Mega Colossus: Showdown (2024)

Régóta tervezgetem már, hogy írok pár sort erről a lemezről, mert jó kis muzsikát tartalmaz. "Az ikergitáros melódiák sas-rikoltásként szelik át a teret, elkap a metal nyers ereje és vigyorogva öntöd a fejedre a sört." Vagy valami ilyesmi. Írja magáról az amerikai csapat a bandcamp oldalán, és azt kell mondjam, ezúttal nem torz az önkép. Valahogy így jellemezném őket magam is. Tradicionális heavy metal, amely a páros gitárdallamok mellett nagy dózisban adagolja az életvidám, pozitív attitűdöt is. Indokolatlan jókedv árad belőle, tényleg nehéz nem füli érő szájjal hallgatni.

Full underground persze, olyannyira, hogy ugyanaz a hangzás, felfogás süt belőle, mint a legutóbb bemutatott High Spiritsből. Hozzáteszem, jobban szól, mint a legtöbb Metallica album, szóval nem minden a pénzen múlik manapság. A zenei kompetenciával sincsen baj, nagy magabiztossággal vezetik elő a fogós dalaikat. Oké, nem mindegyik nóta 100%-os, de pl. a "Wicked Road" bármelyik élvonalbeli banda életművében közönségkedvenc lenne. Még a "Fallout" sorozat világára hajazó borító is tetszik, ez is simán üti bármelyik Metallica albumét. Ha jót akarsz magadnak, adsz egy esélyt nekik!

Riot V: Mean Streets (2024)

Annyiban hasonlatos a Riot a Tygers Of Pan Tanghez, hogy ők sem csak egyetlen stílusban érzik otthon magukat, pályafutásuk alatt voltak hard rock, speed/heavy és power metal korszakaik, számaik egyaránt. Talán ez is oka, hogy a következetesen jó minőségű zene ellenére, amit stílustól függetlenül szállítanak mindig, mégis és szintén beleragadtak a másod-harmad vonalba. A rockerek, úgy tűnik, jobban szeretik a konzisztenciát.

Jelen dolgozat amolyan pályaösszegző is lehetne, mert valamennyit villantnak mindenből. Az egységesen erős diszkográfiából talán kicsit még fölfelé is emelkedik ki – a számokat jól eltalálták, zenészi kvalitásokkal sosem volt gond náluk, a hangzással sincsen baj. Még a borító is korrektnek számít manapság, és valószínűleg nem véletlenül meglehetősen múltidéző az is. Belekötni nem tudok, aki szereti őket, nem fog csalódni most sem.

Babylon A.D.: Rome Wasn't Built In A Day (2024)

A '89-es bemutatkozóról a "Bang Go The Bells" ott van a kedvenceim listáján, a teljes lemez se rossz, de valahogy mégis megragadtak nálam ebben az egyslágeres státuszban. Ők is egyike azoknak a későn érkező hajmetál bandáknak, akiket a trutyi lemosott a színtérről; akikben volt ugyan potenciál, de az ígéret sosem tudott materializálódni, rajtuk kívül álló okok miatt. Mocorognak időnként, nyilván tét nélkül, maguknak zenélgetnek, esetleg egy-két fesztivál meghívás bejátszik… – gondolom én. Ha jól rémlik, az előző albumot még a Frontiers hozta ki, de annyira underground ez ma már, hogy azzal még az olaszok se tudtak – úgy látszik – mit kezdeni, mert itt nem ők a kiadó.

És hát kis pénz, kis foci, ugyebár! A lemez botrányosan szól, régebben ez maximum demo minőségnek ment el. Márpedig a stadion rock nem annyira játszik garázs hangzással, az akkor igazán élvezetes, ha megdörren. Kár érte, mert írtak néhány igen kellemes számot ide, amelyek profibb produkciót érdemelnének. Egyetlen megoldás van: ha megideologizálod a szart (ebben úgyis jók vagyunk). Mondhatjuk például azt, hogy ez egy ilyen vissza a gyökerekhez, autentikus, tökös rákenroll lemez, amikor még a dekadens nyugati zeneipar nem kurvította el a hangzást és a zenekarokat. Na, így már mindjárt oké!

Kotta