Honlapok:
facebook.com/fractalcypher
fractalcypher.bandcamp.com

Olykor időt, energiát nem kímélve közszolgálati feladatokat is vállalnunk, s ez nem kis dolog, mert a magyar írott és elektronikus rocksajtó rajtunk kívül nem igazán dicsekedhet ilyen pedigrével. Nem akarom (bár nem teljesen fölösleges) itt fölsorolni, hogy hány bandát "fedeztünk föl" mi a magyar zeneértő rajongók megelégedésére, okulására (akik közül azóta többen is a közönség, vagy a kritikusok kis kedvenceivé avanzsáltak).

Az külön öröm, hogy most egy olyan fiatal zenekar kerül terítékre, akik az Amerika nevű szuperkontinens északi részéről származnak, ami manapság progresszív metál szempontjából kietlen, terméketlen sivatagnak számít. A Fractal Cypher nevű, francia-kanadai csikó banda a mai napig kiadó nélkül, nem éppen kedvező zenei közegben vívja szélmalomharcát. Én rettenetesen szurkolok nekik, mert az utóbbi idők egyik legjobb, legkiforrottabb progresszív muzsikájával leptek meg (legalábbis arról a vidékről).

Az csak egy dolog, hogy a hangszeres teljesítmény lenyűgöző, különösen a billentyűs Ludovick Daoust és a gitáros Vincent Bruneau brillíroznak, de ami talán még ennél fontosabb: úgy játszanak "hagyományos" progresszív metált, hogy közben sikerült szervesen beépíteniük néhány modernebb elemet: pici hörgés, jelzésértékkel thrash, leheletnyi djent, érintésnyi groove, stb. Ebben a tekintetben a tavaly meglepetésszerűen toplistás The Paralydium Project és Chaosbay adhat támpontot.

Ahhoz képest, hogy az album saját produktum (süketek a kiadók tehetségkutatói Észak-Amerikában?), elég süti a hangzás, egyedül Simon Lavoie énekes fátyolos hangjával kell még barátkoznom. Elsősorban Scar Symmetry, Dream Theater, Periphery, stb. rajongóknak ajánlom. A kilenc hosszú tételből biztosan találnak maguknak valami "fülrevalót", ha más nem, az instrumentális részekben biztosan.

Tartuffe

Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.running-wild.net

Jóllehet, a Running Wild nem volt arra képes, hogy nyolcvanas években megalkotott "brand"-jét az Accepthez hasonlóan az új évezredre is átmentse – sőt, nem hiszem, hogy a fiatalok körében az elmúlt 15 évben tudott volna új híveket toborozni –, zenei érdemei a színtéren elévülhetetlenek. A mára már inkább csak Rolf Kasparek és alkalmi kísérőbandájaként létező csapat – és itt kénytelen vagyok visszautalni Sabaton kritikámra – ugyanazt a bevezető szerepet töltötte be 30 évvel ezelőtt, mint a jelenlegi New Wave Of Europian Heavy Metal (NWOEHM) gárdája. Megfelelő, a kamaszok és fiatalok azonosulására alkalmas image, fogós dallamok, a csapatépítő technikák mára már tankönyv példázatú megmozdulásai, látványos színpadi show: minden adott volt, hogy a Running Wild olyan dinoszaurusz bandává váljon, amiről az embereknek a tisztelet és nem az evolúciós zsákutca jut az eszébe.

Sajnos a zenekar karrierének megtorpanását paradox módon éppen a hajtómotor, vagyis a főnök, Kasparek hajthatatlan természete okozta, aki Malmsteenhoz hasonlóan úgy gondolja, a zenekari kreativitás egyenlő a főnök akaratának teljes elfogadásával, egyébként meg csak akadályozza a munkát. Az nem vitás, hogy Rolf tehetséges muzsikus és zeneszerző, de egoista természete nem engedte meglátni azt, amit a vak is láthatott – helyesebben a süket is hallhatott: vagyis az újabb és újabb albumok színvonalának meredek lejtmenetét, és a tovasuhanó évek megváltozott igényeinek természetét. Pedig volt olyan időszaka, amire – persze nem a mai értelemben –, még némi progresszív jelleg is rásüthető: a "Death Or Glory"-val például évekkel előzte meg a történelmi koncept témájú, epikus heavy metal csapatokat, és az is igaz, hogy a kilencvenes évek grunge-érájában sem húzta le a dicső Roger-lobogót.

Kasparek persze maga is érezte, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretné, ezért pár évvel ezelőtt feloszlatta a csapatot – mondhatnám azt is, hogy saját magát, de ez nem egy hentelős horror-sztori –, ám a kalózszív pár hónap után ismét a színtérre űzte a veterán harcost. A visszatérés nem ment zökkenőmentesen, a 2012-es és 2013-as albumok azt hitették el az emberrel, hogy Kasparek kalózjelmezét a faláb mellett egy fafüllel egészítette ki – legalábbis a két produkció vérszegény hangzása, és a dalok iránytévesztett jellege – a "Shadowmaker" valami elfuserált hard rock lemez lett, a "Resilient"-ről pedig jobb nem is beszélni – erre engedett következtetni.

Kasparek azonban volt olyan makacs, hogy ne adja fel, és jóllehet egészségügyi problémái hátráltatták a munkát, három év múlva csak elkészült a "Resilient" folytatásának beharangozott új album. Szerencsére a folytatás nem a minőség vérszegény voltára vonatkozik: véleményem szerint a "The Brotherhood" óta nem készült ennyire összeszedett és a Running Wild pozitív erényeit kidomborító lemez, annyival kiegészítve, hogy a hangzás még mindig ósdi, és a dobos továbbra is három chipből tanult a hangszerén játszani. Azt nem mondom, hogy nem került fel pár töltelék nóta, de a jellegzetes, kaspareki harcias és lelkesítő elemek végre ismét régi fényükben ragyognak, csak az a baj, hogy ez ma már kevés. Mert hiába is sikerült a régi sztenderdeknek megfelelő albumot készíteni, ha ezek fölött már eljárt az idő, és így ez csak annyira elég, hogy a mai negyvenes korosztály lelkében felébresszen némi nosztalgikus érzést. Nem tudok mást írni, hiába is szeretnék, a tanítványok és forrásmerítők – lásd és halld a NWOEHM csapatait – jobban ismerik, és alakítják a célcsoport ízlését, amihez megvan az az eszköztár is, mellyel Kasparek nem rendelkezhet, hiszen egy-vagy kétszemélyes zenekarként nehéz lenne a ma már elvárt bombasztikus vagy "zenei CGI" jelleget produkálni. Ezek nélkül pedig, úgy érzem, ez a hajó elment, bár nyomát még sokáig meg fogják őrizni a hullámok.

Garael

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.orphaned-land.com
facebook.com/OrphanedLandOfficial
facebook.com/OfficialAmaseffer

Aki rendszeresen olvassa blogunk bejegyzéseit, tudhatja, hogy (szó szerint!) a kezdettől fogva magunkénak tekintjuk az orientális rock/metál műfaj népszerűsítését. Nincs igazán nehéz dolgunk, hiszen ez a stílus az évek során jó néhány remekbeszabott zenei élménnyel kedveskedett nekünk, köztük is kiemelkedő két izraeli banda, az Orphaned Land és az Amaseffer. Elképzelhető, hogy ezek után mennyire belelkesültem, amikor (hozzáteszem: minden előzmény nélkül) szembesültem azzal, hogy e két együttes, pontosabban a két zenei agy, Kobi Farhi és Erez Yohanan, közös lemezt készített.

Az orientális progresszív rockoperaként reklámozott projekt – minő meglepetés! – bibliai ihletésű: Ábrahám atyánk vándorlását, élményeit dolgozza föl Kánaán földjén. Ugyan a CD-n 13 tétel szerepel, a "Kna'an" nincs 40 perc hosszú sem! Ebből már sejthető, hogy a dalok túlnyomó többsége a nyúlfarknyi szösszenet kategóriába tartozik. Talán túlzás, de nem föltétlen igazságtalan azt állítani, hogy a szerzemények jelentős része befejezetlen, kiforratlan fércmunkának tűnik. Nem igazán értem, hogy két olyan figura, mint Kobi és Erez (vagy éppen a Century Media kiadó!) miként adhat ki egy ilyen anyagot a kezei közül! Nem állítom, hogy nincsenek jó pillanatok a lemezen, de lehetetlen megszabadulnom attól az érzéstől, hogy ezen bizony még kotlani kellett volna pár hónapot (vagy évet?).

A megjelenés tehát minimum el lett sietve. Külön fájdalmam azonban, hogy a hangzás is erősen kifogásolható. A hang és gitársávok nagyjából rendben vannak, de a ritmusszekció kritikán aluli; úgy szól, mintha programozott lenne az egész, vagy valamit kegyetlenül elszúrtak volna a stúdióban. Jót tett volna a "Kna'an"-nak, ha több népi hangszer szerepel rajta (azaz, jobban, gazdagabban hangszerelik) vagy néhol az Orphaned Land egyébként jól képzett zenészei egy-egy szólóra ragadtatják magukat. Nekem rettenetesen hiányzik a bájos izraeli énekesnő, Shlomit Levi is; nem tudom, kik énekelnek a "The Burning Garden - Sarah and Abraham" című tételben, de – cáfoljanak meg a vájt fülű zenészek! – nekem az egyik hölgy helyenként pöttyet hamiskásnak tűnik.

Amilyen lelkes voltam akkor, amikor a megjelenésnek hírét vettem, olyan csalódott vagyok most, a sokadik próba után. Annyira szerettem volna "jóra hallgatni" a lemezt, de nem sikerült. A "Kna'an" az év eddigi egyik legnagyobb csalódása... Kár... Nagyon kár...

Tartuffe

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.michaelsweet.com
facebook.com/TheMichaelSweet

A Stryper diszkográfia sem smafu, de ki gondolta volna, hogy a keresztény, darázscsíkos fémszívűek énekes-gitárosának, Michael Sweetnek ez már a hetedik szólóalbuma!? Persze ebben a szólókarrierben azért akadt ilyen is, olyan is (inkább olyan), de a "One Sided War" már az első hírek alapján reménykeltő új állomásnak ígérkezett az impresszív életművön belül. Sweet azt ígérte, hogy ez lesz a legkeményebb, legsúlyosabb lemeze, amiben már-már thrashes hatások is megjelennek. Ez utólag túlzásnak hangzik, de az biztos, hogy még az anyabandához, a Stryperhez, valamint a tavalyi, George Lynch-csel közösen készített projekthez képest is szilajnak tűnik az anyag (ez utóbbit "magánban" ugyan halálra dicsérte Túrisas kolléga, de írni már nem volt ideje róla).

Eredetileg az volt a terv, hogy Sweet egyedül gitározza föl a lemezt, riffeket, szólókat, az egész hóbelebancot. Ez egyáltalán nem légből kapott ötlet, hiszen tudjuk, hogy Sweet legalább annyira kiváló gitáros, mint amilyen jó énekes (jóllehet magas, már-már nőies hangja megosztó jelenség). Végül két gitárost is fölkért az együttműködésre, a tavaly ütős szólólemezzel jelentkező Joel Hoekstrát (Night Ranger, Whitesnake) és a mifelénk kevésbé ismert izraeli-amerikai Ethan Brosht. A méltán híres Berklee School of Musicon végzett klasszikus értelemben vett gitárhős olyan muzsikusokkal játszott már együtt, mint Greg Howe, George Lynch, Joe Stump és Mike Mangini.

Eddig is tudtuk, hogy Sweet igen termékeny dalszerző, de egészen elképesztő, hogy röpke két éven belül három lemeznyi anyagot képes volt megírni, ráadásul egyik album sem sikerült rosszul. Ebbe beleértendő a "One Sided War" is, bár nekem a Stryper "Fallen"-je jobban tetszett. Nagyon aprólékosan összepakolt kis produktum ez, de valahogy nem válik el elég markánsan az anyabandával megjelentetett legutóbbi albumtól. Itt is dominálnak a rájuk kezdettől fogva – manapság pedig különösen is – jellemző Iron Maiden, Van Halen hatások – talán csak a kissé hatásvadász kórusokból akad itt kevesebb.

Számomra végleg eldőlt, hogy Sweet a rocktörténelem egyik igazi súlypontjává vált, még akkor is, ha ezt vajmi kevesen ismerik el. Itt főleg a "hivatalos" amerikai rocksajtóra gondolok. Milyen szégyen már, hogy a Deep Purple csak 2016-ban lett beiktatva a Rock & Roll Hall of Fame-be – akkor is csak Lars Ulrich többéves, kitartó kampányolásának következtében!? Én ezzel mit sem törődöm: mutassanak nekem még egy ilyen csákót, aki zeneszerzőként, gitárosként és énekesként (53 éves!!!) folyamatosan, több mint 30 éve ilyen szinten teljesít!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.kingcompanyband.com
facebook.com/kingcompanyofficial

Volt egyszer egy fantörpikus finn progresszív metál zenekar, úgy hívták őket, hogy TunnelVision, volt egy majdnem olyan jó kis power metal banda, a Kiuas, és még ma is létezik a Warmen, illetve a Thunderstone. Ezek közül néhányat megjárt az egyik kedvenc dobosom, Mirka "Leka" Rantanen (TunnelVision, Warmen, Thunderstone, Kotipelto, stb.), aki a Frontiers Records által fölkarolt King Company alapítója. Az elképzelése az volt, hogy muzsikustársaival a kedvenc dallamos hard rock együtteseinek megidézi még ma is kísértő szellemét. Ehhez szerencsére olyan frontembert talált névrokonának, a nemrég "visszatért" Pasi Rantanennek (Thunderstone) személyében, akinek stílusa és orgánuma – lévén, hogy nagyon hasonlít a fiatalkori Coverdale-hez – ideális megfejtés ehhez a műfajhoz.

A lemezt hallgatva – amihez sikerült egy igen sablonos és minden értelmezhető tartalmat nélkülöző borítót készíteni – az a vélemény alakult ki bennem, hogy a csapat elég ütősre sikeredett, bár Jari Pailamo billentyűs (Kiuas, Ponies To Kill) túl sok esélyt nem kap a villantásra, míg a Warmenből ismert Antti Wirman, bár vitathatatlanul technikás gitáros, talán nem képes a kellő fílinget, bluesos koszosságot kölcsönözni ehhez az alapvetően blues és hard rock gyökerekből táplálkozó muzsikához.

Ha kapaszkodót akarnék keresni, talán akkor járnék legjobban, ha a King Company-t egyfajta finn (kiterjesztett értelemben tahát skandináv) válaszként értelmezem a német Voodoo Circle kihívására, azzal a különbséggel, hogy a King Company hatásai talán kevésbé egyértelműek, vagy lenyomozhatók, főleg ha a Voodoo Circle legutóbbi albumát, a "Whiskey Fingers”-t veszem alapul, ami elég nyilvánvaló Whitesnake tribute (nyúlás?) benyomását kelti.

Mirka Rantanen illusztris társasága alapvetően a '70-es évek hard rock óriásaiból (Rainbow, Whitesnake, Dio) merített ihletet, de egy egészen modern köntösbe (hangzásba) csomagolva, s így (a szerves fejlődés elméletét véve alapul) egyúttal éltető nedveket szívott a '80-as évek pufihajú hard rock klasszikusaitól is. Az eredmény egy kifogástalanul megdörrenő, jópofa, ízléses múltidézés lett, amit bármikor szívesen hallgatok sörözés közben, de kitörölhetetlen nyomokat azért biztosan nem hagy bennem. Döbbenet, hogy egy ilyen szórakoztató, ugyanakkor hangszeresen és produkcióját tekintve kifogástalan vállalkozást a finn tesók a kisujjukból kiráznak! Le a kalappal!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Az idén eddig kevés olyan album akadt, amit olyan türelmetlenül vártam, mint az olasz prog-metal királyainak, a DGM-nek új lemezét. Nem egyszerűen azért, mert az évek során nagyon megszerettem őket, vagy mert a Mularoni-Casali páros igazából páratlan (tudom, hogy ezt már egyszer elsütöttem, de ami jó, az jó). Nem, az izgatott várakozás valódi oka az volt, hogy a megjelenést beharangozó hírek szerint a DGM ezúttal (mintha olvasták volna korábbi cikkeimet és a bennük megfogalmazott ajánlásokat) nem egy újabb adrenalin-vezérelt, kérlelhetetlenül súlyos vágtát készül levágni, hanem egy kvázi-koncept lemezzel jelentkezik, ahol a muzsika kicsit tagoltabb, változatosabb a korábbiaknál. Na, erről van szó! Ezt ugatom évek óta!

Természetesen stílusváltásról szó sincs, pl. a klipes "Fallen" azonnal meggyőzi az aggodalomtól kezüket tördelő rajongókat, hogy kedvenc együttesük továbbra is ragaszkodik minden eddig jól bevált, bejáratott stíluselemhez: a gyilkos tempóhoz, a zakatoló kétlábgépes dobmunkához, a súlyos riffekhez, a váltogatott gitár- és billentyűszólókhoz,  és a már-már popos dallamokhoz. Ami némileg mégis újszerűnek tűnik az előző anyagokhoz képest, hogy a "The Passage" igyekszik kevésbé egynemű képet mutatni. Hogy ez mennyire sikerült, azért azon lehetne vitatkozni. Akad ugyan itt két ballada is (Disguise, In Sorrow), de ezek szerintem a leggyengébb szerzemények a lemezen. Valahogy Mularoni kezéből, agyából inkább a SymphonyX-re hajazó szélsebes és agyas riffek pattognak, ezek is állnak jobban az együttesnek. Nekem úgy tűnik, hogy az ígért új hozzáállást sajnos csak az albumot indító, két részre bontott "The Secret" képviseli – ez is a "The Passage" legjobb pillanata (pontosabban közel 16 perce!).

A 2013-as "Momentum"-on szerepelt két vendég is (Russell Allen és Jorn Viggo Lofstad), ezt alighanem egyfajta hagyománnyá akarják tenni, hiszen az új albumon is van két közreműködő, méghozzá Tom Englund, aki jellegzetes orgánumával azonnal tipikusan Evergreyessé varázsolja a "Ghost Of Insanity"-t, valamint (milyen meglepő!) Michael Romeo a SymphonyX-ből (Dogma). Mindig nagyon szívesen hallgatom Romeo mestert, de tekintve, hogy Mularoni szinte mindent tőle tanult, nem igazán lett karakteres a végeredmény. Ha nem tudnék a vendégszereplésről, nem biztos, hogy föltűnne a dolog. Ettől persze a szóló még zseniális.

Szóval, mindent egybevetve mi is a végítélet? Az kérem szépen, hogy a "The Passage" az eddigi talán legjobb DGM album lett (ennek örülünk nagyon!), de nincs sok nyoma a promóciós dumában emlegetett változatosságnak, tagoltabb zenei fogalmazásnak (ennek meg nagyon nem örülünk!). Még gyorsan megjegyzem, én Casali egyes számokban alkalmazott modern digi-kütyüzésétől sem vagyok elragadtatva, erről sürgősen le kellene szokni.  A "The Passage" megjelentetésével a DGM-nek tehát nem sikerült sebességet váltani (sem szó szerint, sem képletesen), ennek ellenére ez egy kiváló lemez, a "The Secret" pedig nagyon jó iránymutató – errefelé kellene elmozogniuk.

Tartuffe

A szép utazások megihletnek és az emlékeim egy dallá formálva őrzöm meg magamnak. Így történt ez Skóciában és így történt az idén Finnországban is.

Ahogy Skócia, úgy Finnország is gyönyörű, főleg annak az embernek, aki nem igazán a forró nyár nagy barátja... A finneknél azonban a sok szépség mellett van egy másik fontos dolog, ami rockerként nem elhanyagolható. Jelesül, hogy a rockzene valóban a mindennapok része. Ahogy a videón is látszik, magától értetődő dolog, hogy a legtöbb háztartásban az evőeszközök mellett hangszerek is találhatók, és esténként simán kipattanhat egy spontán csapatás, csak úgy, minden rákészülés nélkül. A két házzal arrébb lakó szomszéd a Mad Professor pedálok (pl. Twisted Sister, Children Of Bodom, stb.) atyja volt, a lakhelyünktől öt perc autókázás után pedig a Ruokangas gitárok (Uriah Heep, Stratovarius, stb.) készítője és műhelye várt bennünket egy kis bemutatóra. Na, ilyen hely ez a Finnország, ahol a ROCK él és virul...

Túrisas

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.devintownsend.com
facebook.com/dvntownsend

Nem kenyerem a dicsekvés, de a kanadai énekes-zeneszerző géniusz, Devin Townsend legutóbbi lemezéhez, az "Epicloud"-hoz nagyon helyre kis kritikát kanyarintottam 2012-ben. Ott alighanem el is lőttem az összes puskaporom, ezért most némi irritációval kell tudomásul vegyem, hogy a "Transcendence"-szel kapcsolatban sem tudok mást, vagy többet írni. A helyzet az, hogy az új anyag szerves folytatása az előző albumnak, továbbra is a rétegzett, szónikus orgiáé, az agyas riffeké és csavart ritmikai képleteké a főszerep. Ezt talán csak annyival egészíteném ki, hogy a szerző bevallása szerint ezúttal nagyobb teret engedett zenészeinek, a korábban igazi despotaként diktáló Townsend megenyhülve, engedékenyebb hangulatban vonult a stúdióba csapatával. Ennek üdvözlendő következménye, hogy ezen az anyagon több gitárszóló szerepel, és a kiváló dobos, Ryan Van Poederooyen is hangsúlyosabb szerephez jutott.

A "Transcendence"-t hallgatva valóban az evilági kereteket meghaladó élményben részesülhet az ember. Persze lehetséges, hogy Townsend egyedi muzikalitása egyeseket hidegen hagy, és a nagyszabású, nagyívű, összetett és hasonló jelzők helyett inkább a negédes, geil, túlburjánzó, hatásvadász, stb. kifejezések merülnek föl bennük. Ezt még valamelyest meg is értem, hiszen valóban sok(k)nak tűnik néha a több száz (?) éneksáv, a szovjet éra kizárólag férfiakból álló katonakórusait idéző bombasztikus refrének sokasága. Erre én azt mondom, egyrészt ízlés kérdése a dolog, másrészt tessék utána csinálni! Townsend kivételes zeneszerző, megdöbbentően sajátos dallamvilággal és elképesztő zenei repertoárral. Azért bevallom, nekem is úgy tűnik néha, hogy kevesebbszer kellene sokszorosítania az éneksávokat, és nagyobb magabiztossággal kieresztenie orkánerejű hangját. Olykor tényleg úgy tűnik, mintha "hátul" lenne egy kicsit. Persze ez valószínűleg a koncepció része.

Biztos sokan vannak, akik Townsend Strapping Young Lades halálmetál kalandozásait többre becsülik, s én ezt a véleményt maximálisan tiszteletben is tartom, ám sietek megjegyezni, hogy a projektes Townsend hozzám sokkal közelebb áll, és ezen belül is ezt a lemezt tartom az eddigi legkiemelkedőbb teljesítménynek. Biztos vagyok benne, hogy az éves toplistára fölkerül ez az anyag, bár addig még jónéhány "hangpróbán" kell átesnie. Azoknak ajánlom, akik vevők egy Dream Theater, Epica, Circus Maximus, Animals As Leaders, stb. kombóra, de azoknak nagyon!!! Ami pedig egy esetleges és újabban  a szereplők viszonyában beálló enyhülés miatt egyre valószínűbb Vai-Townsend újraegyesülést illeti, csak annyit tudok mondani: KÖLL, DE MÁN!!!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.sabaton.net

Nem ismerem a statisztikákat, de valószínűleg tartom, hogy a Sabaton fémjelezte egyszerű, könnyen befogadható, és a konformitásra tökéletesen alkalmas metál – legalábbis itt, Európában – sokkal több fiatalt tud megszólítani minden egyéb más keményebb stílusnál – átvéve ezzel a nyolcvanas évek aréna hard rockjának, vagy AOR-jának "bevezető szerepét". Azon, hogy ezt milyen színvonalon teszi, már  lehet vitatkozni, még magán a stíluson belül is, hiszen a Powerwolf, a Battle Beast, vagy a szimfonikus köntösbe öltöztetett Nightwish véleményem szerint képzettebb zenészekből áll, és egyedibb koncepcióval rendelkezik, de ez már tényleg egyéni ízlés kérdése, a háborús tematika pedig biztos rávesz néhány iskolást arra, hogy utánanézzen a valós történelmi forrásoknak.

Jelen lemezt hallgatva nem is lehet vitás, hogy a csapat a kommersz irányába indulva próbálja megerősíteni szerepét, ami egyrészt nem baj, mert eddig is azok voltak, másrészt a kórusok és a himnikus dallamok erőteljes hangsúlyozásával, valamint a billentyű előretolásával tényleg fogyaszthatóvá teszik a metál zenét azok számára is, akik a gitárt eddig csak akusztikus formában tudták elviselni. Valószínűnek tartom, hogy hazánkkal ellentétben Európa nyugati részén vannak tematikus metál rádió csatornák, esetleg a közmédia gondolja úgy, hogy a stílusértékelés nem egyenlő valaminek az ignorálásával: a Sabaton pedig kiválóan alkalmas arra, hogy három percre lekösse az átlagember figyelmét is.

A "The Last Stand"-re tehát bőven jutott azonnal fülbemászó slágerből, a szokásos tuc-tuc ütemekkel, de a címadó dalban elővezetett szinte neoklasszikus téma eddig nem szerepelt a csapat repertoárjában, csakúgy, mint a "Blood Of Bannockburn" billentyűszólója, és talán a dallamos gitárszólókból is több jutott, mint amit eddig megszokhattunk tőlük. A fő változásnak azonban mindenképpen a határozott oldalra lépést tartom a pop rock irányába, úgy látszik, a vitézek a sok hirig után már mulatni is szeretnének kicsit. A zenei koncepcióváltás meghatározó eleme a már említett billentyűs témák hangsúlyosabbá tétele, kár, hogy ezt a hangzást a nyolcvanas években már "ellőtték" a disco csapatok, úgy látszik a Sabaton legénysége kissé lemaradt a hadiipari fejlesztésekben, de oda se neki, a szamurájos témájú "Shiromaya" dalhoz egyébként is passzol ez a szinti sound, hiszen volt nekünk egy Kozso-féle szomorú szamurájunk is, nemde? Azt persze nem tudom megjósolni, hogy a szinte már Lordi koppintás "The Last Battle"-t, hogy fogja az ősfanok gyomra befogadni, az azonban biztos, hogy a hét éves fiam már második hallgatás után vígan dalolta együtt az énektémákat Brodennel – azt viszont kérdéses, hogy a lelkesedés ki fog-e tartani a 15. szülinapjáig!?

A lemezre három feldolgozás is felkerült, melyekből az "All Guns Blazing"-ben Halford is szerepel – a hangulatot egyébként jól sikerült elcsípniük a fiúknak, pedig könnyen óriási buktavári lehetett volna a dologból, az Iron Maiden "Afraid To Shoot Strangers"-e azonban már túl nagy falatnak bizonyult, az átgyúrt nóta énektémáinak jelentős elhagyásával  is vokális gyalázást követ el az énekes, ez már az a liga, amibe igazán nem kellene bemasírozni.

Nem tudom, hogy a feketeöves Sabaton rajongók hogy fognak viszonyulni a határozott rockosodáshoz, és a billentyűk térnyeréséhez, de lehet, hogy az együttesnek a Battle Beasthez hasonlóan sikerül kilépnie a saját maga állította keretek közül, azzal együtt, hogy megmaradnak "az első metál csapatnak, amit meghallgattál".

Garael

Kiadó:
Test Your Metal Records

Honlap:
wwww.hibria.com

A Hibria az a brazil csapat, amit általában vagy nagyon szeretnek, vagy köpnek egyet a porba – ez az ambivalens attitűd pedig magából a játszott stílusból nem eredeztethető, hiszen ugyanazzal a néha progresszív megoldásokkal is élő, jellegzetes brazil speed-power metallal indultak, mint a korai Angra, vagy a Shaman. Talán az énekes, Iuri Sanson denevérszférában szárnyaló hangjáéhoz kell némi kötélidegzet – jóllehet a legutóbbi lemezen már igencsak spórolt a szirénázással –, de hát André Matos sem a basszus megoldásairól volt híres, aztán mégis a brazil metál élet egyik leghíresebb exportcikke lett. Maradjunk tehát abban, hogy banda kvalitásaihoz képest eléggé alulértékelt, hiszen mind a gitárosok, mind a bőgős prémium kategóriát képviselnek, ráadásul nem hátrálnak meg a modernebb hatások integrálásától sem, elegánsan kitágítva ezzel a csapat stílus-univerzumát.

A jelenlegi EP úgy gondolom, hűen tükrözi mindazokat az erényeket, melyeket a világ metal közvéleményének is fel kellene ismerni: a játékos stílus-ugrálást, a magával ragadó, ötletes hangulattobzódást, a progresszív elemek színesítő, de nem öncélú alkalmazását, no és a húszévnyi tapasztalatot, amit a lemez címe is sugall.

A három új szerzeményből az első valódi meglepetés: egy bluesos Janis Japlin riffből kiinduló, kissé esztrád jellegű metálpoénkodás, amit mégis kénytelen az ember komolyan venni, olyannyira élvezetes, és hát a gitárszólótól sem a röhögőgörcs fogja el a kezdő gitártanulókat – talán a haladókékat sem –, ha elgondolják, mennyit kell még gyakorolni ahhoz, hogy egy viszonylag ismeretlen brazil metál együttes szintjét elérjék.

A "Music" már a hagyományosabb ösvényeket tapossa, jellegzetes, brazilos dallamokkal felvértezett, szintén szólócentrikus power alapvetés, közepén és a végén olyan instru fekete öves  formagyakorlattal, amit ha indítani lehetne az olimpián, a hazaiak éremtáblázata minden bizonnyal legalább két arannyal gazdagodna.

Az új dalokból az utolsó illeszkedik leginkább – igaz, durvább riffeléssel – az Angra-Shaman tengelybe, a dallamtémánál sajnos nyilvánvalóvá válik, hogy Sanson hangja jócskán elkopott, és az érzelmi tolmácsolás maximális hatáskifejtéséhez már kevés, még szerencse, hogy maga a dal felépítése és a hangszeres szekció kárpótol minket a vokális csorbulásért.

A kislemez utolsó három dala három korábbi szerzemény élő változata, melyeket azoknak is érdemes meghallgatnia, akik ismerik a stúdió verziókat, hiszen jócskán belenyúltak a lemezeken már hallottakba.

Nem hinném, hogy a csapat tagjai bánatkönnyeket hullatnak, amiért igazából csak hazájukban ismertek, ezt megteszem helyettük jómagam is, átkozva az élet igazságtalanságát, hogy underground hercegeként nem lehetnek a mainstream királyai.

Garael