Kiadó:
Pure Steel Records

Honlap:
facebook.com/omenofficial

Hová tűntek el azok az idők, amikor még lelkendezve számoltam be Kevin Goocher Dio-t idéző hangjáról, és akkori csapatának, a Phantom X-nek a teljesítményéről – az eltelt évek ugyanúgy koptatták el az énekes kvalitásait, mint az Omen pályájának reményteljes ívét: az pedig, hogy egy ilyen albummal elő mertek állni, nem a baljós előjeleknek tudható be, legfeljebb a butaságnak.

A valamikori power-metal reménység első három albumával amolyan underground státuszt vívott ki magának, ám énekesük halála, majd a beütő grunge-éra úgy törölte el a karrier reményét, mint a hasonló című film rendezője a logikát a horrorral szemben. Bár az új vokalista, Kevin Goocher a fentebbi soroknak megfelelően tehetséges utódnak bizonyult, a banda alapítója, Kenny Powell  gitáros jégre tette a bandát és 1997-ig nem is melegítette újra. Ekkorra azonban már túl sok volt a vetélytárs, ráadásul a zenekar nem volt hajlandó a "true" jelleg bizonyítékát jelentő "ódon sémákon" változtatni, így a visszatérés csak a tekintélyt tépázta meg, ugyanúgy, ahogy az idő a valamikori hívők üstökét.

Persze némi remény mindig él az emberben, hátha talán most… Hát, ha talán most hallgattak volna legalább egy félfülű producerre, akkor minden bizonnyal vidámabban írnám le ezeket a sorokat, de legszívesebben puzséri indulattal kiáltanám világgá, hogy mi ez az alpári tufaság? Mert nem elég, hogy a dalok szinte minden dallamát lejátszotta már valamelyik hasonszőrű amerikai, esetleg brit brigád, nem elég, hogy az énekes varjú károgásától a kreativitás úgy menekül, mint az albán csapattól kikapott Ferencváros játékosai a tehetségtől, de ha ilyen hangzással egy zenekar ki mer adni egy albumot, az akkor vagy tréfa – és ebben az esetben szar a humorérzékük – vagy a realitás érzékelésének teljes hiánya, akkor pedig jobb lenne lezárni a pályát, mert a zene mégiscsak egzaktabb dolog, mint a politika, ahol tényleg bármi megtörténhet.

Itt azonban valóságos csodának kellene bekövetkeznie, hogy valaki többször is végighallgassa az albumot, persze ha nem mazochista, még akkor sem, ha néhány ismerős dallam már csak a deja vu miatt is kellemes lehet – hallgasd csak meg a záró szám Iron Maiden lopkováriját –, és a gitáros, Powell sem egy fakezű kezdő, kár, hogy a kásás hangzásban szinte minden lejátszott hangja eltűnik. Én pedig mindeközben azon szórakozom, hogy kitaláljam, a dob Casio japán import, vagy tényleg élő személy játszik rajta, és a hangmérnök másodállásban vas-műszaki eladó-e, hogy ennyire vonzódik a vödör hangzáshoz, netán a halláskárosult zenészek társaságának valamelyik súlyosabb esete, de igazából sírni lenne kedvem, hogy lehet képes néhány zenész ilyen vehemenciával porba tiporni valamikori renoméját. És ha valaki azt mondja, majd a koncerteken bizonyítanak a srácok, attól csak annyit kérdezhetek: mivel? Mert akik ilyen színvonalú munkát ki mernek adni a kezükből, azok esetében az is kétséges, hogy a valamikori szépreményű szerzeményeket megfelelő vehemenciával és alázattal le tudják játszani. Még Nosztalgia úr segítségével sem.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.reingoldmusic.com
facebook.com/jonas.reingold

Kezdjük mindjárt a nyilvánvalóval! Ez a minimál borító kriminális; ha a csomagolás esztétikai színvonala alapján válogatnék a muzsikák között, a Karmakanic új albuma esélyt sem kapna tőlem arra, hogy lejátszóközelbe kerüljön. A tanmese lényege, hogy nem szabad kizárólag a látszat, a külcsín alapján ítélni, mert amit ez a szürke alapon elmaszatolt sárga pötty tartalmaz, nem más, mint az univerzum egyik legjobb progresszív rock szupercsapatának új lemeze, amire ólomlábakon járó, hosszú öt évet kellett várnom (itt). Valamiért egyre ritkábban jelentkezik új anyaggal ez a Jonas Reingold (The Flower Kings) által életre hívott, hipertehetséges muzsikusokból álló zenei műhely; legutóbb két éve hallottunk róluk, amikor megleptek bennünket egy remekbe szabott dupla koncertlemezzel (Live In The US).

A sajnálatosan rövid, kb. 50 perces albumot Reingoldék most is egyfajta keretbe foglalták, mint annak idején (2004-ben) az eddigi legjobb kiadványukat, a műfaj abszolút etalonjának számító "Wheel Of Life"-ot. A keretként szolgáló, két részre bontott mega-giga szerzemény, a "God the Universe and Everything Else No One Really Cares About" (Isten, a világegyetem és minden más, amivel senki sem igazán törődik) címet kapta, és a félórát meghaladó játékidejével, stíluskavalkádjával, hangulatingadozásaival az együttes karrierjének egyik legfényesebben ragyogó gyöngyszeme. Tiszta varázslat! A filozofikus hangvételű zenei teremtéseposz három másik, rövidebb dalt ölel közre. Ezek közül nekem a kezdetben lírai, de a végére groove-os jazz rockba, majd instrumentális orgiába hajló "Higher Ground" tetszik legjobban, de meglepően jól működik a szinte rádióslágeres "Steer By The Stars" is.

Csak hogy ne csupa elszállt áradozásból álljon ez a recenzió, megjegyzem: nem pontosan értem, mit keres itt Nils Erikson billentyűs-énekes, amikor olyan legenda zengedez az együttesben kezdettől fogva, mint Göran Edman (aki igazán ebben a közegben lubickol), valamint a fenomenális Lalle Larsson kezeli a billentyűket. Minden tiszteletem az egyébként kiváló képességű Eriksonnak, de nem érzem, hogy sok pluszt adna hozzá a formáció teljesítményéhez. Persze a változatosság gyönyörködtet, gondolom, éppen ilyen megfontolásból vontak be Erikson mellé még egy gyermekkórust is a nagyszabású kezdő tételbe.

A félreértések elkerülése végett: szegény Eriksonnal tényleg nincs semmi bajom, ez a kákán a csomót tipikus esete, egyszerűen csak gyanús lett volna, ha folyamatosan szuperlatívuszokban, az objektivitásnak még a látszatát is kerülve ömlengek az új Karmakanic anyagról. Pedig… Nem kétséges, hogy az év végi összesítésben a "Dot" a legelőkelőbb helyek egyikét stipi-stopizta le jó előre magának.

Tartuffe

Kiadó:
Favored Nations

Honlapok:
www.vai.com
facebook.com/stevevai

Vai legutóbbi lemezéről írt recenziómmal sikerült magam bekormányozni egy zsákutcába, hiszen ott kijelentettem, hogy én nem veszem ahhoz a bátorságot, hogy "kritizálom" az egyik legnagyobb kortárs művészt, mondván ő nyilván régóta nem azon a pályán "kering", ahol helye van mindenféle kritikai okoskodásnak. Vagy tényleg én mondjam meg, hogy melyik dala sikerült erősebbre, esetleg hol rángatja a kelleténél egy picivel többet a tremolókart? Zsákutca, mert most a kiadó volt olyan kedves, és közvetve ugyan, de arra kért, hogy értékeljem az új lemezt. Na, most ezek után azt meg hogy???

Nem vagyok szívbajos, hiszen hallgattam már annyi zenét életemben (sőt magam sem vagyok teljesen képzetlen hangszer-szakmai kérdésekben), hogy ezt gond nélkül megtegyem, és meg is teszem, még ha a számomra legnagyobb élő gitárzseniről, Yngwie-ről is van szó, ugyanis ott a páratlan tehetség mellé adatott egy masszív fafejűség és szertelenség is, amellyel elég sokat árt magának, és ezt bizony ő nem, más (pl. kritikus) viszont pontosan látja. Ezért ha hiábavaló is, neki tükröt lehet, sőt kell is tartani.

Vai más tészta. Egy mérnöki precizitással megrajzolt, felépített és ugyanilyen mérnöki precizitással elgitározott pályaív és karrier, ahol minden szereplésnek, zenekari tagságnak, lemeznek, azokon belül pedig minden egyes lefogott hangnak célja és oka volt a kezdetektől fogva. Ez pedig a szakmai és zenei tökéletesség. Emiatt persze néha "sok" ő a mezei hallgatónak (nekem is, nem tagadom), de a lényegen ez nem változtat. Mennyien szóvá tették pl., hogy a "Slip Of The Tongue" lemez eredendően blues hangulatát hazavágta a technikás, modern szólóival… Így volt? Akkor talán úgy tűnhetett sokaknak, Coverdale apó is szipogott miatta eleget, párás szemmel felemlegetve a visszafogott és bluesban gyökerező Moody/Marsden hangulatot, aztán 2015-re már ott figyel két tapping- és tremolóharcos a csapatában... Tehát a véleményem ismert, nem veszem a bátorságot ahhoz, hogy "tól-ig" skálán értékeljem őt, mert tökéletes volt/van és feltehetően lesz is. Ennek a kijelentésnek pedig most különös jelentősége van, hiszen a "Passion & Warfare" lemez 25. évfordulós újrakiadásához mellékelt "Modern Primitíve"-vel egyszerre áll előttünk a "volt" és a "van".

A lemezen szereplő kompozíciók az útkereső "Flex-Able" (1984) után, de még a "Passion & Warfare" (1990) előtt írt dalvázakból, sőt komplett, eddig sehol nem hallható dalokból születtek újjá, hiszen egy-két meghagyott, megtisztított eredeti sávot leszámítva, az eredeti ötletekből továbbgondolt, vagy az eredeti dalszerkezetet érdemi változtatás nélkül megőrző, de újra feljátszott anyagról beszélünk. A konklúzió pedig számomra egyértelmű: A fiatal Vai lenyűgöző és stílusteremtő technikai tudása mellett már szerzőként is magáénak tudja azt a professzionalitást, ami mára már a kortársak fölé emeli. Itt hangsúlyozottan nem korai zsengékről beszélünk, amely magokból mára szárba szökkent a vetés. A fiatal és érett Vai egyaránt nagybetűs és maximalista Művész minden tekintetben.

Magam sem vagyok túl buzgó híve annak a művész-elitista mozgalomnak, amely minden értelmezhetetlen és emészthetetlen modern szart a művészet álcája és pajzsa mögé bújva igyekszik letuszakolni a torkokon, majd az esetleges elutasítást követően sértődötten fölényeskedni kezd a befogadásra képtelen ostobaságot és műveletlenséget kárhoztatva, de szerencsére itt erről szó nincs. Alapvetően nagyon is befogadható és hallgatóbarát, tiszta és virtuóz muzsika ez egyszerre. Nem állítom, hogy pl. a 13 perces "Pink And Blows Over: Part 2 (Mars Attack)" alatt nem kalandozik el a figyelmem, mint ahogy azt sem tagadom, hogy néhány harmónia és hang borzolgatja az idegrendszerem, de azt is tudom, hogy ettől az még nem "szar", hanem nagyon tudatosan, akkor és ott, annak helye és ideje van, mert így lesz zeneileg tökéletes a kompozíció. Valahogy úgy, ahogy egyszer a Bartók-anekdota szerint a mestert megkérte egy hegedűs, hogy a frissen elkészült Bartók műben egyetlen – a fődallamot nem érintő, marginális jelentőségű – hangot változtasson meg a szerző, mert az a lehetetlen ujjrend miatt technikailag szinte megvalósíthatatlan, lejátszhatatlan. Bartók elvette a kottát, hosszasan nézegette, majd ingatta a fejét és azt válaszolta, hogy nagyon sajnálja, de a változtatás nem lehetséges…

Ami pedig a "Passion & Warfare"-t illeti, nem tőlem és nem most fogtok róla megtudni bármit is. 25 éve az instrumentális gitárzene, sőt a modern zene egyik alapvetése, aki eddig nem hallotta, nagyon ne dicsekedjen vele, hanem sunnyogjon el mihamarabb a boltba, lett légyen az virtuális (nem javasolt) vagy létező CD üzlet (javasolt), és szerezze be mindenképpen. Ez vonatkozik azokra is, akiknek már megvan, ugyanis a dupla kiadás elodázhatatlanná teszi a vásárlást, az újrakevert jobb minőség mellett pedig az alaplemez is rejt 4 extra dalnyi bónuszt, ebből pedig minimum kettő kihagyhatatlan.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.trickortreatband.com

Apa, nyúlról zenélni metál? És ha igen, macikról nem lehet? – kérdezhetné tőlem 7 éves kisfiam, aki a megfelelő neveltetési környezet hatására már bősz rocker, de kedvenc olvasmánya még a Brumi az iskolában. Nos, mit mondjon erre a "mindent tudó" apa – még szerencse, hogy a kérdés első felét helyettem is megválaszolta az olasz Trick Or Treat együttes, akik ellentétben a nyúllal, ami köztudottan gyáva, voltak olyan bátrak, hogy két lemezt is áldoztak egy tapsifüles-univerzumban játszódó regény zenés feldolgozására. Ez persze lehetne fül, illetve hajmeresztő is, így, első hallásra – hát még sokadszorira –, de aki ismeri a szóban forgó regényt, az nagyon jól tudja, hogy a mű inkább parafrázis, ráadásul amolyan "Gyűrűk Ura" köntösben, egyéni mitológiát és szimbólum-rendszert teremtve, ebből fakadóan pedig igenis alkalmas lehet arra, hogy komolyan vegyék. Még egy metál csapat is.

A dupla lemez 2012-ben elkészült első részéről már írtam korábban: a felfogás, illetve a zenei megközelítés és stílus igazából nem változott a folytatásra sem. Azon persze el lehet gondolkodni, hogy egy többszereplős, számos szálon futó és több helyszínes regényt mennyire érdemes pusztán euro-power alapokon nyugvó zenével a nagyérdemű elé tárni, de a csapat tagjai valószínűleg úgy voltak vele, hogy a könyv különböző fejezeteinek hangulati sokszínűségét oldja meg az énekes, Alessandro Conti, akit opera-iskolai múltja hozzászoktathatott a "koncepciós" történetekhez és a zenei szerepekhez. Mindezek mellett az énekesen nem múlik a dolog: a Luca Turilli-féle Rhapsodyban nyújtott teljesítménye által azok is elhihetik ezt nekem, akik szerint csak nyúlfüllentek. Az alapvetően magas hangfekvésben sziporkázó Conti méltó társa a meghívott vendégeknek, Tony Kakkonak és Tim Ripper Owensnek, talán nem is volt más a célja, minthogy egy-két elismert név mellett még inkább kidomboríthassa kvalitásait – hiába, az önmenedzsment fontos dolog!

Zenei téren a fiúk – jóllehet nem tértek vissza a dupla album előtti, kissé infantilis, vicceskedő, Helloween utánérzetű világukhoz – jóval befogadhatóbb anyagot tettek le az asztalra, mint 4 évvel ezelőtt. Ez a tény persze megmosolyogtató egy alapvetően olyan stílusban, ahol a refrének ragadóssága ugyanúgy meghatározó, mint a technocol rapidnál, de mint anno írtam, az első rész dallamaival aligha lehetett volna nejlon-zacsi/ragasztó kombó örömkábulatot okozni, mint annak idején a szocialista LSD-vel. Contiék pedig haladnak a korral, és ugyanúgy komolyodtak meg, mint példakép tökfej brigádjuk, akiknek sikerült az euro-powert a szokásos kliséktől kissé elszakítani – ha már megteremtették őket -–, és kellő szigorral új pályára állítani.

Az album persze már első hallásra is tartogat fütyülésre ingerlő pillanatokat – biztos a nyulak által szeretett répa miatt –, az "Efrafa", vagy a Tony Kakkoval előadott "United" vérbő slágerek, nem beszélve a lemez monumentális, 10 perc fölé kúszó csúcspontjáról, a "Showdown"-ról. A zenészek, illetve a stúdiósok ügyességét dicséri, hogy jóllehet nincsenek szimfonikus elemek, a billentyűk és a gitárok képesek olyan filmzenei "epikusságot" is teremteni, amivel valóban egybefüggő történet kovácsolódik össze az egymás utáni dalokból.

Zárásul fiam kérdésére válaszolva: a hallottak alapján még egy nem kimondottan a metál-toposzok közé sorolandó állatról is lehet "fémes" nyelven értekezni – de mennyivel súlyosabb lett volna a dolog, ha a lemez főszereplői nem nyulak, hanem mackók!

Garael

Kiadó:
BitterPill Music

Honlapok:
www.mirrormaze.eu
facebook.com/mirrormazeofficial

Az olasz progresszív metál harmadik vonalába tartozó MirrorMaze utoljára 2012-ben jelentkezett új anyaggal (Walkabout). Azóta mindössze annyi változás történt a fölállásban, hogy az általam annak idején kifejezetten dicsért Fabio D'Amore énekes helyére – akinek hangja és kiállása is nagyon szimpatikus volt – Gabriele Bernasconi személyében egy új frontembert találtak. Érthető okokból nem igazán örültem a cserének, jóllehet Bernasconi érdes, férfias (mégis kicsit színtelen) orgánuma sem éppen rossz megfejtés.

A "Walkabout"-tal kapcsolatban két kifogást fogalmaztam meg. (1) Ami a hangzást illeti, azt írtam:  "az én ízlésemnek kicsit vérszegény; inkább csattog, mint dübörög – valahogy hiányzik belőle egy fontos dimenzió: a mélység". Ebben a tekintetben komoly előrelépésnek lehetünk fültanúi, pedig az új kiadó, a BitterPill Music sem egy hatalmas, neves istálló. (2) Fabio D'Amore ugyan kiváló képességekkel rendelkezett, a dallamok valahogy mégsem voltak – amúgy olaszosan – fülbemászók, vagy simulékonyak. Nos, az új énekes, Bernasconi sem tudott ezen változtatni, nyilván mert továbbra is Davide Penna (gitár) és Samuele Lanfranchini (billentyűk) a fő dalszerzők. A "dallamerőtlenség" főleg a lírai részekben válik nagyon szembetűnővé (lásd: "Breathe Again").

Hangszerkezelés tekintetében a Milánó melletti (pontosabban piemonti) Borgomaneróból származó együttesnek egyáltalán nincs szégyellnivalója (ezt az instrumentális "The Poet" világosan be is bizonyítja). Furfangosan ritmizált, tipikus Dream Theater-közeli muzsikát játszanak, de a tetszetős dallamok hiánya gyorsan nyomasztó felhőként telepszik a hallgatóra. Sajnos azt kell mondjam, a MirrorMaze minden hangszeres képesség, minden hangzásban beállt javulás ellenére is megmarad a talján harmadik vonalban.

Tartuffe

Honlapok:
www.intervalsmusic.net
facebook.com/intervalsmusic
intervalsmusic.bandcamp.com

Aaron Marshall joggal ábrándozhatna autóversenyzői karrierről is, hiszen a nem túl nagy múltra visszatekintő Intervals történetben több a kanyar, mint egy F1-es pályán. A djent hullámba beszállva 2011 legvégén hozták ki az első kislemezt, majd szűk két évre rá az "In Time" EP-t, ami már nagyobb sikert hozott a srácoknak. Az eredmények, gondolom, nem voltak teljes mértékben kielégítőek, ezért kitalálták, hogy egy énekessel is megpróbálják a sztorit. Mike Semerskyvel a fronton született a "Voice Within" lemez. A stílus maradt, sokhúros gitárok, kicsi djent, kicsi matek, mindez megfejelve dallamos énekkel. Próbáltak a Periphery, Tesseract és sok egyéb hasonló zenekar rajongó táborából is elcsípni valamennyit, így alakították ki az album arculatát. Gondolom, nem meglepő, hogy ez sem jött be, emellett kialakult a zeneiparban standard, dalszerző, frontember konfliktus is, ez válást eredményezett. Annyi extrával bővült a mese, hogy ezúttal a banda is otthagyta Aaront, mivel ők énekessel szerettek volna továbbnyomulni.

Így érkeztünk 2015-be, az Intervals egyszemélyes intézmény lett, Marshall úr egyedül állt az új album megírásának. Ismételten instrumentális lett az irányvonal, viszont nyomott egy masszív "reset" gombot és sokkal poposabbra vette a figurát. Igazából nekem egy olyan érzésem van ezzel az anyaggal kapcsolatosan, hogy Aaron végigtúrta a youtube menőbb modern rock zenekarait és az ő stílusukban szerezte a dalok egy jó részét. Gondolok itt a Polyphiára, Nick Johnston stratocaster mágusra, Plinire és még valószínűleg egyéb pályatársak manírjait is ki lehetne szúrni. 

A "Sweet Tooth" egy az egyben felférne az "Atomic Mind" albumra, a "Slight of Hand" hangszerelésén sem sokat kellene változtatni, hogy szintén beilleszthető legyen az előbb említett lemez profiljába, egyébként Nick is vendégszerepel a dalban.  Az ilyen mértékű copy-paste jelenséget nem tudom értelmezni, kétlem, hogy ez hozná meg a sikert, a kivitelezéssel természetesen semmi gond, profi iparos munka. Szinte minden dalban észlelhető a tini-instru csapat Poliphya hatása, ezt itt-ott ambientes lebegés tarkítja, ami a jelen futó neo-progger színtérhez próbál idomulni. A djent és a sokhúros gitárok teljes mértékben száműzve lettek az anyagból, szóval, aki valami zsigeribb keménykedést vár, mint az első két EP-n, az rossz helyen keresgél.

Ha összegezni kellene az albumot, akkor azt mondanám, hogy egy végletekig profi, ámde erőteljesen hatásvadász anyagot kaptunk, ami egy bizonyos korosztálynak (12-22) készült. Ennek ellenére is találtam nekem tetsző pillanatokat, mint pl. a "Meridian" és "Fable" című dalokat. Extra adalékként megemlíteném, hogy az Animals As Leaders felvezetője az Intervals & Plini páros lesz az augusztusi A38-as koncerten. Szóval, akinek bejön az anyag, menjen bátran, a live felvételekbe belenézve kijelenthető, hogy profi előadás lesz.

Jack Rose

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
myspace.com/tamasangyan

Ángyán Tamás, a valamikori Sámán, Carpathia Project, jelenleg Mamut/Cool Head Clan zenekar hegedű-gitárművész tagja a lemez információs anyagában elmondta, a "Duality" számára a klasszikus és a rockzene kettősségét  jelenti: annak, hogy én a felhangzó szerzeményekben nem igazán fedeztem fel egyetlen klasszikus zenei elemet sem, minden bizonnyal a műveletlenségem az oka, jóllehet a lemezt tényleg jellemzi némi kettősség, hiszen vannak rajta sikerült, és kevésbé sikerült szerzemények is.

Mielőtt még bárki azzal gyanúsítana, hogy nem becsülöm meg a magyar metal/hard rock paletta lemezen játszó szereplőit, szeretném gyorsan leszögezni, a felvonultatott énekesek és hangszeresek remek teljesítményt nyújtanak, az már más kérdés, hogy a kialakított koncepció némileg kaotikusra sikeredett, amiben nem találom a vezérfonalat, még úgy sem, ha a lemez közepén felhangzó "Intermezzo" világosan jelzi, mikor kell(ene) a hallgatónak "átkapcsolni". Választóvonal pedig van, és ez segítség nélkül is felismerhető: az anyag első fele tartalmazza a keményebb és komplexebb dalokat, melyek közül számomra a Deep Purple "Child In Time"-ját hangulatilag és vokális megoldásaiban megközelítő "Végtelen ég" – Rudán Joe elképesztőt énekel – és a jellegzetesen Molics szerzemény, a Sámán repertoárjába is bőven beleillő, kissé profánabb "Jégbe fagyva" tetszik legjobban, de a "Térkép" érdekes hangulati- és tempóváltásai – melyek ötletesen változtatják a dalon belüli stíluselemeket – és az "Arany és bronz" doomos kezdő riffjei is az album legjobb pillanatai közé tartoznak. A zenészek ezekben a dalokban kreatívan használják ki az elektromos gitár és hegedű lehetőségeit, a hangszerek keltette – és ezáltal a megidézett, különböző, a rockon is túlnyúló zenei stílusokra is jellemző – érzelmeket és preferenciákat.

A lemez második fele sajnos nem sikerült ilyen erősre, és nemcsak azért, mert a fémesebb elemek hátrébb szorulnak – ez ízlés dolga, és nem színvonalé – , de hiába, sokadszorra sem sikerült a "Bojtorján" hangulatú, country hegedűtémákkal megtámasztott "Leomlik minden fal"-lal azonosulnom, és a "Felhőtánc" popos hangulata sem dobott fel az égig, mint ahogy a "Bolondok vonatát" is fiókban érős témának érzem (az ötletes hangszeres megoldás ellenére). Kár, hogy a szellősebb megközelítés nem olyan, rockopera jellegű attitűdbe csapott át, mint az "Ablakon túl2 – ebben az esetben máris meglenne az idei félév vezető magyar albuma.

A "Duality"-t záró két szerzemény legfeljebb bónusz nótának fogható fel, legalábbis én némi jóindulattal annak tekintem őket: a "Disznóvágás" inkább tűnik egy jó kis zenei trollkodásnak, mintsem a klasszikus és fémzene kereszteződéséből származó áhítat muzikális leképeződésének – aminek kifejezése, ha jól értettem, az alkotók egyik fő célja volt – bár bevallom, én jót mosolyogtam a "pálinkaszagú" hegedűtéma és a kántálással egybekötött disznóvisítás zombifilmes (!) párosításán. A lemezt záró egyszerű swing, a "Fehér telefon" egy laza stílusgyakorlat, ám sem a rockhoz, sem a klasszikus zenéhez nincs semmi köze, bár maga a zenei téma egy kis rugalmassággal és toleranciával még élvezhető is – persze már akinek.

Mindezek ellenére nem tartom rossz próbálkozásnak az Ángyán Tamás és meghívott vendégei által összehozott stílushalmazt, ám nem vagyok benne biztos, hogy a "fémszívű" Sámán, vagy Mamut rajongók azt kapták, amire vártak. Az azonban biztos, hogy némi "dramaturgiai" segítséggel, és a stíluscsapongásokat kissé kordába tartva egy tisztább koncepciójú, erősebb lemez születhetett volna, ahol a sokszínűség valóban az egységbe fogott "dualitásban" és nem a néha erőltetettnek tűnő, és kissé öncélú hangszeres párosításban jelenik meg.

(A lemezt feljátszó zenészek megérdemlik, hogy említésre kerüljenek: Molics Zsolt (Cool Head Klan, Sámán stb.), Rudán Joe, Schrott Péter (Tűzmadár, Continoom, Vazul Vére), Gubás Tibor (ex-Tirana Rockers stb.), Kálmán György (Triász, Dinamit, Vazul Vére stb.), Radovics 'Kyru' László (ős-P. Box, Kyru Gotta Humble stb.), Sipos Péter (Zártosztály, Triász, Irigy Hónaljmirigy), Hirleman Bertalan, Hornyák Balázs (Cool Head Klan, Sámán stb.), Hornyák Péter (ex-Ossian stb.), Jung Norbert, Krcsmarik István (Twister, Noa Rock stb.), Filep Károly (Siesta), Nagy Dénes (Deák Bill Blues Band, ex-Cry Free) és Szalády Károly (Rebel).

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Alapvetően én vagyok az egyik utolsó ember, aki kimondja, hogy néha a kevesebb az több, hiszen Yngwie Malmsteennal együtt bátran vallom, hogy nem kell mellébeszélni, meg lökni ezt a hülye gitár-elitista szar dumát, a több, az több – téma lezárva. Csak nagyon ritka kivételek vannak, de azért vannak. Egyik összehasonlító kritikámban is megjegyeztem, hogy technikai felkészültségben ugyan összehasonlíthatatlanok, de a Lynch vs. Hoffmann klasszikus-átirat párbaj győztese 2010-ben az Accept-bárdista lett. Lynch mindent tud a gitárról, varázsolt is az átiratokban, ahogy kell, de ez az "össze-vissza lemez" csak lógott a levegőben, nálam legalábbis kicsit sem működött, míg a technikailag lényegesen alárendeltebb Hoffmann elkapta a fonalat és teljesen hangulatos kis darabokat formált saját képére és hasonlatosságára a legtöbb zenehallgató által ismert klasszikusokból.

Érthető hát, hogy vártam ezt a lemezt is, sőt nagyon vártam, hiszen egyértelmű, hogy a gitáros most nagyon elemében van, fut az Accept-szekér is rendesen, minden adott volt egy ismét nagyon hangulatos új cucc megszületéséhez. Ehhez képest viszont csalódás az anyag, pedig voltaképpen a recept nem változott. A jól ismert klasszikus darabokat igyekszik megszólaltatni a saját (gitár)hangján. Milyen érdekes ez, hogy ha szigorúan technikai értelemben nézzük, Hoffmann nem gitározik kifogástalanul, szúnyogvibratója van, ami gitáros berkekben nem bocsánatos bűn, mégis, ahogy megszólal a kezében a hangszer, az egyszerűen jó és izgalmas, arra oda kell figyelni.

Ez a Hoffmann-féle hangulat most is itt van, tehát népszerű is lesz a lemez, nem is mondom, hogy rossz, ha eredetiben nem is szerzem be, az iPodról tuti nem törlöm. De közben folyamatosan érzem, hogy most a technikai hiányosságokon nem sikerül túllépni, holott a "Classical" lemezen ezt oldotta meg parádésan a kompozíciókkal, a szűk technikai eszköztár ellenére. Nézzük csak! "A hattyúk tava" tipikusan Hoffmann ziccer lenne, de ott hangsúlyozza és nyújtja a hangokat, ahol nem kellene, ahol ez totál megöli a főtémát. Albinoni Adagio-ja ilyen értelemben már jobban sikerült, de ott meg van ugyebár egy összehasonlítási alap… Úgy is mondhatnám, hogy épeszű gitáros ezt Yngwie után már nem fogja, nem akarhatja ugyanabban a felfogásban eljátszani, feltéve, ha nem akar beleszaladni egy óriási pofonba. Wolfy viszont kemény és bátor, és akarja, és bele is szalad.

Vannak azért jó pillanatok, pl. a klipesített Muszorgszkij-átirat eléggé rock lett. Ez egyben egy jó példa arra, hogy a hangulat és a kompozíció újragondolása miként fedi el jótékonyan a technikai lemaradást. (Szigorúan a technikás gitárhősökhöz képest, mert azért Wolf is "hero" ám, ráadásul alanyi jogon!) Az első lemezen nekem nem hiányzott, hogy Wolf nem gitármágus, sőt homlokon dobta a gitármágus Góliátot egy parittyányi jó ötlettel és hangszereléssel, amitől ő ki is terült, most viszont hiányérzetem van. Nemhogy nem terített le senkit, de az Adagio-val még meg is rázta a pofonfát és készségesen alá is állt. Viszont, ha nálam kevésbé tudálékos és szakmai okoskodó Accept fan vagy, simán élvezni fogod.

Túrisas

Kiadó:
Sensory Records

Honlapok:
www.wolverine-overdose.com
facebook.com/wolverinetheband

A svéd art/prog rocker farkasemberek nem arról ismerszenek meg, hogy a közönségszolgálat jegyében egy-két évente tolják kifelé a sikerorientált anyagaikat. Saját ritmusban, saját fölfogásban, saját koncepció és saját beosztás szerint dolgoznak. Erre a lemezre például közel hat évet kellett várni, pedig a legutóbbi "Communication Lost" volt az eddigi legsikeresebb lemezük, s az ember azt gondolná, addig kell ütni a vasat, míg meleg. Jómagam a 2007-es "Still" albummal ismertem meg őket, éppen akkor, amikor a kezdeti kísérletezgetés után (death metalból electro art rockba) letisztult a stílus, és sikerült egy olyan prog rock hangulatot elkapni, ami súlyos melankóliája ellenére is bőszen hallgattatja magát.

Erre az albumra az együttes kiadót és hangmérnöki csapatot váltott, a Candlelight Recordstól átigazoltak a Sensoryhoz, Jacob Hansen helyett pedig Christian "Moschus" Moos végezte a keverést, Bob Katz pedig a maszterelést. A kiadóváltást még értem, de a nyerő dán stúdióguru menesztése és az új szakik alkalmazása bizony rám hozta a frászt. Mint kiderült, a félelmem nem volt alaptalan. Már a címe is jelzi, hogy a "Machina Viva" gépiesebb (értsd: elektronikusabb) lett mint két zseniális elődje. Körülbelül olyan váltás következett be most a svédeknél, mint a Marillionnál a 2000-es évek elejétől kezdve.

Az új album dalait (különösen a "Machina" címűt) nyomasztóan uralja az elektronika, sokszor háttérbe szorítva ezzel nemcsak a gitárt, de olykor a dobokat is (Brrr!). Nem tudom, hogy ez a régebbi stílushoz akar visszakanyarodni, vagy egy újabb (modernebb) irányba kezdtek el tapogatózni, de a végeredmény nekem – egy-két jobban sikerült nótát kivéve, mint pl. az "Our Last Goodbye" – nagyon nem jön be. Sosem voltak egy életvidám banda, de míg korábban a zenei merengések beszippantottak magukba, addig a mostani nyűglődés inkább kilöki az embert. Legalábbis engem.

Szomorú vagyok, mert a Marillion és az időközben föloszlatott Division By Zero után a Wolverine lett az a nagy prog-rock kedvenc, amelyik súlyos csalódást okozva kiprovokált nálam néhány epés bejegyzést a panaszkönyvbe. A "Communication Lost" tényleg varázslatos volt (van), még egy nem rock/metál zenén szocializálódott női ismerősömet is lenyűgözte, de ezt nem tudom kinek mutatnám meg szívesen, talán a gót tiniknek, ha vannak még egyáltalán ilyenek – ők viszont túl cizelláltnak, művészinek találnák...

Tartuffe

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.metalchurchofficial.com
facebook.com/OfficialMetalChurch

Az ikonteremtésre hajlamos heavy metal színtér igazi templomot avatott az 1980-ban alakult bandával: az, hogy a templom néhány alkalommal ima helyett a kiárusításnak adott helyet, mégpedig a tehetség filléres elosztogatásának, nem jelentett akkora gondot, hiszen jól tudjuk, a nagyérdemű a bálványok építésénél csak egyben jobb – azok lerombolásában. Ráadásul ha ezt a csapat saját maga teszi meg, máris könnyebb, a magasztalás mellett a rocker társadalom csak egyben jobb, a csalódás keltette ökölrázásban, még szerencse, hogy a thrash botránylapok olvasóival ellentétben a metalt hallgatók zöme a fülének, és nem a szemének hisz, a bukás keltette "fikaáradat" így némileg objektívabb alapokon nyugszik.

A már a nevében is ikonikus Metal Church pedig megjárta a maga karrierének hullámvasútját, aminek részletezésébe nem mennék vele, Lev Tolsztoj egyébként is megírta már a Háború és békét, mintegy nyolc kötetben, őt pedig nincs kedvem a szaporított szavak számában felülmúlni, így gyorsan rá is térnék a lényegre. A zenekar olyan sanszot kapott az élettől, amit nem kihasználni egyenesen vétek, hiszen az újra csatasorba álló, reaktiválódott Mike Howe-val azt a korszakukat reprodukálhatták, mellyel talán a legtöbb kritikai elismerést zsebelhették be, annak ellenére, hogy a Howe-val asztalra letett három album korántsem a korai időszak tüskésebb, ridegebb komplexitását képviselte, és a dallamokat előtérbe helyező, a blues mágikus lüktetését szuggeráló témák könnyen megakadhattak azok torkán, akik a stílus morózusabb, extrémebb megközelítésű kompromisszum-mentességével azonosultak. Ráadásul az énekes valamiféle genetikai csoda folytán képes volt hangjának minőségét a civil évek alatt is megőrizni, dallamai pedig továbbra is szerves egységet alkotnak Vanderhoof dalvázlataival, ez pedig Mike metal színtérről történő kiszakadását tekintve egyenesen bámultba ejtő.

A szinte egységesen elalélt magyar kritikai közvéleménnyel ellentétben – bár lehet, hogy nekik van igazuk – én azonban nem vagyok teljes mértékben elégedett, annak ellenére sem, hogy az anyag zeneileg a "Hanging In The Balance" szerves folytatása. A nyilvánvaló töltelék számok mellett ugyanis a sikerültebb szerzeményekkel sem tudták tökéletesen azt a "mágikus", keserédes hangulatot a lemezre varázsolni, mellyel annak idején sikerült kiemelkedni hasonszőrű társaik sorából. Persze az is lehet, hogy csak én lettem öregebb, és már nem vagyok annyira fogékony arra a fajta misztikum-teremtésre, vagy annak hiányára, ami a csapatot korábban jellemezte, esetleg az ízlésem változott olyan mértékben, hogy sokadszori hallgatás után is csak refrén töredékek maradnak meg emlékezetemben. (Bár a lemez ezen aspektusáról ki merem jelenteni, hogy az bizony gyengébb, mint amivel az aranykorban találkozhattunk.)

Dramaturgiailag sem sikerült az egység – a végére határozottan elfáradtak a fiúk – talán jobb lett volna a korábban a fiókban hagyott témákat tovább pihentetni. Ez természetesen csak szubjektív vélemény, mert azt ki kell jelenteni, hogy szinte minden dal tartalmaz olyan összetevőt, amiért szeretni lehet, pusztán nem EGYSÉGESEN, minden ízlésbeli korlátot letörve, ami ugye azért a kiemelkedő alkotásokat jellemezni szokta.

Nem mondanám azt sem, hogy a "XI" jobb lemez, mint a Munroe-val készített elődje, ám hogy autentikusabb, a banda korábbi, sikeres korszakába jobban illeszkedő, vitathatatlan, és ebben csak nagyon kis szerepe lehet a nosztalgia faktornak. A több mint 20 év után kiadott lemez hibái ellenére is becsületes visszatérés, az eltelt időt és a színtér által felhasznált alapok kopását pedig még egy templom is megérzi, akármennyire is fémkemény talapzatra épült.

Garael