Szegény Michael Harris, esküszöm, sohasem bántott, valamiért mégis pikkelek rá. Az amerikai progresszív metál szcéna egyik köztiszteletben álló gitárosa, keresett session muzsikus, megannyi szólólemezt jelentetett meg, egy Darkology nevű formációba még Kelly "Sundown" Carpentert is becsábította, valahogy mégsem tudom megszeretni. Pedig ügyesen penget, termékeny zeneszerző, de az én ízlésemnek sajnos túl elvont és nem eléggé dallamos.
Minden próbálkozása közül a 2006-ban Ted Leonarddal (Enchant, Spock's Beard) közösen éltre hívott Thought Chamber jött be legjobban. A 2007-es "Angular Perceptions"-t nagyon érdekes muzsikának találtam, csak a hangzáskép volt olyan száraz, hogy a kopár szik sarja (lefordítom: gaz) se nőtt rajta. A "Gondolatkamrába" betolult minden: a '70-es évek prog-rockja, power metal, jazz és még sok más minden. A helyzetet csak bonyolítja, hogy Leonard tiszta, érzelemdús magas hangja amilyen telitalálat az Enchantben vagy a Spock's Beardben, olyan tájidegen itt (vagy a hasonló stílusban alkotó Affectorban).
A "Pyskerion" talán még eklektikusabb lett, mint elődje: vannak kifejezetten jazz nóták (pl. Circuits of O.D.D.), instrumentális borulások (pl. Xyrethius II), a Presto Ballet-t megszégyenítően regresszív, korai Genesis-t idéző dalok (pl. Light Year Time), minden kutyafüle. Nekem egyébként pont azok a nóták jönnek be legjobban, amik nincsenek túlbonyolítva, ahol Leonard egy megjegyezhető melódiát énekelve ki tudja bontakoztatni dallamérzékét (pl. Isle of Bizen).
Szóval le a kalappal Michael Harris előtt, de barátok már sose leszünk, pedig irgalmatlanul jó muzsikusokat gyűjtött maga köré: Mike Haid (Michael Harris, David T. Chastain, Joe Stump) kiváló dobos (nem ő tehet róla, hogy gányul szól a cumó), Jeff Plant pedig nagyon beteg bőgős - egészen elképesztő, amit művel. De hiába, ha valamiért mégsem tudom a dalokat megszeretni. Persze ez nem zárja ki, hogy más adott esetben rácuppan, mint másnapos a kólásüvegre.
Már most tudom, hogy ez a recenzió is olyan lesz, mint a korábbi DT kritika: Túrisas majd kontráz (meg nem is), a kommentelők meg hirtelen előkerülnek valahonnan - onnan, ahol eddig rejtőzködtek - és mindenki le lesz osztva, mint szerencsés kezdőnek a piros 40-100 ulti. Ez persze nem baj, a Dream Theater igazi mérföldkő a metál muzsika történetében, így érthető, hogy mindenkinek, még az agyhalottnak (itt nem Túrisasra gondoltam) is van véleménye róla. Korábban többször kifejtettem, hogy meglátásom szerint a zenekar újító, igazán kreatív korszaka hosszú évekkel ezelőtt véget ért (persze Portnoy azon nyilatkozata, hogy ezt a zenét ő már nagyon unja, azért tipikusan rá jellemző, vérlázító túlzás!), és hogy az "új" DT egyáltalán nem új DT, csupán egy olyan intézményesült zenekar, ahol Myung feszt lapít, Petrucci mindig hozza fenomenális formáját, Ruddess elburjánzott, LaBrie kiélheti lírai hajlamait és Mangini zseniálisan üti, de fele annyi karakterrel, mint Portnoy fénykorában.
Ezek után a sorban 12. DT lemez gyorsan bebizonyította, hogy a "12 egy tucat" kifejezés nem mindig igaz. Már a nyúlfarknyi "False Awakening Suite" súlyos cáfolat, mert nagyon dölyfös kezdés ám, köze sincs a "Hamis ébredés"-hez, nagyon is valóságos, méghozzá abból az álomból, amibe az előző album ringatott. A "The Looking Glass" is nagy meglepetés, teljesen szokatlan a zenekartól, hiszen olyan, mintha eredetileg a Rush örökérvényű klasszikusára, a "Moving Pictures"-re (1981) készült volna. És én még azt hittem, hogy Portnoy a Niel Peart mániás! Mangini most nagyot nőtt a szememben! Itt jegyzem meg, hogy a "Surrender To Reason" egy instru részlete (kb. 4:00-tól 4:30-ig) is erősen a Rushra hajaz, alig hiszem, hogy nem Geddy Lee és Alex Lifeson zenei betétjét hallgatom.
Azután a banda szépen visszaáll a megszokott rutinra, de szerencsére inkább a "Black Clouds & Silver Linings" hangulata köszön vissza, sőt, sokszor a Circus Maximus első lemeze, a "The 1st Chapter" (2005) ugrik be, és nem csak azért, mert az előző album borítójával csúnyán lenyúlták a norvégokat, hanem mert a CM könnyedebb, olykor AOR-os, egyúttal szimfonikusabb megközelítése büfög vissza a hangfalakból. Nem tudok szabadulni azon gyanúmtól, hogy Petrucciék frissítésért egy kicsit "áthallgattak" az öreg kontinensre. Persze aki ismer, tudja, hogy én ezt egyáltalán nem rosszallom, sőt kifejezetten támogatom.
A lírai oldalt - hála az égnek! - csak két dal képviseli. Ebből a kijelentésből nem azt kell leszűrni, hogy nem kenyerem, amikor a DT elérzékenyül (lásd Another Day, Surrounded, The Spirit Carries On), csupán arról van szó, hogy mostanában igen elnyálasodtak LaBrie dallamai. A "The Bigger Picture" alighanem ugratós, az "Along For The Ride" még talán belefér, bár valahonnan nagyon ismerős az a refrén.
Ha valaki Mangini teljesítményére kíváncsi, itt a sommás ítéletem: bár más, mint elődje, elég brutál dolgokat művel, és most végre a hangzás is nagyon rendben van. A lemezt záró több, mint 22 perces, klasszikus zenei betéttel díszített "Illumination Theory" nekem egy pöttyet csapongónak tűnik, ráadásul igencsak kikandikál belőle az a Csajkovszij betét (B-moll zongoraverseny, No. 1, Op. 23), valamint a végsőnek hitt elhalkulás után visszatérő zongorás lezárás alkalmazása is elcsépelt és idegesítő. Ezt így Portnoy biztosan nem adta volna ki a kezei közül, de azért nem rossz.
Túlzás lenne azt mondani, hogy a DT teljesen megújult, vagy megfiatalodott volna, hiába a jelentőségteljes címválasztás, új "öndefiníció" sem történt, de úgy gondolom, hogy ez egy kifejezetten jó DT lemez; sokkal jobb, mint közvetlen elődje. Márpedig egyet kell értenem Túrisas kollégával: ha a DT csinál egy jó lemezt, az a műfajban alkotó többi zenekarhoz képest nem egyszerűen jó, hanem kurva jó.
Ezek a finnek nem macskáznak, azonnal lemennek kutyába, és egy elcsépelt ó-ózos témával indítják a lemezt. Mondjuk úgy, nem árulnak zsákbamacskát, és rögvest leszögezik, hogy itt a pillanatragasztót megszégyenítő gyorsasággal fülbe cuppanó dallamok környékén van a kutya elásva. Legalább is a mondás eredeti értelmében, amennyiben a kutyával együtt az a bizonyos kincs is be lett hantolva. Mert az ilyen dallamérzék bizony már kincs kategória.
Merthogy ezek a fiatalok be vannak injekciózva dallam-érzék szaporító oltóanyaggal, az tuti. Nagyon érzik a '80-as évek hajmetál fílingjét - vagy csak jól koppintják a korszak zenei fordulatait? Valóban, a banda erénye a legnagyobb hibája is egyben: nem találsz itt egyetlen olyan dallamot sem, amit nemhogy a Def Leppard, a Poison, a Ratt, a Van Halen és a Bon Jovi, de akár saját maguk is el nem játszottak már az előző – amúgy igen jól sikerült - korongjukon.
Amúgy a "Spirit" éppen olyan lett az "Animal Attraction" után, mint a "New Jersey" a "Slippery When Wet", vagy a 'Slip Of The Tongue" az "1987" után. Még dallamosabb, még nyálasabb (politikailag korrekt kifejezéssel élve rádió-barátabb hangzású), letisztultabb is talán, de semmiképpen sem olyan zsigeri, ösztönös. Kimódoltabbnak tűnik, na. Vagy csak a varázs kopik az újdonság-faktor csökkenésével, ki tudja? A maga nemében azonban így is egy tökéletes, bombasztikus stadion-rock album ez, a nem maga neméhez pedig teljesen értelmetlen hasonlítani. Ez még akkor is igaz, ha manapság az "I Love Heavy Metal", vagy a "Metal Ass" dalcímek és ezek szövegei – még ha tudjuk, hogy ők sem veszik magukat teljesen komolyan, bár öniróniában meg sem közelítik a Steel Panthert – eléggé megmosolyogtatóak.
Manapság egy-egy CD-nek amúgy sincs sokkal nagyobb jelentősége, mint megadni a lehetőséget a bandáknak a koncertprogram némi frissítésére, hogy újra becsábíthassanak minket a fagyos téli éjszakákon egy lepukkant, városszéli rockklubba, ahelyett hogy teát szürcsölve izgulnánk egy vastag, puha takaró alá bújva (ideális esetben valakihez), hogy aznap ki kit dug meg az Éjjel-nappal Budapest legújabb művészi csúcsokat döntögető epizódjában. El se hiszem, hogy a Big Brother idején még azt gondoltuk, onnan már nincs lejjebb...
Tárgyra vissza, elkalandoztam. Szóval kutya legyek, ha értem, de úgy tűnik, a glam metalnak 9 élete van, mint a macskának. Legújabb reinkarnációja pedig tökéletesen ölt testet ebben az északi zenekarban. Ha mindeddig kutya-macska barátságban voltál a Reckless Love infantilis rockjával, ez nem most fog megváltozni. De ha nincs bajod némi eredetiség-deficittel, amennyiben a produkció minőségi, akkor addig pörgeted majd a cuccot, amíg a közép-kelet-európai Whisky A Go Go-ba - gyengébbek kedvéért: az A38-ra - nem eszi a fene ezt csapatot, hogy egy fergeteges Sex 'n' Roll bemutatót tartsanak nekünk. Én simán beáldoznám érte még akár a Barátok köztet is.
Nos, a skizofrén tudattal kettőzött személyiségű királynő birodalmát siratók minden bizonnyal ismerik aktuális írásom szereplőjét, ha viszont nem, akkor ideje felszárítani a könnyeket! Mert mit is kínál a Balance Of Power? Hát egy olyan csodálatos időutazást, ami visszarepíthet minket abba a korba, amikor a korona még nem esett a két Queensryche közé, némi nyállal egyetemben. Igen, a megfejtés az az intelligens power metal, ami nem fordul önmaga sznob tudatába, hogy művészet álnéven rejtegesse szürkeségét, pedig több ezren kiáltják, hogy a király meztelen. Izé, a királynő.
A brit csapat első két albumán még középszerű AOR-ban utazott, hogy aztán egy jótékony szellemi pofontól tántorogva rálépjen erre a csodálatos útra. Igaz, ehhez kellett az a Lance King is, aki védjegyszerű hangjával a Queensryche birodalmába kalauzolta társait: aki ismeri nevezett úriember képességeit, az minden bizonnyal nem fog ezen csodálkozni. King azonban nem csak dallamaival hozott új minőséget, az az elidegenítő, sci-fis hangulatú zenei-hangzásbeli koncepció, amivel a fiúk egyensúlyt tartottak, egy másik legendás prog-power bandának, a Crimson Glory-nak is sikert hozott. Oké, azt beismerem, hogy a triggerelt dobok csattogó hangja nem biztos, hogy a true metal fanok füléhez szoktatott, de ezt a hiányosságot bőven pótolja a nagybetűs ERŐ. Mert lehet itt kategóriákba gyömöszölni a zenét, és előkelően a progresszív szót biggyeszteni a power szó elé, de attól még nem kellene a gatyába rosálni, még akkor sem, ha a lemez, illetve a szám születésének idején még valóban volt némi jelentősége ennek a jelzőnek.
Nem, kérem, a "Chemical Imbalance" nem a hangszervirgától, vagy a zenei képletétől lett nagyszerű: talán nem is választhatott volna jobb nevet a csapat, hogy egy marokkal összefogja a lényeget. Hallgasd csak, ahogy a játékos billentyű-dallamok közé berobban a klasszikus zenéből kölcsönzött staccato, majd az akkori új énekes, John K. Kinget megszégyenítő hangja, aki csuklóból – bocs, torokból – kirázva prezentálja a korai Queensryche-féle dallamokat… Mi ez, ha nem maga a zenébe oltott egyensúly? És hogy ne legyen teljes a gyönyör, a gitárok olyan arpeggiós párbajt produkálnak, amire Cyrano de Bergerac is a kalapját emelné, (ha nem az orrát húzná), pedig a legendák szerint egyszer 100 emberrel párbajozott. Egyszerre. No persze lehet, hogy Rostand túlzott kissé, és bőkezűen mérte a művészi szabadságot, de ezt könnyedén megbocsáthatjuk neki, hiszen a bőkezűséget mi is szeretjük, főleg, ha tehetségből van mérve, és ilyen szerzeményeket produkál.
Rendszeres olvasóink Vivien Lalu nevét a 2008-as Shadrane kiadvány (Temporal) útján ismerhették meg, ami akkor nálam egészen az éves összesítő toplista negyedik helyéig tornázta föl magát. Ez a progresszív metál iránt elkötelezett francia billentyűs az én tudatomba is ekkor robbant be, pedig 2005-ben saját néven kiadott már egy lemezt "Oniric Metal" címmel, sőt 2001-ben is jelent meg albuma (Rising Moon), bár akkor még a nem éppen sokatmondó Mind’s Orchard név mögé rejtőzött.
A Shadrane lemez amilyen sűrűnek tűnt első hallgatásra, olyan nagy kedvenc lett a pár hetes barátkozás után. Lalu már akkor is lenyűgöző csapatát állította csatasorba a jobbnál-jobb vendégzenészeknek: Göran Edman, Henrik Båth és Björn Jansson énekelt, Joop Wolters és Marco Sfogli gitározott, de Lalu mellett olyan billentyűsök is "szóhoz" jutottak, mint Alex Argento és Gary Wehrkamp. Az "Atomic Ark" személyzeti listája nem kevésbé illusztris: most végig Martin LeMar (Tomorrow's Eve, Mekong Delta) énekel, akit hörgésben és vokálokban kisegít Peter Wildoer (James LaBrie, Darkane) és Mike Andersson (Cloudscape, Silent Memorial). Újra Virgil Donati (PlanetX, Ring Of Fire) dobol, a szokásos gitárosok mellett (Joop Wolters, Marco Sfogli) leteszi a névjegyét Simone Mularoni (DGM, Empyrios), Lalut pedig olyan muzsikusok egészítik ki, mint Jens Johansson (Stratovarius) és Jordan Rudess (Dream Theater). Az utóbbi helyett szívesebben hallgattam volna újra Alex Argentót, de ez egyéni szocprobléma. Hoppá, majdnem lemaradt Mike LePond (SymphonyX, Affector), aki a bőgőt kezeli a tőle megszokott kompetenciával!
Azt hiszem, e nevek hallatán kevesek fognak azon elcsodálkozni, hogy a CD-t minden előzetes belehallgatás nélkül rendeltem meg magától Vivien Lalutól. Ilyet nagyon ritkán teszek, de kecsegtető áron kaptam dedikált példányt, ráadásul a Shadrane-ből és a zenészek névsorából kiindulva a csalódás eleve ki volt zárva… Talán mégis akadt egy aprócska csalódás, de ez csak a telhetetlenségem következménye: az album alig hosszabb 50 percnél, még úgy is, hogy a záró opusz (Revelations) 19 és fél perces!
A helyzet a következő: az "Atomic Ark” is lett olyan, mint a Shadrane lemez, talán egy kicsit még direktebb és zúzósabb is. Virgil Donati itt úgy dörömböl, ritmikai alapozása olyan kemény, hogy még a gyémántot is megkarcolná. A hangszeres szólók kivétel nélkül briliánsak, egyedül Jordan Rudessre van panaszom, akinek a billentyűket vartyogtató elborulásaitól és kényszerű cirkusz-zenei betétjeitől kiver a ragya (Slaughtered). Egyre kevésbé tudom a faszit elviselni… LeMar kicsit éles, színtelen hangját jól oldja föl Mike Andersson éneke (War On Animals); őszintén szólva vendégénekesekből még egy párat el tudtam volna viselni… Megint az a fránya telhetetlenség!
Az "Atomic Ark" nem lett ökölrázós slágergyűjtemény, de valójában túlvariált, magamutogató progresszív hangorgia sem – még a közel 20 perces "Revelations" is inkább filmzenés-rockoperás, mint Dream Theateresen nyakatekert. Vivien Lalu egy hangzásában nagyon kompakt, értékeit lassan, szinte szégyellősen föltáró, intelligens alkotással rukkolt most elő, amivel engem speciel megvett kilóra. Állítólag tarsolyban van már az új Shadrane is, csak pénzt kellene keríteni a stúdiózáshoz. Részemről én megtettem a tőlem telhetőt, kemény valutáért megvásároltam az eredeti CD-t, és az új Shadrane-t is hajlandó vagyok előrendelni. Kedves Vivien, uccu neki!!!
Nem terveztem, hogy elmegyek a Solaris koncertre. Nem szeretem az ülős koncerteket. Feszélyez a MűPa monumentalitása. De Joe barátom időnként rávesz, hogy vetkezzem le gátlásaimat és hagyjam magam mögött az ellenérzéseimet. Legutóbb a Jon Lord koncertre tudott a MűPába elrángatni, amiért azóta is hálás vagyok neki, tekintve, hogy - az eperjesi Gary Moore koncert kiruccanáshoz hasonlóan - most már ha akarnám, sem tudnám pótolni az elmaradtakat. Ezúttal sem kellett csalódnom. Mintha egy VH1 Storytellers műsor élő felvételébe csöppentem volna! Miközben a teltházas (a nagyon gyorsan elkelt jegyek miatt szerveztek egy második koncertet is - az első elé!) nézőtér izgatottan várta a muzsika felcsendülését, Erdész Robi besétált egy pokrócba csavart, Солярис márkanevű szovjet szintetizátorral, és leült egy mikrofon elé, ahol mesélni kezdett arról, hogyan alakították meg Czigivel a zenekart pár nappal a tehetségkutató előtt, melyen aztán országos elismertséget szereztek. Közben egyenként bejöttek a többiek is, bekapcsolódtak a sztorizásba. Legelőször Kollár Attila, aki bemutatta első témáját, amelyet a zenekarba hozott, Robi ehhez hozzátette azt a témát, amit ő talált ki először, s a kettőből a szemünk előtt állt össze a "Solaris" című nóta. Ezt azután eljátszották teljes zenekarral is, majd folytatódott a történetmesélés a salgóbányai tehetségkutató táborral, ahol megfogant a bő 10 perces Újjászületés". Amikor ezt is eljátszották, akkor jöttem rá, hogy fél órája tart a műsor és még csak 2 szerzeményt adtak elő. Mi lesz itt? Vagy nagyon keveset fognak zenélni, vagy nagyon sokáig itt leszünk. Szerencsére a későbbiekben rövidültek a kommentek és hosszabbodtak a zenei pillanatok, csak Tereh István "örökös menedzser" próbálta felvenni néha amolyan kvázi konferanszként az elejtett fonalat, de ahogy belemelegedtek a zenélésbe, a hangszeresek beszélőkéje valahogy elapadt, s a koncert vége felé már a dalcímek felkonferálása is el-elmaradt.
A műsor a kezdeti évekre, a "Marsbéli krónikák" nagylemez előtti időszakra épült, ha úgy tetszik, jó promóciója volt a két "official bootleg" albumnak, melyeket a Fesztivál Színház bejárata előtt meg is lehetett vásárolni, sok más Solaris produkcióval egyetemben. Az alapító tagok közül Erdész Róberten és Kollár Attilán kívül ott volt még Seres Attila basszusgitáros, Tóth Vilmost is ígérték, de valamiért az ő vendégszereplése nem jött össze, illetve Cziglán István igazoltan volt távol (1998-as halála miatt), bár korábban néhány félművelt újságíró az ő közreműködését is beharangozta. (Gondolom a zenekar honlapján talált infót - "aki mindig és mindenütt velünk van, ahol a Solaris valaha is fellép" - félreértve. Hát igen. Minek ír cikket, aki nem ért hozzá!) Így a kezdeti felállás foghíjait a későbbi csapattagok, Bogdán Csaba és Gömör László pótolták ki. A harmadik nóta után Seres helyére Kisszabó Gábor jött be, hogy az 1980-82-es időszak már vele alkotott remekműveit prezentálja, rögtön a basszusgitár egyedi dallamjátékára épülő "Éden"-nel kezdve a sort. Bogdán Csaba - most már saját jogán, nem helyettesként – még zongorához is ült, hogy bemutassa egyik eredeti ötletét, mely a keresztségben a "Mickey Mouse" címet kapta, s amely ebben a formában rákerülhetne egy majdani Solaris gyereklemezre is. Az "Óz" című, egyébként is kiváló kompozíciójukat ezúttal hosszabb egyéni szólóbetétekkel is megspékelték. A koncert legtorok-szorítóbb pillanatait hozta az a keserédes megemlékezés Cziglán Istvánról, a róla készült fotók, videók, cikkek kivetítésével, melyet az ő posztumusz szólólemezének, az "Alhambra kapui"-nak egyik dalával szinesítettek. Ez idő alatt a muzsikusok kifújhatták magukat kicsit. Én ennek nem örültem annyira, mert jobban esett volna és méltóbb megemlékezés lett volna, ha élőben játsszák el a dalt Czigi tiszteletére. Persze akkor meg nem hallhatjuk Czigi játékát a koncerten. Ördögi kör ez, amiből nem lehet jól kijönni. Czigi, jól kiszúrtál velünk!
A rövid pihenő után a Duo egy speciális átiratával folytatódott a koncert. Ebben a dalban annak idején Czigi és Attila volt a főszereplő. A páros hiányzó tagját Kisszabó Gábor pótolta, átkomponálva a dalt basszusgitárra és fuvolára. Nagy élmény volt! Ahogy a NOAB is, melynek egy rövidített változatát szólaltatták meg, ellenben Erdész Róbert egy zongoraverseny-szerű betétet helyezett el benne, ami ismét egyedivé tette a produkciót és méltó volt a Solaris vezérmondatához: "A Solarisban egy dolog állandó, és az a változás." De a legnagyobb benyomást a Marrakech tette rám, mely a NOAB lemezen (talán a korabeli felvétel minősége miatt) valahogy elsikkadt a címadó produkció mellett, most azonban élőben Jon Lord "Bouree"-ját juttatta eszembe. Igazi katartikus érzés volt, mintha visszaröppentem volna az időben előző idelátogatásom dátumára.
Két óra röppent el úgy, hogy közben fiatalságom nagy kedvencei sorakoztak egymás után. A nagylemeztelenített Solarisnak rengeteg rádiófelvétele volt, melyek egy része csupán az 1990-es albumon jelent meg végül. Emlékszem, annak idején alig vártam, hogy egy újabb nótát csípjek el Göczey Zsuzsa vagy Komjáthy György jóvoltából. Most csak kapkodtam a fejem, hogy "Ezt is ismerem!", "Azt is ismerem!", "Ezt még az MK 25-ös magnómra vettem fel!", "Amazt már a Toshibára!". A ráadásban az "E-moll concerto"-t hallhattuk Kollár karmester úr vezényletével (első gitáros: Bogdán Csaba, első billentyűs: Erdész Róbert, első basszusgitáros: Kisszabó Gábor, első dobos: Gömör László). Majd a poénra vett szimfónikus közjáték után a Solaris újbóli előadása tette kerekké a történetet, ezúttal mindkét basszerrel a színpadon. A közönség szűnni nem akaró tapsa még egyszer visszahozta a zenészeket, hogy újra megörvendeztessenek talán legnagyobb "slágerük", (ha szabad ilyet mondani egy progresszív rock zenekarnál) a "kedves és vidám című" (copyright: Erdész Róbert) "Apokalipszis" eljátszásával. Az újabb vastaps már csak Robit csalta ki újra a deszkákra, aki megköszönte, hogy ennyien eljöttek, és ebben a politikailag kettéosztott országban erre az időre elfelejtették, hogy ki melyik táborhoz tartozik és együtt élvezték a muzsikát, a Solaris muzsikáját.
Tavaly megnéztem a "szegény ember Solarisát", a Tompoxot, idén eljutottam a forráshoz, az eredet(i)hez is. Pócs Tamásék is nagyon profin művelik azt, amit csinálnak, tehetséges zenészek, de ők egy másik utat választottak, amelyen a klubkoncertek által sűrűbben találkozhatnak a közönséggel. A Solaris-érzést ők is tökéletesen vissza tudják adni. De most láthattam a különbséget: Solaris csak egy van. Akik szeptember 7-én megmutatták magukat újra a világnak, és ha hihetünk menedzserük záró mondatainak, jövőre ugyanitt folytatják a sztorizást és a muzsikálást a "Marsbéli krónikák" nagylemez időszakának felelevenítésével.
A műsor (remélem, sikerült mindenre jól visszaemlékeznem): Solaris (fuvolán/szintetizátoron és zenekarral) Újjászületés Ellenpont Éden Mickey Mouse (zongorán és zenekarral) Ha felszáll a köd Legyőzhetetlen Óz (egyéni szólóbetétekkel) Personal Gravity (emlékezés Czigire) Duo (speciális átirat basszusgitárra és fuvolára) NOAB (zongoraverseny-szerű Erdész szólóval) Marrakech Apokalipszis Magyar tánc A viking visszatér
Ráadás: E-moll concerto (Kollár karmester úr vezényletével) Solaris Apokalipszis
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy erről a teljesen ismeretlen olasz prog-power csapatról oldalunkon még nem született Tartuffe tollából kritika, úgyhogy megrovásban kell részesítenem a kedves kollégát, hogy nem kellően ápolta a Dionysos Rising „ismeretlen gyöngyszemek felkutatásának” szellemiségét, még szerencse, hogy itt vagyok én! Persze aki eddig olvasgatta ismertetőinket, az biztos jobban szeretné, ha említett kollégám írná jelen sorokat, lévén autentikusabb és tájékozottabb nálam az olasz prog-power szövevényes, keresztbe-házasodott világában, ám ha azt mondom, hogy a csapat által játszott zene alapvető eleme Fabio Lione megszokott dallamvilága, akkor talán – mint az énekes lelkes rajongója – egyből autentikusabbá válik az itt sommázott vélemény…
Lione, úgy látszik, nem hiába kezdte nemzetközi karrierét a Vision Divine-ban: szinte lubickol ebben az érzelmektől fűtött, kissé paneles és belterjes, ál-szimfonikus világban, még úgy is, ha ezúttal a kissé gonoszabb hangszínét veszi elő, és nem fullad minden sora zokogásba, vagy önhergelő áriába. A dalok pedig ütnek, már első hallásra is, jóllehet a fiúk nem spóroltak a hangjegyekkel, és három szerzemény is hat perc fölé csúszik, köszönhetően a bőven adagolt szimfonikus egyvelegnek, ami ezúttal nem annyira műanyagszagú, mint amit ilyen esetekben megszokhattunk, köszönhetően egy, a lemez ismertetője szerint „echte” nagyzenekar, a Nightbreeder and the Wintermoon Orchestra közreműködésének. Akinek agyába most petárdaként robbanóan villan fel az idei Rage opusz, azt gyorsan ki kell, hogy ábrándítsam, ez a lemez nem a gitárosokról szól – pedig néhány virgából következtetve lehetne nekik nagyobb teret is adni - no és a zenei alapok is mások, még akkor is, ha a teatralitás ugyanúgy szerves részét adja a koncepciónak. Talán nem véletlenül vonult háttérbe az instrumentális szekció, négy lemez után valószínűleg úgy voltak vele, hogy ha most az ötödikre sikerült egy ilyen nagyágyút megnyerniük maguknak, akkor szóljon az végig. Lione pedig nem szokott meghátrálni az ilyen feladatok elöl, egy öntömjénező színész szívet melengető ripacskodásával cipeli a hátán a produkciót – ám mivel ez a ripacskodás szívből-lélekből jön, csak imádni tudom érte.
A dallamok érdekes módon ötvözik a Vision Divine/Labyrinth és a Rhapsody világát, így azok is minden bizonnyal kedvtelve hallgathatják Lione néha black metalos rikácsba forduló énekét, akik a reggelit és fémbe öltözötten szeretik elfogyasztani, az alapvetően melodikus hangnemet pedig gyakran törik meg az enyhe progresszió illatát idesodró power-szelek. Természetesen megkapjuk a csúcsnak szánt zenei nagymonológot is a lemez címadó számában, amitől a stílus szerelmesei egyből könnyekre fakadhatnak, amit már csak azért is kellemes, mert az öröm okozza őket.
Sascha Paeth öreg róka, a lemez úgy szól, ahogy egy ilyen lemeznek szólnia kell, az utolsó szám után még sokáig ott csilingelnek az egyszeri hallgató fejében a hangszerek, amibe még a hangerő okozta fülzúgás is szervesen illeszkedhet. Úgy gondolom, ha ezzel a produkcióval nem tudnak betörni az olasz underground felső ligájába, akkor egyikkel sem, mert ha egy kissé profánabb változatban is, de megütötték a kellő a színvonalat. Meg persze a főnyereményt is, Lionéval.
Watersék gyorsan követték az Overkill példáját, a 2010-es ön-újradefiniáló album után ők is hasonló elánnal ütik a vasat, amíg meleg. Merthogy nem csak az "Annihilator" volt az "Ironbound"-hoz hasonlóan erős, a klasszikus hangzáshoz és értékekhez visszakanyarodó, a zenekarnak mégis új lendületet adó korong, de ez a fieszta is erősen hajaz a tavalyi "The Electric Age"-re. Méghozzá azért, mert Blitz-ékhez hasonlóan ők is úgy ugrották meg a magasra helyezett lécet másodszorra, hogy azt egy hangyabögyörőnyit még feljebb is pöckölték az elrugaszkodás előtt.
Már ha lehet egyáltalán többes számról beszélni itt, hisz az Annihilator egyenlő Waters képlet nemigen lehet ismeretlen egyetlen rajongó számára sem. Oké, Padden bérzenészből megbízható társsá nemesedik lassan, de az elkészült anyag feléneklésén kívül sok dolga neki sincsen. Ez is lesz majd a banda Achilles-sarka, meglátjátok, ahol ismét elvérezhet: az Overkillben jelen van az, ami itt hiányzik - a hosszú távú egyenletes teljesítményt elősegítő csapatmunka.
De maradva még a hasonlóságoknál kicsit: a "Feast" épp abban előrelépés a self-titled lemezhez képest, amiben az "Elektromos Kor" is hozzá tudott tenni a szinte tökéletes "Ironbound"-hoz: még kerekebb dalok; még tisztább, még erőteljesebb megszólalás; kicsit húzósabb, groove-osabb dalok és kevesebb áthallás, másolás (akár más, pl. a Slayer és a Metallica /előbbi a kanadaiak, utóbbi az amcsik zenéjében tűnik fel időről-időre/, akár a csapat saját, korai korszakának másolása).
Ergo, hibátlan a cucc, thrash fanatikus csak akkor lehetne boldogabb, ha maga Scarlett Johansson kelne ki mellőle az ágyból kicserélni a CD-t a lejátszóban szombat délelőtt. Mondjuk éppen a bónusz korongra, amely tizenöt korábbi szám újra felvett változatát rejti Padden énekével. No igen, az se kutya.
Tudósítónk jelenti az Egyesült Királyságból: A Lordok Háza feloszlatta önmagát? Vagy csak feltornyosultak a ki nem vett szabadságok és mindenki nyaral egész évben? Nem. A Lordok Házában most is dolgoznak szorgalmasan az alkalmazottak, de csupán a színfalak mögött, az előkészítő munkákon foglalatoskodnak. A Parlament felsőháza azonban teljesen üres, csupán egy szerény keresztény (James Christian) és nedves felesége (Robin Beck) tartózkodik az épületben. Ők ketten intézkednek, énekelnek, zenélnek, uralják a terepet, belakják a helyet, tisztára mint a Ceausescu család vagy 25 évvel korábban Romániában. A zenész házaspár úgy döntött, hogy 2013-ban mindketten szólólemezt készítenek. Szép dolog az önállóság, de ha azt látjuk, hogy közben a háttérben ugyanazok az elemek munkálkodnak, mint korábban a House Of Lords mesterművein, akkor joggal tehetjük fel a kérdést: Mi történt? Mert bizony itt muzsikálnak mindkét lemezen Jimi Bell gitáros és B. J. Zampa dobos, akik a Lordok Házának oszlopos tagjai (voltak?). Itt van Tommy Denander, aki évek óta ott legyeskedik a zenekar kiadványai körül, hol társszerzőként, hol vendéggitárosként áll helyt, hol a szintiszőnyeg alá söprésbe segít be. És természetesen egymás lemezein vokáloznak a házastársak, így téve kerekké a történetet. A két lemez borítója is hasonló: "Határ a csillagos ég!", de háttér a felhős égbolt, és mindent ural a rengeteg víz. JC fejére szakadó eső hull, míg RB lábai alatt a tenger incselkedik. Lássuk, hogy sikerült a két önálló, de mégiscsak rokon produkció!
James Christian: Lay It All On Me (2013)
Kiadó: Frontiers Records
Honlap: www.jameschristianmusic.com
James Christiannek ez a harmadik próbálkozása szólóban. Egyszer a HOL tetszhalott állapota idején 1995-ben (Rude Awakening) próbált nérói babérokra törni. Sikerrel. Így aztán nem is erőltette nagyon a demokrácia visszaállítását egy jó ideig. Inkább rabszolgamunkában dolgoztatta volt gitárlordját, Lanny Cordolát, valamint Bruce Gowdyt és Mitch Perryt is. A nagy sikerű produktum érdekessége. hogy zeneszerzője az a Mark Baker volt, aki korábban jelentős szerepet vállalt a "Demons Down" album elkészítésében, majd később, 2011-ben gyakorlatilag a teljes House Of Lords lemezt (Big Money) ő szerezte. A második szólólemez (Meet The Man) 9 év múlva, 2004-ben jött ki Fabrizio Grossi basszusgitáros-producer keze alól. Gondolom, az addig összegyűlt dalok gyűjteménye lehetett, mert elég kaotikusra sikeredett és meg is bukott rendesen. Így hát újra összetrombitálta seregeit, és zenekara eredeti felállásának reinkarnációjával elkészítette a balsikerű "The Power And The Myth" albumot. Azóta JC a House Of Lords újraformálásának szentelte az életét, új tagokkal, keményebben, billentyűs nélkül, megintcsak sikerrel. A 2006-os "World Upside Down" óta jobbnál jobb lemezekkel rukkoltak elő. Így aztán nem erőltette a szólókarrier folytatását. Ezért is érthetetlen ez a hirtelen pálfordulás, pláne, hogy a zenei stílus nem különbözik markánsan az anyazenekartól. Hogyan is különbözne, hiszen a zeneszerző az a Jeff Kent, aki a "World Upside Down" lemezen még a zenekar basszusgitárosaként és billentyűseként írta a nóták zömét. Bár ha belegondolunk, eltelt újabb 9 év, 1995 és 2004 után itt a legújabb, 2013-as szólóalbum.
Denander és Bell mellett 3 dalban hangot kap az a Jorge Salan is, akinek különleges gitárosi kvalitásairól Jeff Scott Soto koncertjén volt szerencsém személyesen is meggyőződni. Mindjárt a nyitó, s egyben címadó nótában, aztán előbújik még a "Let It Shine" és a Five Star Iris feldolgozás, a "Day In The Sun" perceiben. Sajnos azt kell mondjam, nincs kihasználva a tehetsége, ezt a pár dallamszólót akárki más feljátszhatta volna. Az említett címadó és az azt követő "Sacred Heart" talán a legerősebb dalok az albumon (úgy is kell, tökénél kell megragadni a hallgatót). Legnagyobb eltérés az utóbbi HOL lemezekhez képest, hogy újra előbátorkodik a billentyű, igaz, nem Gregg Giuffria módra, extravagánsan, csak Christian által homályosan. Meg Denander által Bon Jovisan. Ott van például a "You're So Bad", mely a lemez legjobbja lehetne, ha nem vett volna be "Rossz orvosság"-ot (Bad Medicine) a billentyűs. A "Let It Shine" és a "Believe In Me" meg középtempójuk ellenére annyira lágyan slágeresek, hogy ilyet csak Coverdale engedhet meg magának. Igazi nőbolondító dalok. Csakhogy ami megy David Coverdale-nek, az nem megy James Christiannek! Ő inkább a "She's All The Rage", vagy az "Another Shot In The Dark" jellegű nótákban brillíroz. Christian a rákon túl is zseniálisan énekel, de ez a lemez lágyan lányos lett szerintem.
Robin Beck: Underneath (2013)
Kiadó: Cargo Records
Honlap: www.robinbeckrocks.com
Robin Beck 1989 óta készít szólólemezeket. Egyszámos előadó volt, a híres Coca-Cola reklámzene, a "First Time" című nóta énekese. Jött azonban egy nagytudású producer, Desmond Child, aki gyakorlatilag erre az egy kislemezre felépített egy teljes albumot. Hozzátette pár korábbi szerzeményét, melyeket Bonnie Tyler nem vitt a számított sikerre ("If You Were A Woman And I Was A Man", "Hide Your Heart", "Save Up All Your Tears"), előkapart egy Alice Cooper nótát, ami lemaradt a "Trash" albumról, és szinte kész volt a bemutatkozó album. Majd a '90-es években a dallamos rockzene halála, stílusváltás, bukás, újrakezdés, és eljutunk 2010-ig, amikor is kedvenc férjével és Tommy Denanderrel készítettek egy nagyon sikeres visszatérő lemezt. Ennek szerves folytatása a mostani.
Izgalmas riffek, fülbemászó refrének ("Wrecking Ball", "Ya Can't Fight Love", "Perfect Storm", "Check Your Attitude"). Igazi rockzene, nem az a gót muzsika, amely a legtöbb női énekest vonzza, hanem egy igazi vagány, dallamos rock, kicsit olyan, mintha Shania Twaint dögösebbre hangszerelték volna. Számomra sokkal House Of Lord-osabb a lemez, mint férjuráé, akivel pedig egy duett is elcsattan a "Burnin' Me Down" című lírai dalban. Szintén jót lehet lassúzni a címadó "Underneath"-re. A lemez legszebb balladája azonban az "I Swear The Nights", amin még az sem változtat, hogy gyakorlatilag csak új szöveget írtak a Whitesnake "Here I Go Again"-jére és eladták sajátként. Két elismert feldolgozás is van a műsorban, "Ain't That Just Like Love" Fionától és "Follow You" Glen Burtniktől, akik mindketten közreműködnek is a dalokban, ami önmagában elismerés az előadónak. Rajtuk és a fent említett HOL zenészeken kívül hallhatjuk még a hugica, Liv Beck vokálozását is, bár ez inkább csak érdekesség, nem sokat nyom a latban.
James Christian kiírta magát asszonya lemezén, így a saját produkcióra már csak másodosztályú dalok maradtak. Talán ezért is jelentette meg saját neve alatt House Of Lords helyett, hogy ne fussanak bele még egy olyan buktába, mint 2004- ben a "The Power And The Myth" albummal. Sebaj, jövőre talán újra megtelik élettel a Lordok Háza!
Jóllehet, az ördögöt általában bakkecskeként szokták ábrázolni, ezúttal azonban rókabőrbe bújt a beste. Persze az is lehet, hogy a Shakra ex-dalnoka lepaktált a pokol fejedelmével, hogy az irodalom után a zenei Faust is megszülethessen, Fox címmel. Mindenesetre pokoli ügyességgel sikerült elhallgatni az új album hírét – úgy látszik, a keresztény rockcsapatok elhárító munkája eredményes volt – így a semmiből; mit semmiből, a tudatlanság teljes sötétségéből! – tört rám a Lucifer címre anti-keresztelt új Fox sompolyda.
A borítót nézve először azt hittem, hogy barátunk némi stílusváltással amolyan svájci Alice Cooperként fogja osztani az aréna-rockkos korbácsütéseket, esetleg black metálos elemekkel fogja elkárogni a lemezt – nem, ezt azért nem gondoltam –, de tévedtem, mert a dalok, ha át is estek némi fazonigazításon, nem különböznek jelentősen attól az irányvonaltól, amit a legutóbbi album kijelölt. A változás leginkább a szemléletmódban tapasztalható, a fickós "majdmegmutatomén" kivagyiságot egy érettebb, szemlélődősebb attitűd vette át, ahol a korábbi összetevők a címhez méltóan egy leheletnyit borúsabban festik komorabbá a hangulatot, az előző album AC/DC-s aréna bombasztjának rovására. Nos, ez van, akinek jó hír, nekem momentán nem, és már ereszteném is a tömjénfüstöt, hogy a pokolba kergessem a Foxot rossz irányba terelő patást, ha a dalok lényege, a nekem szóló dallamok nem enyhítenék az elkövetett bűnöket. Persze azt nem értem, hogy egy Lucifer című albumon hogy lehet a szerzemények mintegy egyharmada ballada, vagy középtempós romantikus enyelgés, de nem is akarok olyan titkok tudója lenni, amiket egyenesen az ördög súg a fülünkbe. Fox mindenesetre bedőlt ezeknek, és lelke legyen rajta, még akkor is, ha a gitárszólók most dominánsabb összetevőként alakítják a dalok vázát, és a korai Aerosmith hatása jótékonyan rejti el a balladák könnyfakasztó giccsességét - de kérdem én, Dennis Ward producerként miért akar egy amolyan svájci rádiós bandát faragni az alapvetően ösztönből, zsigerből zenélő Foxékból, mert talán itt van a kutya, izé, a róka elásva...
Persze nem kell hősünket temetni, a címadó ironikus megközelítése, vagy a kezdő szerzemény hipnotikus, ősrockos lüktetése mellett azért bőven van mibe kapaszkodni, hogy végül pozitívra hozzam ki a végeredményt: a "Gimme Your Love" Def Leppard-os kórusa, vagy a záró "Right To The End" kőbe vésett riffjei az idei év kedvenc pillanatai közé tartoznak. Mégis, nem tudok felhőtlenül örülni, mert hiába hallgattatják magukat a dalok, semmifajta meglepetéssel nem szolgálnak, a patikamérlegen kimért összetevők instant élvezetének gyakran keserű az utóíze. De ne csodálkozzunk, mit is várhatnánk mást egy ördögi paktumtól?
Kiadó:
Kiadó:
Kiadó:
Kiadó: