Nem hackelik a blogunkat és nem is tartanak fogva nu metal rajongók fejemhez fegyvert szegezve, hogy legnagyobb kedvenceikről lelkendezzek. Ilyenre csak akkor gyanakodjatok, ha majd a töttyedtsütis Fred Durst tehetségéről és páratlan képességeiről áradozok itt a blogon, Ronnie James Dio ellenében. (Ez esetben egyébként még lehet, hogy a mártírhalál lehetőségét is végiggondolnám).

Nem történt tehát semmi, azon kívül, hogy nézegetem - szigorúan az egészségre káros szint alatti dózisokban adagolva – a Slipknot koncert DVD-jét, és megfogalmazódik bennem immár sokadjára is: ez valami hihetetlen teljesítmény, egészen elképesztő súlyú zenei mészárlás, sokkolóan elvetemült, gonosz pillanatokkal és képekkel, mindent söprő energiával, a legutolsó eszelős mozdulatig megkoreografálva és kigyakorolva.

Attól a pillanattól, ahogy a legkevésbé idegrendszer-barát intro-zaj és filmecske után szó szerint berobbannak a színpadra, eszeveszett a pusztítás.  Beteg maszkokban, kezeslábasban támadnak, és ahelyett, hogy mindenki hanyatt-homlok menekülne kifelé a teremből, egyemberként pulzál, hullámzik a tömeg a koncert végéig.

Olyan profin van vágva és filmezve az anyag, hogy szinte rabul ejtenek a képsorok, "ilyen nincs b@zdmeg!" kifakadásokkal bámulom a képernyőt, és minden erőmmel azon vagyok, hogy háromszámonként pihenőt iktassak be. Nem szokta a cigány a szántást, félek, hogyha egyben nézném, visszafordíthatatlan folyamatok indulnának el, és onnantól semmi nem garantálná, hogy szegény szomszéd Marika nénit ne végezzem ki lassan és kéjesen az elektromos sövényvágóval, ami ráadásul az övé és csak kölcsönben van nálam hétvégére.

Nem az én zeném, és bár a legutóbbi "All Hope Is Gone" egészen hallgathatóra sikerült, az Iowa turné londoni állomásán forgatott cucc nem biztos, hogy audio formátumban is érdekelne. Zenei szempontból én csak Joy Jordison dobos teljesítményét tudom értékelni, ő viszont konkrétan a gyomromban üti végig a másfél órát, irgalmatlan technikával és egy bölény erejével. A többi nyolc lidérc pedig dolgozik inkább, mint klasszikus értelemben véve muzsikál, de legalább gályarabként, akiknek az élete függ mindettől.

Hatásos ez, nagyon is az. Egy igazi méregtelenítő kúra. Ha mértéktelenül visszük be a szervezetbe, úgy járhatunk, mint szegény Ötvös Csöpi, ha mértékkel, akkor kitakarítja a napi szennyet, akár Draskovics Tibuszig, vagy Kolompár Orbánig bezárólag.

A világ egyik legintenzívebb koncertbandája és az egyik legprofibb koncert DVD, amit valaha láttam.  

Túrisas

Nem mond igazat, aki azt állítja, hogy a '80-as években nem volt választási lehetősége egy rockernek, már ami a stílus megkövetelte megjelenést illeti. Minden metalhead önként és szabadon dönthette el, hogy szűk farmere vagy bőrgatyája szárát betűri-é, avagy némi többletmunkával rácsúsztatja (erőszakolja) a veszkó csizmára. Ha pedig ez sem volt elég, még mindig ott volt alternatívaként a bufli nyelvű, magas szárú edzőcipő.

Mindenki más gyanús volt a rajongók alkotta virtuális inkvizíciós hivatalnak. Még szegény Cliff Burton (RIP) "bellbottom" (harangaljú) hippi gatyáját is gyanúsan méregettük, de mivel "tetteivel" bizonyított, jóváhagytuk hóbortosnak tűnő viseletét.

Azt viszont soha nem felejtem el, amikor Mick Wall Headbanger's Ball műsorában felkonferálásra került 1985-ben a Faith No More "We Care A Lot" klipje. Ott vált világossá, hogy rövidesen ezt a féltve őrzött, kanonizált és uniformizált világot mindenféle jöttmentek ki fogják kezdeni, aki nem átallják majd metal-ként aposztrofálni zenei stílusukat. A Faith No More azóta persze – részben - bizonyított, de az ugri-bugri afroamerikai srác, hip-hop/funky idétlenkedésére és szerepeltetésére, egy Testament és egy Judas Priest klip között, soha nem lesz bocsánat. 

Én ebben a közegben szocializálódtam, így talán bocsánatos bűn, ha a kinőtt(?) és túlhaladott(?) szűk látóköröm ellenére a mai napig nyúlik a nyakam, és plöttyed az ajkam, ha valaki metal gitárosként rövidre kurtítja a rőzsét, vagy - horribile dictu - élre vasalt fehér ingben és csokornyakkendőben áll színpadra.

Az A7X gitárosa pedig (többek között) ezt teszi, így éveket rugdalóztam az ösztöke ellen, amíg beláttam: ha tetszik, ha nem, ez bizony metal, ráadásul átkozott jó zenészekkel és jó érzékkel megírt dalokkal. Az "image békát" pedig le kell nyelni, még akkor is, ha halálom napjáig, foggal-körömmel ragaszkodom az axiomához: a metal gitáros lényege szerint hosszúhajú és izmos testalkatú.

A megjelenés ráadásul nem minden. Az A7X felkapott, nagykiadós, népszerű, trendi zenekar (jajj!), amitől egy ortodoxnak megintcsak görcsbe rándul a gyomra. Ennek megfelelően a zene is úgy metal, hogy az még eladható legyen.  Felhígítva, társítva, vegyítve metal, de a hozzáadott adalékok mindegyike zenei és a metalból sem vettek el semmit.  Az eladhatóság elsősorban a gitáros és gitárszólók kárára szokott történni a mainstream-ben, az A7X esetében azonban fürdünk a technikás gitárjátékban, talán még túl is hangsúlyozzák, hogy ők ebből nem engednek.  Synyster Gates olyanokat teker, hogy attól illene magát elszégyellni valamennyi yenkinek, aki most családostól tobzódik a Long Beach arénában, pár éve pedig még a gitárszóló puszta felemlegetésétől is azonnal a Blink 182, Limp Bizkit lemezei mögé bújt, védelmet keresve.

A dallamok sem könnyen adják meg magukat. A tőről metszett metal témák mellett felbukkan itt még az elmúlt évek divatos zenei irányzatainak (hardcore, nu metal, punk) lenyomata, de mindez tehetséggel egybegyúrva. Ráadásul mindenki énekel a csapatban, amit ki is használnak becsülettel. Ha lehet hinni (szerintem igen) a borítóra nyomtatott "utómunkálatok nélkül" feliratnak, akkor csak egyetlen dolgot tehet a zeneszerető ember: megsüvegeli Amerika egyik új kedvencének élő teljesítményét.

Elismerem, nem könnyű nyakas metal warriorként lelkendezni az anyagról, de ha szívünkre tesszük a kezünket, hibát sem nagyon tudunk felemlegetni a produkcióban. Egy rakás pénzzel a hátuk mögött ráadásul, simán megengedhették maguknak, hogy pazarlóan gazdag látványvilágú (lángcsóvás, robbanásos), lenyűgöző, sokkamerás, fejletépően megszólaló koncertet adjanak. Nem is hagyták ki a ziccert.

Ha hétszer bosszulnak is meg a kijelentésemért, egészen a Manowar-táborig kiáltom: tessék odafigyelni a zenekarra, mert ez metal, és egy cseppet sem false!

Túrisas

Szokásos mustra, inkább csak megszokásból a helyi, szerény kínálatú könyvesboltban. Hopp, ez néhány napja még nem volt itt! Különösebb izgalom nem vesz erőt rajtam, hiszen tipikus, negyedosztályú bootleg megjelenés. Elektromosságtól rezgő koponya. - Köszi! Az ilyeneket a beépített ínyenc-automatikám azonnal lapozza is tovább, merthogy ne engem akarjanak már palira venni, az ömlesztve árult, "low budget" szarjaikkal.

Na, csókolom, mentem is. Egyébként, ha már Megadeth, kitartás, decemberben jön az új koncert DVD, a Gigantour San Diego-i állomásán felvett bulival, és végre látható Chris Broderick gitáron!!! Akkor meg mit akar itt a kezeim között ez a nem is tudom mi?!

Micsoda? Ez live on stage, ráadásul 2008. május 20-án, San Diego-ban rögzítve, Chris Broderick-kel? Na nem! Ez valami vicc! Az majd csak decemberben jelenik meg "Blood In The Water" címmel, és nyilvánvalóan nem ilyen fapados kiállításban. Mindegy, ennek a végére kell járni, hál' Istennek, az ömlesztett anyagok olcsóba kerülnek. Vegyük csak meg, legföljebb ráfaragunk.

No kérem! Megnéztem. Ez minden bizonnyal a decemberben esedékes, hivatalos anyag, Mustaine-t és a Megadeth Management-et valahogy megkerülő kiadása, extrák nélkül, csak sztereo hanggal, de kitűnő minőségben. Ugyanakkor érdekes, hogy azért ezt nem a piacon árulták, leterített pokrócról, hiszen Showtime néven felvállalt kiadója is van, ráadásul minden nagyobb CD-üzletből, netes áruházból is megrendelhető, már 3000 pénzért. Én ráadásul még ennél is olcsóbban vettem. Ki érti ezt?

Másfél órás, sokkamerás, gigakoncert, óriási formában játszó zenekarral és Broderick-kel, aki úgy néz ki, és úgy gitározik, mint egy rock isten! A Megadeth talán még soha nem volt ennyire feszes. A legutóbbi, Buenos Aires-ben készült - nem gyenge - koncertanyagot, a közönség lelkesedését leszámítva, ez mindenben felülmúlja.

Lehet, hogy nem szép dolog, de én ezzel be fogom érni. A sztereo hang is dörren eléggé, az extrákat csak egyszer nézem egyébként is, így a "Blood In The Water" DVD-t a mai napon, már beszerzett anyagnak nyilvánítom.

Jó lenne, ha Mustaine azért kommentelné, hogy ez miként történhet meg, elvileg hivatalos úton. Vagy bárki, aki tudja a választ.

Túrisas

Ifj. Tornóczky Ferenc a Kőbányai Zenei Stúdió virtuális padsoraiból, szinte üstökösként csapódott be a legnagyobb hazai hard rock és blueslegendák közé, ahol rövid idő alatt meghatározó dalszerzővé és gitárossá is tudott válni, elsősorban érett, intelligens játékának és az otthonról hozott globális zenei látásának köszönhetően. A vele kapcsolatos legfontosabb tudnivalókról faggattam a gitárost, rövid időre megtörve és megszakítva a Mobil próbatermi lendületét.

RI: Az ifjabb jelölés nem véletlen, aki figyelmesen olvas bennünket, itt, az újságban is többször találkozhatott már édesapád nevével.

TF: Igen, édesapám is zenész, gitártanár. Szerencsésnek tartom magam, hogy az ország legjobb gitártanárához "kerültem". Világ életemben csak tőle tanultam, és tanulok a mai napig. Kellőképpen szigorú és célratörő, de mindezt a legkisebb kényszerítés nélkül tette és teszi. Talán a családi indíttatást nézve meglepő, de az édesapámról elmondottakat ugyanakkor alátámasztja, hogy 16 éves koromig elkerült a zeneművelés. Kaptam ugyan egy gitárt gyerekkoromban, de nem tetszett, nem izgatott különösebben, így nem is erőltették. Aztán a 90-es évek elején jött a Guns n' Roses és a Metallica, én pedig elkezdtem foglalkozni komolyan a gitározással. Így rövidesen a Póka Egon féle Kőbányai Zenei Stúdió növendéke lettem, ahol édesapám is tanít.

RI: A kőbányai évek után pedig viszonylag gyorsan, már legendás magyar blues és rockcsapatokban hallhattuk a játékodat. Valóban ennyire sima volt az út? 

TF: Tulajdonképpen igen, meglehetősen hirtelen, különösebb előzmények nélkül léptem be a profi világba. Egy szemeszter végén a zeneiskola növendékeiből alakult egy kvartett, amellyel egész nyáron zenéltünk a Balaton körül, ide-oda ingázva. Ez a profivá válást megelőző egyik legnagyobb iskola volt, zenekari, színpadi rutint tekintve. A következő tanévben pedig egy kötelező zenekari gyakorlat alatt – erre határozottan emlékszem – Egon felfigyelt egy szólómra. Néha ilyen apróságon dőlnek el a nagy dolgok, akkor és ott nagyon elkaptam a hangulatot. Rá néhány napra már szólt is, hogy volna-e kedvem csatlakozni a Deák Bill Blues Band-hez. Három évig maradtam, nagyon jó közösségben, óriási bulikat nyomtunk, amikor egyszercsak szólt Bill, hogy ebben a formációban megszűnik a csapat. Nem nagyon értettem, előzmények nélküli volt a döntése, de elfogadtam, és a mai napig is nagyon jóban vagyunk. Ha hív, most is bármikor szívesen megyek kisegíteni őket.

Az Alkonost a halottak birodalmának félig asszony, félig madártestű istennője. Isten (istennő pláne) ugye nem lehetek, félig asszony és egészen madár viszont igen. Előbbihez csupán csipetnyi szabadelvűség, elhatározás és plasztikai beavatkozás szükséges, utóbbi pedig önmagánál fogva (latae sententiae), szükségszerűen bekövetkezik, ha ezredjére is bekajálom azt a maszlagot, hogy hiteles pogány (jelen esetben tatár) folkmetal zenét hallgatok.

Nem hiszem, hogy az egyetlen és közös ősanyánk az oka, hogy a származási ország karakteres népzenei hagyományai ellenére, kezdenek lassan ipari mennyiségben, kaptafára készülni a stílus lemezei, leszámítva egy-két valóban hiteles és ügyes előadót. Pörgő kétlábgép, hörgés, áriázó énekesnő, szinti aláfestés, kamufolk dallamok - és nagyjából meg is vagyunk.

Nézegetem az Alkonost cirill betűs borítóját, és önkéntelenül is eszembe jut Vlagyimir Iljics Uljanov, azaz Lenin elvtárs, a népek halhatatlan vezére (helyett vadásztrófeaként kitömött és vásári látványosságként közszemlére tett cárgyilkos). Mennyire örülne, ha látná, hogy a többre érdemes tatárok, önként belesimulnak a nagyfene nemzetköziségbe, és az egyéni, nemzeti ízek hangsúlyozása helyett, internacionalista folk metalt tolnak.

Aki nagyipari fogyasztó, az szerezze be ezt is, mert semmivel nem jobb, nem rosszabb, mint sokszáz társuk.

Túrisas

Hú, de szégyellem magam! Tolnától Baranyáig, valamint a két sarkkör között keresem-kutatom az instrumentális gitárosok anyagait, immáron hosszú évek óta. Azt gondoltam, hogy amennyire lehetséges, képben is vagyok, különösen, ami kishazánkat illeti. Erre tessék! Itt egy ismeretlen srác Mátészalkáról, és olyan anyagot tesz le az asztalra, hogy lefostam a bokám, de erre még visszatérek.

Vagy az is lehet, hogy nem csupán az én szégyenem, hogy ilyen tehetségeket hagyunk csaknem teljes névtelenségben vergődni? A valóságsós Pongó Pigmeus "nagyszabású" rap-operájának (sic!) anno hírértéke volt, mielőtt visszasilányodott volna természetes közegébe, a szánalmas tehetségtelenek közé, győzi és pákó (köznevek) még éppen nem tananyag, Király Istvánról azonban én most hallok először, ráadásul úgy, hogy – legalábbis eddig azt hittem – valamennyire képben vagyok a magyar rockgitáros színteret illetően.

István 6 éves korában ismerkedett meg édesapjának köszönhetően a hangszerrel, amiért a mai napig hálás neki, most már velem együtt.  A szerzői kiadásban megjelent lemez tíz, egyenletesen magas színvonalú felvételt tartalmaz, és túlzás nélkül állíthatom: minden tekintetben, abszolút világszínvonal, amit itt hallunk. Sok szakmában jegyzett gitáros sem tudja felvenni instrumentális lemezét igazi hangszerekkel (leginkább dobokkal) és zenészekkel, csupán egyedül ügyeskedi össze otthon a házistúdióban. Király István igazi muzsikusokkal (de még milyenekkel!) dolgozott a Tom-Tom Stúdióban, ahonnan sikerült kijönnie nemzetközi tekintetben is versenyképes hangzású első szólólemezével.

Koncerteken Vai, Satriani, Greg Howe, MacAlpine számokat is játszik, itt a saját dalokon én elsősorban Richie Kotzen és Andy Timmons hatását érzem. Hihetetlen dallamérzék, érzéssel megfogott hangok, csodálatos, élő, lélegző, nem eszetlenül túlvezérelt gitársound, tíz, átgondolt, kiérlelt, technikailag is lenyűgöző kompozíción keresztül. A húzós groove-ok és csipetnyi funky íz ellenére igazi rockzene ez, amely immár visszavonhatatlanul ott figyel az év végi listámon.

Zenészek, de inkább hangtechnikusok által jólismert a "barna hang" keletkezésének és létezésének teóriája. Lényege, hogy egy bizonyos frekvencián a hang, amennyiben megegyezik a szervezet (pl. bélrendszer) saját rezgésszámával, fiziológiai folyamatokat indíthat el. Röviden: István! Én ettől most beszartam.

Túrisas

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.narniaworld.com
myspace.com/narniaofficial

Amikor belehallgattam a Narnia legújabb lemezébe, csak pislogtam, mert az utóbbi időben kicsit lemaradván a banda körüli történésekről, fogalmam sem volt, hogy az alapító-énekes, Christian Liljegren angolosan távozott és helyette egy brazil származású (miért nem vagyok meglepődve?), aranytorkú énekes, egy bizonyos Germán Pascual (Mind's Eye: The Afterglow, 1994) énekel. De hogy! Liljegren mindeközben az Audiovision csapatával próbálkozik és Rivel Records nevű kiadóját éppen átkeresztelte (szó szerint!) a beszédesebb Christian Music Sweden névre.

De nem az énekescsere okozta az egyetlen meglepetést. Kiderült, hogy maradtak ugyan a nyíltan keresztény hit által ihletett szövegek, de odalettek a tipikus neo-klasszikus zenei elemek, sőt Carl Johan Grimmark gitáros változatlan és domináns szereplése ellenére gyakorlatilag nyomtalanul eltűntek az Yngwie-t másoló szélsebes tekerések is. Helyettük vannak bika power riffek és kifejezetten modern hangvételű virga szólók. A Narnia szépen csendben, szinte lopva stílust váltott; a neo-klasszikus Malmsteen iskolából átjelentkezett a progresszív díszekkel megfejelt power metált játszó együttesek közösségébe.

Lehet, hogy ebben a közegben érdemi múlt nélküli jövevénynek (newcomer-nek) számítanak, de sem megilletődés, sem bizonytalankodás nem érezhető a teljesítményükön. Persze sokat látott, rutinos zenészekről van szó, akiknek mellkasát majd szétfeszíti a bizonyítási vágy. Amikor betettem a lemezt a lejátszómba, kelletlen kötelességtudat, maximum halovány, lagymatag érdeklődés vezérelt. Aztán csak hegyeztem a kagylóimat, hogy végül csalódottan vegyem tudomásul, ez a piszkos jól sikerült album mindössze 42 perces! Elhallgattam volna még egy kicsit. Még szerencse, hogy egy gombnyomás és újra elindul a lejátszó...

Tartuffe

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.eliasviljanen.com
myspace.com/eliasviljanen

Zenészek:

Elias Viljanen - gitár
Henrik Klingenberg - billentyűk
Jari Kainulainen - bőgő
Tomi Ylönen - dobok

A "Tűzszívű" (Fire-Hearted) már Elias "E.Vil" Viljanen harmadik szólólemeze a "Taking The Lead" (2002) és a "The Leadstar" (2005) után, amelyek még a Lion Music-nál jelentek meg. Az új kiadóhoz igazolás nem járt együtt stílusváltással, sőt a Sonata Arcticá-ba való 2007-es beintegrálódás sem okozott különösebb változást. A korábbi kísérletekhez képest talán a két énekes szerzemény megjelenését lehet újdonságként értékelni. Az azonban már borítékolható, hogy a Sonata Arctica stabil rajongói tábora miatt ezt a lemezt nagyobb figyelem fogja kísérni; annak ellenére is, hogy alapvetően másfajta zenéről van szó, mint amihez a fanok hozzászoktak.

A "Kiss Of Rain" című nótában Tony Kakko, a Sonata Arctica pacsirtája előveszi a jellegzetes Klaus Meiné-s (Scorpions) hangszínét, míg a másik énekes dalban ("Last Breath Of Love") Marco Hietala  hozza a Nightwish-ben tőle megszokott formát. Egyéb közreműködők is szerepelnek a lemezen: Jaan Wessman fretless bőgőn ("Beautiful Piece", erős Steve Vai-os beütésekkel) és Mikko Sirén (Apocalyptica) dobokon ("Supernatural", "Beautiful Piece", "Last Breath Of Love", "Kiss Of Rain", "Fire-Hearted" és "One Tonight").

Az albumon általában egyszerűbb, letisztult, hard rock-os számok kaptak helyet, kivéve talán a valamivel keményebb hangvételű "Cruel Groove" és "Showstopper" című szerzeményeket. Bizonyos körökben divat Viljanen-t a "finn Satriani"-ként emlegetni. Ennek talán az az alapja, hogy ő is főleg Ibanez gitárokon játszik és hallhatóan sokat sasolta a nagy Maestro oktató DVD-it, koncertjeit. Mindazonáltal Satriani egyénisége és kiugró dalszerzői tehetsége (manapság sajnos kevésbé) csak részben tettenérhető Viljanen játékában. A "Head Up High" pl. vészesen unalmasra sikeredett, az "Up To Speed" country-s hangvétele pedig egyáltalán nem áll jól (sőt nem is megy igazán) Viljanen-nek.

Mindent egybevetve ügyes kis gitáros ez a srác, de semmi kétségem sincs affelől, hogy ügyes gitárosokból egy regimentre valót lehetne összeszedni a finn rock kocsmákból. Manapság már ennél többet kell fölmutatni ahhoz, hogy instrumentális lemezekkel nevet csináljon valaki magának. És még akkor sem garantált a nemzetközi siker (lásd: Marco Sfogli, kritika itt).

Tartuffe

Kezdjük ott, hogy nagyon megveregetném a vállát a lengyel Metal Mind kiadó elkötelezett, a jelek szerint tényleg fémagyú munkatársainak. Nagyon-nagyon derék, amit évek óta fokozatos építkezéssel elért minőségjavulással tesznek a rock/metal műfaj népszerűsítéséért. Ráadásul nem is hiszem, hogy péppé keresik magukat a bolton. Egy csaknem teljesen ismeretlen, elsőlemezes angol progresszív rock csapat koncertjét profi stábbal rögzíteni és megjelentetni DVD-n nem lehet üzlet.

Tény ugyan, hogy a Metal Mind termékei egy kaptafára készülnek, ráadásul majdnem minden koncertkiadványukat ugyanabban a katowicei színházban (Wyspianski Theatre), ugyanabból a kameraállásokból veszik fel, de ez számomra semmit nem von le a lengyelek érdemeiből.

Olyan szépen van fényképezve ez a koncert is (még a hangot levéve is élvezhető), olyan minőségi munka, hogy nem is csodálkozom az angolok elragadtatásán. A bookletben áradoznak a polákoknál töltött napokról és vendégszeretetről, még a büfékocsis lánynak is köszönetet mondanak kedvességéért. Fényesre volt tisztítva az angol proggerek ülepe a néhány nap alatt, amit ők egy profi produkcióval háláltak meg.

A látottak alapján szinte hihetetlen, de csupán a harmadik élő fellépése volt ez a DeeExpusnak. Bevallásuk szerint számtalan hatásból táplálkoznak Nik Kershaw (fakók már az emlékeim, de nem volt kicsit gáz az a csávó?) és az Iron Maiden végpontok által felölelt tartományban. Nem zavaróan eklektikus mégsem a zenekar, a Marillion, Rush, Porcupine Tree, Spock’s Beard zenekarok kedvelői akár új kedvencet is avathatnak, a vokálokban különösen erős DeeExpus "személyében".

Hatásos, szép, hangulatos színpadvilágítással és kristálytiszta képekkel dokumentált minőségi rockzenének lehetnek élvezői, a koncert DVD tökéletességének köszönhetően csaknem részesei is, a DeeExpus első élő felvételének leendő tulajdonosai.

Túrisas

Ha létezik lelombozó külcsín, akkor ezt a csapat, vagy inkább projekt tökéletesen megvalósította, és akkor még nem beszéltünk a névválasztásról, ami arra enged következtetni, hogy a brainstorminghoz mindösszesen 10 másodperc állt rendelkezésükre. Az elfuserált koncepción nyugvó filléres kivitelezésű, odahirtelenkedett borítógrafika (gagyi sziklaszirt fölött köröző gagyi sas) láttán, el is ment a kedvem az egésztől.

Még szerencse, hogy kötelességből megnéztem a kiadvány hátsó oldalát is, ahol viszont a látottaktól már húztam is hátrafelé az ívet, és zuhantam lefelé hídba. Göran Edman (ex-Malmsteen) ének, Anders Johansson (ex-Malmsteen, Hammerfall) dobok, Mats Olausson (ex-Malmsteen) billentyű, Per Stadin (Snake Charmer) bőgő!!! Jesszus! Há' mi van itt má'?!

Egyetlen ember volt csupán számomra ismeretlen, egy, a többiektől nagyobb képen szereplő muzsikus, tehát vélhetően a projekt agya, bizonyos Ralf Jedestedt. De miért is gondoltam volna bármi rosszra, kiváltképp, hogy egy legendás, Eddie Van Halen mintás, Kramer Baretta gitár feküdt az ölében.

Na akkor legyetek erősek!  Ralf Jedestedt a világ legnagyobb mázlistája, vagy valakinek a valakije, nem tudom, de hogy talentumok nélkül vergődve, leplezetlenül szerény képességei ellenére, ilyen zenészválogatottat tudhat maga mögött, az számomra érthetetlen. Nehezen is tudná leplezni, a második nóta végére már egyértelműen kiderül, hogy nem jogosult a piros, fehér-fekete csíkos Kramer gitár használatára, hiszen Van Halen-nel egy lapon nem lehet említeni. Legalább 50 oldalt kellene írjak, hogy a végére behivatkozhassam egyáltalán Eddie nevét.

Nem arról van szó, hogy a zenészfenomén társak után egy eszetlen, villámgyors skandináv zenész-iparost képzeltem el, és hoppon maradtam, mert Ralf egy virgakorszakán már régen túljutó, felnőtt, letisztult lehiggadt (bla-bla-bla), tapasztalt zenész, aki a technika és magamutogatás helyett mára fontosabbnak tartja a zene közös élményét. Messze nem. Ralf közepes dalszerző, aki ugyan kevés hangból építi fel szólóit, viszont irritálóan bénán és amatőrökre hajazó módon.

A többiek vannak annyira vérprofik, hogy akkor is megmentenék a lemezt, ha teljesen letörölnénk a gitársávokat, így összességében hallgatható marad a "Land Of The Free", sőt ha valaki nem osztja azon véleményemet, hogy míves gitárjáték nélkül szinte értelmezhetetlen a minőségi hard rock, még jól is járhat, ha beszerzi az anyagot. Én nagyon csalódott vagyok, azt a Kramert pedig valaki vegye el tőle!

Túrisas