első négy korongjuk hibátlan, az azt lezáró "Live in Budapest" pedig már csak a címe miatt is kötelező. A "Point of no Return" és a "Sword of Sagon" (A1 és B1) miatt ezt szeretem legjobban, de a "The Beauty and the Beast" is instant klasszikus ma már. Nosztalgia-vonatra fel!

Tokyo Blade: Tokyo Blade (1983)

Ezt az albumot az "If Heaven is Hell" miatt csipázom annyira. Ha már szó volt a világ legjobb rock daláról, akkor nálam ez benne van a top három heavy metal opuszban. (A másik kettő: "Hallowed Be Thy Name" és az "Evil".) De ezen túl is egy remek NWOBHM korong.

Trust: Répression (1980)

Olyannyira kedveltem őket egy időben, hogy mindkét nyelven megvolt: angolul és az eredeti, francia változatban is. Kicsit punkos, lázadó hard rock lemez, remek dallamérzékkel és fogós riffekkel feljátszva. (Azóta egyik korong eltűnt, valszeg kölcsönadtam és sosem került vissza.)

White Lion: Pride (1987)

Valahogy Vito Bratta nélkül is hiányos lenne ez a lista, nagyon szeretem a pali játékát, hiányzik is rettenetesen. Az első négy Fehér Oroszlán album kiváló, közülük talán ez a legkompaktabb, legütősebb.

Most már biztos, hogy idővel ezt kibővítem százra, mert már megint lemaradt sok minden, pl. a Tesla, vagy a Crimson Glory, ami be is ugrik rögvest, nem beszélve a korábban említett duplázásokról (triplázásokról?). És mert listázni jó (még ha nem is érzem mindig így, például az éves termést karácsonykor újra áttúrni nem akkora truváj).

Keep rock alive!

Kotta