A menetrendszerű havi lánymetál csapat, ezúttal Portugáliából. Az a tény, hogy nem tulipános-sajtos szerveződésről van szó (gyk: hollandok), már önmagában üdítő változatosság, de hogy az összes előítéletem (pfújj!) ellenére kimondottan élveztem az "eretnek gyönyört", az még engem is meglepett.

Ha túlteszi magát az ember a borítófestményen megfeszített, de ennek ellenére enyelgő boszorkány, sokkolóan klisés és együgyű ábrázolásán, valamint a promóciós süketelésen, hogy a "Heretic Rapture" egyike a valaha felvett legkeményebb és legsötétebb lánymetál lemezeknek (ja, persze...), akkor nem marad más hátra, mint átadni magunkat a bűnnel csábító zenei kísértésnek.

Semmi bűbáj, semmi boszorkányság. Furcsa, de igazából egyetlen dolgot tudnék említeni zenei szempontból, amelyben kiugróan jól, még azt is mondhatnánk némi jóindulattal, egyénien teljesítenek, ez pedig a gitárosok húzós-zúzós, több mint figyelemreméltó, egymást kiegészítő ritmusjátéka. Minden más komponenssel, ha úgy tetszik, volt már szerencsénk találkozni. Mindazonáltal sikerült úgy megírni és előadni a dalokat, hogy az elejétől a végéig lekösse a figyelmet.

Az énekes Ruby hangja jó és erőteljes, hál' Istennek nem a megszokott, a zenekartól és a zenétől szinte külön életet élő, wannabe operás. Nem mondom, hogy soha nem hallgattam élvezettel ilyen metal bandákat, de a bőrnadrágaba beleizzadt tökű macsó rocker és a mellette tüllruhában feszítő díva leosztás kezd már lassan a padlásról is lepotyogni.

Esetükben ezúttal nem érzem, hogy az énekesnő mögött arctalan, szabadon cserélhető muzsikusok tolják, ahol minden a frontembernek van alárendelve. Nem tobzódnak ugyan a hangszerszólók és zenei betétek, de határozott egységet mutat a zenekar. A dalszerzés pedig a legnagyobb erőssége a portugáloknak.

Súlyos riffekre és gitárharmóniákra épülő jó énektémák, drámai hatású refrének jönnek sorban egymásután, néhol filmzenés, billentyűs támogatással, aztán egyszercsak már vége is az egyáltalán nem rövid lemeznek. Mindez alatt nem feszengtem, nem volt olyan érzésem, hogy tér-idő csapdába kerültem, ahol az örökkévalóságig a WitchBreed lesz a kísérőzene. Kíváncsi leszek, hogy milyen lesz a lemez nemzetközi fogadtatása, engem meggyőztek.

Túrisas

Helge Engelke. E remek zenemester nem egy lemezt vett fel, de nem telek be vele. Persze lehetetlen neve nem lesz megjegyezve; emberek nem vesznek rendre Engelke lemezeket, sem tereket nem lepnek el, zengve lelkesen: Helge! Helge!   

(Bocsánat, de határozott módon kellett felhívnom nevére és alulértékelt művészetére a figyelmet.)

Megérdemelné pedig, sőt sokkal inkább megérdemelné, mint azok, akiket érdemtelenül sztárolnak kétes zenei teljesítményeikért. A német Fair Warning és Dreamtide zenekarok gitárosaként voltaképpen csak a felkelő nap országában jutott ki neki a méltó elismerésből, noha Helge tehetsége és zenei érzékenysége megkérdőjelezhetetlen. Melodikus hard rockban zenekaraival lassan már húsz éve mindig minőséget szállít; most sem történt másként.  

Az "Aura" három évvel a visszatérő "Brother's Keeper" című lemez után érkezett, és ezúttal is lenyűgözött a dallamérzékük, valamint a bravúros hangszerelés, amivel egycsapásra megkülönböztetik magukat a hasonló stílusú csapatoktól. Engelke egyébként Uli Jon Roth barátja,  és ugyebár madarat tolláról. A barátság itt állandó inspirációt is jelent, ezért nem lepődünk meg azon, hogy játéka is a mestert idézi.

Szintén a Roth-féle Sky gitár egy saját fejlesztésű modelljén játszik, amely a meghosszabbított nyaknak köszönhetően néha úgy szól, mint a száztagú prímásának tolmácsolásában  a Pacsirta. Ez persze lehetne még idegesítő is, de Engelke dallamvilága valami egészen káprázatos, így legtöbbször sírásra görbül a szám, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy véget ér a szóló. Dalonként egyébként általában kettőt adagol, úgyhogy nincs azért panaszra ok. A dallamos rockban szokatlan, Hendrix-et idéző, blues alapú ritmusjáték is erőssége a lemeznek.

Nehéz dalokat kiemelni, számomra egyenletesen magas színvonalú produktum. Ha csak nem szólít el halaszthatatlan kötelesség, az elejétől a végéig lepörög a korong. Úgy igazságos, hogy Helge mellett Tommy Heart énekes kiváló teljesítményét és Ule Rittgen masszív bőgőjátékát is méltassuk. Ők is kellenek ahhoz, hogy számomra dallamos hard rockban most nem nagyon akad konkurenciájuk.

Tényleg nem is értem, hogy a túróba nem övezi őket nagyobb elismerés és figyelem.

Túrisas

Ahogy a Katatonia, úgy a LDC zenéje sem lesz falusi búcsúk késő esti emelkedett hangulatának nélkülözhetetlen eleme. Ezt az elidegenedett, kiüresedett, magábaforduló (zenei) világot, az egyre élhetetlenebbé és elviselhetetlenebbé váló nagyvárosok (tudnék példát…) szülték.

A modern art rock-nak vagy post rock-nak címkézett LDC rockzenéje instrumentális, kifejtős, hosszú dalokban igyekeznek elmondani a zene nyelvén, hogy nincs sok örömre okunk, úgy általában.

Ha az instrumentális rockzene magamutogató(nak mondott) válfaját rendre az a kritika éri, hogy az öncélúság miatt túl sok minden történik egyszerre benne, ezért csak zenészek (pl. gitárosok) számára megfejthető és élvezhető, akkor ez itt a másik véglet. Eltelik tíz perc a nótából, és jószerivel még semmi nem történt. Megmaradnak a kompozíciók végig a kibontás kezdőfázisában. 

Ez is túlzás persze, csakúgy, mint az instrumentális (shredder) gitárzene állandó ostorozása. Nagyon is tudatos zenei szerkesztéssel érik el a németek, hogy a muzsikájukat hallgatva tényleg lehet olyan érzése az embernek, mintha abban a bizonyos élhetetlen, bűntől és kosztól szennyes nagyvárosban, fáradt testtel és kiüresedett lélekkel, gondolatok nélkül figyelné az éjszaka végét, majd a ködös, füstös hajnal fakó színeit. Mielőtt azonban lassan és fokozatosan beindulna a nappali pörgés, véget ér az utazás. Kerülni kell a fényt ugyanis (Avoid The Light).

Vannak izgalmas ritmusok, visszafogott, pulzáló, lebegő gitártémák, sőt egészen helyre kis riffek is, minderre meghatározó ambient zajok, de összességében unalmaska a végeredmény. Azzal együtt, hogy – azt hiszem – megértettem a zene üzenetét, és amit láttatni akarnak, az jobbára sikerül is nekik.

A Katatonia említése fentebb nem volt véletlen, a két zenei világ ugyanis hasonló. Csak éppen Jonas Renkse vendégszereplésével megerősített, "The Nearing Grave" dal mutatja meg, hogy a kiüresedés és melankólia érzése vokálisan interpretálva mennyivel életképesebb. 

Túrisas

A Korpiklaani továbbra sem igényel nagy megfejtéseket, a Zeneakadémián (so)sem fog kurzus szerveződni életművük köré. Egyszerűek ők, mint a faék. Míg a rideg és kiábrándult "Long Distance Calling" zenéjét hallgatva egy elidegenedett, hajnal után éppen ébredő nagyváros képe jelent meg előttem, itt a maga röghözkötöttségében, a hat finn alkoholista, talajpicsarészegen. Nincs absztrakció, és erről jut eszembe; absztinencia meg végképpen nincsen.  Vodka van (rögtön azzal indítanak), sör van, meg egyéb alkoholtartalmúak. És vigasság is van egy órán keresztül, javarészt anyanyelven, aztán szépen elájulnak, elalszanak egymáson hónaljszagúan, horkolva hangosan.

Bár nem vagyok zenészértelmiségi vagy elitista, nem cserélnék be 15 perc Dream Theater koncertet sem egy egész estés Korpiklaani bulira, mégis azt kell mondjam, igenis van olyan hangulat(om), amikor ők kellenek, amikor erre lendül a láb, a haj (már ami megmaradt belőle - ja, természetesen a hajból.)

Tudomásul veszem azt is, amit a fejemhez vágnak a teraszpartikon ilyenkor az öntudatosabb rockercimborák, hogy vegyem már észre: ez éppen olyan gagyi, mint Lagzi Lajcsi, csak itt olcsószinti prüntyögtetés helyett kvinttologatás van.  Lehet persze ellenérveket felhozni, mert Lajosékkal szemben össze van ez rakva zeneileg is rendesen; nem szánalmas, pajzán bohócmunka, hanem (sokszor dalszövegeiben is) a nemzeti folkra épülő, karakteres produkció. Azért túl sokat sem kell mögéjük gondolni, ez a másik véglet csapdája lenne.

Ahogy a Tervaskanto idején, most sem kezdek boncolgatásba, hogy ezúttal jobbak talán a harmóni(k)amenetek, mert nem vagyok Korpiklaani-kutató, és egyáltalán, nem erről szól számomra ez az egész.  Ha hívom őket, jöjjenek gyorsan, majdnem mindegy, melyik lemezükkel és dalukkal. Gyaluljunk együtt, ugorjunk föl az asztalra, vigadjunk egy órán keresztül, aztán szépen ájuljunk el, aludjunk el egymáson hónaljszagúan, horkolva hangosan.

Túrisas

Kiadó:
Limb Music

Honlap:
myspace.com/silentmemorial

Zenészek:

Mike Andersson – ének
Christoph Baertschi – gitár
Sugar Burns – bőgő
Chris Haenggi – billentyűk
Diego Rapacchietti – dob

Eleddig Svájccal kapcsolatosan jobbára a nagylyukú sajtok, a precíz mechanikus órák és a krémesen lágy tejcsoki jutottak eszembe. Ha zenére terelődött a szó – ami az én társaságomban meglehetősen gyakran előfordul – akkor elsősorban a hard rock műfaj nagy öregjei, a Gotthard és a Shakra kerültek terítékre. Az egészen bizonyos, hogy a Solid Vision-ből és a Dominici mellől ismerős Maillard testvérek svájci származása ellenére a progresszív metál kifejezés hallatán nem az alpesi államszövetségre, hanem inkább valamelyik skandináv országra asszociálnék. Ez a helyzet készül most alapvetően megváltozni, ami vitathatatlanul a Silent Memorial érdeme.

Egyáltalán nem csodálkozom, hogy Mike Andersson énekes (Cloudscape, Planet Alliance) a hozzá eljuttatott demók alapján különösebb fejtörés nélkül elfogadta a Silent Memorial fölkérését. Egyrészt nagyon aprólékosan kidolgozott, színvonalas progresszív metált hallott, másrészt talán magára is ismert a svájciak muzsikájában. Esküszöm, hogy nem – vagy nem csak – Andersson hangja miatt, de a Silent Memorial leginkább a Cloudscape-hez vagy talán a finn Silent Voices-hez hasonlítható.

Ha olyan típus lennék, aki a kákán is csomót keres (egyébként olyan vagyok), akkor megemlíthetném, hogy a hangzás lehetne egy kicsit kerekdedebb, kevésbé nyers, és személy szerint a gyakran ’80-as éveket idéző billentyű hangszíneket se erőltettem volna annyira. Továbbá azt is fölhozhatnám, hogy a "Darkest Hour" kezdése hallatán kínosan feszengtem néhány percig, mivel a bevezető akkordok gyanús szolgaisággal követik az Örökszürke (Evergrey) örökzöldjének, az "A Touch Of Blessing"-nek intróját.

Ezúttal azonban – ellentétben Julius Caesar barátjával, Antonius-szal - "dicsérni jöttem, nem temetni". Szó, mi szó, ez a lemez úgy trafált telibe, mint Tell Vilmos svájci szabadsághős a fia fejére helyezett almát. Nincs rajta egy gyönge nóta, nincs üresjárat, nincs alibizés, csak közel egy óra tömör és precíz progresszió. A több mint húsz perces címadó nóta pl. igazi progresszív "tour de force", gyöngébb idegzetűeknek nem is ajánlott. Annál inkább a műfaj igényes, kiéhezett rajongóinak.

Tartuffe

Kiadó:
MK Music

Honlapok:
www.oficinag3.com.br
myspace.com/oficinag3

Zenészek:

Mauro Henrique - ének
Juninho Afram - gitár
Duca Tambasco - bőgő
Jean Carlos - billentyűk

Na, itt egy brazil banda, amelyet tuti nem ismernek idehaza. Ha van olyan magyar rock/metál rajongó, aki hallott róluk, esetleg rendszeresen kagylózza őket, az előtt tényleg le a kalappal. Én kimondottan élvezem, amikor olyan együttesekre hívhatom föl gyér olvasóközönségünk figyelmét, amelyeknek egyébként alig vagy egyáltalán nem lenne esélyük eljutni az átlag magyar "rock-arcú" sráchoz (ha van álomarcú lány, akkor van rock-arcú srác is).

Köztudomású, hogy Brazília nagyon élénk zenei élettel és egy rakás neves metál bandával büszkélkedhet. A bizarr névre "keresztelt" Oficina G 3 azonban az Angrá-hoz, Shaman-hoz, Hibriá-hoz, stb. képest a nemzetközi piacon jelentős hendikeppel indul, mivel portugálul énekelnek. Ez engem éppen vajmi kevéssé zavar, mert egyrészt általában nem különösebben foglalkoztatnak a dalszövegek, másrészről az általam nagyon nagyra becsült Goncalo Pereira "@g_spot" (2004) című lemezének énekes nótáin immáron megedződtem (itt). Különben a lemez utolsó három nótája már angolul szólal meg; ezek közül a kimondottan (de pozitív értelemben) Nickelback-esre sikeredett "Unconditional" szerepel az albumon portugálul is (video itt), a "People Get Ready" pedig az ismert Jeff Beck – Rod Stewart sláger földolgozása (Jeff Back: Flash, 1985).

A Juninho Afram gitáros köré szerveződött csapat eredetileg a Stryper és Petra típusú white metal, hard rock stílusban kezdte pályafutását még a '80-as évek végén, majd később vett egy kanyart a populárisabb irányzatok felé, hogy azután a bődületes hangi adottságokkal megáldott Mauro Henriqe becsatlakozásával és a 2008-ban megjelent "Depois Da Guerra" (A háború után) lemezzel beálljon a progresszív metál táborba. Maradtak a keresztény hit által ihletett szövegvilágnál (hasonlóan a honfitárs Menahem-hez, kritika itt), de zeneileg frissítettek egy kicsit, főleg a "New Wave of American Heavy Metal" irányába, az Avenged Sevenfold és a Killswitch Engage stílusában. Az eredmény nagyon is fogyasztható egyvelege a brazil dallamérzéknek, valamint a NWOAHM-nak (pl. "Meus Próprios Meios") és az európai hagyományú progresszivitásnak (pl. "Meus Passos").

Tartuffe

Talán még jobb poén lett volna egyenesen "Live In Japan" címre keresztelni a vicces kedvű Wirman (Warmen) tesóknak legújabb stúdiólemezüket, ugyanis a cím sugalmazásával ellentétben (japán vendégszeretet) ez nem koncert, és Japánhoz sem sok köze van. Esetleg csak annyi, hogy ez a fajta "villantós" muzsika Japánban továbbra is majdnem olyan közkedvelt, mint a sushi. A "Japán vendégszeretetből" is eladnak majd ott jó sokat, pedig ha valami nem piacorientált szerkesztettséggel és felfogásban készült, az éppen ez a lemez.

Középtempós, szétszólózott instrumentálissal nyitni egy lemezt, nem jelent jót az álmoskönyvek szerint, de Wirmanékat érezhetően egy dolog érdekelte: maguk és kedves vendégeik jót szórakozzanak a felvételek alatt, aztán Japánban majd úgyis elmegy annyi, hogy a Spinefarm kiadó majd legközelebb is lásson bennük üzleti (nehéz persze ezt elhinni) lehetőséget.

A finn Janne Wirman (COB) billentyűs nevének és sziporkázó játékának felemlítése persze elsősorban a Children Of Bodom rajongók  al- és felkarján generálhat jóleső bizsergést, ami sokuknál nem jut majd tovább mindennek elvi lehetőségénél, ha elmondom, hogy a "közismert" Nylon Beat reménytelenül átlagos hangadottságú énekesnője, maga Jonna Kosonen egyenesen 3 célzott lövést ad le a Bodom rajongókra. Ezekből legalább egy, a popos Janet Jackson feldolgozás (Black Cat), mindenképpen halálos.

A feketeleves elfogyasztása után viszont lehet örülni, hisz azért mégis csak itt van Alex Laiho Bodom-főnök is, a Pantera/Bodom ízű és zseniális "High Heels On Cobble Stone" nótával. További ok az örömre Timo Kotipelto (Stratovarius), Pasi Rantanen (ex-Thunderstone) és Marko Vaara (TunnelVision) jelenléte is, akik igyekeznek kiköszörülni a Kosonen úrhölgy okozta csorbát, a számukra megírt és kiosztott, hol tempósabb, hol lassabb, hol epikus melodikus metal nótákkal.

A projekt másik főszereplője, családi alapon az öcskös, Antti Wirman, aki fölényesen küzdi le a technikai kihívásokat, ám érzelemből és feelingből még pluszórák felvételét javaslom, bármelyik meghívott vendégénekes anyazenekarának (kivéve Nylon Beat!) szabadon választott gitárosától.

Öszességében azért rendben van ám ez a családi reláció, nagyon lennék én a harmadik, mondjuk Csaba Wirman, a dobos...

Túrisas

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.painofsalvation.com
myspace.com/painofsalvation

Egy ideje már ülök ezen. A Pain Of Salvation olyan jelenség, amelyet nemcsak nehéz megragadni, de részemről legalább olyan nehéz közel két órán át folyamatosan hallgatni is. Nem azért mert rossz, hanem mert rendkívül komplex, feszült figyelmet igénylő zene. Így csak apránként, nagyjából 20-25 perces adagokban fogyasztottam. Úgy látszik, nem csupán én molyoltam el ezzel az anyaggal, de maga Daniel Gildenlöw mester is, hiszen a koncertet 2007-ben vették föl, de a DVD csak 2009-ben került forgalomba. A két DVD közül az első azt a 2005-ös turnén készült 80 perces dokumentumfilmet tartalmazza, amellyel Daniel tulajdonképpen testvérétől, a bőgőt kezelő Kristoffer-től, valamint vele együtt a Pain of Salvation első nagy korszakától kívánt elköszönni. A második lemezen látható-hallható az a koncert, amely élménybeszámolóm tárgyát képezi.

Sajnos azzal kell kezdjem, hogy a minimál színpadkép és a gyér megvilágítás kifejezetten hervasztó, olyan, mintha egy garázsbanda rögzítette volna koncertjét valamely vidéki kultúrházban. Utómunkálatok nyilvánvalóan nem voltak, a TV előtt ülő néző pont azt kapja, mint a koncert holland közönsége. Megannyiszor gerjedések, besípolások "tarkítják" a hangzást, és sajnos a kamerakezelés is sokszor bizonytalan, kapkodó. Voltak, akik a 2005-ös "Be" DVD-t túl fellengzősnek, túl színpadiasnak találták. Nos, ezek a fanyalgók most megkapták, amit akartak. Mindazonáltal tartok tőle, hogy erre a nyers puritanizmusra ők sem számítottak.

Nem kétséges, hogy Daniel Gildenlöw kivételes tehetségű és ezer arcú zenész. Sokszor az a benyomásom, mintha többen is laknának a torkában. Ez a "skizofrénia" a zenére is rányomja bélyegét: egy kicsit heavy metal, egy kicsit progresszív rock, egy kicsit rockopera, de mintha az utóbbi lenne a domináns. A fanatikus POS rajongók lehet, hogy megköveznek érte, de nekem mindig a "Forgetting Sarah Marshall" (Lepattintva) című film egyik fő motívumaként szolgáló, Drakula szerelmét földolgozó rockopera jut róla eszembe (A Taste For love). Aki látta a filmet, tudja miről beszélek...

Persze, ami az amszterdami Paradiso kultúrházban 2007. március 2-án történt, az véresen komoly. Aki veszi a fáradságot, és végignézi a koncertet, végighallgatja ezt a pszichedelikus, érzelmileg is leterhelő anyagot, nem táplálhat semmi kétséget sem affelől, hogy Gildenlöw az olykor tréfás fölvezető szövegek ellenére a lelkét teszi itt közszemlére (különösen nyilvánvaló ez az "Undertow" szívszaggató előadásában; ez egyébként a DVD egyik nagy katarktikus pillanata).

Talán nem a legsikerültebb koncert DVD (főleg, ami a látványelemeket illeti), de mindenképpen hiánypótló, és a szet-lista, a dalok kiválasztása is nagyon szerencsés. A "Scarsick" pl. bődületesen eltalált kezdés. A rajongóknak mindenképpen alapvetés, sőt bennük a lepusztult színpadkép is (ami bennem csak értetlenséget szül) inkább az este bensőséges, családias hangulatát erősíti meg.

Tartuffe

Kiadó:
Replica Records

Honlapok:
www.outworldband.com
myspace.com/outworld

Ez a retrospektív - úgy is mondhatnánk: "post mortem" - értékelő szerkezetében kicsit olyan lesz, mint a Columbo felügyelőről szóló sorozat. Már az elején megismerjük a szomorú végkifejletet, minden más csak a releváns részletek boncolgatása. Szóval már az elején leszögezem, hogy ez a történet egy többre érdemes zenei próbálkozás kimúlásával végződik; méghozzá azzal, hogy a mostanában gyengélkedő amerikai progresszív műfaj egyik legígéretesebb bandája az érdektelenség miatt 2009 márciusában föloszlott. Ez szolgáltatja írásom apropóját.

Bevallom, ehhez a témához azért nyúltam hozzá, mert kiváló alkalomnak ígérkezik arra, hogy eltűnődjem azon, mi is történt a nagy elánnal induló amerikai progresszív metállal. Magáról az Outworld lemezről egyébként is jelent meg egy nagyon korrekt kritika Garael kolléga tollából (elolvasható itt). Nos, a 90-es évek Amerikája egy metál-zenei forradalom színtere volt: Dream Theater, SymphonyX, Psychotic Waltz, Shadow Gallery, soroljam még? A nagy úttörők közül szerencsére a két legjelentősebb: a DT és a SX máig aktív zenekarok, melyek megbízhatóan, fix időközönként szállítják színvonalasabbnál színvonalasabb albumaikat. Voltak kísérletek egy második vonal kialakítására: hirtelen a Dali's Dilemma és a Without Warning jut eszembe, de azóta szinte teljesen elapadt az utánpótlás. A kezdeményezés, az invenció (egyszóval a progresszió) átköltözött az európai kontinensre, ahol leginkább skandináv (finnek inkluzíve) és olasz zenekarok tartják magasra a fáklyát, hogy igazodási pontként szolgáljanak a zenészek és zenehallgatók fölnövekvő generációinak (lásd: Ark, Beyond Twilight, Circus Maximus, DGM, stb.).

Az USA progresszív metál harmadik vonala - ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről - színvonaltalan, érdektelen, fényévekre van lemaradva az európai csaptokhoz képest (pl. Zero Hour, Avian). Úgy látszik, az Egyesült Államokban most inkább a Thrash műfaj látszik föltámadni haló porából (Metallica, Testament), illetve a progresszivitás iránti igény inkább olyan zenekarokban testesül meg, amelyeket a "szakma" többnyire a groove metal és hardcore alapon építkező "New Wave of American Heavy Metal" mozgalomhoz sorol. ilyen pl. a System Of A Down, Slipknot, Mastodon, Killswitch Engage, Avenged Sevenfold, stb. Nem tudom, hogy az idő kit igazol majd, a bizonyos értelemben "konzervativizálódott", európai ízlésvilághoz igazított (pl. európai fémes hagyományokkal és neo-klasszikus elemekkel gyakran dúsított) progresszív csapatokat, vagy a bizonyos szempontból kétségkívül előremutatóbb, kísérletezőbb jelenségként értékelhető NWAHM-t. Lévén, hogy ízig-vérig európai vagyok és progresszív metál rajongó létemre is szelektíve konzervatív, nálam a preferenciák egyértelműek.

Ezek után belátható, hogy az amerikai származású, de inkább európai ízlésvilágnak megfelelő Outworld az USÁ-ban tulajdonképpen széllel szemben akart pisilni. Pedig a manapság népesnek számító, de a média által továbbra is konokul bojkottált műfajon belül valami egészen sajátos egyveleget akart meghonosítani. Progresszivitása abban jelentkezett, hogy ötvözni próbálta a Pantera keménységét és a Nevermore borúját a Judas Priest jellegzetes, fémes stílusával és az Amerikában mára már rendkívül népszerűtlen neo-klasszikus gitárjátékkal. Ehhez a robbanásveszélyes vegyülethez aligha lehetett volna ideálisabb embereket találni, mint Rusty Cooley gitármágust és a Beyond Twilight-ban is kiválóan bizonyító (Section X, 2005) Kelly "Sundown" Carpenter-t, aki a Halford-iskola egyik legtehetségesebb torka. Őt ugyan az első és egyetlen lemez megjelenése után Carlos Zema váltotta, de a fiatal brazil tehetség igazolása nem jelentett változást, hiszen ő a fönt említett vokál-iskola másik legtehetségesebb képviselője. Sajnos vele már nem jelenhetett meg lemez, pedig a munkálatok folyamatban voltak.

Nem állítom, hogy az Outworld a szívem csücske, egy idő után idegesítenek a Halford-féle, sikolyba hajló rekesztések (ezzel nem áll szándékomban a Judas Priest rajongók lelki világába gyalogolni). Carpenter-t kétségkívül jobban kedvelem a Beyond Twilight-ban mutatott teljesítménye alapján, de az Outworld mégiscsak többet érdemelt volna. Talán ez az írásom jobban hasonlít egy halotti búcsúztatóhoz, mint egy zenei kritikához, de ez is volt vele a szándékom. Méltatni kívántam egy méltatlanul veszni hagyott bandát. Az Outworld nyugodjék békében, mi pedig emlékezzünk a "Warcry" videójával, amit már Carlos Zemával rögzítettek a hálátlan utókornak.

Técsű klipp itt

Tartuffe

A "Csőlátás" nevű zenekar hatalmas nagy kedvenc, rendszeres szereplője a többórás zenehallgatással töltött szeánszaimnak. Pedig kicsit nyögvenyelősen indult a mára beteljesedett szerelem; valahogy úgy, mint egy szülők által előre elrendezett házasság, amely végül piszkos jól sikerült. Nem volt azonnal szimpatikus a nehezen megközelíthető, borongós dallamvilág, de apróbb kifogásokkal éltem Marko Waara énekhangjával kapcsolatosan is. A 2002-es "Tomorrow" lemez boncolgatásakor azt találtam írni: "Kifogással maximum Marko Waara énekes esetében élhetünk, de itt sem a teljesítménnyel magával van gond, hanem azzal, hogy Andy Alkman-hoz hasonlóan (Hellfueled) Waara is amolyan jobban sikerült fiatal Ozzy-klón benyomását kelti. Valóságérzékemet némileg magam mögött hagyva hajlamos vagyok olykor nagyívű javaslatokat tenni. Most pl. az jutott eszembe, hogy a Thunderstone-ból távozott a zseniális Pasi Rantanen (helyét a svéd At Vance-ből ismert Rick Altzi vette át), és talán a szerényebb képességű Waará-t le lehetne vele cserélni. Ez csupán azért aggályos, mert Waara erősen kivette a részét a zeneszerzésből."

Bár Pasi Rantanen-t a mai napig a szakma egyik legjobb torkának tartom, mára némileg módosult Waara orgánumáról, stílusáról alkotott nézetem. Némi barátkozás után ez az egészen egyedi hang és dallamvilág mélyen az ember hallójárataiba tud költözni, és ott maradandóan tanyát ver. Warra hangjának egyedi voltát annak ellenére is állítom, hogy az Ozzy-val való összehasonlítás kézenfekvő. A két hang mégis egészen másképpen van "kezelve": Ozzy-ról az eszelős, Waará-ról a fájdalmas jelző jut eszembe.

Ami a többi zenészt illeti, mondanom sem kell, hogy a finn metál szakma sokat látott, nagy profijairól van szó, akiknek hangszeres teljesítményéhez semmi kétség sem férhet. A "While The World Awaits" lemezen még Kari Tornack billentyűzött (a TunnelVision-ben ezután Vili Ollila lépett helyére, Tornack pedig 2007-ig a Thunderstone-ban játszott), aki akkoriban előszeretettel alkalmazott '80-as éveket idéző hangszíneket, effekteket.

A szóban forgó nóta közel másfél perces Dream Theater ízű instrumentális fölvezetéssel indul, amelyet egy lendületes Lauri Porra-féle bőgő groove-ra ráültetett jellegzetes Waara verze- és refrénsor követ. Szövegszerűen a dal egy olyan felnőtt nő emlékeit idézi meg, aki némi szentimentalizmussal és nem kevés melankóliával emlékszik vissza első és meghatározó serdülőkori szexuális élményére. Juhani Malmberg a szám vége felé odakanyarintott egy stílusosan uniszónóval fölvezetett nagyívű, technikás és kellőképpen átgondolt gitárszólót. Nem nagyon kedvelem a "fade out"-os, lassan lekevert dalokat, ezért külön hálás vagyok a döbbenetes pontossággal kivitelezett frappáns zenei lezárásért: dobkíséret mellett a szinti, a gitár és a bőgő együtt kergetőznek a gyors arpeggió fináléban.

A TunnelVision utoljára 2002-ben hallatott magáról. Türelmetlenül várom a folytatást. Addig is igényes, egyenértékű pótlékként ajánlom azokat a Waara által fölénekelt számokat (épp egy EP-nyi anyagot tesznek ki), melyek a Children of Bodom billentyűse, Janne Wirman által összehozott, "Warmen" néven futó project lemezein jelentek meg: "Waters Of Lethe", "Lying Delilah", "Faithful Eyes" (Accept The Fact, 2005) és "Unconditional Confession" (Japanese Hospitality, 2009).

Tartuffe