Kiadó:
Kingheir Music

Honlap:
www.johnelefante.com

Ha én lennék Asha, a kiselefánt, örömmel majszolnám a féléves szülinapi tortámat és nem törődnék semmi mással. De ha én lennék a legnagyobb elefánt, biztosan összetrombitálnék még pár rock elefántot (és itt most nem feltétlenül Molnár Gyurira gondolok az Omegából), hogy együtt dübörögjünk bele az éjszakába. Vagy éppen a napba, ha már oda kívánkozom. És ha jönne a forgószél, odaállnék a közepébe, hogy visszfuvarral repítsen oda, ahonnan Dorothyt elhozta.

John Elefante, akit méltán hívhatunk "a legnagyobb elefántnak" a rock bizniszben, Steve Walsh távozása után 1981-ben vette át a billentyűs-frontember szerepét a Kansas zenekarban, s a '80-ban elkezdett el-AOR-osodást folytatta szerzeményeivel, melyek remekül kiegészítették Kerry Livgren progresszívebb muzsikáját. A "Play The Game Tonight", a "Right Away", a "Fight Fire With Fire", az "Everybody's My Friend" vagy a gyönyörű szép lírai szerzemény, a "Chasing Shadows" szerzőjeként méltán maradt fenn a neve a rock '90-es éveinek állóvizén annak ellenére, hogy csupán 3 közepes AOR beütésű keresztény rock szólólemezt tudott összehozni. Ő volt az az elefánt is, aki dínó (bocs, Dino) testvérével együtt mamut akart lenni (már akkor feltalálta a "Merjünk nagyot álmodni!" szlogent), és néhány zenésztársával létrehozta a Mastedon zenekart, amely azonban - ahogyan elődje 10.000 évvel ezelőtt - 2 lemez után szintén kihalt. 2009-ben feltámasztotta a mamutot (akarom mondani, a Mastedont), de még a Kerry Livgrennel újra felvett "Dust In The Wind" sem tudta megmenteni a bukástól a lemezt. Ezért most 2013-ban visszatért Kansasbe, hogy hagyományőrző egyesületet alapítva egy minden eddiginél progresszívebb lemezt hozzon össze.

Nos, Elefante-nak sikerült egy régi cimboráját, egy igazi félszemű rock elefántot magához tülkölnie ehhez a múltidéző projekthez, valamint kitalált egy új szlogent: "Mindenki hozzon magával még egy embert!" (Vagy ezt már más kitalálta korábban? Ezt hívják akkor keresztbe koppintásnak.) Mindenesetre barátja magával hozta egy kollégáját is, hogy jó példával járjon elől, így a nyitó 11 perces (már a szám hossza is beszédes, hol volt ilyen az AOR lemezeken?) "This Is How The Story Goes" felvételen két jelenlegi Kansas muzsikus, Rich Williams gitáros és David Ragsdale hegedűs is tiszteletét teszi. De micsoda nóta ez! Témák, ritmusváltások, szólók Kansas módra. Még Kerry Livgren is megnyalná utána mind a tíz ujját! Igaz, hogy néhol pár Frank Zappásan elborult akkord is keveredett a levesbe, de a jó ételnek is a kellemes fűszerezés adja meg a sava-borsát. Rich Williamset valahogy soha nem tartottam önálló stílussal rendelkező gitárosnak. Valami egyedi mégiscsak lehet benne, mert a nóta gitártémái annyira tipikusan Kansas-jellegűek, hogy markánsan megkülönböztethetőek a lemez többi részétől. A második nóta (Where Have The Old Days Gone) is hasonló stílusban íródott, de valahogy az ismeretlen zenészekkel már nem üt akkorát. A folytatás inkább az AOR és a prog-rock határán egyensúlyozó (már ha létezik ilyen határ, de azt hiszem, épp a sokat emlegetett ős-banda '80-as évekbeli szereplése alakította ki ezt a határvonalat) muzsika. Az "On My Way To The Sun" a "Fight Fire With Fire" ritmusainak és dallamainak a mai napig fülben rekedt emlékképeire bazíroz. És bejön neki!

Remek dalok, a nyitó nóta a megszokott szerzőpáros (John & Dino Elefante) zseniális alkotása, a többit ezúttal a szerzőtárs-testvér nélkül hozta össze John. De valahogy sikerült neki ráhangolódni arra a vonalra, amire régóta vártunk és amit el tudnánk viselni még sokáig tőle. A lemez végére elfárad a szerző. az utolsó 3 nótában már nem tudja ezt a színvonalat hozni. A "Don't Hide Away" rap-szerű hadarásai a Faith No More-t juttatták eszembe és nem lettem tőle boldog. Pedig a nótában egész jó Styx-es vokálok vannak. A "This Time" vonósokkal kísért dallamai egy kissé Harry Hessre (Harem Scarem) emlékeztetnek, nem rossz dal, csak elüt a többitől. Igazából egyedül az utolsó nótáról (Confess) nem tudok semmi jót mondani, ebben köszön vissza az a lanyha keresztény rock zene, amit 3 lemezen keresztül sem tudott megszerettetni velem. Nem, nem a keresztény tartalommal van bajom, hiszen a Strypert és a németek Stryperének csúfolt Mad Maxet is szeretem, csupán azzal a semmitmondó, közhelyes zenei megvalósítással, amivel simán bekerülhetne a Hit Gyülekezete valamelyik műsorába, de nem egy ilyen progresszív muzsikába hajló lemezre.

Már a lemezborító is gyanús volt. Annyira a '70-es évek elejének prog-rock zenekarainak stílusát idézi, hogy eleve más hozzáállással ültem le (ezt a szóösszetételt hogy hoztam össze?) meghallgatni az albumot. Bár azt kell mondjam, némileg megtévedt a grafikus, mert a zene inkább a '80-as évek elejének kansasi hangulatát idézi ("Vinyl Confessions" és "Drastic Measures"), míg a grafika bő 10 évvel korábbra, a "Flower Power" korába repít gondolatban. A Petra keresztény rock lemezeit is mixelő J. R. McNeely keze nyomán egy remek lemez született. Igaz, a micsurini végeredmény elsőre furcsának tűnhet, de a lemezt meghallgatva John Elefante az evolúciós fejlődés egy magasabb fokára jutott: egy elefánt, amely hím ragadozó madárra (Kan sas) hasonlít.

CsiGabiGa

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.haken.fr
facebook.com/HakenOfficial

Tény, hogy mára a progresszív metál műfaj egy kicsit megcsontosodott. Sokat lehetne azon vitatkozni, hogy érdemes/értelmes-e egy több évtizedes múlttal rendelkező, manapság nem sok újat fölmutatni képes műfajt "progresszívnek" nevezni. Mivel szeretek játszani a szavakkal, és mert - szerénytelenül - azt gondolom, hogy számottevően precízebb: javaslom, hogy a "progresszív" jelző okafogyottsága miatt a stílust kereszteljük át crossover metalra. A lényeget kifejezi, de nem félrevezető. Hmmm?

Mindezt csak azért siettem előrebocsátani, hogy tisztázzam: a stílus arcán ugyan elmélyültek a barázdák, kicsit az egykor szálfa egyenes hát is meghajlott, és a rugalmas ízületek sem a régiek már, egy-két zenekar néha mégis képes viszonylag fiatalosan forgolódni az egyre mozgalmasabb tömegben; és mint valami szokatlan meglepetésekkel teli ószeres, az öreg kacatokkal teli zsákból egy-egy meghökkentő új cuccot húznak elő. Persze ebben a viszonylatban már nem annyira az az új, amit játszanak, hanem ahogyan azt eljátsszák. Az utóbbi idők egyik valóban üdítő jelensége ebben a tekintetben a To-Mera tagokra épült Haken, akik - ahogy azt egy korábbi cikkemben megjegyeztem - egyfajta eklektikus prog meta-rockban utaznak.

Egy ismerősöm azt mondta, hogy instrumentálisan ugyan egész jó a Haken, de ordít róla, hogy először a zenét írják meg, aztán próbálnak ráilleszteni egy dallamot (ami sokszor erőltetett). Nem vitatom, hogy az egyébként jól megalapozott és nem rosszindulatból tett megjegyzésnek van igazságtartalma. De jól tudjuk, hogy a féligazságok sokszor bizony veszélyesebbek a hazugságoknál, mert bár nem teljesen alaptalanok (épp ezért nehezebben lepleződnek le és rendelkeznek némi vonzerővel), de attól még félrevezetők. Egy zenét szerintem alapvetően nem az határoz meg, hogy először a dallam volt-e meg, majd utána a zenei körítés (bár tény, hogy így általában emészthetőbb, könnyebben megközelíthető nóták születnek). Tartok tőle, hogy megannyi maradandó zenei alkotás látott már napvilágot azzal a módszerrel, amit a Haken (és számtalan más banda is) követ. Nekem teljes valójában, végleges állapotában érdekes egy kompozíció, nem aszerint, hogy az alkotók milyen módszerrel dolgoztak. Ezt nevezem én – egy szentírástudományi párhuzam alapján – "kánoni" megközelítésnek.

Ami a "The Mountain"-t illeti, nem könnyű anyag, még magukhoz képest sem. Ezen most volt idejük kicsit többet szöszmötölni, és Richard Henshall (gitár, billentyűk) dominanciája is kevésbé érződik a kompozíciókon: az "As Death Embraces" című nótát pl. teljes mértékben Diego Tejeida billentyűs jegyzi, aki a "Pareidola" közepe felé éneklésre is ragadtatja magát. Mellesleg számomra ez a dal az album csúcspontja.

Ez egészen biztosan nem első hallgatásra fogós/ragadós muzsika, de miközben úgy érzem, hogy ez a Haken eddigi legérettebb munkája, kénytelen vagyok bevallani, hogy nekem a három eddigi album közül ez jön be legkevésbé. Nem vagyok benne biztos, hogy értelmesen el tudnám magyarázni miért, így hát inkább nem is erőlködöm vele. Izgalmasabb, invenciózusabb zenének találom a Hakent, mint mostanság a Dream Theatert; a "The Mountain"-t alaposan kiértékelve és az első kiszivárogtatott DT dalt (The Enemy Inside) meghallgatva most mégis úgy gondolom, hogy Petrucciék előrébb fognak végezni a toplistámon. Kicsit keserű a szám íze, pedig nagyon vártam ezt a lemezt. Azért adok még neki pár esélyt…

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.revampmusic.com

Mondhat nekem akárki akármit, a heavy metal igenis a férfiak tökvakarászós, ökölrázós világa, még akkor is, ha egyes stílusai tolerálják az ösztön melletti értelmet is – jóllehet ez a utóbbi attitűd is olyan, mint Rodin "Gondolkodó"-ja, és a szobor bármennyire is a "cogito ergo sum" fémbe faragott példája, igazából egy megfáradt díjbirkózót formál, aki a tusa szünetében töpreng el azon, vajon melyik fülét ropogtatták karfiolabbá?

Persze azért figyelni kell a hölgyekre, mert egyszer nézett félre a zenei férfitársadalom, hogy megigya a sörét, oszt máris megszületett a dark/gótikus female metal, aminek sikere momentán engem nem igazán vigasztal, hiszen csökönyös férfiállatként tartom magam az eredeti véleményemhez. Mert lehet, hogy szépen szól ez a szoprános-angyalkás, popba habosított álomvilág, de igazából annyi köze van az eredeti metalhoz, mint a Disney rajzstúdiónak az esztétikai élményhez.

Tudom, akadnak azért vadhajtások, a Battle Beast she-Ogreja, vagy a Benedictum dominája képes volt megdobbantani kemény acél szívemet, de valljuk meg őszintén, nem éppen női mivoltukkal – no oké, Veronicának igen –, de a legtöbb gótikus csajbanda vagy a Nightwish, vagy a romantikába öltöztetett holland iskola farvizén evickél, tucatprodukciókkal véve el a helyet a hasonló férfi tucatprodukcióktól, ami azért már csak skandalum! (És még olyan bandákra is hatással vannak, mint az eredetileg keménytökű prog-powerben utazó Kamelot, akikből a gótikus érzelemáradat egy kvázi szomorúleány-bandát kasztrált össze.)

Itt van ez a ReVamp is, az identitás-válság tipikus esete, azzal a Floor Jansennel a mikrofonnál, aki jelenleg még az After Forever hangja, ugyanakkor amolyan Before Nightwish tag is: a kompetensebbek minden bizonnyal meg tudják mondani, hogy mi is a hölgy hivatalos státusza a finnek megabrigádjában. Az biztos, hogy bitang hangja van, még akkor is, ha nekem jobban bejön a szőrös…női vokál, amúgy bikabőgető módon – kétségem sincs, hogy Anette után teljes mellszélességgel – amiből nincs hiány – és hangterjedelemmel fogja a Tarja állította színvonalat prezentálni. Talán nem is véletlen, hogy Floor a ReVamp-pel inkább az Epica-féle poweresebb vonalat akarja követni – a popzenére úgyis rá fog érni a Nightwish soraiban – a túlzott elszakadási kényszer azonban görcsös eredményt szült. Igaz, hogy sikerült az egyszerű melódiákat progresszív köntösbe öltöztetni, azonban ennek az lett az ára, hogy harmadik hallgatás után sem tudok egyetlen megveszekedett dallamot sem felidézni, pedig utoljára már egy komplett Bartók diszkográfiát lepörgettem Janssenék előtt, hogy szokjam a progresszív aszimmetriát, de hiába…

Pedig van itt minden, amit a hasonszőrű brigádoktól megszokhattunk: billentyűs zenei szőnyeg, staccato riffhegyek, a hölgy erőteljes vokalizálása melletti hörgős kanharcos vetület, ráadásul a popot messzire száműzve, de a végeredmény akkor is olyan, mint mikor egy széplélek akar háborús regényt írni, és a jól felépített stratégiából össze-vissza vagdalkozás lesz. Kár érte, mert érzem a csapatban a potenciált -, de el kellene dönteniük, hogy mit áldoznak fel minek az oltárán, és letisztult koncepcióval nekiállni a dalszerzésnek. Ja, és ajánlom, hogy a vendégzenészek listájától legközelebb húzzák ki a zeneszerkesztő programot, aki túl jó munkát végzett azzal, hogy kiirtott minden közérthető és jellegzetes dallamot. (A borítóhoz csak annyit fűznék hozzá, hogy azzal legalább sikerült az ízléstelenség ászát megalkotniuk.)

Garael

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.untilrain.com
facebook.com/untilrain

Létezik egy sajátos kapcsolat, egyfajta "zenei híd" Svédország és Görögország között. Természetesen metál muzsikára gondolok, és olyan nevekre, mint Gus G. (alias Kostas Karamitroudis) vagy Apollo Papathanasio. Ebből a "határokon átívelő" együttműködésből (hogy ezzel manapság divatos kifejezéssel éljek) már számos figyelemreméltó eredmény született. Az Until Rain legfrissebb lemeze egy újabb ilyen koprodukció tetszetős gyümölcse; a főszereplők ezúttal egy Tesszalonikiből való fiatal banda és Jens Bogren hangmérnök (Opeth, Amon Amarth, James LaBrie, Katatonia, Kreator).

A 2004-ben alakult Until Rain Dream Theater-alapú, jellegzetesen európai progresszív metált játszik, 2009-ben már jelent meg lemezük (The Reign Of Dreams), majd két évre rá egy EP-jük (Pandemic), de úgy gondolom, hogy a valódi áttörést talán az augusztus 23-án (tegnap) megjelent "Anthem To Creation" hozhatja el. Az Escape Music kiadó vette őket szárnyai alá és a svédországi Orebroban, Jens Bogren kezei közül egy nagyon harapós, dinamikusan megdörrenő anyag került ki.

Az Until Rain nem matekozza túl a zenét (bár azt is tudnak), kifejezetten poweres a megközelítés, amihez nagyban hozzájárul Yannis Papadopoulos magas, de karcos (nem olyan LaBrie-sen simulékony) hangja. Őszintén szólva Theo Amaxopoulos gitáros teljesítményétől nem ültem seggre, de - a nagyobb képet figyelembe véve - végeredményben nem is olyan zavaró, hogy nem kifejezetten egy Petrucci kategória.

Amúgy meg van itt minden: zúzda, dallamok, egyszerűbb power elemek, komplexebb témák, hangszeres szólók, leheletfinom görög népzenei utalások, mi szem-szájnak ingere. Nem mondhatnám, hogy letaglózott az anyag, de nagyon tisztességes munka egy fiatal, föltörekvő csapattól... Hoppá! Majdnem azt írtam, hogy a világ metál térképének perifériájáról, de ez ma már Görögországra egyre kevésbé igaz. Mindenki magából indul ki, igaz?

Tartuffe

Kiadó:
Mausoleum Records

Honlap:
www.maxpie.be

Erős párhuzamot terveztem vonni a Max Pie a DGM között. Melynek apropóját az adja, hogy ezt a lemezt az olasz brigád gitárosa zenei rendezte, és ha már úgyis kéznél volt, két számban teker is egyet. Merthogy leginkább az ő befolyásának tudom be, hogy a dallamosabb közegből érkező belgákat a saját csapatáéhoz nagyon hasonló zenei világ, hangzás felé terelte (szikár riffekre épülő, sűrűn hangszerelt, enyhén progresszív power metal). Simone Mularoni (aki borzalmasan jól penget egyébként) úgy telepszik rá erre az albumra producerként, ahogy anyazenekarára dalszerzőként és a hathúros igen domináns kezelőjeként.

És egy súlyos kámingáut is tervbe volt véve: ha Tartuffe keresztbe le is nyel rögvest, akkor is meg kell, hogy mondjam, nem tudom egykönnyen feltétel nélkül megadni magam a DGM muzsikájának. Néha úgy érzem ugyanis, hogy a nagy keménykedésben elvesznek a dalok és a könnyen megjegyezhető refrének, dallamok. Ha mondjuk véletlen lejátszás üzemmódban hallgatnék zenét (nem teszem), minden egyes nótájuktól elalélnék, mint szűzlány az első bóktól, de még egy korongjukat sem tudtam egy ültő- vagy fekvőhelyemben úgy végighallgatni, hogy a felénél ne kalandozott volna el a figyelmem. (Ugyanígy vagyok egyébként például a Redemptionnel és a Kamelottal is, pedig mindkettőjüket szeretem/tisztelem, úgyhogy ez a kijelentés kizárólag engem minősít.)

Mindkét zenekarnak (mármint a DGM-nek és a hülye nevű Max Pie-nak) ugyanazok az erényei és gyengeségei. Előbbiek közé tartoznak a vibráló, tökös riffek, az átlagosnál komplexebb ritmusok, zenei megoldások és a hangszeres kompetencia úgy általában. Utóbbiak sorát gyarapítja a fent említett ragadós énektémák hiánya, a homogenitás és az, hogy a frontember egyik csapatban sem tud teljes mértékben hozzáidomulni a szikár, emberes zenéhez. (Hiába, nem lehet mindenki Russell Allen, aki a Symphony X beszigorodott érájában éppúgy képes homorítani, mint a korábbi neoklasszikus vonalon.) Úgyhogy lett volna alapja az összehasonlításnak bőven.

Mégsem teszek egyenlőségjelet a két banda közé, méghozzá azért nem, mert az degradáló lenne az olaszokra nézve. Zeneileg ugyanis a DGM jóval előrébb jár a Max Pie-nál, Basile például sokkal, de sokkal jobb énekes, mint Tony Carlino, még akkor is, ha szerintem az ő hangja is jobban illene egy tradicionális euro-power zenekarba - de legalább nem küzd folyamatosan az erőteljes témákkal, mint Carlino. Mularoni pedig jobb gitáros, mint DiFresco, stb.

Mégis ajánlom ezt a cuccot, mert a leírtak ellenére van benne spiritusz. Egyik-másik tétel kifejezetten pofás lett és Damien DiFresco játéka is figyelemre méltó összességében (a billentyűsöket is ő kezeli). Van hangulata, húzása is, úgyhogy a Symphony X-ért, DGM-ért lelkesedni tudók nem fognak csalódni benne. Mert ha a direkt párhuzam nem is állja meg a helyét, azt azért elmondhatjuk, hogy amennyire a DGM az olaszok Symphony X-e, van annyira a Max Pie is a belgák DGM-je.

Kotta

De szó szerint! Ennyi Skorpió tagot egyszerre még nem láttam a színpadon. Mert volt ugye az ős-Skorpió négy taggal (Frenreisz Károly, Szűcs Antal Gábor, Papp Gyula és Fekete Gábor, akit később Németh Gábor váltott fel), volt az Új Skorpió trió felállásban Tátrai Tiborral és Papp Tamással, majd a (legújabb) Skorpió egy régi, egy Új Skorpió taggal (Szűcs Antal Gábor, Papp Tamás) és egy vadonatúj billentyűssel, a keletet (East) is megjárt Pálvölgyi Gézával. A 2000-es tabáni bulira, majd a 2010-es StarGardenre újra összeállt csapat egy teljesen egyedi, öttagú összeállításban lépett színpadra: Frenreisz Károly, Szűcs Antal Gábor, Tátrai Tibor, Pálvölgyi Géza, Németh Gábor. És őket most kiegészítette még a P. Mobiltól kölcsönkért Papp Gyula is! (Ami egyébként nagy dolog Schuszter Lóritól, ha kölcsönadta, és nem kirúgta, lévén, hogy ugyanebben az időben tartotta a P. Mobil is a 40 éves jubileumi koncertjét.)

40 éves tehát a Skorpió. Ebből a számból következik, hogy mi negyvenvalahány évesek voltunk a legfiatalabb közönség ezen a bulin. A magunkkal hozott tinédzserek látványosan unatkoztak a koncerten. Pedig nem volt ez rossz program. A pontban este nyolckor kezdődő műsor bemelegítésként egy korabeli videóval hozta hangulatba azt, aki nem itta még hangulatba magát. (Álljatok meg 1981-ben!)

Eztán jött az élő zenei kezdés a borzasztó "Mi vagyunk a Skorpió" dallal. Én nem is értem, miért kellett ezt a dalt megírni. Hiszen aki nem ismerte a zenekar első két megtestesülését, az a harmadiktól biztos nem lett rajongó. És a Status Quo stílusában fogant "Azt beszéli már az egész város (Hogy újra dübörög a banda)" a rádiók akkor még némi dallamosabb rockot azért lejátszani hajlandó szerkesztőinek hála rendesen "slágerizálódott". Ezután írni még egy hasonló témájú dalt "(Héj, hello!) Mi vagyunk a Skorpió" még übergagyibb stílusban nem volt a legjobb ötlet. De a legrosszabb ötlet az, hogy azóta minden koncertet ezzel kezdenek. Bár végül is csak hozzáállás kérdése: ha túl vagy az első 4 percen, már csak egyre jobb lesz a buli!

És valóban, amikor előkerült az első kislemezsláger, a "Szevasz, haver!", majd a "Vezess át az éjszakán", a "Rongylábkirály", a "Kelj fel jóember", beindult a hangulat, és még a "Miért kell elfelednem?" vagy a lemezen ki nem adott "Anyaszív" lassúbb ritmusai sem tudták megtörni a nosztalgia utazás lendületét. Aztán Pálvölgyi is kiment, hogy teret adjon Papp Gyuszkónak, aki végre kibontakoztathatta "Gerschwin Fantáziáját" (a "Rhapsody In Blue" témáira), és ekkor már senki sem bosszankodott a gyenge kezdésen. Főleg amidőn az "Elindulunk"-kal elindult az Új Skorpió blokk. Meglepetésre Tátrai Tibor sehol, de szerencsére Szűcs Antal Gábor sem fakezű, és láthatóan jól felkészült a másik gitáros dalaiból is. Kis pihenő a zenekarnak (és talán némi idő a szervezőknek, hogy előkerítsék az elveszett gitárost): Németh Gábor elnyomott egy dobszólót, ami olyan lett, mint maga a koncert: döcögős kezdés után zseniális folytatás. Néha egészen Cozy Powell szellemét éreztem vibrálni a kezeiben. És a végére előkerült Tibusz is, úgyhogy a "Vén koldus", a "Folyóparton ülve", a "De jó lenne, haver... (Ha leszállnál a csajomról)" már remek gitárpárbajokat hozott. Azt vettem észre, hogy Totya készült. Szinte egy az egyben elnyomta a lemezen hallható szólókat, illetve azok variációit, míg Tátrai válaszul imprózott valami teljesen eltérőt. Mégis Tibuszt ünnepelte a nép. Hja kérem, a "naccság" átka! Pedig Tátrai eléggé lézengett a színpadon, a ritmusgitárnál sokat "kamuzott", s csak a szólóknál tekerte fel a potméterét, de akkor meg túl hangosra. Szóval bűzlött a dolog a hakniszagtól! De ez csak egy emberre vonatkozott. A többiek láthatóan összepróbált társaságként muzsikáltak. Kár, hogy a keverős gyereket nem vonták bele a próbákba, mert sajnos sűrűn elkövette minden keverősök (szerintem) legnagyobb bűnét, hogy csak a gitárszóló második soránál vette észre, hogy feljebb kéne már keverni azt a fránya nyakas hangszert! A sok kamerából ítélve minimum TV felvétel, de talán koncert DVD is készül a műsorból. Lesz vele utómunka bőven!

A háttérben a kivetítőn korabeli koncert- és tévéfelvételek, régi fotók és a különböző korok Skorpió logói váltakoztak. Egy darabig próbálkoztam a logó alapján kitalálni, hogy melyik dal következik, de aztán rá kellett jönnöm, hogy abszolút következetlenül válogatta össze az anyagot a videófal szerkesztője. A másfél órás koncert nagyon hamar elröppent, mindenkinek volt hiányérzete. Hiszen ennyi időbe csak a legnagyobb slágerek fértek bele. Meg Karesz néhány személyes kedvence. Nem volt "Ünnepnap", "Rágógumi", "Száguldás", nem volt "Hej jóbarát", "Ne csináld a cirkuszt", de volt a ráadásban még "Azt beszéli már az egész város" és volt a "Dédapám" is. És amikor már némileg csalódottan elkezdett hazaszivárogni a tömeg (mert tömeg volt a Tabánban aznap, zöldet csak a fákon lehetett látni, a fűben nem volt egy talpalatnyi szabad hely), visszajöttek még egy ráadásra, és a szomorú smiley-ra hajló arcok azonnal felvidultak, amikor meghallották "A rohanás" kezdő hangjait. Méltó befejezés egy 40 éves jubileumi bulihoz! Ha hihetünk Karesz nyilatkozatainak, ezentúl sűrűbben láthatjuk őket élőben, mint az eddigi évi 1 fellépés. (Kezdésnek mindjárt itt az idei nyár, hiszen a Tabánban már a második koncertet adták a júliusi tihanyi fellépés után.) Bárcsak Tibusz is jobban a magáénak érezné ezt a formációt! Amíg a koncert videó elkészül, be kell érnünk ezzel a gyenge minőségű telefonos felvétellel, amin a koncertből nem sok látszik, de legalább a zene átjön rajta.

CsiGabiGa

Kiadó:
Black Lodge

Honlap:
 www.storyteller.nu

A The Storyteller Svédország Wisdomja! Csak hát ugye míg nálunk a szépreményű csapat színvonalát legfeljebb egy-két hazai üdvöske éri el, addig mesemondóékat Vikingföldön is egy-két...száz. No, ennyit a két ország metál-élete közti különbségről, és mielőtt még pár hazafias szellemű olvasónk nekem támad, a "na és, nálunk itt a magyar virtus" felkiáltással, gyorsan leszögezem, hogy náluk is ott terem a bokrokban az a fránya kurázsi, csak hát nem a kuruc, hanem a viking. S hogy milyen sikerrel, azt példázza, hogy míg Eke Mátéról valószínűleg csak pár elvetemült magyarfilm-kutató svéd esztéta tudja, ki is volt, - lehet, hogy ők sem -, addig nálunk egész szubkultúrája alakult ki a viking-rajongói körnek, melynek tagjai közül lehet, hogy többen istenítik Vörös Eriket, mint a Tenkes kapitányát (akiről szégyenszemre csak Hobo emlékezett meg a magyar rockéletben…).

De nem akarok én kultúrmissziót folytatni, arra léteznek már egyéb rockzenei lapok, így visszatérek a fő profilra, vagyis a zenei ismertetőre – tehát itt van ez az 1995 óta létező svéd rohambrigád, akik igazából nem alkotnak semmi kiemelkedőt, de azt legalább jól teszik. És most ne a pejoratív kicsengést érezzétek ki a bitekből: aki szereti a leheletnyi folkkal megbolondított, hol dallamosabb, hol powerbe hajló heavy metalt, az mindenképpen tegyen egy próbát a "Dark Legacy"-val. S hogy miért éppen őket ajánlom a töménytelen felbukkanó reménységből? Egyrészt, mert ott van a magyar stílus-párhuzam, másrészt mert a lemezen annyiféle ismerős csapat hatásával találkozhat a felkészült rocker-blogger, amitől rögtön nyári iskolában érezheti magát (még jó, hogy nem télen írom a kritikát), ahol a tananyag az európai heavy metál fejlődéstörténete és képviselői, minimum OKJ 3.2. színvonalon! No, ehhez mit szóltok? Van itt hát minden, mint Mari néni tökös-mákos rétesében – a stílus szigorú és merev keretein belül persze –, az ikergitáros alapoktól kezdve a Blind Guardian reneszánszos/csujjogatós sika-mikájáig, de nem maradhat ki a Running Wild harcos hevülete sem, sőt, az utolsó, epikus tételben mintha a legutóbbi Maiden lemez egyik lemaradt galoppos bónusznótája csendülne fel, Dickinson folkos hangulatával csatára vezényelve. Sajnos az énekes képességei nem érnek fel a zenei párhuzamot is vonható Nocturnal Rites-os Jonny Lindqvist-ével, de a jó Persson lovag mindent kihoz képességeiből, ami adatott neki, ráadásul az említett szerzemény egy, a lemez unikum meglepetéseként szolgáló csavarját is megfelelően abszolválja, mikor a galopp hirtelen, és minden előzménytől mentesen vált át black metálos duplázásos vérhányásba. Fájin!

A stílus tehát adott, az ikergitáros szólókat azonnal dalolni lehet, esetleg az öreg iszapszemű ráják még pózba is vághatják magukat, amúgy, nagyterpeszbe, és mehet is a headbang, ami már csak azért is ajánlott, mert a fiúk nem nagyon lépnek ki a középtempós óvatosságból, így a tespedésből eredő kezdődő pocak és izommerevség sem akadálya a testmozgásnak.

Mit is írhatnék még? Lehet, hogy Kotta kolléga csak legyinteni fog az ismételt kvint-tologatásos dicséretemre, ám mit tegyek akkor, ha ilyen, nekem szóló dallamokat írnak? Inkább vállalom a legyintést, és tiszta lelkiismerettel élvezem a meglepetés nélküli szerzeményeket, eb ura fakó!

Garael

Kiadó:
Warner Bros.

Honlapok:
www.avengedsevenfold.com
myspace.com/avengedsevenfold

Az Avenged Sevenfold - nevéhez híven - akár hétszeresen is megbosszulhatná egyik alapítójának, fő zeneszerzőjének, Jimmy "The Rev" Sullivannek értelmetlen, ipari mennyiségű nyugtató és alkohol által okozott halálát. És még akkor is kérdéses, hogy egyáltalán elégtételt lehet-e venni egy ilyen érzékeny veszteségért. Ráadásul kin állhatnának bosszút? A 28 éves, önpusztító életet élő baráton, aki már amúgy is a sírban nyugszik? A gyógyszergyárakon vagy a patikuson, akitől The Rev szatyorszámra hordta haza az Oxikodont? A kérdés költői...

A lényeg, hogy Sullivannel a legfőbb zeneszerzőjüket vesztették el. A 2010-es "Nightmare"-t ugyan már Mike Portnoy-jal rögzítették, de akkorára a dalok demói már megvoltak. Ezért az album sikere (megmászta a Billboard 200 csúcsát, az első héten 163.000 példányt adtak el belőle) még The Rev poszthumusz sikere is volt. A "Hail To The King" tehát az együttes nagy erőpróbája, ahogy anyám szokta mondani: most válik el a szar a májtól.

Időközben a nyughatatlan Portnoy helyett a Confide-ból véglegesen leigazolták Arin Ilejay-t, aki tisztességes iparos, jó szakember, de sajnos mind Sullivan, mind Portnoy zsenijétől messze elmarad. Bizonyos nótákat kifejezetten unalmasan, sablonosan dobol végig (lásd pl. a videóval beágyazott címadót). Az együttes két számítógépes gyilkolójátékhoz írt dalban (Not Ready To Die, Carry On) már megmutatta, hogy mi várható az új korongon. Az énekes, M. Shadows azt nyilatkozta, hogy blues-rockos, Black Sabbath és Led Zeppelin-szerű dalokat szereztek. Erre bizony - gondolom, nem egyedül - fölhúztam a szemöldökömet; persze - mint kiderült: joggal - nem túl sok jelentőséget tulajdonítottam a kijelentésnek.

Annak ellenére, hogy már a "Nightmare" is egy lassabb, direktebb vonalat képviselt a korábbi lemezekhez képest, a rajongók nagyon szerették (a kritikusok - minket kivéve - már kevésbé). A "Hail To The King"-et hallgatva nem vagyok biztos, hogy a rajongók most ilyen lelkesek és elnézőek lesznek. Az új album ugyanis az A7X eddigi legkonzervatívabb heavy metal kiadványa - persze nyomokban sem tartalmaz Zeppelines blues rockot vagy Sabbath-os doomot, viszont annál több Fekete album környéki Metallicát. A "This Means War" pl. bőségesen (már-már szemtelenül) merített ihletet a "Sad But True"-ból, a "Planets"-nek is olyan ismerősen "Enter Sandman"-es a húzása. Ugyanakkor más hatások is vastagon kimutathatók: a "Coming Home" egészen olyan, mintha valamelyik újabbkori Iron Maiden lemezről maradt volna le, a "Doing Time"-ról pedig alig hiszem el, hogy eredetileg nem Slash "Apocalyptic Love" CD-jére íródott.

Azt kell mondjam, hogy nekem nagyon hiányzik The Rev, dobosként és zeneszerzőként is, Ilejay szerintem nem alkalmas arra, hogy ezt az űrt betöltse. Ennek ellenére a fiúk egy kifejezetten jó anyaggal álltak elő, bár meggyőződésem, hogy sok fiatal rajongó fogja számon kérni rajtuk a régi pörgést, döngölést és a metalcore elemeket. A "Hail To The King" egy kicsit enervált, belassult, hiperdallamos és kifejezetten "maradi" heavy metal anyag, aminek viszont meg kell adni az esélyt. Hallgatni kell egy párszor - lehetőleg elvárások és előítéletek nélkül -, hogy beérjenek a dalok.

Tartuffe

Most már értem Vörös István kirohanását a tavalyi Hang-foglaláson. 2010-ben készített utoljára új albumot. Azóta csak akusztikus átiratokkal és újra felvett dalok válogatásaival szédíti rajongóit. De ez az utolsó új anyag nagyon tetszett. Nemcsak azért, mert egyébként is nagy Prognózis rajongó vagyok már vagy ezer éve, de ez a lemez tényleg jól sikerült. Igazi Vöröspistis dallamok, a szokásos, az élet, a pia és a nők szeretetéről szóló szövegek, és persze az elmaradhatatlan Bruce Springsteen utánérzés, ami Pisti szóló munkásságában rendre fellelhető. De továbbmegyek: most már egy kis Stinget is sikerült belecsempésznie itt-ott a hangszerelésbe.

A történelem persze most is, mint mindig, ismétli önmagát. Ahogy a kislemezen és válogatásalbumokon megismert Hajsza közben, a Nyári éjszakák, az Ajtók előtt és az Abszolút balszerencse dala után egy igazi dallamos rock lemezt vártunk annak idején a Prognózistól, csalódás volt a kiadó nyomására "el-újhullámosított" Előjelek. Most Vörös Pisti (szerintem) önként és dalolva mondott le a dögösebb hangzásról, az elektromos gitárokat háttérbe keverte, hogy éppen csak a vájtfülűek hallják meg, a torzított gitárhangoktól hányingert kapó botfülű rádiós szerkesztőknek meg elmenjen a füle botja mellett, de ez sem volt elég ahhoz, hogy adásba kerülhessen a lemez egy-két nótája. Vagy legalább ez az egy.

Pedig a reggeli műsorok összeállítóinak a helyében elgondolkodnék. Ha véget ért a nyaralás, kipihented a fáradalmakat és újult erővel veted bele magad munkába menet a városi közlekedésbe, akkor nincs ennél jobb hallgatnivaló a kocsiban. Laza kis dal, ami a reggeli fogmosás keserű utóízét és a kapkodva öltözés kínos emlékét is kitörli az elméből és míg a többiek bőszen anyáznak és nyomják a dudát a dugóban, addig én letekerem az ablakot, feltekerem a hangerőt és együtt üvöltöm Vörös Pistivel a "WhoTheFuckIsAlice"-osított refrént:
Ideges, ideges... Dehogy vagyok ideges!!!

CsiGabiGa

Kiadó:
Wazoo Music Group

Honlap:
www.garyhoey.com

Gary Hoeyt véletlenül ismertem meg. A megboldogult '80-as években, amikor még nem volt internet és az új lemezmegjelenésekről csak a szakirodalomból (értsd: Metal Hammer) tájékozódhattunk. És volt miről tájékozódni, mert Yngwie Malmsteen első lemezének sikerén felbuzdulva gombamód kezdtek szaporodni az instrumentális gitárlemezek. Az volt a fénykor: megjelent Joe Satriani (Surfing With The Alien), Tony Macalpine (Edge Of Insanity), Richie Kotzen (Richie Kotzen), Marty Friedman (Dragon's Kiss), Jason Becker (Perpetual Burn), majd Steve Vai (Passion And Warfare) lemeze. Ekkor még nem volt CD sem, csak bakelitlemezek és az azokat árusító kis üzletek abból éltek, hogy külföldi ismerőseiken keresztül behozták az itthoni boltokban nem kapható lemezritkaságokat. Nem volt még mobiltelefon, de vezetékes telefon is csak a szerencsésebbeknek jutott, s csóró fiatalként az volt a legnagyobb főnyeremény, ha találtunk egy elromlott utcai telefonfülkét, amely a beszélgetés után visszaadta a kétforintost.

Így történhetett, hogy amikor betévedtem (mit betévedtem, szándékosan, gyűjtögető életvitelemtől hajtva, illegális importra buzdítottam a kereskedőt) Böszörményi Gergely Boráros téri lemezboltjába, aki akkor még nem volt lemezkiadó és producer, csak egy a megbízható maszek lemezesek közül, és megrendeltem az első Greg Howe lemezt, amelyről az MH-ban olvastam, letettem a 100 Ft előleget, ő pedig felhívta a "nyugaton élő" barátját, és telefonon leadta a rendelést. A barát telefonban elérthette a nevet és Greg Howe helyett Gary Hoeyt küldött.

- Na, akkor gondolkodjunk! - vetette föl Gergő, mint a Legényanyában az iskolaigazgató. Sörözni ugyan nem mentünk át együtt a szomszédos kocsmába, de a kialakult helyzetet meg kellett oldani. Visszaküldeni nemigen lehetett, így kaptam inkább 100 Ft engedményt az akkori 600 Ft-os lemezárból, és egy erősen meggyőző beszédet, hogy tetszeni fog, legalább annyira, mint Greg Howe, de ha mégsem, visszavásárolják. Nem vittem vissza. A "High-Top Bop"-ot vagy a "Rainbow Warrior"-t ma is az instrumentális gitárirodalom gyöngyszemeiként tartom számon. Azóta megvettem CD-n is, Gary Hoey többi instrumentális lemezével egyetemben, és ma sokkal jobban szeretem szörfös rocknak nevezett stílusát, mint Greg Howet. Köszönöm neked, Böszörményi Gergely, ezt a tévedést, a mai napig hálás vagyok érte!

Az utolsó Gary Hoey albumom a 2005-ös "Monster Surf". Aztán elkezdett énekelni. Nem mintha rossz hangja lenne, csak az az elgrincsesedett amerikai rockzene, amit az "American Made" és az "Utopia" lemezeken játszik, már nem volt a kedvemre. Hát igen! Amikor a grunge, mint a Grincs, ellopta az ünnepeket a rockzenéből, akkor szoktam le végleg az új előadók lemezeiről, és ezért van az, hogy amiket ma hallgatok, vagy a régi nagyok lemezei, vagy az azokat idéző próbálkozások. De Gary Hoey most 2013-ban - akárcsak 1990-ben druszája, Gary Moore - szintén a blues felé fordult. Úgyhogy deja vu érzésem van. Tovább tart ez a gondolatbeli nosztalgikus időutazás, mintha 1990-ben járnék, most már telefonkártyával beszélek az utcai fülkéből és a lejárt telefonkártyákat az aluljáróban adjuk-vesszük-cserélgetjük. S közben szól az "Oh Pretty Woman" vagy a "Walking By Myself". Most 2013-ban Gary Hoey lemezén is vannak blues klasszikusok, melyekhez nagyon sokan nyúltak már hozzá. Teszi ezt jó érzékkel Hoey is, ahogy a saját szerzeményei is remekül simulnak a klasszikusok mellé. A hangja, amely idegesített a grunge stílusú daloknál, tökéletesen illeszkedik a blues szerzeményekhez.

Emlékszem annak idején el kellett olvasnom a Gary Moore lemez borítóján, hogy a "Walking By Myself" feldolgozás, míg a "Texas Strut" saját szerzemény. Annyira passzoltak egymáshoz a dalok, hogy szinte nem lehetett különbséget tenni saját és nem saját dal között. Most nincs ilyen problémám, mert a feldolgozások ("Going Down" Don Nixtől és "Born Under A Bad Sign" Booker T. Jonestól) annyira ismertek, hogy én magam is hallottam már legalább 5-6 változatát Deep Purple-től Peter Greenen át George Lynchig, Paul Rodgerstől Siggi Schwarzig. De a saját dalok öreg (vagy fiatal) blues-rókákkal feldobva legalább akkorát ütnek: a "Boot Mill Blues" James Montgomery szájharmonikájával megspékelve egy igazi laza blues, akár Gary Moore "Moving On"-ja, az "Almost Over You" Jon Butcher egyedi gitárjátékával kiegészítve egy igazi kesergő, mint mikor Joe Bonamassa sírja el bánatát a "So Many Roads"-ban, a "She's Walking" Johnny A. segítségével egészen fantasztikus hagyományos, "lépegetős" blues, vagy a fiatalabb generáció részéről a Teslás Frank Hannon slide gitározásával előadott "Got To Believe" már egy modernebb felfogású blues téma, de mégis mind-mind úgy szól, mintha egy-egy klasszikus lenne. A címadó dal egy lassú instrumentális, mely a basszusgitár hangjaival olyan finoman indul, mint a Midnight Blues Gary Mooretól, majd kibontakozik, mint a Sloe Gin gitárszólója Bonamassától. Nem csoda, ha ezután úgy éreztem, itt kéne véget érjen a lemez, a tetőponton. Aztán jött még egy "Hold Your Head Up High" és dzsiggelhetnékem támadt a kezdő riffek hallatán! Furán nézhettem ki, ahogy a szilvafa tövében, kosárral kezemben, mint Piroska, táncot járok a csak fülemben szóló hal(l)hatatlan zenére. Talán ezért is találó a Deja Blues cím: semmi újdonság nincs ezen a lemezen, "csak" színtiszta blues, ahogy csupán egyszer lehet eljátszani az életben, s azt a pillanatot elcsípve kell kimerevíteni örök időkre egy CD-be préselve, hogy bármikor visszajátszhassuk, mint az emlékeket a kétforintost visszaadó telefonfülkéről és az elcserélt bakelitlemezről.

A konklúzió? Olyan macis lett ez a lemez! Bonamacis. Hogy miért nem Gary Moore-hoz hasonlítom? Talán mert az énekhangja inkább hajaz Bonamassa tónusára. Mint régi Hoey-rajongónak, nekem mégis a címadó dal tetszik legjobban, szimplán csak azért, mert instrumentális. Hja kérem, a megszokás hatalma!

CsiGabiGa