Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.wgdestroy.com
facebook.com/wgdestroy

Mike Portnoy sok projektje közül talán a Sons Of Apollo állt legközelebb a zűrös körülmények között otthagyott anyabandához, a Dream Theaterhöz. Teljességgel érthető, hogy amint az előre sejthető és sokak által türelmetlenül várt kibékülés megtörtént, a Sons of Apollo létjogosultsága (a franciák fellengzősen úgy mondják: raison d'être) megszűnt. Derek Sherinian billentyűs és Ron "Bumblefoot" Thal gitáros nem nyugodhatott bele abba, hogy kiszervezték alóluk a zenekart, így inkább a SOA alapjaira fölhúztak egy új "épületet" Whom Gods Destroy néven (a névválasztást alighanem egy Star Trek epizódnak köszönhetjük).

Amikor frontembert keresvén az Animal Drive-ból, Michael Romeo és George Lynch mellől (Dirty Shirley) ismerős Dino Jelušićra (Jelusick) esett a választásuk, szerintem sokan fölujjongtak, hiszen a Sons Of Apolloval szemben gyakorta megfogalmazott kritika volt (jogosan vagy jogtalanul, ennek eldöntése ízlés kérdése), hogy Jeff Scott Soto AOR-os hangja kicsit tájidegen volt ebben a közegben. Jelušić karrierje most épp nagyon felpörgött, és nem tagadható, hogy Sotonál jobban is illik ebbe a műfajba. A Yas Nomura és Bruno Valverde (Angra) alkotta kőkemény ritmusszekció pedig képes arra, hogy – ha nem is feledtesse – legalább kompetens módon pótolja a Mike Portnoy-Billy Sheehan-féle páratlan párost.

Zeneileg az új formációnak két elég markáns oldala van: egy kimondottan dallamos (pl. Decision, Find My Way Back) és egy kőkemény, már-már brutál arca (Over Again, Crucifier), a számok zöme pedig e végfokok között vacillál. Meglepődve vettem tudomásul, hogy Whom Gods Destroy a nyilvánvaló előzmények ellenére nem is annyira a Dream Theaterre vagy a Sons Of Apollora hasonlít, hanem – s ebben nyitott vagyok az érdemi vitákra – a tiszavirág életű Dali’s Dilemmára, amelynek első és egyetlen lemeze szolgáltatta az ürügyet az "elfeledett jeles mesterremekek" rovatunk beindítására.

Az eredmény egy meglehetősen sötét, sűrű valami lett. A WGD nem éppen habkönnyű, rádióorientált muzsika. Bár szerintem zeneileg alighanem a Bumblefoot/Sherinian tengely körül forog itt a szerkezet, Jelušić hallhatóan nagyon sokat tesz hozzá a dologhoz. Én persze jobban örülnék, ha nem acsarkodna annyit, de nyilván ez is a koncepció része, a megcélzott "gyilkos" hangulat megteremtésének eszköze. Az "Insanium" a címéhez méltóan elég őrült lemez, mind az 53 perce osztatlan figyelmet és jó adag türelmet követel meg. A teljes anyag meghallgatása után pedig sokszor éreztem úgy, hogy átment rajtam valami több tonnás szerkezet.

Nem tudom, hogy lesz-e jövője ennek a csapatnak, egyáltalán beszélhetünk-e a szó szoros értelmében véve együttesről, vagy csak valami projektről van szó, ahol "Dongóláb" és Sherinian kiírhatta magából, ami a Sons of Apollo szessziók alatt bennük maradt. A komoly tartalom és minőség vitathatatlan, bár ahhoz még sok-sok hallgatásra – tartós ülepedésre – lesz szükség, hogy végérvényes ítéletet mondhassak róla. Ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy Bumblefoot őrült egy zseni, az "Insanium" pedig a műfaj egyik legjelentősebb megjelenése az idén.

Tartuffe