Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.pyramaze.com

Egyedül állok egy hatalmas sziklán, miközben orkán erejű szél kap bele ruhámba, az eső pedig megannyi apró szilánkként próbál sebet ejteni testem minden pontján. Ennek ellenére mégis jól érzem magam, élvezem a természet erejét, azt az élményt, amiért egykoron, a törzsfejlődés során az ember hangszert ragadott és zenélni kezdett. Nos, valahogy így érzem magam, mikor beindítom a Pyramaze új lemezét: a lassan védjeggyé váló hangzáskép kilépve a hangfalak fogságából, szinte meglobogtatja a hallgató haját – már ha nekünk, boomereknek van még belőle.

A dán-amerikai válogatott tehát nem változtatott a jól bevált recepten, ha nem vesszük annak az album keretét adó filmzenés törekvéseket, ami olyan helyeken tárja fel a tehetséget, aminek gyökereit már felfedezhettük a csapat korábbi lemezein a szimfonikus elemekben, de nem ennyire egyértelmű és céltudatos módon. A leírtak ellenére azonban nem vagyok benne biztos, hogy az együttes ősrajongóit meggyőzi az az irányvonal, amit a "Bloodlines"-on tapasztal. A korábbi lemezeken egyre fogyatkozó mértékben tapasztalható progresszió szinte teljesen eltűnt, hogy átadja helyét a szinte popba hajló dallamoknak, a gitárszólók pedig pedig csak jelzés értékűen kapják meg dallamtámogatási, vagy hangulatváltói szerepüket.

S hogy jól van ez így? Azoknak biztosan, akik szeretnek a slágertengerben elmerülni, különösebb, a megoldásokat némi rafinériával felruházó örvények nélkül, egységes, középtempós csapásokkal úszni a dallamok által keltett hullámok ide-oda csapdosó körforgásában.

A lemezt Terje Harøy énekes és Jacob Hansen multihangszeres viszik a vállukon, a dalszerzésért is ők a felelősek, ráadásul úgy, hogy ritka egység mutatkozik a kreatív munkában. Ez persze egyben hátránya is a "Bloodlines"-nak, hiszen a homogenitás egy idő után unalomba csaphat át, még szerencse, hogy a két zenész van olyan kiváló művelője a szakmának, hogy ez ne következzen be. Sok meglepetés persze így sem akad, de aki szereti az északi dallamok már-már poposan édes-mézes művelését, az minden bizonnyal megtalálja a számítását. A regresszió – és itt nem a színvonalra gondolok – miatt aztán hiába várunk a múlt lemezre jellemző "nagyeposzt", a közérthetőség mindent felülírt, sőt, talán már furcsának is tűnhet a digitális hanghordozókon felnőtt ifjúságnak a negyven percen alig túlmutató játékidő, ráadásul úgy, hogy – mint írtam – a kezdés és a befejezés egy-egy instrumentális, filmzenés szösszenet, amit nehéz önálló szerzeményekként értelmezni.

Ettől függetlenül hajlamos az ember a "bűnbocsánatra", mert ahogy az intrót követő "Taking What's Mine" berobban az éterbe Harøy sziklákat mozdító hangján, az tanítani való, a refrén pedig már itt fő szervező elemévé válik a hallottaknak. Az együttes korábban is tanújelet adta, hogy északi mivoltuk ellenére nem áll tőlük messze a játékosság: a "Broken Arrow" könnyed riffelgetésétől azonnal jókedve lesz az embernek, és ha a hangulat nem ilyen lenne, rögtön beugorhatna a búskomorságtól megfosztott, tempóba váltó "Draconian Times"-korabeli Paradise Lost.

A Melissa Bonny vendégszereplésével előadott "Alliance" aztán azt is megmutatja, hogy képesek a fiúk duettben is gondolkodni, ráadásul kiválóan kihasználják a két szólam adta lehetőséget, ami újfent bizonyítja, hogy a csapat tagjai képesek saját világukat másokra is kiterjeszteni, úgy integrálni a külső hatásokat, hogy a végeredmény egységet, és ne darabosságot közvetítsen.

A pozitív hangulatformálás szinte minden dalban megjelenik: a "The Midnight Sun" refrénjére nem csak Joker mosolyodik el, de így járhatunk a "The Mystery"-vel is – ritka, hogy az alapvetően északi jellegű dallamformálás ennyi optimizmussal és játékossággal ajándékozza meg a hallgatót, miközben dübörögnek a dobok, dohognak a gitárok, a billentyű pedig amolyan komplementerként ad az egésznek karaktert.

Lehet, hogy lesznek, akik a kezdeti időszak progresszióját kérik majd számon a zenekartól, esetleg a tovább lépés hiányát róják fel nekik, én azonban addig, amíg jelen világunk őrülete mellett képes leszek néhány metal dal miatt elfelejteni a negatívumokat, nem fogok visszasírni semmit. És ezt minden vidámságom ellenére, komolyan mondom.

Garael