Fogalmam sincs, hogy Tom Englund, a svéd power metal zenekar főnöke és zeneszerzője ezt hogy csinálja, de gyakorlatilag bármit énekel, annak azonnal Evergreyes hangzása lesz: fájdalmas, borongós hangulat telepedik rá méteres vastagságban. Valószínűleg még a legvidámabb gyermekdal is úgy hangzana a szájából, mintha valami viking siratódalt énekelne. Na, nem is véletlen lett a zenekar neve: Örökszürke! A két éves várakozás után hamarosan megjelenő új album is azt jelzi, hogy az Englundra oly jellemző belső viharok tovább tombolnak, háborognak.
Némi gyöngélkedés és útkeresés után a 2014-es "Hymns For The Broken"-nel az Evergrey bebizonyította, hogy van még keresnivalója az európai metál zene élbolyában – mondjuk ehhez úgy kellett a régi tagokkal való kiengesztelődés és újraegyesülés, mint egy falat kenyér. Az új anyagot hallgatva is úgy érzem, hogy a zenekar csúcsformában van; ahogy a rövid zongorás bevezető után a lemezt indító "Distance" mélyre hangolt gitár riffje megdörren, Henrik Danhage szólója pedig elsírja egetverő bánatát, az ember érzi az egész üdítő, ropogós frissességét.
Miközben a hangzást és a hangszeres teljesítményeket csak dicsérni tudom, azért kénytelen vagyok megjegyezni, hogy nagyjából az első négy nóta után az album kissé belassul, sőt talán kommerszebbé is válik, ami nagyrészt Floor Jansen és Tom Englund felesége, Carina vendégszereplésének számlájára írható. Ezt a lazább hangulatot csak a "My Allied Ocean" katonás menetelése bontja meg. Sokat dobott volna a lemezen egy jobb dramaturgia, vagy pár igazán emlékezetes, ökölrázós power himnusz. Akármilyen tagadhatatlanul dallamos is ez a muzsika, a slágerességtől fényévnyi távolságra van, csak nehezen adja meg magát, a sokadik hallgatás után tárja föl igazi értékeit.
Akárhányszor meghallgatom a Steelheart "Tangled In Reins" című albumát, annyiszor találok magyarázatot arra, miért is dőlt be a kilencvenes évek végén a klasszikus aréna-hard rock: kérem szépen, hogy képzelje magát a helyébe az emberfia egy olyan énekesnek, illetve gitárosnak, akiből jó, ha fél évszázadokként születik egy. Mert kellenek a példaképek, de olyanok, akik elérhető közelséget nyújtanak, megfelelő motivációt teremtve arra, hogy hajtson az átlagember is, az utolérés minimális, vagy képzelt reményét keltve, hogy számára is elérhető a magaslat, ami nem az Olymposz, hanem a szomszéd község történelmi dombja, amit annak idején a páncélos vitézek hordtak össze egy vár sikeres ostromának reményében.
Matijevic és bandája azonban nem ilyen: szigorúan és ellentmondást nem tűrően dörgöli a hallgató orra alá a tehetség felsőbbrendűségét, melyet pusztán szorgalommal kibővíteni lehet, ám utolérni nem. A grunge forradalmának sikere valahonnan innen is gyökeredzhet – emberközeli hősök kreálásával, akik a szomszédból is származhatnak, és nem az elérhetetlen magasságú aréna színpadokról.
Hát mit mondjak, az "Electric Love Child" maga a megtestesült, tökéletes Zeppelin parafrázis, a kilencvenes évek elejéről, a lüktető, örvénylő tempó és a pszichedelikus dallam tökéletes egyesülése, amitől másfél drogellenes osztag is kábulatban érezheti magát – a narkotikum mindenfajta anyagi jelenléte nélkül. Matijevic ezerhangú, néha szinte zokogásba fúló, érzelmileg csúcsra járatott performansza, a felsíró gitárszóló és a pulzáló dob kifogástalanul egészítik ki egymást, a dal ezáltal úgy tökéletes, ahogy van, bizonyítván, hogy néha a zsenialitás szüli az elmúláshoz vezető utat.
Tudom, első olvasatra meghökkentőnek tűnhet, de az a bizonyos kisördög csak azt suttogja a fülembe a Blues Pills hallatán, mint az okkult rockban utazó Ghost megjelenésekor – a két banda eszenciája annak a célirányosan a marketing laboratóriumban fogant terméknek, melyek tökéletesen találják el a hamis "true" érzet élvezetének receptjét, olyan, igazából tökéletesen fogyasztható produktummal kecsegtetve a fiatalt, melyeknek pólón viselésével büszkén hirdetheti az underground bennfentességének státuszát.
Még mielőtt valamelyik olvasó vaskalapos mainstream gyűlölőnek hisz, aki szerint a sikert arató együttesek magát a metalt árulják el, sietek gyorsan leszögezni: magasról pottyantok az őszinteségre a zenében, ha a végtermék tetszik, és sosem vágytam a zenei elitisták klubjába, ahová belépésként öt olyan együttes nevének említése szolgál, akiket nem ismer más senki – esetleg zenéjük megfejtéséhez olyan művészi absztrakció szükséges, amilyennel Dali és Picasso genetikai szerelemgyereke rendelkezne.
Mert itt van ez a két együttes, melyek már kislemezeikkel, és az aktuális trend meglovagolásával sikert tudtak elérni – ami igazán jó, a tehetség kapja is meg a magáét – csak hát én a körítést mindkét brigádnál többnek érzem, mint magát a lényeget, vagyis a zenét. Az igaz, hogy a produktum kialakításában van tehetség-faktor, hiszen a Ghost a külsőségek, és a divatos okkult image, a Blues Pills pedig a szintén trendi retro hullám tökéletes adagolásával éppen eltalálták a fiatal felnőttek és a tizenévesek célcsoportjának szükségletét, ráadásul mindkét csapat jó dalokkal és tényleg valami magába szippantó aurával rendelkezik, így az, hogy egyik esetében sem tetszik az eredmény, lehet az egyéni ízlésnek is tulajdonítani.
Pedig a blues csapat egy olyan énekesnővel rendelkezik, aki pusztán hangjával levehetne a lábamról – szigorúan zeneileg –, és a dalokból áradó jókedv és optimizmus tényleg hiteles hippi hangulatot áraszt, de mit csináljak, ha az első lemezen is jelen lévő elszállós hangulat kiterjesztésével már átlépték azt a határt, ahová a heavy-blues merészkedik, és a szerzemények örvénylő pulzálása helyett csak némi gospel-szerű, vagy soulban – rosszabb esetben popban – fogant klisét találunk, ám azok eksztatikus, belső ereje nélkül. Úgy érzem, az a "dög" veszett ki a második lemez dalaiból – az első két szerzeményt kivéve, nem véletlenül azokból lett a klipnóta –, amiért mondjuk a Creamet, vagy Joplint szeretem, és ha már ezt a műfajt erőltetjük, akkor inkább Beth Hartot ajánlanám, aki szintén hatásvadász módon, ám sokkal mélyebb árnyalatokkal tudja ezt a stílust prezentálni.
Mindezektől függetlenül nem szeretném a Blues Pillst csak negatívumokkal jellemezni: tökéletes szórakozás lehet azoknak, akik most ismerkednek a hetvenes évek zenéjével, de (még) ódzkodnak a túlságosan megdörrenő gitároktól, a súlyos Hammond futamoktól, vagy a komorabb, rafináltabb riffektől, és szívesen gyönyörködnek egy valóban tehetséges énekesnő popos dallamaiban.
Folytatódik a hiánypótló és uborkaszezont színesítő jazz rock sorozat. A Dean Brown lemez meglepetésszerű ismertetőjében említettem meg Scott Hendersont, aki – mint az a Túrisas által készített interjúból kiderült – Ifj. Tornóczky Ferenc kedvenc gitárosa, de nálam is nagyon előkelő nevek között szerepel az élbolyban. Szinte hihetetlen, hogy ezen a blogon még nem posztoltunk róla semmit, pedig a progresszív fúziós Tribal Tech, a fúziós szupercsapat, a Vital Tech Tones (Victor Wootennel!) és még számos kiváló formáció tudhatta/tudhatja soraiban.
Lehetséges, hogy az 1997-ben megjelent "Tore Down House"-nál vannak jelentősebb munkái, de ebben a nyári forróságban kifejezetten üdítően hat ez a kicsit kommerszebb, bluesosabb album, amelyen mindössze három instrumentális szám szerepel, a többiben Thelma Houston, Masta Edwards és Kirk Covington váltják egymást a mikrofonnál. Külön kedvencem Jaco Pastorius "Continuum"-jának földolgozása. Milyen mocskos és igazságtalan világ már ez, ahol egy Pastorius léptékű tehetségnek szétesett elmével, hontalanul az utcán bolyongva kell elpusztulnia egy éjszakai klub kidobójának brutális ütései következtében!
Henderson egyébként a bevezetőben említett Dean Brownnál dögösebben, rockosabban játszik, s ezen a lemezen kiváltképp bluesos hangulatban van. Vajon lesz-e olyan valaha, hogy belépve egy bárba vagy sörözőbe, nem a Class FM, vagy valamelyik másik kommersz rádiócsatorna szól (esetleg valami egyperces sikerekben fürdőző popper, akinek pár hónap múlva még a nevét is elfelejtjük), hanem mondjuk a "Tore Down House" fölvételről, netán egy helyi banda interpretálásában?!
A gitárzene kedvelők egész jó szériát foghattak ki idén, mivel a "Passion & Warfare" jubileumi turnét követő héten egy másik gigász is meglátogatta hazánkat. Nem sokban fogadtam volna arra, hogy Malmsteen mester még valaha jelenést tesz Magyarországon, de szerencsére nem lett igazam, így teljes valójában élvezhettük a legendát.
A Fezent beható mélységben nem ismerő látogató is könnyen megtalálta a helyszínt, Yngwie cirka 20 ládából és 25 fejből álló Marshall szörnye kétséget nem hagyott afelől, hogy az ember jó helyen jár. A basszer fószer a számok közötti felkonferálásban humorosan meg is jegyezte, hogy a világűrből két dolgot lehet látni szabad szemmel, az egyik a Kínai nagyfal, a másik a színpadon látható Marshall fal. Kis késéssel indult a show, de ezt egy ilyen formátumú sztárnál nem lehet felróni. Némi szinti aláfestés után felcsendült az első neoklasszikus futam a háttérből, aztán a Maestro berobbant a színpadra.
Az első két dal alatt a sound hagyott némi kívánni valót maga után, a gitár recsegett-ropogott, óriási harc dúlt a technikai elemekkel, de aztán a probléma többé-kevésbé megoldódott. Jó volt látni sokunk hősét, aki meglepően fitten érkezett, súlyfelesleg sehol, az arcán az idő egyáltalán nem hagyott nyomot, ugyanúgy néz ki, mint 15-20 évvel ezelőtt. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy első két dal alatt feltételezhető volt némi "toxin többlet" keringése a véráramban. Nehezen állt bele a dalokba, itt egy kis kíséret erejéig, ott egy-egy futamocska eleresztéséig, aztán – ahogy melegedett a kéz és a futkorászástól magához tért – egyre és egyre jobb lett a show. Bármely első osztályú futballista megirigyelhetné azt a sprint mennyiséget, amit láthattunk aznap este, iszonyat mennyiségű pengetőt hajított és rúgott a nézők közé, az adott dal utolsó hangja után már repült is a Stratocaster a road felé, sok esetben nem kevesebb, mint 3-4 méterről.
Mondhatnánk azt, hogy standard Yngwie show, na de ez a legkevésbé sem standard! Az ember csak kapkodott a levegő után, hogy ilyen még létezik. Nálam itt kezdődik a show, a mágia, a varázs, ez a színpadi jelenlét, ez a babona mára szinte kiveszni látszik a koncertek világából. Felcsendült szinte az összes klasszis és klasszikus dal, természetesen teljesen szabados stílusban, néhol egy versszakkal kevesebb, néhol egy refrénnel, kiállással több, improvizáció dömping, hangorkán. Dicséret illeti a bandát is, ami a profizmus mellett humort is tudott csempészni a számok közötti szünetekbe. Le a kalappal! Nem maradhatott el a már megszokott gitártörés sem, nyilván egy olcsó kínai Strat lett az áldozat, amelynek darabjaiért a közönség verekedhetett meg.
Óriási élmény volt, az egyetlen kritika a hangosítást illetheti, amely sem ezen, sem a Vai koncerten nem jeleskedett. Fanyalgók természetesen akadtak szép számban, a mester szabadosságát, pontatlanságát firtatták. Nekik tudom javasolni a stúdió albumok hallgatását, valamint azt, hogy a következő Malmsteen koncertet hagyják ki. Ez persze nem fog megtörténni, elsőként fognak rohanni jegyet vásárolni.
Mivel a dühöngő nyár miatt befülledtek kicsit a megjelenések is, indokolt olykor visszatekintő jellegű írásokkal frissíteni a felületet. Ennek az írásnak – eléggé hihetetlenül – egy minden különösebb célt nélkülöző látogatás szolgáltatta az apropóját a szegedi Mediamarkt szaküzletben. Nagyjából ez az a hely, ahol az ember nem igazán számíthat vérbeli zenei csemegére, hiszen gyalázatos a szabadpolcos CD kínálat (lassan ott tartunk, hogy bakelitből több van), de főleg esélytelen, hogy itt leljen meglepő zenei élményre valaki, egyszerűen csak kagylózva a bolt média szekcióján megdörrenő hangfalakból szóló hangokat.
Így, ilyen kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan körülmények között történt, hogy gyanútlanul belefutottam Dean Brown 2012-es szólólemezének első nótájába, az "Uncle Ray"-be. Éppen azon gondolkoztam, hogy érdemes-e az "A nagy Gatsby" 2013-as verzióját megvenni DVD-n, kb. egy ezresért (egyébként érdemes), amikor már az első hangokból megállapítottam: hoppácska, valami nagyon finom muzsika szól, erre érdemes lesz odafigyelni! Miután rájöttem, hogy nem tudom beazonosítani, megkérdeztem az egyik eladót, aki faarccal nyújtotta át a CD tokot: Dean Brown. Lövésem sincs, ki lehet az.
A név elég baljóslatúnak tűnt, mert nagyon hasonlít az amerikai ponyvaíróra, aki évek óta olyan képtelen ál-történelmi fikciókkal szennyezi szellemi környezetünket, mint az "A da Vinci-kód", valamint az "Angyalok és démonok". Szerencsére nincs köztük semmi rokonság, sem intellektuális, sem művészi értelemben. A mi Dean Brownunk ugyanis hős, gitárhős, de a jazz rock fúziós fajtából, kb. Lee Ritenour és Scott Henderson környékéről.
Így utólag persze illett volna Brown nevét ismernem, hiszen brutális diszkográfiával büszkélkedhet, olyan zenészekkel játszott/játszik együtt, mint Marcus Miller, David Sanborn, Eric Clapton, Billy Cobham, The Brecker Brothers, Marvin "Smitty" Smith, Dennis Chambers, stb. Szóval én szégyellem magam. Az "Unfinished Business" csupán egy a szólólemezei közül, de ígérem, hogy a többit is be fogom gyűjteni. Alapvetően prog-rockos csákó vagyok, de az ilyen blues alapú komponált (arranged) jazz rock fúziót eszméletlenül csipázom!
Hosszabb szünet után jelentkezett Jónás Tamás új anyagával, ami ezúttal nem album, hanem a mostanság divatosabb EP formában született meg. Azt rögtön hozzáteszem, hogy ez egy kislemez sorozat első állomása, három további részre számíthatunk. Koncept elgondolás, ami Antonio Vivaldihoz hasonlatosan a négy évszak témáját fogja feldolgozni. Ahogy a címből kiderült, az első rész tehát a tavaszt járja körül, a négy dal ezen évszak fázisait taglalja. Az egészen kezdetleges jelektől "Awake", a hótakaró alól kibukkanó zöld növények első hajtásaitól jutunk el a "Flourish", virágzás állapotáig. Emellett a címválasztás szimbolizálja a hosszú alkotói szünet után beinduló kreatív időszakot is, ahol az első ihletmorzsából, az első dallamfoszlányból fokozatosan épült a történet. Személy szerint én megemlítenék egy harmadik megfejtést is, az évszakok jelölhetik egy emberi élet korszakait is, jelen esetben a tavasz a születést, a gyermekkort, a jó esetben hosszú és tartalmas utazásunk kezdetét is.
Jól ismerem Tomi anyagait és biztosan állíthatom, hogy a megszólalás elég nagyot lépett előre, nem lépcsőfokokról, inkább emeletnyi különbségekről beszélünk. Újabb eszközökkel és új stúdióval dolgozott, a különbség a kezdő hang felcsendülésével máris észrevehető. A stílus is változott, a heroikusabb, tömörebb, sokat gitározós sztori helyett egy szellősebb, több réteggel operáló, komoly zenei hatásokat sejttető vegyület lett az új irány. Képbe került egy héthúros hangszer, az ezzel feljátszott riffek, hatásos kontrasztban állnak az ambientes, lebegős részekkel. A téreffektek, reverb, delay használata egészen klasszis, Andy Wood lemezénél írtam, hogy olyan érzése van az embernek, mintha mellőle szólna az erősítő, itt ugyanez a helyzet.
Mint már említettem, az "Awake" a még csak szárnyait próbálgató tavaszt szimbolizálja, a fentebb említett két effekttel tökéletesen sikerült megeleveníteni ezt a törékeny állapotot, amikor a hideg még bármely pillanatban eltaposhatja a kezdeti próbálkozásokat. Rengeteg váltás és zenei hangulat van végig a műben, rendkívül színes a felépítése. A poliritmika és a fokozatosan belépő új billentyűs sávok miatt csak kapkodja az ember a fejét, annyi minden történik.
Nagyon jó ötlet volt az oboa, mint kiegészítő szóló hangszer szerepeltetése is, hatásosan nyitja a "Rise" szólóját, amit a hét húros gitár belépése csak fokoz. A "felemelkedés" már megmutatja, hogy a télnek fogyóban van az ereje, amolyan egyensúlyi állapot uralkodik az évszakban. Csodás ötlet volt egy Vivaldi idézettel zárni ezt a kompozíciót. A "Burst" (szabad fordításban robbanás, kirobbanás) már megmásíthatatlanul jelzi a jó idő eljövetelét, a lendületes ritmus gitár téma végleg felszabadító hatást sugall, innen nincs visszaút, az évszakok körforgása megállíthatatlanul beteljesedik. Ez a dal a legdinamikusabb az összes közül, nagyon jó húzása van, talán ebben a legjobban felismerhetőek a Tamás szólózására jellemző jegyek. Végig nagyon magas szintet képvisel a játéka, de sosem tűnik öncélúnak, inkább csak színez. Nem is használ szinte sehol hosszabb frázisokat, inkább csak játékosan odateszi ezeket a technikás megoldásokat.
A "virágzással" a küzdelem befejeződött, a tavasz révbe ért. A nyitótételhez hasonlatosan ez is szellősebb szerkezetű, lebegősebb az atmoszféra, megidézi a most futó neo-prog vonal ambientes világát. Sergey Boykov zongorista szerepel egy szóló erejéig a számban, kis extrát adva a tavasz színkavalkádjához. A visszatérő tapping témákkal mintegy keretbe foglalja az egész művet, emellett a motívum mellett is rengeteg bújtatott ismétlés található, esetenként más hangszerekkel, más hangnemekben.
Zárásként annyit írnék, hogy roppant magas színvonalú alkotás született, a kortárs proggerek (Plini, Micic, Sithu Aye, etc.) munkái mellé lazán oda lehet tenni, simán állni fogja a sarat. Várjuk a következő epizódot, van egy sejtésem, hogy a teljes kép csak a négy rész megjelenése után fog összeállni
Ha már Tartuffe vagy negyed órával megelőzött, felrakom én is a véleményem – ami nem különbözik a kollégáémtól.
Corabi kora bi-ztos egyik legjobb hard rock énekese, és most végre tehetségéhez méltó olyan társakat kapott, akik nem önnön reményvesztett nagyságával folytatnak drog-áztatta szélmalom harcot, és meg tudják becsülni, ha mikro-univerzumukban csupa első ligás "örömzenélkedik".
Igaz, a felállás változott a 2015-ös "Revolución" óta, de azt nem hiszem, hogy sokan zokogva vennénk tudomásul – legalábbis Doug Aldrich megjelenését, aki a reaktiválódott Guns N’ Rosesba visszatérő Richard Fortust és a szintén megpattanó Dizzyt váltotta. Most persze lehet azon töprengeni, hogy mit vesztettünk a billentyű eltűnésével, és mit nyertünk egy gitárzseni megjelenésével, de ha meghallgatod az albumot, könnyen választ kaphatsz a kérdésedre. A nagy változás azonban véleményem szerint nem is a hangszeresek cserélődésének, hanem a korábbi csúcsproducer, Marti Frederiksennek köszönhető, aki a zabolátlan, AC/DC alapú, lüktető groove-okkal orrba vágó csapatot úgy volt képes kissé polírozottabbá tenni, hogy a fülbemászó refrének nem tompították le a dalokból áradó örömteli és bika hangulatot.
Az alap tehát nem változott, a riffgyártók ezúttal sem fukarkodtak a bluesból származó, ám metálosra keményített pumpa-ütemek adagolásával, de a refrének hangulatában én többször is felfedeztem az Aerosmith-t, igaz, annak korai korszakát: hallgasd csak meg a "Last Time I Saw The Sun"-t, vagy a "How Does It Feel"-t, és egyből érteni fogod, mire is gondoltam. Az már persze egyéni ízlés, vagy "kihallani akarás" függvénye, hogy fel-felfedezel-e néhány Mötley Crüe vagy Cinderella megoldást, természetesen amúgy Corabisan bebőgetve, de az "All The Same" alapriffje is valahonnan Hendrix korából származhat – szerencsére a bandára jellemző egyéni vagabundság nem engedi a lopás szót kimondatni velünk.
A lemezen két feldolgozás is helyet kapott: a "Fortunate Son" (Creedence Clearwater Revival) hiába lett két mázsa izommal felturbózva, éppen azt a nosztalgikus hangulatot vesztette el, amiért olyannyira szeretjük, a "Join Together"-nek (The Who) azonban kimondottan jót tett a szteroid-kúra és a stadion-feelingbe ágyazott gitászóló-harmónika párbaj.
A fiúk szerencsére nem estek abba a hibába, hogy túlnyújtsák a lemezt , a szűken vett 45 perces játékidő éppen elegendő ahhoz, hogy kényszert érezzünk újraindítani a cuccot. Mindent összevetve, a csapat hangyányit elmozdulva a hetvenes évekből, belepiszkált az azt követő évtizedbe is – és hogy az a stadion-hard rock virágkora volt? Bánja kánya, ennyit a rosszabb napjaimon is elviselek. Ja, és a lemez pedig bitang jó lett.
Kiváló kritikai érzékkel (jaj, de büdös az öndicséret!), sőt prófétai vénával a The Dead Daisies "Revolución" című tavalyi lemezét a döglődő Whitesnake-kel hasonlítottam össze, megállapítva, hogy ez az amerikai "zenei kollektíva" bizony sokkal élettelibb, energikusabb és érdekfeszítőbb. Azóta még aktuálisabb, még találóbb lett a Whitesnake-kel való összevetés, hiszen Brian Tichy dobos és Marco Mendoza bőgős után csatlakozott még egy néhai Coverdale-fiú, Doug Aldrich gitáros is. Innentől kezdve a "Halott százszorszépekről" nincs az az ember, aki lemossa a Whitesnake utózenekar ragadványnevet.
A csapat fele csakugyan Coverdale mellől érkezett, a zene mégsem igazán ugyanazt a néhol metállal is kokettáló blues/hard rock érzést kelti bennünk, a The Dead Daisies valahogy koszosabb, ösztönösebb. Gyanítom, hogy ebben elsősorban az ausztrál gitáros-alapítónak, David Lowynak van szerepe, illetve az egykor a Motley Cruet is megjárt John Corabi énekesnek. A százszorszépek muzsikájában van egy jó adag az amerikai '60-as, '70-es évekből (ennek egyik telitalálatos bizonyítéka a Creedence Clearwater Revival "Fortunate Son"-jának földolgozása), valamint a '80-as évek Sunset Strip-es hajbandáinak rakoncátlanságából.
Doug Aldrich – amennyire én ezt meg tudom állapítani – technikailag jobb gityós, mint elődje, a Guns 'N Roses soraiból érkezett Richard Fortus, mégis úgy érzem, a mindig polírozott Aldrich csatlakozásával, mintha a csapat védjegyének számító koszosság, ösztönösség halványult volna valamelyest. Ennek ellenére hard rock vonalon a "Make Some Noise"-ot az év eddigi egyik legjobb lemezének tartom, mert a tagok átlag életkora ellenére van benne valami életvidám játékosság, figyelemreméltó lazaság. Ideális bulizene!
Diego Valdez azon viszonylag ismeretlen énekesek közé tartozik, akiknek tehetségük alapján az első ligában kellene szerepelni: az, hogy valószínűleg ez az Assignment soraiból sem fog bekövetkezni, nem rajta múlik, de még nem is a csapaton, mert a "Closing The Circle" kimondottan jó album, a zenészek pedig elegánsan bizonyítják, hogy méltó társai a meghívott argentin vokalistának.
Az persze igaz, hogy a fiúk abban a számomra kedvelt stílusban nyomulnak, melyből könnyű felhívni a figyelmemet, ráadásul a nyitó szám riffelése azt a Pagan's Mindot juttatta eszembe, akiknek újbóli megjelenését oly régóta várom. A megfejtés tehát enyhe progresszív ízekkel megbolondított power metal, melyből ki-kisejlik a korai évek death zabolátlansága – illetve a nagy példakép, a Dream Theater korai éveinek metalosabb attitűdje –, főleg a gitárszólók tekintetében, de Valdez orgánuma és az a sajátos dallamformálás, melyről a Helker kritikámban is megemlékeztem, hamarabb juttatja eszembe a skandináv, keménykötésű power metal bandákat, esetleg a Ripper korabeli Judas Priestet, mintsem akármelyik, morózus extrém csapatot.
A fiúk rutinos játékosok lévén abszolút kihasználják Valdez Dio-érlelte hangját, és dallamok formálásával úgy tárul fel előttünk az énekes zenei világa, mint eltévedt bevándorló előtt az argentin pampa, ahol marhacsordák zabolátlan dübörgése tudatosítja az emberrel a természet – esetünkben pedig a zene erejét. A tehetség tehát adott a megfelelő színvonal kialakításához, a zenészek pedig elég bátrak ahhoz, hogy az enyhén klasszikusra színezett környezet között nekiruccanjanak egy többtételes mini-operának, két, hosszabb tételre bontva: az utolsó két szerzemény összefüggő majdnem húsz perce – amelyben egy hölgy énekes is szerepet kap – azonban nem terheli le a hallgatót, ami egyrészt a rengeteg hangulati hatás ötletes elővarázsolásának, másrészt a valóban régen hallott prog-power iskola legjobb megoldásainak köszönhető.
A dalok közül igazából nem lehet igazán egyet sem kiemelni, a zenészek koncepcióban gondolkodtak, és nem egy kiugró sláger gyűjteményes kísérődarabjaiban, talán a nyitó "Evolution" ragadja meg leginkább a figyelmet, de az is csak helyzeti előnyénél fogva. Líraiságot csak nyomokban lehet felfedezni, a Valdez vezetésű csapatokra ez egyébként sem jellemző, az argentin küzdőszellem a nyílt színi adok-kapok híve, aki tehát belefog az album meghallgatásába, csínján bánjon az energia-italok fogyasztásával, mert kap annyi adrenalint, amennyi egy amerikai foci döntőben űzi csatára a játékosokat.
Kellemes meglepetés a számomra eddig ismeretlen zenekar albuma, sőt, talán a nyár eddigi legjobbja, ami nem csak a viszonylagos uborkaszüretnek, hanem a teljesítménynek köszönhető – részemre a válogatottságtól visszavonult Messi helyett most Valdez az első számú argentin.
