Kiadó:
Limb Music

Honlapok:
www.illusionsuite.net
myspace.com/illusionsuite

Zenészek:

Bill Makatowitz - ének
Oyvind V. Larsen - gitár
Ketil Ronold - billentyűk
Dag Erik Johnsen - bőgő
Roger Bjorge - dobok

Emlékszem, hogy valamikor még 2006-ban, nem sokkal a Circus Maximus fantasztikus első albumának, a "The 1st Chapter"-nek megjelenése után olvastam egy interjút Mike Eriksen énekessel, aki azt nyilatkozta, hogy a Pagan's Mind és a Circus Maximus mellett még más izgalmas dolgok is történnek a norvég progresszív metál világában. Hivatkozott például egy nagyon tehetséges, föltörekvő fiatal bandára, az Illusion Suite-re. Akkoriban még csak egy saját kiadású EP volt elérhető "The Adventures Of Arcan" címmel (2006), amely kissé nyers, bár kétségkívül ígéretes anyagnak tűnt. Azóta szinte meg is feledkeztem a csapatról.

Ilyen előzmények után érthető, hogy amikor váratlanul kezeim közé akadt a hivatalosan csak augusztus 7-én megjelenő debüt anyag, erőt vett rajtam az ilyenkor szokásos izgatottság. Nem titok, hogy fanatikus rajongója vagyok a norvég progresszív zenekaroknak, és az Illusion Suite szinte olyan, mintha a Circus Maximus kistesója lenne (a Haugen fivérek és Eriksen már az EP fölvételén is segítették a tehetséges honfitársakat). Stílusban, dallamvilágban, zenei megközelítésben nagyon közel állnak a CM-hez, talán túlságosan is közel, amit csak fokoz, hogy Bill Makatowitz hangja kísértetiesen hasonlít Mike Eriksen-ére. Bill egyébként nagyon komolyan készülhetett a világközönség előtti bemutatkozásra, mert korábbi teljesítményéhez képest érezhetően sokat fejlődött. Néhány dalban egy-két sor és refrén erejéig (szerencsére csak diszkréten) kisegíti egy bizonyos Isabel nevű hölgyemény is. Részemről ennyi elég is a női vokálokból.

A lemezen egy az egyben hallható a 2006-os EP teljes anyaga (4 nóta, köztük az epikus hangvételű, 15 perces "The Adventures Of Arcan"-nal), de szerencsére teljesen új fölvételekről van szó, újrakeverve Marcus Teske németországi stúdiójában (Basement Studio). A vadi új dalok szerintem jobban sikerültek és ez vérmes reményekre jogosít föl a zenekar jövőjét illetően. A "The Wire" igen erős kezdés; kicsit karcosabbra vették a figurát (ez vonatkozik Bill hangjára is) és a továbbiakban is ezt a vonalat lenne érdemes követni. Az "A Ghost From The Past" szakasztott olyan, mintha csak a CM "Isolate" lemezéről maradt volna le (2007, kritika itt). A "Scarlet Skies" videóját pedig meg lehet skubizni técsűn (itt).

A norvég progresszió rajongói között az Illusion Suite aratni fog; ideális vigasz addig, amíg a CM új lemeze megjelenik (a szájberpletyka szerint még ebben az évben, de én kétkedem). Már régóta egy közös Pagan's Mind, Circus Maximus turnéról álmodok, hátha elhozzák magukkal az Illusion Suite-et! Milyen ütős egy koncert lenne mán!? Álmodozás közben pedig tovább ízlelgetem a "Final Hour" komplex, de szerethető szerzeményeit. Ki tudja? A végén még fölkéreckedik igyenöst a Top 10-be!

Tartuffe

Kiadó:
Sleaszy Rider Records

Honlapok:
www.theodoreziras.com
myspace.com/theodorezirasguitar

Még meg sem szokhattuk a görög gitárfenomén új, progresszív arculatát (lásd: "Hyperpyrexia", 2007, kritika itt), Ziras, úgy tűnik, máris föltartóztathatatlanul elindult az "el-vinniemoore-osodás" útján. Az egykor szinte tisztán neo-klasszikus stílusú gitáros, előbb a határozottan progresszívebb témák felé fordult, most pedig egyre erősebb fúziós ingerenciákat mutat. Nem egy nóta, például az "O.K." – úgy, ahogy van – szerepelhetne az új Vinnie Moore lemezen is (itt).

Természetesen tudatos váltásról van szó; Ziras nemrég egy interjúban azt nyilatkozta: "Elérkezett az ideje, hogy új skálákat és modalitásokat használjak, miközben új groove-okkal és ritmikai megoldásokkal kísérletezzek." Ehhez a "fölfrissített" zenei irányvonalhoz új alkotótársakat keresett, így a 4-es területre három nemzetközileg is elismert, kiváló muzsikus: Marco Minnemann dobos (Paul Gilbert), Alex Argento billentyűs (Shadrane) és Kyle Honea bőgős kísérte el. A 2007-es lemezen Derek Sherinian is igen jól csűrte-csavarta, de Alex Argento abszolút favorit nálam, így szinte jobban várom, élvezem az ő szólóit, mint Ziras mester tekeréseit (ezúton nyújtom be sürgető igényemet egy új Alex Argento és Marco Sfogli koprodukcióra!).

Sajnos a lemez összességében gyöngébbre sikeredett, mint a valóban nagyon süti (noha némileg önállótlan) "Hyperpyrexia".  Az egész kicsit erőltetett benyomást kelt, elődjénél kevésbé emészthető, jóllehet vannak rajta kiváló szerzemények.  Ezúttal is azok a számok jöttek be, amelyekben helyenként szerepet kapnak bizonyos keleti motívumok: ilyen pl. a "Blasphemy" vagy az  "Irredenta", de változatos, kellemes hallgatnivaló az "A New Sunrise" is, ami sajnos nem mondható el a végére odabiggyesztett rendkívül sablonos és lehangoló Mozart-féle Török induló (Marcia alla turca) utánérzésről.

Tartuffe

Bármilyen kínosan is érinti az embert, olykor elkerülhetetlen, hogy emberi, szakmai hitelességének megőrzése érdekében önkritikát gyakoroljon. Úgy is mondhatnám: A kritikus, amennyiben önmagát kritikálatlanul szemléli, akkor kritikái egy idő után kritikán alulivá válnak. Szóval itt van ez az idei DGM lemez. A megjelenéskor megjelent kritikámban megjelent egy csomó marhaság  (na, jó, ezt most befejezem!). Becsületesen meghallgattam  jópárszor az albumot, majd írtam egy felemás értékelést. A pozitív oldalról: "zeneileg kikezdhetetlen: dögös riffek, kellő dinamika, káprázatos szólók, mi szem-szájnak ingere", valamint dicsértem a pazarul teljesítő Mularoni-Casali (gitáros-billentyűs) duót, de tettem néhány olyan kijelentést is, amelyekről utólag nem tudok mást mondani, mint hogy elhamarkodottak voltak. Össze-vissza beszéltem hideg profizmusról, meg hiányérzetről, de még azt sem általlottam leírni, hogy: "a többszöri alapos hallgatást követően sem tudok fölidézni egyetlen dallamfoszlányt sem." (lásd itt)

Most itt, ezen a fórumon, a világháló (valószinűleg inkább csak szűk olvasótáborunk) teljes nyilvánossága előtt megkövetem a DGM-et és mindazokat, akiket február 24-i posztommal megtévesztettem. A "FrAme" biztos befutó az idei TOP 10-es listán, és erre a fölismerésre nem utolsósorban éppen az év elején is kirobbanó kezdésként aposztrofált "Hereafter" című nóta zsenialitása vezetett el. Mentségemre legyen mondva, már akkor rámutattam, hogy "olyan zenéről van szó, amelyik csak sok ízlelgetés után érik be". Az ember mindig hagyjon magának menekülési útvonalat...

A DGM eddig sohasem látott jó formáját mutatja az ügyeletes kedvencben (megjegyzem, az alapítás óta az eredeti tagság teljesen lecserélődött). Az együttes és a dal gerincoszlopát nyilvánvalóan Mularoni és Casali párosa alkotja, róluk csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Elsősorban ők felelősek azért, hogy  (a tunéziai Myrath-tal egyetemben) a DGM számít a SymphonyX iskola legtehetségesebb, legfigyelemreméltóbb képviselőjének. Mularoni és Casali szokás szerint baráti, de azért véresen komoly párbajt folytatnak hangszerükön, és a kettejük közti zenei kölcsönhatást (ha más stílusban is) talán csak a legendás Jon Lord-Ritchie Blackmore koordináták szerint lehet föltérképezni.

A dallamfoszlányok fölidézéséről csak annyit, hogy a "Hereafter" gigászi refrénje egy hete olyan szinten költözött bele a fejembe, hogy legföljebb a hippokampuszommal, azaz a halántéklebenyemmel együtt lehetne eltávolítani. Végül itt egy técsű (youtube) link, beszéljen a szerzemény magáért!

DGM: Hereafter

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.mindkey.it
myspace.com/mindkey

Zenészek:

Aurelio Fierro Jr. – ének
Emanuele Colella – gitár
Dario De Cicco – billentyűk
Andrea Stipa – dobok

Ezek a nápolyi srácok már régóta próbálkoznak (még 1999-ben alakultak), de nagyon rájuk járt a rúd. Első énekesük, Mark Basile, aki a dalszerzésben is jócskán kivette a részét, kilépett még az első lemez megjelenése előtt (Journey Of A Rough Diamond, 2004). Basile azóta a műfaj olasz zászlóshajójával, a DGM-mel elkészítette a "FrAme" című igen ütős albumot (lásd itt).

A Mind Key szerencsére gyorsan talált magának még egy zseniális énekest, és még Nápolyt se kellett elhagyniuk. Aurelio Fierro Jr. egy valódi csiszolatlan gyémánt (rough diamond), hangja olykor Jorn-ra, olykor Oliver Hartmann-ra emlékeztet. De ő sem tudott nagyon belemelegedni a közös munkába. A 2006-os "Habemus Poland" DVD-n (akkor sem nagyon értettem, hogy egy egylemezes bandának miért kell DVD-vel előrukkolni) például Giorgio Adami énekelt (itt). Azóta Fierro visszatért, és a "Pulse For A Graveheart"-ot már vele vették föl.

Ezúttal több neves zenészt is bevontak a munkálatokba. Egy szám erejéig (Graveheart) vendégszerepel Tom Englund (Evergrey), a "Citizen of Greed"-ben billentyűzik Derek Sherinian (Alice Cooper, Dream Theater) és a "Now Until Forever"-ben penget egyet Reb Beach is (Winger, Whitesnake). A lemez fölvételeit és keverését a Pink Cream bőgőse, Dennis Ward végezte, aki többek között a Place Vendome és az Angra lemezein is dolgozott már.

A második album egyértelműen jobb lett, mint a debüt anyag. Természetesen maradt az erős Dream Theater fölhangokkal operáló progresszív metál stílus, de a dalok valahogy jobban összeállnak. Úgy látszik a folyamatos ide-oda cserék a talján progresszív világban (a Mind Key énekese ment a DGM-be, a DGM énekese ment az Astrába, a Rhapsody Of Fire énekese ment a Vision Divine-ba, a Vision Divine énekese ment a Killing Touchba, stb.) megmozgatták az állóvizet, fölrázták a zenészeket és gyakorlatilag mindenki (kivéve talán a Vision Divine-t) jobban teljesít, mint azelőtt.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Zenészek:

Chandler Mogel (Talon) - ének
Bob Katsionis (Firewind) - gitár, billentyűk
Tony Kash - gitár
Jason Mercury - bőgő
Mark Cross (Firewind, Helloween, Kingdom Come) - dobok

Talán illetlenség egy olyan lemezről július elején írni, amelyik hivatalosan csak augusztus 28-án jelenik meg Európában (az USÁ-ban még később, szeptember 13-án), de tudomásul kell venni, hogy az internetes letöltések korát éljük (persze nem én voltam!). Mindazonáltal érdekelne annak a technikája, hogy bizonyos lemezek a megjelenés előtt hónapokkal miként kerülhetnek föl a világhálóra, míg mások már régen a boltok polcain figyelnek, mire valaki (csúnya rossz bácsi) úgy határoz, hogy másokkal is megosztja (ld. a Vindictiv legutóbbi lemeze).

Akárhogy legyen is, az Outloud mindenképpen érdemes arra, hogy jó előre fölhívjam rá nem túl népes olvasótáborunk figyelmét. A projekt a szerencsére nyughatatlan természetű Bob Katsionis agyából pattant ki, akit megihlettek szemtelenül fiatal gitár-tanítványának, Tony Kash-nek (eredeti és egy átlag halandónak valószínűleg kimondhatatlan görög neve ismeretlen) dögös hard rock riffjei. Ők ketten osztoznak a nyolcvanas évek aréna rock bandái iránt érzett szentimentális vonzalomban, így elhatározták, hogy összehoznak egy hamisítatlan rádióbarát, dallamos hard rock együttest. Ehhez meg is találták New York-ban Chandler Mogel személyében az ideális énekest, akivel Katsionis még az amerikai Firewind turnén futott össze. Az album producerelését Bob Katsionis vállalta magára és a hagyományos jammelések közepette megírt dalokat végül az ismert hangmérnök, Tommy Hansen keverte a dániai Jailhouse Studióban.

A lemezt hallgatva olyan érzése támad a hallgatónak, mintha a zenészek átaludták volna az elmúlt kb. 20 évet (pedig egyikük-másikuk akkor még bizonnyal hátulgombolós volt), nem komorultak volna el a 90-es években, és nem szigorodtak volna meg a utóbbi évtizedben. Könnyed, vidám, dallamos hard rock himnuszok sorjáznak a lemezen, amire annak idején a stadionnyi tömeg első soraiban tucatnyi kamaszlány mutogatta volna pőre emlőit pattanásos arcú barátjuk nyakában egyensúlyozva. Ennél a mentális képnél nem tudom jobban kifejezni azt az életérzést, amit az Outloud-nak sikerült tökéletesen elkapnia. Nincs itt szó világrengető szándékról, művészi vallomásról, zászlóbontó zenei kiáltványról. Csak szórakozni és szórakoztatni akarnak, és ez a mai világban nem is olyan könnyű. Az utóbbi idők egyik legszimpatikusabb hard rock jelensége...

Tartuffe

Csak hogy Tartuffe egyre nyomasztóbb hegemóniáját megtörjem, jelentkezem néhány sorral, a leggyorsabban megírható kategóriát választva. Munkahelyi, családi, egyéb elfoglaltságok miatt most tehát lapítok, de a nyár egyébként is zsibbadt, beizzadós (nagyon utálom), odab@szós megjelenés sincs sok, ezért összességében igazoltan vagyok távol.

Cserébe viszont itt egy drágakő nektek, éppen tegnap alázott hosszú idő után újra a teraszon, az iPod kihangosító iPig malackámban. (Disznó módon röfög.)  

Az instrumentális (gitár)zene a rockzenekedvelők hierarchiájában az énekes produkciók mögött van, ezt kár lenne tagadni, mégis azt mondom: ha valaki ilyen ízzel és érzéssel fog meg minden egyes hangot egy dalban, az kifejezőbb, jelesül szívbemarkolóbb, mintha ugyanezt elénekelné.

 Norum "Another Destination" lemeze egészében nézve elég szedett-vedettre sikeredett, a "Face The Truth" zsenialitásához nem fogható, de a Europe-gitáros nem mellesleg, ebbe a dalba tényleg belegyúrta szívét-lelkét. Úgy sír a kezében végig a hangszer, hogy annak hatása alól nehéz bárkinek kivonnia magát, aki csak szőrmentén is, de valaha szimpatizált a villanygitárral.

Egy lassú, mollos, nem túl bonyolult harmóniamenet az alap, amire egy wah-wah segítségével teríti ki és teszi közszemlére a lelkét Norum. Nem a gyors futamok miatt utánozhatatlan, hanem ahogy végig uralja és a dal kiszolgálójává teszi a wah pedál használatával (rátaposás, felengedés) keltett gerjedést és egyéb elektromos zajokat. Észbontó!

Szoktatok olyat érezni, hogy zenehallgatás közben libabőrös lesz a kar? Na, akkor csekkoljátok csak le a Tecsűn!

Túrisas
 

Kiadó:
Big 3 Records

Honlapok:
ww.stryper.com
myspace.com/stryper

A történet 2007 márciusában kezdődik, amikor Brad Delp, a legendás amerikai rock banda, a hetvenes években aranykorát élő Boston énekese tragikus körülmények között öngyilkosságot követett el. Tom Scholz, a Boston gitárosa és zeneszerzője egy emlékkoncert erejéig fölkérte Michael Sweet-et, hogy álljon a mikrofon mögé. A nagysikerű előadás után, Sweet hivatalosan is a Boston tagja lett, így a több mint 30 éves zenei pályafutásukat ünneplő világkörüli turnéra már ő kísérte el a Boston legénységét. Akkori sajtónyilatkozataiban Sweet sietett biztosítani a Stryper rajongókat, hogy ezzel nem ér véget korábbi együttesével folytatott munkája, sőt a rajongók kérésére mihamarabb előrukkolnak egy "régi vágású" Stryper albummal, amelyiken újra lesznek gitárszólók és sikolyok.

Erre a bejelentésre sokak szíve földerült, főleg azoké az ősrajongóké, akik – velem együtt – a csalódás végtelenül keserű pillanatait élték át a laposkás 2005-ös lemez, a "Reborn" hallgatása közben. Amikor beizzítottam az új "Murder By Pride" névre keresztelt anyagot a lejátszómba eleinte még elégedett mosoly ült az arcomon (az "Eclipse Of The Son" húzós kezdés), de ez gyorsan lehervadt a képemről. Nagyjából a Tom Scholz vendégszereplésével följátszott Boston klasszikus, a "Piece Of Mind" után a lemez úgy ereszkedik a padlóra, mint az erősködő helyi vagány, aki gyanútlanul belegyalogolt egy Klicskó pofonba.

Talán éppen a Boston turné vezette Sweet mestert arra, hogy korábbi ígéretével ellentétben ne annyira a 80-as évek hősi hajmetál korszakához térjen vissza, hanem még tovább tekerve visszafelé az idő kerekét, a 70-es évekből merítsen ihletet. Alig található itt olyan dal, amelyik fölfért volna valamelyik Stryper klasszikusra (To Hell With The Devil – 1986, In God We Trust – 1988). Ez alól talán a "4 Leaf Clover", a címadó "Murder By Pride", vagy esetleg az "Everything" kivétel. Bezzeg sorjáznak a lityi-lötyi, balladának sem mondható középtempós dalok, amelyek több rokonságot mutatnak a Uriah Heep-pel, mint akármelyik 80-as évekbeli keresztény glam rock himnuszukkal.

Túl komolyra, kevésbé életbőre sikerült ez a lemez, ennek oka talán az, hogy Michael Sweet feleségét, Kyle-t 2007 februárjában petefészek rákkal diagnosztizálták, és hosszú szenvedés után ezév márciusában el is temették. Természetesen mélyen együtt érzek Micheal Sweet-tel, de ez nem akadályoz meg abban, hogy kimondjam: a "Murder By Pride" jobb mint közvetlen elődje, de ha az igazi Stryper-re vagyok kíváncsi, ezután is inkább az általam favorizált "Against The Law"-t (1990) vagy a "Live In Puerto Rico: Greatest Hits" DVD-t (2006) veszem elő (kritika itt).

Tartuffe

Kiadó:
G.O.D. Records / Twilight

Honlapok:
www.ras-dawn.com
myspace.com/rasdawnmetal

Zenészek:

Olaf Reimann - ének
John Schmitz - gitár
Marek Schoppa - gitár
Martin Balthes - bőgő
Marco Freimuth - dobok

Amint az a zenészek nevéből könnyen leszűrhető, Rá isten hajnalának hírnökei nem a Nílus-deltából, hanem a rajnavidéki Koblenz-ből származnak. Az együttes 2001-ben alakult és az "At The Gates Of Dawn" még csak a második lemezük. Azt már az elején elkotyoghatom, hogy ezúttal sikerült fölszívni magukat és az első albumhoz képest (Scales Of Judgment, 2006) egy érettebb produkcióval előállni.

A Ra's Dawn zenéje igazi germán power metál a Brainstorm és a Mystic Prophecy stílusában, de némi szégyenlős billentyű kísérettel és helyenként egy-két progresszív csavarral. A két gitáros nagyon  szilárd, fejszaggató alapokat biztosít (és szólókban sem teljesít rosszul); ezt fejeli meg az erőteljes ének, tipikus germán refrénekkel és az elmaradhatatlan bekiabálós kórusokkal. Olaf Reimann hangja tulajdonképpen nem rossz, de a dallamai számomra elég egysíkúak. Sok tekintetben a Tomorrow's Eve frontemberét, Martin LeMar-t juttatja eszembe, akinek torkában ugyan hatalmas erő lakozik, de hiányolom belőle az érzelmi dimenziókat.

Sajnos a banda névválasztása által sugallt keleties beütések elég ritkák a lemezen; e szempontból kivétel pl. az "Osiris" és "The Dawn Of Ra", s talán nem véletlen, hogy pont ezek jönnek be a legjobban. Egyébként az a benyomásom, hogy valahogy az egész zenét a dinamika uralja, és a finomságok sokszor hiányoznak, vagy elsikkadnak. Az egész sokkal meggyőzőbb lenne, ha átesne egy alapos finommechanikai hangoláson. A lemez legígéretesebb kompozíciója egyértelműen a monumentális záró nóta, a "The Dawn Of Ra". Ez a közel 23 perces dal mind közül a legprogresszívebb, legmerészebb vállalás.

A Tomorrow's Eve-nek nagyon össze kell szednie magát, mert a Ra's Dawn-ban versenyképes vetélytársra talált. Persze valószínűbb, hogy vetélkedésről szó sincs, annak ellenére sem, hogy egyértelműen ugyanazt a közönséget célozták meg.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.transatlanticweb.com
myspace.com/transatlanticprog

Vannak dolgok, melyek mellett nem lehet szótlanul elmenni, még akkor sem, ha már nem számítanak kifejezetten kurrensnek. Ilyen a Transatlantic 2003-as "Live In Europe" DVD-je is. Az igazi szupercsapatot Neal Morse (Spock's Beard) és Mike Portnoy (Dream Theater) hozta össze 1999-ben Pete Trewavas (Marillion) és Roine Stolt (Flower Kings) közreműködésével. E nevek hallatán még az is hegyezni kezdi a fülét, aki csak szőrmentén foglalkozik a progresszív rock műfajjal. A DVD kicsit megkésett értékelésének oka elsősorban az, hogy csak most sikerült beszerezni a koncertfölvételt (nekünk ugye a kiadók nem küldenek promó anyagot; szégyelljék magukat!). Ugyanakkor van a dolognak aktualitása is, mivel hosszú hallgatás után az együttes új stúdióalbum kiadására készül, ami – ha minden jól megy – még ezév végén megjelenik.

A két DVD-t is tartalmazó szett fölvételei a Transatlantic "Bridge Across Forever" című albumának európai turnéján készültek 2001. november 12-én, a 013 Club-ban, a hollandiai Tilburg-ban. A hangmérnöki munka kifogástalan, de az operatőrök sokszor bizonytalankodnak, lemaradnak az akciókról, a fényképezés hagy némi kívánnivalót maga után. A színpadkép pedig túlságosan egyszerűre sikeredett, biztos úgy voltak vele, hogy itt a sztároknak kell csillogni-villogni, nem a reflektoroknak. A bónusz DVD tartalmaz néhány pluszt, pl.  a "Shine On You Crazy Diamond" című Pink Floyd klasszikus érdekes földolgozását, valamint egy Roine Stolt által készített dokumentumfilmet a turnéról. Sajnos a DVD bizonyos navigációs kihívásokkal is küzd, de ez legföljebb bosszúságot okoz, minőségi esést nem.

Bár a koncert több mint két órás, a Transatlantic-ra jellemzően mindössze hat epikus hosszúságú kompozíció fért rá. Egy alkalommal Neal Morse gunyorosan meg is jegyzi, hogy aki rövid, fogós slágereket jött hallgatni, az nyilvánvalóan rossz helyre jött. Az együttes tele van Beatles fanatikussal, ez Neal Morse-ról és Mike Portnoy-ról biztosan elmondható (ők ketten még egy tribute bandát is összehoztak Yellow Matter Custard néven). Ennek tudható be, hogy a "Suite Charlotte Pike" című nótát gyakorlatilag a Beatles legendás "Abbey Road" albumának szinte teljes B oldalát fölvonultató zenei turmix-szá formálták át. Akármilyen jópofa a dolog, szerintem ez a DVD mélypontja, mivel nagyon kevéssé illik a Transatlantic saját szerzeményei által megteremtett zenei hangulatba.

Aki ismeri Neal Morse munkásságát a Spock's Beard-ből és az azóta szólóban kiadott lemezekről, annak gyorsan lejön, hogy a zeneszerzést túlnyomórészt ő vállalta magára. Talán túlságosan is "belakja" ezt a zenét stílusával, jellegzetes dallamaival. Személy szerint én ezt nem igazán bánom, mert lelkes fogyasztója vagyok a Morse "termékeknek", de amikor a turné megtámogatására fölkért Daniel Gildenlöw (Pain Of Salvation) néha elereszti a hangját, óhatatlanul is azt kívánom, bárcsak ő énekelte volna föl az egészet. Gildenlöw egyébként univerzális zseni, végig bámulatos alázattal és zenei kompetenciával szolgája az előadást, hol énekel, hol gitározik, hol billentyűzik…

Ezért most biztos sokan leírnak, mint műveletlen, epés kritikust, amolyan zenei sarlatánt, de meggyőződésem, hogy a banda gyenge láncszeme Roine Stolt. Lehet, hogy kiváló zeneszerző (bár nekem személy szerint a virágkirályok közül jobban bejön Jonas Reingold, aki a Karmakanic-kal egyenesen a céltábla közepébe trafált), mindazonáltal még Neal Morse-t is jobb gitárosnak tartom nála. Ez van, lehet pocskolni…

Mivel a DVD-n jobbára közel fél órás változatos, összetett dalok hallhatók, nehéz lenne akár egyet is kiemelni közülük. Talán éppen a legrövidebb nóta talált leginkább szíven. A megörökített koncerten a "We All Need Some Light"-nak (ez egyébként szerepel Neal Morse legutóbbi DVD-jén a "Sola Scriptura & Beyond"-on is) különleges aktualitást és érzelmi töltetet ad, hogy mindössze két hónappal a 2001. szeptember 11-i New York-i tragédia után adják elő. Morse elmagyarázza, hogy Nashville-i létére ezért vett föl egy NY föliratú pólót.

A "Live in Europe" alapos kiértékelésénél és rongyosra hallgatásánál nem nagyon tudok elképzelni jobb módszert arra, hogy valaki kellőképpen rágyúrjon a következő Transatlantic CD-re.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut / SPV

Honlapok:
www.iq-hq.co.uk
myspace.com/iquk

Zenészek:

Peter Nicholls – ének
Mike Holmes – gitár
Martin Orford – billentyűk
John Jowitt – bőgő
Andy Edwards – dobok

Nem is olyan régen írtam a Pendragon legfrissebb DVD-jéről (itt), amelynek kapcsán megjegyeztem, hogy a neo-progresszív brit rock műfaján belül engem leginkább a Marillion (mostanában sokkal kevésbé), az IQ és az Arena tudnak igazán megérinteni. Hosszas keresgélés után végre eljutott hozzám az IQ 2006-os "Stage" DVD-je, így kézenfekvő volt, hogy némi (több mint 2 éves) késéssel erről is írnom kell egy élménybeszámolót.

A két DVD-nyi anyagot a rendkívül jól sikerült "Dark Matter" (2004) album turnéján rögzítették; az első lemezen egy USA buli látható-hallható (Nearfest, Betlehem, PA – 2005. július 9.), a másodikon pedig egy német fesztivál-előadás (Burg Herzberg – 2005. július 16.). Sajnos a második lemez semmi újat sem nyújt az amerikai koncerthez képest, sőt annak gyakorlatilag egy diétás változata. A játékidő összesen kb. 260 perc (olyan extrákkal, mint pl. egy "Stage and Screen" featurette), de ebből csak 1 óra 50 perc maga a Pennsylvania-i gig.

A vizuális élmény (fényképezés) kifogástalan. A "Dark Matter" album borítójának megfelelően kék színek által uralt egyszerű színpadképen sokat dobnak a kivetített állóképek. A hangzásra sem lehet panasz, bár az én ízlésemnek kicsit vékonyan szól Mike Holmes gitárja. Persze ez az atmoszférikus, meditatív zene talán nem is igényli a kövér riffeket. Azért – meg ne kövezzenek! – én szívesen kipróbálnám…

A szetlista az IQ több mint két évtizedes pályafutásából a lehetőségekhez mérten próbál reprezentatív válogatást adni. Andy Edwards ebben a zenei környezetben kicsit életidegen dobszólója szerencsére se nem túl gyönge, se nem túl hosszú. Peter Nicholls, a régi-új énekes hangja olyan, mintha Michael Stipe (R.E.M.) és Steve Walsh (Kansas) keveréke lenne. A varázslatos szinti alapokat biztosító (azóta távozott) Martin Orford mellett egyértelműen ő a főszereplő.

Aki kapható egy kétórás stresszmentes, pszichedelikus utazásra Pink Floyd módra, szerezze be szépen valamelyik IQ DVD-t (már van belőle négy) és/vagy vásárolja meg a legfrissebb stúdióalbumot (Frequency, 2009). Ezt sokkal magasabb színvonalon nem nagyon lehet csinálni. Erre maximum a Pink Floyd és a Marillion volt képes.

Tartuffe