Kíváncsi lennék rá, hogy blogunk húszas-harmincas éveit taposó olvasói közül – van ilyen? – ki tudja kapásból felmondani a Feinstein névről a heavy metal „egyszeregyet” – ha senki, akkor valószínűleg túlbecsültem oldalunk látogatóinak számát, vagy feltételeztem, hogy eléggé elmélyedtek kedvenc zenei stílusunk történelmében (annak idején – vagy harminc éve - hozzám hasonlóan elolvasták a Metal Hammer apró betűs részeit is, esetleg kívülről fújják Kotta kollega valamikori históriás összefoglalóját.)
Az említett úriember – mert nem együttesről van szó, legalábbis nem csak arról - félig-meddig olyan, mint a valamikori arisztokrácia: rokoni kapcsolatok révén determinált volt tartozása az elithez. Ez persze durva egyszerűsítés, hiszen a valamikori Elfben azért hozzájárult „valamelyest” a hard rock és metal születéséhez, de azért tegyük hozzá, ha nincs egy Ronald James Padavona nevű úriember, akkor lehet, hogy jelenleg nem hogy a zenetörténeti könyvek, de a még a Bóbita zenés gyermekújság sem emlékezne meg róla.
S valljuk be őszintén, ha az ember zenész, és egyben Ronnie James Dio kuzinja, akkor nem kell olyan sokat lerakni az asztalra ahhoz, hogy a zenei krónikások megemlékezzenek róla. Barátunk tehát nem is nagyon igyekezett, vagy ha igyekezett, akkor unokatestvérének jóval több tehetséget adott a Sors, mert Feinstein nevű gitárhősről nem igazán tudunk, jóllehet emberünk elég régóta koptatja a zenei színpadokat.
Talán ebből is fakad, hogy azért a hosszú pályafutás alatt sikerült néha kiemelkedő produktummal is megörvendeztetni a nagyérdeműt – rovatunk mai tárgya pedig éppen ebbe a kategóriába tartozik. Ehhez persze kellett egy John West nevű énekes fenomén – no, róla sem hiszem, hogy sokan tudják, mekkora tehetség volt az indián ősökkel rendelkező csodapacsirta, aki olyan együttesekben tette le névjegyét, mint az Artension, vagy a jóval ismertebb, ám azért még az undergroundot jelentő Royal Hunt.
Feinstein, aki saját magáról nevezte el projectjét – mert azért önbizalom volt bőven – igazából ezt az egy albumot adta ki ebben a formációban, a másik, egy tribute lemez Dio-ról inkább nevezhető kegyeleti gesztusnak, mintsem önálló alkotásnak. Itt viszont sikerült egy olyan szerzeményt összekalapálni Westtel, ami egymagában tömöríti a Rainbow, és a Dio/Tony Martin-időszakos Black Sabbath erényeit, még akkor is, ha Feinstein gitárosként nem egy Blackmore, vagy Iommi.
Már a dal kezdése is libabőrt varázsol a hallgatóra, hiszen ahogy West lassan, fokozatosan kibontakoztatja a bizsergető dallamtémát, az maga Dio hangjegyekbe varázsolt felidézése, még akkor is, ha orgánumuk egészen más (Westnél mindig érzek egy kis imádnivaló orrhangot). Aztán az égen megjelenik a szivárvány és megdörrennek a gitárok, hogy egy olyan epikus csapdába kerüljünk, amiből nem akarunk kimászni. De jön a hatodik perc, ami meghozza a zakatolós, igazi Iommi-féle riffmozdonyt, amin West is csodálatosat utazik, és nem győzzük az állunkat keresgélni, honnan jött ez a tömény fémigézés. Feinstein öreg motoros, jól megtanulta a leckét, mert egy ilyen csúcspont után a lassú levezetésnek a helye, hogy az ezerrel dobogó szívnek legyen ideje megnyugodni.
Kár, hogy a dolognak nem lett folytatása – mármint West és Feinstein kooperációjának – mert a lemez többi szerzeménye is igazi csemege, de talán így van jól, hiszen az alkotók elmondhatják: igazi unikummal koccintottak a kreativitás szellemének kocsmájában.
Nem állítom, hogy tűkön ülve vártam ezt a megjelenést, különösen attól kezdve, hogy meghallottam az előzetesen, promóciós szándékkal nyilvánosságra hozott dalokat (ezeket régen úgy hívták: singles), elsősorban a Romany Gilmour (David lánya) által fölénekelt "Between Two Points"-ot. A 2000-es években megjelent Gilmour szólólemezek egytől egyig szomorkás, belassult, meditatív alkotások, de az "On An Island" (2008) még volt annyira érdekes, hogy ne taszítson perceken belül a narkolepsziába. A "Rattle And Lock" azonban már alig-alig tudta lekötni a figyelmemet (2015), így - különösen a beharangozók után - jóformán rezignáltan vettem tudomásul, hogy közel 10 év után Gilmour újabb anyaggal jelentkezik.
Azért annyira nem tompult sokat egykori rajongásom, hogy sokáig elodázzam a "Luck And Strange" kiértékelését. Először a kocsiban, vezetés közben pörgettem végig az albumot, és arra a következtetésre jutottam, hogy ezt tilos az autóban hallgatni, mert garantált a bealvás a volán mögött. Nincs okom mellébeszélni: amit itt hall az ember, ez egy ősz angol öregúr álmos és álmosító andalgása - Gilmour végképp leszabályozta a tempót és átkapcsolt "nyuggerkomót" módba. Az még ennél is komolyabb probléma, hogy a lemezt a szólók sem mentik meg, nemcsak azért, mert normális ember egész dalokban és nem kizárólag szólókban gondolkodik, hanem mert maguk a gitárszólók is mintha egy nagy maréknyi Seduxen hatása alatt születtek volna. Ritka az a pillanat, amikor elszabadul a varázs, a mágia, amivel Gilmour a gitárosok több generációjának tiszteletét, sőt csodálatát kivívta.
Kb. annyira élénk a zenei élmény, mint a vizuális, azaz épp olyan színtelen a lemezen hallható muzsika, mint a hanghordozó borítója. Mindazonáltal nem lehet Gilmourra haragudni, benne már évtizedek óta ez és ennyi van. Még azt sem mondom, hogy amennyiben a megfelelő hangulatban talál el, nem esik jól egyik-másik jobban sikerült szerzeményt meghallgatni. Ez alól persze kivételt képeznek az olyan kirívóan unalmas tételek, mint pl. a "Sings", ráadásul a dallamok is sokszor sablonosak, korábbról ismerősek, s mint ilyenek, menthetetlenül összemosódnak az ember emlékezetében.
A lemezt záró 14 perces instrumentális tétel nem más, mint a címadó szám alapjául szolgáló stúdió lekvár (jam) még szegény Richard Wrighttal, 2007-ből. Egy ilyen monoton, elnyújtott blues improvizáció talán érdekes lehet valamiféle bónusz CD-n, de itt és így indokolatlannak, fölösleges időhúzásnak tartom, mint a Pink Floyd emlékéhez szerintem méltatlan "The Endless River" (2014) kb. 90 százalékát. Megmosolyogtató Gilmour azon nyilatkozata, hogy ez a valaha megjelent legjobb szólóalbuma. El tudom képzelni (és tiszteletben is tartom), hogy lesznek olyanok, akiknek bejön a lemez, de én max. akkor veszem majd elő, ha krónikus alvászavar, súlyos álmatlanság gyötör.
Mielőtt nekifogtam e recenzió megírásához, szokásom szerint tettem egy körutazást a világhálón, hogy megnézzem, nemzetközi kitekintésben mit írnak a tudálékos kritikusok a lemezről. Meg kell mondjam, még életemben nem olvastam ennyi semmitmondó, unalmas, tartalmatlan véleményt - bár még a vélemény kifejezés is túl hízelgő egyik másikra nézve. Egyetlen dologban egyeztek meg az értékelések: mindenki örült John Corabi visszatérésének, jóllehet Glenn Hughesra nyilván senki nem akart/tudott semmi rosszat sem mondani. Egyszerűen csak az a konszenzus, hogy - Hughes örökérvényű érdemei elismerése mellett - ide Corabi való igazán.
Csatlakozom az előttem szólókhoz, ehhez a muzsikához valóban Corabi hangja, stílusa, attitűdje illik, ez tehát amolyan hazatérés (homecoming). Azt már megszokhattuk, hogy a százszorszépek háza táján egyetlen dolog a biztos: a változás. Corabi "visszacsatolása" egyértelműen pozitív fejlemény, hogy Brian Tichy helyett újra Tommy Cluefetos veri a dobokat pedig tényleg nem oszt, nem szoroz. Az előző lemez kritikájában megjegyeztem, s ezt most is tartom: "Tudjuk, hogy a Dead Daisies és az ausztrál ritmusgitáros, David Lowy között egyenlőségjelet vonhatunk, hiszen ez az ő kreálmánya, ugyanakkor mára már alapemberré vált Doug Aldrich gitáros is, aki a folytonos és szélsebes tagcserék közepette 2016 óta üdvös állandóságot képvisel."
Glenn Hughes-zal együtt ment a funkys hangulat és - bizonyos értelemben - az acélos hangzás is. A The Dead Daisies most az alapító atya és dollárpapa, Lowy ausztrál identitását figyelembe véve majdhogynem kézenfekvő AC/DC-féle boogie és rock n' roll hatásokat maxolta ki. Persze az album hangzásban hozza a szokásos minőséget, de most inkább hard rockosak, mint metálosak a felhangok. Az "I Wanna Be Your Bitch", az "I'm Gonna Ride" és a "Take A Long Time" mintha egyenesen a Young család műhelyében készült volna.
Nem bonyolították túl az ügyet, a tíz számos lemez mindössze 36 perc hosszú, ami világosan jelzi a tendenciát: rövid, egyszerű, direkt dalokat akartak az öklöket rázásra, a lábakat dobogásra késztető fajtából. Azt is mondhatnám, hogy talán még soha nem voltak ennyire "alulkomplikáltak" - már ha létezne ilyen magyar kifejezés. Eléggé lájtos, de határozottan szórakoztató dalcsokor ez, amit biztos vérpezsdítő élmény lesz meghallgatniuk élőben azoknak, akiknek még nem ment el teljesen a kedve a Barba Negrától. Nekik piros betűs nap lesz november 15., innen kívánok nekik jó szórakozást, én maradok a CD-nél.
A lengyel Malmsteen, Boguslaw Balcerak megtáltosodott. A csikorogva, prüszkölve beindított karrier először viszonylag ritkán termett gyümölcsöt (2011 és 2014), de a Covid után a küllemre leginkább Győzike bátyjára, Gáspár Zsoltira hasonlító Boguslaw egészen felpörgött, hisz 2022 óta évente szórja a nagylemezeket. Nem tudom, hogy ez az új keletű hiperaktivitás minek köszönhető, de Malmsteen rajongóit, akik a mester nyűglődését fokozódó aggodalommal figyelik, ez valószínűleg egyáltalán nem érdekli. Örülnek, hogy addig sincsenek hallgatnivaló nélkül, még ha be is kell érniük holmi epigonokkal.
Márpedig nincs mese, Balcerak - éppen úgy mint pl. Joe Stump - epigon, bár annak nem tehetségtelen. Az egy dolog, hogy a dobokon kívül minden hangszeren ő vitézkedik és a mester neoklasszikus stílusát ügyesen elsajátította, ezeknél azonban fontosabb, hogy egészen jó dalszerző. Ezúttal nem küldött ki számos meghívót különböző vendégénekeseknek, inkább úgy döntött, hogy az egységesség kedvéért egyetlen dalnokkal dolgozik, méghozzá azzal a Göran Edmannal, aki a '90-es évek elején, a nagy példakép oldalán állt a reflektorfényben (Eclipse - 1990, Fire and Ice - 1992). Ezzel a húzással határozottan ráerősített a Malmsteen párhuzamra.
Úgy ítélem, hogy a munkatempó fölgyorsítása nem tett jót a kreatív folyamatoknak. Az "Endless Life" nem túl lelkesítő egy órában ontja magából az ismerősen gurgulázó gitárjátékkal és hatásvadász kórusokkal megtámogatott viking metált. Nekem többszöri meghallgatás után sem ragadt meg semmi a hallójárataimban, de legalább jól szól a cucc, nem úgy, mint a pincestúdióban penészedő Malmsteen botrányosan kevert agymenései. Malmsteen contra mundum. Tudjuk, rajta kívül mindenki hülye...
Noha Balcerak szólói alkalmanként kifejezetten jólesően cirógatják a neoklasszikus futamokhoz szokott rockerek fülét, elérkezettnek látom az időt arra, hogy lengyel barátunk rápihenjen a következő anyagra, különben úgy elvékonyodik, mint vaj a holland vendéglátók asztalára kihelyezett hipervékony kenyéren.
Még mondja valaki, hogy a világháló adta lehetőségekkel aztán hűde megnyílt a kapu a niche (réteg/rés/kevesek érdeklődésére számot tartó) piacokra lövő előadóknak, mert manapság könnyen meg lehet találni a célcsoportot, és ha jó vagy, befutsz. Nem az a fránya zeneipar dönti el, kiből lesz sztár. Hát akkor itt van ez a – odahaza és a zsánerben korántsem ismeretlen – svéd-litván multihangszeres zenész, énekes és producer, akinek már az ötödik nosztalgiában tobzódó, gyakorlatilag hibátlan AOR lemezt kellett elkészítenie, hogy először eljusson – mondjuk – hozzám, aki azért direkt keresi az új megjelenéseket, arcokat a stílusban. Még hogy könnyű…
És persze lehet lenézni a The Night Flight Orchestrát is, mert tényleg nem sok újat tesznek hozzá a rock történelméhez, de valahogy mégiscsak megvan bennük az a plusz, az a modern stich, amivel egy-egy mai fiatalt is el tudnak csalogatni az A38-ra. Michael Palace szerintem nem tudna, bármennyire is profi ez a cucc, mert tényleg színtiszta retro (mondjuk nem is akar). Ha valamibe bele lehet itt kötni, akkor az az, hogy a muzsika olyan, mintha tervezőasztalon fogant volna, hiszen így is van. Egyedül dobja össze az albumait a stúdióban, kicsit hiányzik belőle a zenekari próbák során cigaretta- és izzadtságfelhőben fogant egyediség; a többféle gondolkodás, ízlés, játékstílus ütközéséből adódó sokszínűség, spontaneitás.
Human Zoo: Echoes Beyond (2024)
Ez is egy húszéves zenekar, és ide a bökőt, hogy még nem hallottál róluk. Pedig a stílus időtlen (hard rock), a színvonal magas, és mondhatni még szexepiljük is van, ami miatt könnyen megjegyezhetőnek kellene lenniük. Ami segít kiemelkedni a tömegből. Ez pedig a szaxofon, teljes jogú tagként egy szaxis is a csapat tagja, ez mindenképpen érdekessé, egyedivé teszi őket.
Bár németek, nekem leginkább a skandináv vonalat juttatják az eszembe, az érettebb csapatokat, mint például a Treat. De a H.E.A.T is jó megfejtés lehet, kevésbé a fiatal, glam vonalon ülők, eleve – a felállás miatt (fúvós, szinti) is – egy vastagabb, rétegzettebb hangzással operálnak. A svájci párhuzam (Gotthard, Shakra) is adja magát, és szerintem van bennük egy kis modern karcosság is néhol. Először meglepő lehet, amikor gitárszóló helyett szaxi-virga érkezik, de egyáltalán nem rossz, sőt! Én az ezt megelőző lemezzel találtam rájuk, az idei korongjuk is kifejezetten élvezetes, kellett is várni rá jócskán. De nem adták fel, tolják tovább – alighanem maguknak leginkább.
NeversiN: Revamp (2023)
Harminchat fokban valahogy kevesebb death metalt hallgat az ember, ez valahol természetes, de hogy ne csak a dallamos vonal képviseltesse magát, bemutatok egy – ha nem is death, de – progresszív zenekart. Ez az olasz brigád harmadik nagylemeze, melyre új énekes érkezett. Én sajnálom kicsit a váltást, mert az előző pacsirtának elképesztően fülbemászó, kellemes orgánuma volt, ráadásul a cserével nemcsak a vokális munka lett "átlagosabb", de mintha a muzsika is vesztett volna a sokszínűségéből.
Korábban ugyanis a progresszív rock és metal mellett soft és classic rock hatások, megoldások is voltak a zenéjükben bőven (lásd Deep Purple és Boston feldolgozások), ezek gyengülésével egy hagyományosabb prog-power banda képe bontakozik most ki. Párhuzamosan ezzel, a Maiden faktor felerősödött, a gitárosok Vasszűz rajongók lehetnek, a kezükben ott vannak Murray futamai bőséggel. Itt is van két átirat, egy Pink Floyd és egy Iron Maiden, ez azért elég beszédes és előrevetíti, mire számíthatunk. Mindezzel együtt ez egy roppant kellemes alkotás, de nem csak ezt, hanem a teljes diszkográfiát (nevesül az előző két lemezt - a legelső még csak amolyan demo-féle) ajánlom!
Egy kicsit most beleizzadtam a gatyámba, nemcsak azért mert "odakint" tovább háborog a közel 40 fokos kánikula, hanem mert a Yesről sokaknak van karakteres véleménye, amit természetesen nem restek vehemensen képviselni bármiféle ellenvéleménnyel vagy alternatív elmélettel szemben. Nyilván nekem is megvannak az előnyben részesített korszakaim és kedvenc lemezeim, amiért már ezen az oldalon, a komment szekcióban is kaptam hideget, meleget...
Nekem persze elég vastag a bőröm ahhoz, hogy kibírjam az ilyesmit, illetve vagyok annyira arrogáns, hogy értékítéletemben (legalábbis bizonyos területeken) megingathatatlan maradjak. Az egyik ilyen kikezdhetetlen alapvetés nálam, hogy van Anderson Yes nélkül, de nincs Yes Anderson nélkül. Ennek szerintem cáfolhatatlan bizonyítéka az utolsó négy, Anderson nélküli (úgy is mondhatnám: Tesco-gazdaságos) Yes album. A 2021-es "The Quest" kapcsán kijelentettem és újra megerősítem: "...valljuk be - bár az orgánumát éppen lehet nem szeretni - itt elsősorban Anderson volt a fő motor, a kihagyhatatlan 'összetevő'."
Anderson, aki nélkül szerintem érthetetlen és igazolhatatlan a Yes név használata, tekintélyes szólókarriert tudhat maga mögött valami 15 albummal, melyek között akadt ilyen is, olyan is. Természetesen a Yes örökség ápolását sem hanyagolta el, aminek fontos (és szemet-fület gyönyörködtető) mérföldköve volt a Trevor Rabinnel és Rick Wakemennel való összeborulás. Tavaly azután belefogott egy ""Yes Epics, Classics & More" turnéba a New York-i The Band Geeks nevű formáció zenészeivel, akikkel olyan jól összecsiszolódott, hogy elhatározta, velük készíti el soron következő szólólemezét. Ezt vesszük most górcső alá.
A "True" talán minden korábbinál Yes-szesebb dalcsokorral lep meg minket, alighanem Anderson is érzi, hogy valójában ő a Yes hagyaték őrzője. Szerencsére a stréberekkel (geeks) tényleg olyan muzsikusokra talált, akik képesek a tehetségnek azon a magas frekvenciáján rezegni, ami méltó a Yes "régi nagy híréhez". Különösen igaz ez Richie Castellanora, aki nemcsak kitölti a legendás Chris Squire hatalmas cipőit, de hangmérnök/producerként a zeneszerzéshez és a soundhoz is jelentősen hozzájárult.
Nem állítom, hogy a "True" hibátlan anyag, ellenben az első két számba (True Messenger, Shine On) lehetetlen belekötni. Mintha az egyik abszolút favorit Yes lemezemet, a "The Ladder"-t hallanám. Sajnos ezután visszaveszik a tempót; ha maradna ez az energiaszint, most ódákat zengenék a kiadványról. Persze azért a lassabb tételek között is akad emlékezetes és jellegzetes Anderson szerzemény. Szeretem a "Countries And Countries" vidám hangulatát és pozitív üzenetét, a "Realization Part Two" hipnotikus lüktetését és az epikus, közel 17 perces "Once Upon A Dream" bevezetőjének Andersonra oly jellemző, ritmizált dallamvezetését (ami milliószor zeneibb, mint bármilyen - manapság sajnos nagyon is divatos - "rap").
A Paralydiumot bizonyos értelemben a saját fölfedezettünknek tekintem, hiszen mi már akkor írtunk róluk (abban az időben még The Paralydium Project néven futottak), amikor még rendes kiadójuk sem volt. A bemutatkozó három számos EP-t több mint meggyőzőnek találtam, sőt olyan jónak, hogy nemcsak azon akadtam ki, hogy a Frontiersnál megjelent első stúdiólemezre nem kerültek föl az EP nótái, hanem azon is, hogy a "Worlds Beyond" végül az EP-nél egy érezhetően kiadó- és fogyasztóbarátabb produktum lett, rövidebb és lineárisabb tételekkel.
Mivel a Paralydium a Dynazty tagjaiból jött létre, akik közül kettő (Jonathan Olsson bőgős és Georg Härnsten Egg dobos) ma is aktív az anyabandában, még az első album után sem voltam biztos abban, hogy ez egy stabil formáció, vagy hogy lesz-e folytatás egyáltalán. Kiderült, hogy valóban sok minden hátráltatta őket, először a COVID nevű rémálom, majd a tény, hogy az énekesük, Mikael Sehlin kapott egy biztosabb és jobban fizető állást az Amaranthe nevű diszkó-metál bandában. Szerencsére a formáció atyja és fő dalszerzője, John Berg gitáros nem ijedős fickó, a folytatáshoz jó érzékkel igazolta a rendkívül jó adottságokkal rendelkező Alexander Lycke énekest az Astrakhanból.
A majdnem pontosan 50 perces "Universe Calls" - már most nyugodtan kijelenthetem - egészen biztosan az éves toplistámon fogja végezni. Pont azt a jellemzően skandináv, dallamos és virtuóz instrumentalitást villogtató muzsikát játsszák, amire minden mennyiségben vevő vagyok. Azonkívül a "Universe Calls" határozottan visszakanyarodik a bemutatkozó EP progresszívebb, hosszabb s epikusabb szerzeményekben gondolkodó stílusához, amit a "Worlds Beyond" LP-n hiányoltam. Vastaps! Ez az, fiúk! Pont ezt vártam.
Az albumon van három olyan szám is, amely a 10 percet (alulról vagy fölülről) súrolja, ezeket két instrumentális "közjáték" (egy prelűd és egy interlűd) kíséri, az első nagylemezre jellemző direktebb hangvételt egyedül a "Sands Of Time" című nóta képviseli. Aminek külön örülök, hogy Mike Blanc billentyűs most mintha többet kapott volna a reflektorfényből, oda meg vissza vagyok a szólóitól, főleg mivel kedvenc hangszínében megidézi azt a Richard Anderssont (Majestic, Time Requiem, Space Odyssey), aki úgy hiányzik nekem a metál világából, mint a só a levesből.
Nem eget verő, korszakalkotó cucc, sőt hangulatában elég retrográd, hiszen a '90-es évek meghatározó progresszív metál megjelenéseit idézi (néha hangról hangra), de az ilyesmi olyan nekem, mint egy hazatérés: végre olyan területen találom magam, ahol minden ismerős, kényelmes, biztonságos és vigasztaló.
Nincs mese, amit hűséges olvasónk, Szakállas hal (beardfish) ajánl skandináv prog rock területen, arra oda kell figyelni. Ezt egyszer s mindenkorra megtanultam a tavalyi Moon Safari album kapcsán, amely nélkül sokkal, de sokkal szegényebb lenne tekintélyes CD gyűjteményem! A kommentben érkezett legújabb ajánlás a svéd Ritual augusztus 16-án megjelent új lemezére vonatkozik, amit annak rendje s módja szerint - a hangerőgombot jó magasra tekerve - kikerestem hát a Tidalon.
Normális esetben a szerénység különösebb nyoma vagy jele nélkül dicsekszem a progresszív rock színtérről megszerzett kiterjedt ismereteimmel - főleg ha, annak skandináv válfajáról van szó -, de bevallom, hogy a Ritualt nem ismertem - még csak nem is hallottam róluk! (Bocsika!) Ennek talán az az oka, hogy a Ritual név nemcsak szokatlan a műfajban, de vagy egy tucat együttes létezik ezen a néven - főleg black és death metal körökben. Bár ez nem mentség, arra mégis magyarázattal szolgál, hogy miért kellett alapos kutatómunkát végeznem a neten a társulat előéletéről.
Bár a Ritual a '90-es évek eleje óta változatlan fölállásban létezik, az idei csak az ötödik albumuk, ráadásul egy hosszúra nyúlt, 13 éves szünet után! Az együttes nem oszlott föl, inkább csak amolyan téli álmot aludt, amiből viszont látványos vitalitással feltöltve ébredtek, hiszen a Mr. Bogd történetét földolgozó kb. 45 perces lemez csak az első, amit rövidesen követ majd a hasonló terjedelmű folytatás (Part 2). Az együttesre jellemző az irodalmi igényű sztorikra felfűzött koncepcionális dalszerzés, Mr. Bogd történetének szülőatyja ezúttal is Fredrik Lindqvist bőgős volt.
A Ritual stílusát nagyjából úgy lehetne belőni, mint amit jelentősen befolyásolt a kult státuszú brit progresszív "óriás", a Gentle Giant sokszor minden szabályt, elvárást figyelmen kívül hagyó alkotói hozzáállása, a Kaipa svéd népzenét integráló zenei modora és a The Flower Kings tipikusan skandináv progresszivitása. A Kaipával való kapcsolatot természetesen fölerősíti (és magyarázza), hogy ott is Patrik Lundström énekes/gitáros tölti be a frontember szerepét.
Az együttes tagjai jellemzően több hangszeren is játszanak és ezt nem is félnek kihasználni. Mindjárt a lemezt indító "A Hasty Departure"-ben megjelennek a vonós és fúvós hangszerek, de a közelkeleti hangulatú záró tételben még a buzuki is előkerül. Itt azonban nem merül ki a zene sokszínűsége, hiszen vannak itt jellegzetes skandináv prog tételek, de akusztikus folk dalok, egy bizarr, cirkuszi hangulatú keringő (Mr. Tilly And His Gang) és instrumentális közjáték is (Through a Rural Landscape).
Ehhez az albumhoz sokkal több türelem és sokkal specifikusabb hangulat szükségeltetik, mint mondjuk a bevezetésben említett Moon Safarihoz, mert teátrálisabb, szerteágazóbb és a hangzás is kevésbé modern: mai füllel főleg a gitár és a dobok tűnnek kicsit retrónak. Hozzám közelebb áll a Moon Safari, a Karmakanic vagy a Magic Pie világa, de ettől ez még nemcsak nagyon becsületes munka, de a műfaj egyik kiemelkedő alkotása.
Most, hogy a magyar oktatás számos kihívással küzd – aminek csak egy szegmense a pedagógushiány, de véleményem szerint legalább akkora probléma a tananyag jellegének (lexikális tartalom sulykolása), összetételének (még mindig úgy teszünk, mintha nem lenne fontos a pénzügyi-tőzsdei-közgazdaságtani, politikai/választási ismeretek alapszintű integrálása a tanrendbe), az alkalmazott módszertannak (generációs jellemzők figyelembe vételének gyakori ignorálása), a kreativitás fejlesztési projektfeladatok-csoportmunkák általános iskolai hiátusa –, igazán örülhetünk, hogy egyre több metal együttes tűzi zászlajára a "történelemoktatás" nemzeti, vagy általános feladatát, ráadásul gyakran olyan, csak kevéssé ismert személyiségek és események zenei tálalásával, amiket nem biztos, hogy a nebuló megtalál a tankönyvekben, vagy a TIK-TOK videók pár perces bugyuta klipjeiben.
Megmondom őszintén, két egyetem abszolválása után és egy PhD tudományos fokozat birtokában – ráadásul a történelmet imádva – sem hallottam Oda Nobunagáról, aki a feudális Japán egyesítéséről lett híres, s most itt van, a New Horizon új lemezének egyik dalából kell megismernem – természetesen gyorsan utánanézve a neten található forrásokban – a felkelő nap országának egyik legnagyobb történelmi alakját.
A "Conquerors", ahogy azt bevezetőmből sejtheted, egy impulzív és élvezetes utazás a történelemben, illetve a Bibliában, olyan eseményeket felidézve, amiknek egy részéről már biztosan hallottál – esetleg filmet is láttál – más részével azonban dühös és dallamos metal zenei aláfestésben találkozhatsz először, hogy aztán a dalnyi keretből kilépve, bővebben utána tudjál olvasni/nézni a történteknek.
A csapat – ami tulajdonképpen Jona Tee, multihangszeres egyszemélyes projektje – két évvel ezelőtti debüt albumán még Erik Grönwall énekelt, aki – el nem ítélhető módon –, az ismertség új szintjére lépve a Skid Rowba igazolt át, ahonnan sajnálatos módon betegsége miatt újfent kénytelen volt távozni.
A kitűnő hangú frontember helyét aztán a svéd zenei éra egyik leggyorsabban feltörő dallamos metal brigádjának, a Dynaztynak az énekese, Nils Molin foglalta el – ami mellett persze nyilvánvaló, hogy a "főnökön" kívül mindenki bármikor lecserélhető – és a bemutatkozó albumhoz hasonlóan vendégzenészekkel töltötték fel/színesítették meg az "üres helyeket", így örömmel találkozhatunk az Amaranthe csodálatos hangú énekesnőjével, Elize Ryddel, vagy a szintén a Dynaztyből érkezett Love Magnussonnal.
A zenei irány a váltás ellenére sem változott, jóllehet Molin hangja kissé monokrómabb, mint Grönwallé, így a zenei témák is hangosabbak, indulósabbak lettek, talán egy nüansznyit hiányzik is belőlük az a fajta hard rockból származó érzékenység, vagy érzelmi túlfűtöttség, ami képes több hangulati komponensét is kibontakoztatni az adott zenei témának. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szövegi tartalomhoz idomulva a zene ne közvetítené a történések érzelmi árnyalatait is: úgy gondolom, hogy a nukleáris versenyről szóló "Fallout War"-t legfeljebb a fehérorosz elnök képzelhetné el indulós köntösben – egyébként ez az a szerzemény, ahol a progresszivitás szele is meglegyinti a sötét tónusú dallamkifejtést, és az apokaliptikus szorongást kivetítő riffek a Symphony X-et is eszébe juttathatják a vájt fülű hallgatónak: ezzel talán már most is megcáfolva a Grönwall távozásával leírt, és a hangulati kifejtésre vonatkozó véleményemet.
S mi az, ami nem változott? Könnyű kitalálni – az a dallamérzékenység, ami olyan, ezerszínű vokállal megtámasztott power-lírait képes alkotni, mint az "Apollo", aminek azonban csak az eleje andalít el, hogy aztán az űrprogramok történéseinek megfelelő tempóváltásokkal próbálja meg érzékeltetni a hidegháború kétségbeesett, erőltetett ütemű nagyhatalmi versenyének elkerülhető emberáldozatokkal járó feszültségét.
A lemez tulajdonképpen végig egyenletes színvonalon pörög, ami azt jelenti, hogy jó, vagy jobb dalok születtek s a finom lüktetéssel induló "Edge Of Insanity" a metal szinte minden módszertani eszközét felvonultató, réteges adrenalin bombája remélem azoknak is bizonyíték, akik nem a stílus elkötelezett rajongói.
Nem gondoltam volna, hogy Grönwall optimista érzékenységét sikerül pótolni – és nem is sikerült –, de a kissé metalosabbra vett irányvonal – a hangszerek tudatos, lélekből jövő kezelésével és a tökéletesen időzített tempóváltásokkal - színes-szélesvásznú, eseményekkel teli, mozgalmas zenei/történelmi mozivá tudta varázsolni az albumot.
Lassan a végéhez közeledik a Metallica 2023-as albumának (72 Seasons) két éves turnéja. Tavaly négy, idén öt koncertet hirdettek meg Európában, a többit Amerikában. Minden városban két koncert - "no repeat weekend" - két különböző setlist, két különböző előzenekar. A sajátestés koncertek mellett kisebb-nagyobb fesztiválok is befutottak.
Néztem ma egy felvételt a múlt heti bostoni estéről és elöntöttek az utóbbi évek koncertélményei. Hallottam már vérbeli rajongótól, hogy nem is érti, miért akar mindenki a küzdőtérre menni: nyomorogni, órákat állni, el sem mozdulni a viszonylag elérhető legjobb helyről. Helyette a kényelmes, fix ülőhelyre nem kell sietni, tolongani, szuper a látvány, a hang is (hát ez azért nem igaz teljesen) és az estét kényelmesen sörözve el lehet tölteni a szomszédokkal, akikről nem tudni, csak ülnek vagy tombolnak-e majd melletted . Alacsony, törékeny nőként nekem fel sem merült, hogy valaha állóhelyre menjek.
Hogyan tud ez az együttes 43 év után is megújulni, és még mindig rajongók százezreit magával vinni? Mindig van valami meglepő hír a bandáról, érdekes esemény, film, verseny, ami megmozgatja az embereket. Most már a kamaszok is felismerik a "Master of Puppets" dallamát. Manapság rengeteg videóval van tele a média, a személyzetet (staff) is megismerhetjük. Minden korosztályban a koncerteken csajok tömkelegei visítoznak és sírnak: "I love you, James!" De a férfiak is rendesen rajonganak, harcolnak az első sorokért, a legjobb videókért. James utálja a sok telefont, és tényleg nézzünk már meg egy '94-es felvételt, és hasonlítsuk össze a maival! Hát valóban gáz! Mindenki a telefonnal pózol a mikrofon előtt álló Jamesszel és vigyorogva mutogatja a metálvilláit, ahelyett hogy tombolna. Ez a metál isten manapság már visszafogottabban, de még mindig a középpontban van. Sokak meglátása szerint a rajongókkal való bratyizás visszaszorulása mögött az új barátnő szelleme van.
Az én első Metallica koncertélményem 2017-ben volt Koppenhágában. Akkor az újítás az volt, hogy a stadion közepére építették fel a színpadot és a rajongók körben álltak. A színpad felett led dobozokat lógattak le és azon mentek a zenéhez igazított képek. Ezt 2018-ban Budapesten is láthattuk. Mindkét koncerten ülőhelyünk volt. Az előbbit végigálltuk, mert ahogy bejöttek, mindenki elkezdett kiabálni és ujjongani, aztán pedig végigugrálni az estét. A Budapestin nagyon szolidan szórakoztunk a szomszédokkal, és még kényelmesen lehetett FB élőt is közvetíteni a hang silány minősége mellett. 2019-ben a barátommal kitaláltuk, hogy menjünk együtt Bécsbe. Ő nagyon gyakorlott koncertező, évek óta járja a fesztiválokat, ezért csak kiemelt állóhely jött számításba. Mondta: "Ne aggódj, nem lesz gond, biztonságos. Mindenki nagyon kulturált, nem szokott ebben a szektorban baj lenni." Iszogattunk a büféknél, többször körbejártuk a stadiont, már az előzenekar is rákezdett, de még mindig nem táboroztunk le. Aztán kényelmesen bekerültünk kb. a tizenötödik sorba. Mikor elindult a koncert, én voltam az, aki nem bírt magával, és erőlködtem, hogy menjünk előre, ameddig csak lehet. Minél közelebb. Igaza volt a barátomnak, tényleg nem volt gond, és ez egy életre szóló első igazi koncertélmény lett a hatodik sorból.
A 2022-es prágai buliba már egyedül mentem. Úgy voltam vele, hogy ez nekem voltaképp egy zarándokút lesz. Kiemelt állóhely, buszos utazás. Vettem egy italt, és már 16:00-kor beálltam előre, amennyire csak lehetett a színpad bal oldalán. Baromi meleg volt. Elterveztem, hogy el sem mozdulok, és végigtombolom az estét. Öt előzenekar volt a fesztiválon a Metallica előtt. A FFDP lement, és az színpadrendezés közben sikerült előre törnöm egészen a harmadik sorig. Addigra már a sok ácsorgástól és pácolódástól a tömegben úgy bedagadt a lábam, hogy egyre nehezebben mozogtam. Aztán jött a második sor, és az utolsó számnál szerencsémre bekéredzkedtem az első sorba, így végre megéreztem, milyen az, amikor a korlátot szorongatják a rajongók.
Szóval visszatérve a mostani turnéra. Az új díszlet egy nagy körszínpad. Körülötte 8 baromi magas állvány, rajtuk a kivetítők. A színpad közepén a híres snake pit, ahová a kb. 60.000 ember közül csak a kiváltságosak kerülhetnek be. Na jó, nem. Nem csak nyerni, hanem venni is lehet jegyet. A "vikingek" érdekes módon minden koncerten bekerülnek. Többfajta "fejlesztett tapasztalat" élmény van a koncertekre, ki mit tud megfizetni: a háttérkiállítástól és ajándékposztertől kezdve a bandával való fotózkodásig. Létezik a régi black ticket is, aminek birtokában minden saját estés koncertre early entryvel bemehetsz. Azt hiszed így tuti megvan az első sor, de még mindig lehet izgulni, mert ki tudja, a másik csomagos ajánlatot mennyien vették meg, őket hamarabb engedik be fél órával. Ha sima állójegyed van, mire beérsz a 16:00-os kapunyitással már az első három sor tele van. Masszívan állnak, ülnek a csapatok.
2023-ban is egyedül mentem Amsterdamba, az első este szuperül telt. Összebarátkoztam két holland sráccal akik kedvesek voltak és vigyáztak rám. A második este már zúzósabb volt. Nem volt senki ismerős, próbáltam beljebb kerülni a mikrofon irányába, de nem voltak kedvesek az emberek. Aztán mentem egy kört és megkértem egy srácot, engedjen már előrébb, mert megtudtam, hogy ott vannak a magyar ismerőseim az első sorban (tényleg így volt), de nem. Elkezdett kiabálni: "Órák óta itt állunk, itt vagyunk, együtt a család, és nem engedlek át!". Aztán amikor elkezdődött a koncert, keményen elindult a tömeg és ők vinnyogva elmenekültek, mert az asszony nem bírta a tolongást. Így egy picit előrébb kerülhettem. De aztán a negyedik sorban beragadtam egy 2 méter magas srác mögé. Nem láttam semmit, és alig kaptam levegőt. A "Battery"-nél már nagyon zúzott a tömeg, és a mozgás préselte előre a korlátra az embereket. A srác viszonzásul a hátsójával visszabökdösött. Persze én voltam mögötte és én kaptam folyamatosan. Ekkor már kiabáltam neki, hogy hagyja abba, ennek semmi értelme. Aztán látta, hogy bajban vagyok és eléje engedett. Kicsit fellélegeztem. Volt ott minden mellettem. Láb a fejem fölött, ájulás, esés, kidobás, félelem, hogy én is a földre kerülök. Akkor megfogadtam, hogy nem megyek soha többet állóhelyre, csak biztonságos ülőhelyre.
2024-ben nézegettem az időpontokat, nem utazok sehová. Minden helyszín messze van, drága a szállás és egyéb kifogások. Aztán kiderült, hogy a legközelebbi fesztiválra van buszos szervezés. Csak elmentem. Június 1., Bécs, Golden Circle. De még milyen jó, hogy ezt a jegyet választottam! Botrányos szervezés, parkolás, órákig sorban állás. Mi ebből bent nem érzékeltünk semmit. Szeszélyes időjárással indult a délután és csodával ért véget az este. Már egy ideje a színpad végén a snake pit bejárata mellett ácsorogtam és néztem a kiváltságos fejeket, akik besétálnak oda. Mi kellene nekem ahhoz, hogy én is bejussak? - ezen tanakodtam. Aztán egyszer elindultam én is befelé, mikor láttam, hogy lecserélték az ellenőrt egy látszólag hozzá nem értő - milyen karszalagot is kell nézni? - emberre. De végül berezeltem és visszafordultam. Aztán csak sikerült a csoda. Barátnőm backstage ismeretsége révén egyszer csak ott állt előttem egy másik "isten" és ráragasztotta a kezemre a szép színes snake pit szalagot. Mi van?! Már robogtunk is befelé. A FFDP-ot már bentről néztük. El sem hiszem. Van hely, nincs tolongás, nincs veszély, mindenki mosolyog, a színpad egy karnyújtásnyira. Kár, hogy nem vagyok 15 cm-el magasabb, akkor még pacsizni is tudnék a tagokkal. Pont a színpadi kifutó közepén álltunk a fal mellett. Kiderült, a mellettünk álló srácokkal 30 km-re lakunk egymástól. Jót buliztunk, tele élményekkel, vidáman, pár pengetővel tértünk haza.
Aztán adódott még egy nem tervezett lehetőség. Egy srác árulta a jegyét akciósan a júliusi koppenhágás koncertekre. A csillagok állása is azt mutatta, hogy erre el kell menni. Ajándék áron találtam repjegyet és szállást is 6 perc sétára a stadiontól. Erre a hétvégére mondom azt, hogy ennél már több meglepetés nem is érhet ebben a témában (aztán ki tudja mit hoz a jövő). Bejutottam mindkét alkalommal a pitbe, kaptam pengetőket, pacsiztam kétszer Robbal és még James egyik gitárját is a kezembe vehettem.
Első este nem nyomultam előre. Ez a körszínpados pit sokkal nagyobb mint a fesztiválos. Rengeteg ember van bent, sok a gyerek is. Jó taktika a technikusok pultjai köré helyezkedni, vagy a mikrofonok mellé. Két magyar fickóval töltöttem el az estét, és még megcsodálhattuk James újdonsült barátnőjét is, aki mögöttünk állt. A második estén már kicsit jobban helyezkedtem, a második sorban. Beszédbe elegyedtem egy helyi fickóval, akinek ez a 124. koncertje volt. OMG, ő méltán viseli a legacy member címet, és első körben juthat hozzá a jegyekhez. Aztán szemeztem a biztonsági őrrel, és a még egy félembernyi helyre bepréseltem magam mellé. Összehúzódtak a jobb oldalamon a lengyel srácok is. A színpad az orromig ért, pont James pultjával szemben voltam. Az az érzés! Ott állsz, csak kapkodod a fejed jobbra-balra. Repkednek a lángok meg a kamerák. Egyszer csak az orrod előtt kijön egy dobszerkó a színpad alól és már ott játszanak előtted mind a négyen. Látod a cipőjét, megfogod a kezét, rád csöpög az izzadsága és még a lábát is megsimogathatod. James a "Ktulu"-nál megállt a színpad másik oldalán, pont velem szemben. Megfordult és elindult felém. Éppen kameráztam és lecsúszott a kezem az izgatottságtól. Még rám is nézett, mintha mosolygott is volna, és ahogy ez a metál isten megállt pont felettem, én csak felnéztem rá, s mintha egy örökkévalóságig tartott volna az a pillanat! Szóval ez az élmény felejthetetlen volt. Csak ámuldoztam, és átfutott a fejemben, hogy nekem is kellene egy szelfit lőni, de még csak esélyem sem volt, annyit bénáztam a telefonnal. Aztán elindult, és bevallom, ekkor én is beálltam az "I love you, Jamest"-t visítozók táborába.
Még elcsípheted idén őket az USÁ-ban és Mexikóban. Egy kis ízelítő az említett új, 360 fokos felvétellel.
