Kiadó:
Nail Records

Honlap:
https://salvusmusic.hu
https://www.facebook.com/salvusmusic

„…Most is csönd van ezen az ugaron
dudva és muhar terem a falakon
szedd a lábad, csodaszarvas,
ne nézz hátra, nyomodban a farkas…”

„…Törik a szándék, hajlik az akarat,
Vezényszóra fosztják a javakat,
nyugati színpadon hazai táncunk
keleti ütemre járja a lábunk…”

Nem igazán emlékszem, hogy a kies magyar metal színtéren valamelyik csapat Ady csodálatos költeményének képeit, szóhasználatát felhasználva jellemezte volna jelenünk közállapotát, mindenesetre a szegedi gyökerekkel rendelkező Salvus olyan sorokkal képes megdöbbenteni a hallgatót, melyek többrétegű jelentéstartalmuknál fogva nem csak hallgatásra, hanem gondolkodásra, értékszembesítésre is kényszerítik a környezetre érzékeny embert.

Bevallom, jómagam nem ismertem az egyébként több mint 20 éve alkotó együttest, pedig Szegedről származván, ez igazán elvárható lenne, főleg úgy, hogy a Pötörke Zoltán vezette Salvus jól megérdemelt elismertséget vívott ki magának a hazai undergroundban.

Szerencsére egyik hűséges olvasónk sikeresen hívta fel figyelmemet a csapat új albumára, és bár állandósult időhiányom miatt nem tudtam végigfutni a diszkográfián – ezért értékelő összehasonlítást ne is várjon tőlem az olvasó – jelen lemezt már vagy két hete nem tudom kirobbantani a lejátszómból, pedig a prezentált stílus nem igazán vág preferenciámba, bár itt koherens stílusról azért nehéz beszélni.

 „Mivel mindig is szinte küldetésünknek tekintettük, hogy a dalszövegekkel tükröt tartsunk a világnak, az országnak és az egyénnek, legyen az bárkinek bármennyire kellemetlen, és a világ az elmúlt öt évben sajnos nem lett se szebb, se jobb hely, az emberi gyarlóság továbbra is kiapadhatatlan téma, így ezúttal annyi pozitívum se szorult Zoli sorai közé, mint korábban, de ezt zeneileg most próbáltuk kicsit ellenpontozni”- hangzott el a csapattal készített interjúban, s hogy ez mennyire így van, remélem, a kezdésnél kiemelt sorok erre teljes bizonyságot szolgáltatnak.

Az együttes komor hangulati jelenlétét egyéként a legutolsó lemezük óta bekövetkezett tagcserék is magyarázhatják, bár ha ilyen színvonalon sikerült ez után is alkotni, akkor nem kell féni attól, hogy a csapat a régi bajtársak nélkül nem lesz képes tartalmas folytatásra.

A zenei anyag jellemzésében igazán nehéz dolga van a skatulyázni olyannyira szerető kritikusnak, hiszen a csapat egyszerre merít az modern metal, a göteborgi death, a folk, és a progresszív metal eszközkészletéből, tökéletes egyensúlyt alkotva a durvább, groove-osabb, valamint az azonnal a fülbe ragadó elemek között – emellett okosan, nem a Dream Thetaer-i értelemben, de mindenképpen a neo-progresszív érára jellemzően építi fel dalait, olyan gondolatisággal, ami elsőre talán lineárisnak tűnhet, de igazi arcát többszöri hallgatás után fedi fel igazán.

Nagyon érdekes, ahogy a zenészek a magyar népzenéhez nyúlnak: egyrészt a szövegekben elhelyezett, a folkban használt jelzős szerkezetekkel, másrészt egy-egy zenei minta az alap modern metalba ágyazott, tökéletesen integrált jelenlétével, ennél fogva szinte észrevétlenül, a tudatalatti „birizgálásával”, a profán megoldásokat ügyesen elkerülve érik el a kívánt hatást, a népi hangszerek pusztán jelzésértékű használatával.

Az alapok persze azért markáns csapást vágnak a stílusok útvesztőjébe: már a kezdő, a népszerű gyermekjátékot címében felidéző „Adj király katoná”-ban ott van szinte minden zenei árnyalat, melyek meghatározzák a jellegzetes, dallamos, ám a riffek által a marconább tájakra kalandozó hangzást. A csapat rafinált megközelítését jelzi a kezdésben elhelyezett doom riff is, amit talán csak sokadik hallgatásra veszünk észre az egyébként tempós szerzeményben, megsüvegelendő kompozíciós teljesítményként konstatálva az integrálás tényét.

A könnyedebb darabok közé tartozó „Héthatár” (ismét egy folkutalás) szinte thrash-es riffjeire terülő könnyed refrént a szöveg súlyozza a verzékre, majd a „Fékezhetelen” már-már punkos kapkodása jelzi az együttes sokoldalúságát- ez a viszonylagos „slégerközpontúság” jellemzi a „Mindenre érdemes”-t is a refréneket ügyes hangulatváltásokkal variáló ravaszságával.

A lemezre a koronát az idézett „Nálad nélkül” libabőrt okozó sorai és dallamvezetése helyezi, amiben szintén ott van a népzenei hangulati hatás, annak ellenére, hogy a szaggatott riffek fémességének elvileg messzire kellene tolniuk az eredményt a folktól, de a Salvusnál ez is működik, mégpedig bámulatos összeolvasztási tehetséggel.

A „Senki hibája némi gótikus hatással kezd, hogy aztán talán a lemez legösszetettebb, hangulatában állandóan változó darabjává váljon, a végére pedig ismételten egy kis irodalom: Radnóti csodálatos versének megzenésítése dicséretre méltó próbálozás, de itt bicsaklik meg talán egy pillanatra a színvonal, ami vélhetőleg nem is a zenekar hibája. A „Töredék” ugyanis már önmagában olyan összetett, változó hangulati tartalommal bír, ami szerintem prózában jobban érvényesül, másrészt a költemény pulzáló zeneiségét nem sikerült érzelmileg lekövetni – de ez, mint minden verselemzés, pusztán szubjekjtív lenyomat, amire minden bizonnyal ezer cáfolat érkezhet.

A Salvus nemzetközi mércével is figyelemre méltó lemezzel örvendeztetett meg minket, ahol az instrumentális bátorság és kompetencia együtt jár a szövegi bravúrteremtéssel, csak azt sajnálom, hogy ezeket a metaforákat angolra lefordítani szinte lehetetlen. Így viszont a lemez megmarad nekünk, értékeljük hát, hiszen a csodaszarvas nem szökött el, itt van velünk, egy albumnyi zenébe villantván meg bámulatos erejét.

.Garael

Kiadó:
Elektra/InsideOut

Honlapok:
www.trevorrabin.net
facebook.com/TrevorRabinMusic

Ez zsinórban már a sokadik 2023-as elmaradást pótló bejegyzés, de ami jár, az jár. Ám hogy némileg érdekesebbé tegyük a dolgot, Trevor Rabin tavalyi szólólemezét a legutóbbi énekes rock albumával, az 1989-ben (!) megjelent "Can't Look Away"-jel párhuzamban mutatjuk be. A "Can't Look Away" annak idején a Yes "Big Generator" albuma után született, amikor Rabin egy kis időre otthagyta a torzsalkodásoktól hangos zenekart, hogy saját dolgaira koncentráljon (később a "Talk" című lemez erejéig újra csatlakozott hozzájuk).

A "Can't Look Away" és a "Rio" megjelenése között 34 év telt el, mégis a szólókarrier és a jelentős zeneszerzői örökség két leginkább egy tőről metszett (értsd: énekes-rockos) kiadványáról van szó. Ez még akkor is igaz, ha az előbbi valamivel rádiórockosabb, direktebb hangvételű (egyesek annak idején még a meglehetősen félrevezető arénarock jelzőt is használták), míg az utóbbi magán viseli annak nyomait, hogy Rabin az elmúlt évtizedeket Jerry Bruckheimer producerrel közösben intenzív (rendkívül sikeres és jól jövedelmező) filmzene-szerzéssel töltötte.

A "Can't Look Away" producere a Pink Floyddal és David Gilmourral is szorosan kollaboráló kanadai Bob Ezrin volt, aki társszerzőként is föl van tüntetve az album néhány dalában. Akad is a lemezen pár Gilmour-érás Pink Floydra hasonlító tétel (ott van mindjárt a címadó vagy pl. a "Promises" és az "Eyes Of Love"). Egyébként mindkét lemezt gyakorlatilag Rabin játszotta föl egyedül, minden hangszert maga kezelt, kivéve a dobokat (melyek mögött olyan komoly muzsikusok ültek, mint Alan White, Lou Molino III és Vinnie Colaiuta).

2012-ben Rabin ugyan megjelentetett egy szólólemezt és erről írtunk is (Jacaranda), de az instrumentális és filmzenés/jazz kiadvány volt, ezért jogosan merül föl a kérdés, hogy a rockos hangzástól évtizedekkel korábban elforduló muzsikus hogyan és miért kanyarodott vissza ehhez a műfajhoz. Állítólag ennek origójában a Jon Andersonnal és Rick Wakemannel lenyomott Yes (feat. Anderson - Rabin - Wakeman) turné áll, mely szerencsére dokumentálva is lett egy fantasztikus koncertfölvétellel (CD+DVD), amiről mi is lelkesen beszámoltunk. Rabin újra rákapott a rockzene ízére és a villanygitár okozta élményekre. Micsoda mázli!

Természetesen a "Rio" bőségesen merít a Yes soraiban töltött időszak stílusjegyeiből, ötleteiből, de arról szó sincs, hogy valami retrográd nosztalgialemez lenne, ami egyszerűen reprodukálja az Andersonnal és Wakemannel egy színpadon töltött koncertek hangulatát. Egyértelműen megjelenik itt az elmúlt néhány évtized minden zenei tapasztalata, a "Rio" tehát vérbeli Rabin anyag, úgy mutatva be ezt a zenészóriást, mint aki képes a lehető legváltozatosabb hatásokat is valami egészen újszerű és varázslatos egésszé gyúrni. Elképesztő mennyiségű és minőségű muzsika van ebben az emberben - ja, és nem mellesleg gitározni sem felejtett el. Nem férhet kétség ahhoz, hogy Rabin a modern zene (s itt most tudatosan kerülök bármilyen műfaji meghatározást vagy stiláris leegyszerűsítést) egyik legtehetségesebb, legeredetibb figurája.

Tartuffe

Kiadó:
Blomljud Records

Honlapok:
www.moonsafari.se
moonsafari.bandcamp.com
facebook.com/moonsafariofficial

Nálunk érdemes olvasni a sorok között... Ez alatt - többek között - azt értem, hogy hasznos dolog olykor a kommentekre is vetni egy pillantást. Bár a blogunkon jellemzően nem indulnak kommentcunamik, azért van pár elkötelezett olvasónk, akik bátran ajánlgatják saját fölfedezéseiket, zenei élményeiket, s ezt jól teszik. Ezekre mi nem mindig tudunk reagálni, még kevesebbről készül azután önálló recenzió, de időről-időre még az olyan viharvert, sokat látott netes kukázókat is meg tudják lepni, mint amilyen én vagyok. A legújabb ilyen élményem beardfish "kartárs" javaslatára a Moon Safari tavalyi albuma.

Valahol tudtam én, hogy a skandináv progresszív rock tartogat még meglepetéseket, de a Moon Safari valahogy elkerülte a figyelmem. Hallottam már róluk, de nem jutottam el odáig, hogy becsülettel meg is hallgassam őket. Szóval - hogy Angelo "Snaps" Provolone klasszikusát idézzem - persze, hogy tudtam én, csak nem sejtettem. Iszonyatosan bosszantó, hogy ez a 2023-as kiadvány csak most került hozzám, mert garantálom, hogy a Southern Empire-rel és talán a Damanekkel együtt fölkerült volna a tavalyi toplistámra, sőt alighanem dobogós helyezést ért volna el. A legkevesebb, amit egy ilyen helyzetben tehetek, hogy beardfishnek megköszönve az ajánlást utólag szépen bepótolom, ami szégyenszemre elmaradt.

A progresszív rockról az évtizedek során az az általános vélemény alakult ki, hogy túlnyomórészt mollos, merengős, világfájdalmas műfaj, melyben jobbára olyan énekesek dünnyögik, kántálják bele az éterbe kínjaikat, mint Steve Hogarth (Marillion) vagy Peter Nicholls (IQ), akiknek tagadhatatlanul melankolikus, fátyolos orgánumuk van, és valami megmagyarázhatatlan, romantikus weltschmerz árad szinte minden hangból, dallamból, amit kipréselnek a torkukon. A svéd Moon Safari alighanem élő cáfolata mindennek, mert az ő muzsikájukban szinte harapni lehet az életigenlő jó kedélyt. Egy külföldi kritikus úgy jellemezte a zenéjüket, hogy "fölháborítóan vidám, ragadósan édes, szirupos giccs". Ezen jót röhögtem, és természetesen ez a kijelentés sem más, mint egy megkeseredett, mogorva megmondóember epeömlése, de azért van benne valami. A fényes tónusok, a szárnyaló dallamok, az elképesztően aprólékosan kidolgozott 3-5 szólamú kórusok, a fütyülhető, nagyívű gitárszólók szinte önkéntelenül is mosolyra húzzák még az egzisztenciálisan szorongó ember véresre harapdált száját is.

Az elmúlt néhány napom azzal telt, hogy próbáltam fölfedezni magamnak a Moon Safari - ha számszerűen nem is, de - fajsúlyában igen jelentős katalógusát. Egyértelműen a közel kétórás "Blomljud" (2008) a magnum opusuk, de meg kell mondjam, a 2010-es "Lover's End" már nekem is túl negédes (talán a szerelmes-szakítós tematika miatt), és a Himlabacken (kb. Mennyei hegy) első részének (2013) szentimentalizmusa sem okozott katarzist. Nem úgy a gyermekkori élményeket és a fölnőtté válás élményeit földolgozó ciklus második része! Erre, mondjuk, rá is pihentek egy évtizedet.

A "Himlabacken Vol. 2" a korábbi alkotásoknál sokkal izmosabb megszólalású, gitárközpontúbb lemez lett, ahol tényleg kimaxolták az abban rejlő lehetőséget, hogy gyakorlatilag az együttes mindegyik tagja frontember szintű énekes. Egyszerűen nem találok rajta fogást, tökéletes dalcsokor, még a vitathatatlanul hatásvadász jellege is inkább szórakoztat, mint irritál. Minden egyes alkalommal, amikor lefut a közel 70 perces anyag, úgy érzem magam, mint aki fölfrissült, valahogy terápiás jellege, antidepresszáns hatása van - kivéve az árát: a brit amazonon pl. "potom" 34 fontba kerül! WTF?

Tartuffe

Kiadó:
SPV / Steamhammer

Honlapok:
www.rage-official.com
facebook.com/RageOfficialBand

Bár például a "Reflections Of A Shadow" is megvan bakeliten, a korai, speedster Rage-re annyira azért nem kattantam rá anno. A Terrana-Smolski korszakban szerettem meg úgy igazán őket, és ekkor fedeztem fel újra a '90-es évek második felének egyébiránt remek albumait is. A szupergrúp felállás feloszlását követően aztán megint a pálya szélére kerültek, nem is tudom, meguntam őket talán. Azok a lemezek nem voltak igazán jók, és élőben sem csavarták le a fejemet már. Azt hiszem, leginkább a visszafejlődés, a hátrafelé lépkedések zavartak igazán. Peavy alighanem elvesztette a fonalat akkoriban, újra speed metalt játszunk, várj csak, ez mégse jött be, inkább legyen a kétgitáros korszak. Hááát, rendben, de rám ebben ne számítsatok!

Ezek után egy dupla CD-t meg se hallgattam volna szerintem, ha Laci barátom nem állítja, hogy igen jól sikerült az új cucc (legalábbis a közelmúlt fényében). Ezért adtam neki egy esélyt, és igazat kell adnom neki. Fene se gondolta, hogy így összekapják magukat, és a negyvenéves pályafutásukat egy korrekt, pályaösszegző koronggal (pontosabban kettővel) ünneplik meg. Jean Bormann, a magára maradt gitáros (Stefan Weber személyes okok miatt szünetelteti a jelenlétét a zenekarban) csak úgy lubickol az ölébe esett lehetőségben. Mindent is eljátszik, amit a banda bármelyik korszakában képviselt, és dalszerzőként is oda tette magát rendesen. Kiderült: még ha nem is egy Smolski, de nagyon érzi a Rage zenei világát, legyen szó bármelyik periódusról.

Merthogy megidézésre kerül itt minden időszakuk. A srác a kezdeti speed témákat épp olyan könnyedén rázza ki a kisujjából, mint a smolskisan rafinált riffeket, vagy a '90-es évek groove-osabb témáit. A második részen pedig felvillantják a szimfonikus világukat is. Van azért gyenge pontja a produkciónak, mégpedig Peavy maga. Nem, az énektémákat ezúttal gondosan kidolgozta, azokba belekötni nem lehet. Csak éppen az előadásukkal küzd meg piszkosul. Rendesen megkopott a hangja, hiába, az idő nagy úr. Úgy énekel itt, mintha végig náthás lett volna a felvételek alatt. De az is lehet, hogy csak nem az "End Of Illusions" magasan üvöltős témáival kellett volna kezdeni a zúzást, mert az első benyomás mindig meghatározó, utána már hiába javul az összkép és a teljesítménye, a kezdeti rossz szájíz makacsul beragad, mint a fogak közé a friss kolbász izomrostjai.

A hangzással sem vagyok teljesen kibékülve, pedig meglehetősen organikus, és hűen adja vissza a csapat élő megszólalását. Ennek elvileg pozitívumnak kellene lennie, de sajnos valahogy megszoktuk már, hogy stúdióban mégiscsak letisztultabban, szofisztikáltabban szólnak a zenekarok, mint élőben. A szimfonikus betétek is műanyagok kicsit, de nyilván nem tudnak ma már megfizetni egy igazi klasszikus zenekart. Ezeken kívül viszont nemigen találok fogást a közel 100 perces anyagon, harmadszor pörgetem az elmúlt néhány napban, mert tényleg élvezem hallgatni (pedig ezalatt hat másik lemezt ledarálhattam volna…). Így nemigen tudok mást tenni, mint gratulálni a főnöknek ahhoz, hogy ismét kikecmergett a gödörből, legalábbis annak a legaljáról, és így nagyrészt méltó módon sikerült a csapat négy évtizedes pályafutásának mementót állítania! Egyúttal ajánlani egy tüdőfűleveles teakúrát (ami, mint tudjuk, a torok barátja). Hátha…

Kotta

Kiadó:
Galactic Receiver

Honlapok:
www.benjamincroftmusic.com
facebook.com/BenjaminCroftMusic

Nem fogok hantázni, pár nappal ezelőttig fogalmam sem volt arról, hogy ki az a Benjamin Croft, vagy hogy létezik-e ilyen személy egyáltalán. Szerencsére a világhálónak köszönhetően az ilyen információ már csak néhány kattintásra van tőlünk, a keresőprogramok egy szempillantás alatt elvégzik helyettünk a fáradságos "bányászmunkát".

Szóval - mint kiderült - Croft brit multihangszeres/komponista, aki a Leeds College of Musicon tanult zeneszerzést, s végzett zongora és trombita szakon. Karrierjét műfaji megkötések nélküli kalandozás jellemzi a klasszikus, jazz, rock, country és pop világa között. Számtalan neves jazz muzsikussal dolgozott már együtt, pl. olyanokkal, mint Bellinda Carlisle, Randy Brecker és Frank Gambale. Az eddig megjelent két albuma is inkább a fúzió kategóriába sorolható.

A "We Are Here To Help" tehát Croft harmadik albuma, melynek gyökerei a pandémia okozta karanténig nyúlnak vissza, a produkciós munkát pedig már két évvel ezelőtt megkezdték. Hogy miért tartott ilyen sokáig elkészíteni és megjelentetni a lemezt? Nos, minden bizonnyal azért, mert Croft elképzelése kezdettől fogva az volt, hogy a jazz rock (és metál!) fúzió legnagyobb arcait kéri föl arra, hogy segítsenek neki megszólaltatni a zaklatott korszakban született új dalait. A koncepciónak megfelelően olyan döbbenetesen nagy nevek sorjáznak az albumon, mint Simon Phillips, Marco Minnemann, Billy Sheehan, Stu Hamm, Greg Howe, Mike Stern, Frank Gambale és Per Nilsson! Amikor megláttam a vendégmuzsikusok listáját, minden további kutakodás nélkül indítottam el a letöltést!

Croft ezzel a kiadvánnyal valami újat, tőle némileg szokatlant akart föltálalni annak a szinte számszerűsíthetetlen rajongótábornak, akik művészi tevékenységét figyelemmel kísérik. Ezen a blogon is jó, ha max. 20 kósza kattintást elérünk majd ezzel az ízelítővel - pedig a mi "közönségünk" igen edzett és közel nem a rock/metál zenei mainstreamet képviseli. Szóval a "We Are Here To Help" egy vérbeli progresszív rock album, amit leginkább a műfaj '70-es évekbeli klasszikusai ihlettek. Croftnak ugyanis nagy szerelme ez a zsáner, mióta 17 évesen meghallotta a Yes "Close To The Edge" albumát.

A lemezen ezúttal fele-fele arányban 4 instru és 4 énekes szerzemény szerepel, kettőt egy korábban előttem ismeretlen, angyalhanggú fiatal hölgy, bizonyos Lynsey Ward ad elő (Caught In The Flypaper, Wrestling With Plato), kettőt pedig a mostanában amolyan jolly jokernek számító Jeff Scott Soto énekelt föl (We Are Here To Help, She Flies Softly On). Szeretem Sotot, főleg egy adott zenei környezetben, de tudomásul kellene már venni, hogy nem illik mindenhova. Szerintem ebből a fúziós, jazzbe hajló környezetből is kilóg - és nem jó értelemben.

Véleményem szerint az intru tételek állnak jobban ennek a projektnek, főleg az albumot indító "The Age Of Magrathea", ahol Greg Howe varázsol az Allan Holdsworth előtt tisztelgő, mégis totálisan egyedi hangzásával. Phú, ebből sokkal többet is el tudtam volna viselni! Valahogy minden híres bérmuzsikus közül ő illik bele ebbe a képbe a legjobban. Ahogy mondani szokták: úgy passzol, mint kesztyű a kézre! Ez a dal is megmutatja, hogy néha neki is ki kellene kacsintania más, valamivel populárisabb műfajok felé.

Elsősorban a jazz rock fúzió felé nyitottabb, az átlagosnál nagyobb kísérletező kedvvel megáldott hallgatóknak ajánlom - nekik azonban nagyon!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.vandenplas.de
facebook.com/VandenPlasOfficial

Önmagában a tény, hogy a német ősproggerek, a Vanden Plas hétpróbás muzsikusai új lemezt jelentettek meg, nem nagy meglepetés, nem bír túl nagy hírértékkel. Az viszont már igen, legalábbis szerintem, hogy a csapat alapító tagja és alkalmi zeneszerzője, Günter Werno billentyűs 30 év közös munka után minden különösebb ceremónia nélkül kilépett. Semmilyen érdemi információt nem sikerült arról találnom, hogy mi vezetett ehhez az elhatározáshoz. Az sem volt egyértelműen kiolvasható a csillagok állásából, hogy Werno helyett éppen az az Alessandro Del Vecchio jelenik meg a tagok között, aki nemrég jelentette be, hogy 13 év döbbenetesen termékeny év után otthagyja a Frontiers kiadót (legalábbis, ami a produceri, házi zeneszerzői és A&R-os kapacitást illeti), s aki – nem mellesleg – eddig leginkább AOR és hard rock produkciókhoz adta a nevét.

Del Vecchio a március 13-án váratlanul posztolt facebook bejegyzésében kihangsúlyozta, hogy a nápolyi kiadótól való távozása ellenére továbbra is él a saját bandája, az Edge Of Forever, valamint együtt kíván dolgozni a Hardline-nal, Jornnal és a Vanden Plas-szal, melyek egytől-egyig a Frontiers istállójába tartoznak. A Vanden Plas új lemezével kapcsolatban azért mégiscsak az a fő kérdés, hogy Del Vecchio csatlakozása mennyiben befolyásolja a csapat hangzását, illetve, hogy a "mi Sanyink" (aki nem mellesleg egy igazi kaméleon) miként tud beilleszkedni a progresszív műfaj által kijelölt keretekbe. Ez valóban izgalmas kérdés, mert a dolog bizony kétesélyes: tök jól, de borzasztóan rosszan is elsülhetett volna.

Elég furcsa az apró termetű taljánt a hórihorgas germánok között látni, de valljuk be őszintén, hogy a Vanden Plasra már ráfért egy kis vérfrissítés. A legutóbbi lemezükkel kapcsolatban azon tűnődtem, hogy a nagyjából 2002-től 2010-ig tartó időszak három albuma, a "Beyond Daylight", "Christ 0" és a "The Seraphic Clockwork" mai napig viszonylag rendszeresen lekerülnek a polcomról, de ami azután következett, lassan, de biztosan megindult lefelé a végzetes ellaposodás lejtőjén. Egyszerűen kiveszett belőlük szinte minden izgalom; sajnos száraz, futószalagon gyártott precíziós termék lett minden, ami kikerült a kezeik közül.

Nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy ez mennyire köszönhető Del Vecchionak, de a "The Empyrian Equation…"-nel az együttes új erőre kapott, a zenéjük újra szerethetővé vált számomra. Elvileg továbbra is a gitáros, Stephan Lill jegyzi a zenét, Andy Kuntz pedig a szövegeket, de a kis olasz játékával, soundjával emészthetőbbé, játékosabbá, talán még dallamosabbá is vált a zenéjük. Az is vitathatatlanul az új anyag javára vált, hogy nem nyújtották el, mint egy Wagner operát, hanem megálltak a kb. 55 perces játékidőnél. A japán kiadás valamivel hosszabb, mert azon bónuszként szerepel a "They Call Me God" akusztikus verziója is.

Nyilván egy három évtizedes karrier és 10 korábbi album után nem váltják már meg a világot, sőt még a minimális életjeleket mutató, lélegeztető gépre kapcsolt progresszív metál műfajt se. Nem lettek kevésbé németek, értsd: szögletesek vagy bizonyos értelemben zenei technokraták (szegény Andy Kuntznak sem lett kevésbé nazális az orgánuma), de most egy inspiráltabb oldalukat mutatják, a két átláthatatlanul hosszú, két részre bontott teátrális próbálkozás után megint azt az élményt nyújtják nekem, mint annak idején, a kétezres évek első évtizedében. Mindenesetre örvend a szívem, mert én már nem igazán vártam tőlük semmit.

Tartuffe

Kiadó:
Giant Electric Pea

Honlapok:
www.guymanning.com
damanek-gep.bandcamp.com

Ha lúd, legyen kövér... Ha neo-prog rock, akkor Giant Electric Pea... Ha Southern Empire, akkor Damanek (is). Itt, kérem, kikezdhetetelen a logika! Az elmúlt napokban durván beleástam magam az ilyen-olyan okokból elmaradt neo-prog anyagok kiértékelésébe. A Damanek harmadik albumára is így került sor, mintegy véletlenül, a tavalyi Southern Empire anyag farvizén... Az internetes kukaborogatásaim során ébredtem rá, hogy az általam igen kedvelt Southern Empire fölöttéb tehetséges ausztrál muzsikusai ebben a formációban is remekelnek.

A Damanek valójában egy nemzetközi projekt, melynek alapítói a brit multiinstrumentalista-énekes, Guy Manning (The Tangent, Manning), az ausztrál billentyűs, Sean Timms (Southern Empire) és a német szaxofonos, Marek Arnold (Flaming Row). Mellettük azonban föltűnik megannyi hangszeres kiválóság, például a Southern Empire két másik tagja is: Cam Brokland gitáros és Brody Green dobos. Ez alapján nyilván fölmerül a Southern Empire-rel való összehasonlítás, de ezzel bizony rossz helyen kapirgálnánk.

Azt kell mondjam, a Damanek merítése még ennél is mélyebb - megjelenik itt-ott a '70-es évek Genesise (Arnold muzsikált is együtt Steve Hackett-tel), a Steely Dan jazz popja, de Guy Manning Ian Andersonra hajazó énekhangja okán akár a Jethro Tull is. A hangzás viszont teljes mértékben 21. századi, az egyetlen kifogásom (mint a Southern Empire új anyagával szemben is) a kifejezetten műanyagra sikeredett "szimfonikus" kíséret. A fúvósok hangsúlyos szerepeltetése azonban - legalábbis nálam - egy hatalmas, kövér piros pontot ér!

A 72 perc hosszú (!) lemezen összesen 12 tétel szerepel, de ebből az utolsó öt voltaképp a "The Oculus Suite" című, több mint félórás opusz részét képezi, ami egy 10 perces instrumentális nyitánnyal indul. Ez a szerzemény önmagában igazolná a hanghordozó megjelenésének létjogosultságát, nem is beszélve a formációról, amelynek sikerült egy teljesen egyedi hangot, kifejezésformát találnia egy igencsak túltelített műfaji kínálatban. Az egész lemezt szívesen hallgatom - kivéve talán a laposkás, ám igen személyes hangvételű "In Deep Blue"-t (ezt Manning állítólag a súlyos Asperger-kóros kisfiához írta).

Nagyon tetszik, amit hallok, meg is kell kagylóznom az első két lemezt - bizonnyal ott is találok majd csemegéket. Hogy mikre nem lel az ember látszólag céltalan barangolásai közben a szájbertérben! És még a borító is fajna!

Tartuffe

Kiadó:
Giant Electric Pea

Honlapok:
www.southernempireband.com
facebook.com/southernempireband

Tegnap volt a költészet napja, így stílusosan egy Ady vers jutott eszembe: "Mi mindig mindenről elkésünk, / Késő az álmunk, a sikerünk, / Révünk, nyugalmunk, ölelésünk, / Mi mindig mindenről elkésünk." (Akik mindig elkésnek) Ha nem is mindenről, de egy csomó dologról elkéstem már életemben, többek között az ausztrál proggerek, a Southern Empire tavalyi lemezét is lekéstem. A szégyen! Történt mindez úgy, hogy nagy rajongójuk vagyok, ráadásul egy kommentben SteveDream olvasónk még említést is tett róla. Valahogy nem jutott el az infó a tudatomig... Akárhogy is, végül csak tudatosult bennem, hogy van új lemez..., persze, ha ez mondjuk tavaly októberben vagy novemberben történik, az album akár kiköthetett volna a 2023-as toplistámon is.

Az "Another World" is a Giant Electric Pea kiadónál jelent meg, ami csak a nevében óriási, valójában törpecég, amelyik kimondottan a progresszív muzsikákra szakosodott - olyan előadók szerepeltek/nek az ún. rosterükön (névjegyzékükön), mint az IQ, Spock's Beard, Threshold és az előzőleg recenzált Big Big Train. Azért ez nem rossz társaság, de ide kívánkozik a rám oly jellemző epés szónoklat: egy igazságosabb valóságsíkon az ilyen világraszóló tehetségeknek nagy kiadónál és stadionkoncerteken a helye.

Az előző, 2018-as albumuk (Civilisation) kitüntetett helyet foglal el a CD gyűjteményemben (nem volt egyszerű és olcsó beszerezni!). Azon mindössze négy tétel szerepelt, melyek közül a legrövidebb is közel tízperces volt. A "Civilisation" elképesztően szerteágazó, végtelenül változatos, már-már csapongó zenefolyam. Ehhez képest az "Another World" fókuszáltabb produktumnak tűnik, ráadásul hét szerzemény kapott rajta helyet, melyek között akadnak 4-6 perces "szösszenetek" is.

Az mindenképpen előremutató fejlemény, hogy a Southern Empire egyre kevésbé "olyan, mint...", azaz egyre kevésbé lenyomozhatóak a hatások, sokkal inkább a saját hangjukon szólnak. Ugyanakkor - de talán ez csak az én véleményem - eltűnt belőlük a korábbi kísérletező kedv, egyneműbb a fogalmazás, a hangzás, sőt kevesebb lett az instrumentális "csavargás", a hangszeres szóló is.

Ha már a hangzásról esett szó... Az előző albummal kapcsolatban megjegyeztem, hogy "egyáltalán nem szól rosszul a lemez, de – mi tagadás? – lehetne tisztább, élesebb, dinamikusabb, főleg, ami a dobokat illeti." Nos, most meg átlendültek a ló túlsó oldalára, bántóan élesen, digitálisan szól minden, különösen a dob és helyenként a gitár, de az alkalmi szimfonikus betétek is nagyon műanyagok. Alighanem én lettem a blogon az a "szerző", aki állandóan nyafog, nyűglődve panaszkodik a hangzásra... Tudom, uncsi...

Mindazonáltal egy Southern Empire megjelenés (még ha csúnyán le is késtem róla) mindig piros betűs ünnep. Ha korábban kapcsolok, minden bizonnyal föl is került volna a tavalyi toplistámra. Talán lehetne ez is "+1", mint Martin Miller lemeze, de az sem kizárt, hogy a 20 perces (!) "White Shadows" egyszer még kiköt az ügyeletes kedvenc rovatban.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.bigbigtrain.com
facebook.com/groups/bigbigtrain

Ajjaj, ez bizony iszonyatosan kínos restancia… legalábbis egy olyan blognak, ahol büszkék vagyunk arra, hogy a progresszív műfajt megkülönböztetett figyelemben részesítjük. Nekem személyesen talán a leginkább zsenánt a helyzet, hiszen én vagyok az önjelölt prog rock felelős, főleg, ami a brit neo-prog mozgalmat illeti. Márpedig a Big Big Train legalább olyan prominens főszereplője ennek a színtérnek, mint a Marillion, az IQ, a Pendragon, az Arena, s még sorolhatnám tovább.

Az együttes 34 éve (!), azaz 1990-ben alakult meg a dél-angliai kikötővárosban, Bournemouth-ban, recenziónk apropója pedig már a 15. stúdióalbumuk (6 EP mellett!). Tehát semmi sem ment föl bennünket igazán, hogy eleddig egyszer sem esett róluk szó nálunk. Mindazonáltal a felelősségünket (felelősségemet) némileg enyhíti a tény, hogy a zenekar eddig leginkább amolyan projektként működött, ritkán és leginkább csak az Egyesült Királyságban koncerteztek, és lemezeik is javarészt magánkiadásban vagy kis kiadónál (Giant Electric Pea) jelentek meg (s csak a honlapjukon keresztül volt elérhető). Ebben most jelentős változás következett be, hiszen leszerződtek az InsideOuthoz, a progresszív muzsikák vezető kiadójához, így a promóció és a terjesztés is szintet tudott lépni.

Nem nagyon lenne értelme a bandában megfordult, illetve ma is aktív muzsikusokat fölsorolni, hiszen nevük még az elkötelezett prog fanoknak sem mondhat túl sokat. Ellenben mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy 2009 óta már Nick D’Virgilio (Spock’s Beard, Mr. Big) is tagja a kollektívának, nem is csak ütős minőségben, hanem társ-zeneszerzőként, vokalistaként stb. Ezért kézenfekvő a Spock’s Bearddel való összehasonlítás, de a Big Big Train természetesen tökéletesen asszimilálta a brit neo-prog hagyományokat, sőt a skandináv prog rock (lásd The Flower Kings, Karmakanic, Kaipa, Magic Pie stb.) egyes stílusjegyeit is.

A kb. 73 perces albumon mindössze 8 tétel kapott helyet, plusz az egyik szám ún. single editje, a dal egy "rádióbarát", 9 percesre rövidített (!) verziója. Van tehát a lemezen két 10 perc fölötti szerzemény is – a "Beneath The Masts" konkrétan közel 18 perc hosszú. A Big Big Train nem fogja leszakítani a fejünket, s ezzel most nem a megszólalásra utalok, ami szerintem kifogástalan, hanem arra gondolok, hogy jobbára lassan építkező, lassabb vagy középtempós tételek alkotják az anyagot. Nekem a vége felé meg is ül egy kicsit, a "Love Is The Light" és a "Bookmarks" nem rossz dalok ugyan, de így, egymás után nagyon belassítják a végkifejletet.

Egy pörgősebb hangvétel sokat javított volna az összképen, és azt sem értem igazán, hogy miért nincs több hangszeres szóló az albumon. Elárulom, nem a zenei kompetencia hiányzik hozzá… Mindenesetre, amennyire meg tudom ítélni – bevallom: a diszkográfia ismerete elég foghíjas nálam –, ez eddig a legjobb, legizgalmasabb, talán legrockosabb lemezük. Csak ajánlani tudom…

Tartuffe

Kiadó:
Pavement Music

Honlapok:
www.pavementmusic.com/campaign/art-of-anarchy
facebook.com/ArtOfAnarchyBand

A Sons Of Apollo szétszéledése után Ron Thal (Bumblefoot) két szálon is ápolja tovább a tehetséges prog banda hagyatékát. A Whom Gods Destroyban Derek Sheriniannal annak az "agyasabb" vonalát viszi tovább, ebben a csapatban pedig, Jeff Scott Sotoval, a dallamosabbat. Kezdjük az előbbivel: nekem bejött az "Insanium", valamiért a fájóan hiányzó Ark mentalitását érzem benne, még ha annak zsenialitását nem is éri el. Tudniillik, első osztályú zenészek próbálnak valami előre mutatót, nem teljesen szokványosat csinálni, akik ugyanakkor szem előtt tartják az élvezhetőséget is.

Az Art Of Anarchy ehhez képest populárisabb, ebben nyilván Soto orgánuma is szerepet játszik, mint kiinduló adottság. A jelzésértékű progresszivitás ugyanakkor éppúgy megvan bennük, mint mondjuk a legendás, valaha lavinaként lezúduló skandináv prog-power vonalban (Circus Maximus és társai). Vagy, hogy egy testhez állóbb, földrajzilag közelebbi párhuzamot mondjak, az Adrenalin Mobbal is hasonlóságot mutat ez a formáció, amennyiben a remek gitáros-kiváló énekes tengelyen tevékenykedve egyensúlyoz a dallamok, valamint a technikás riffek és szólók között.

Némi kiegészítés kívánkozik azért ide: az Art Of Anarchy nem új zenekar, nem a Sons Of Apollo szétesése után, annak következtében jött létre. 2011-ben alapította Bumblefoot a haverjaival, a Votta testvérekkel (Jon – gitár és Ron dalszerző társa, Vince – dob) és John Moyer (Distrurbed) basszerossal. Három lemezük jelent meg eddig, mindhárom más stílusban, erősen igazodva az aktuális énekes hátteréhez. Az elsőn még Scott Weiland (Stone Temple Pilots) volt felelős az énektémákért, ennek megfelelően az meglehetősen grunge-os lett. A második albumot Scott Stapp (Creed) énekelte fel, ez nálam a modern stadion rock kategóriába esik, erőteljes Five Finger Death Punch áthallásokkal.

Nem gondoltam volna ezek után, hogy ebbe a közegbe Soto egyáltalán meghívásra kerül, azt pedig végképp nem, hogy tudnak akkorát igazítani a zenei megközelítésen, hogy az működni tudjon vele. Ehhez képest jelenleg ez a második jelöltem az év végi toplistámra (a Judas mellett természetesen), annyira jól sikerült a végeredmény (a Whom Gods Destroyt még csak egyszer pörgettem le, de természetesen az is befuthat melléjük). Időtlen, magas színvonalon kivitelezett, eléggé kemény és eléggé dallamos muzsika, amely ugyan se nem különösebben művészi, zenei anarchiáról pedig aztán végképp szó sem lehet (úgyhogy a zenekarnév – a képi világgal egyetemben – igencsak félrevezető), ugyanakkor felettébb szórakoztató.

Kotta