Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.jadedheart.de
facebook.com/jadedheartmusic

A Jaded Heart sosem volt az állandóság szimbóluma. Az alapító Bormann testvéreknek, Michaelnek és Dirknek már se híre, se hamva, de mostanra kikerült a csapatból Henning Wanner billentyűs is (Tramp's White Lion, Circle II Circle), helyette pedig most egy gitáros feszít a közös képeken, bizonyos Masa Eto, akit gondolom azért igazoltak, hogy vastagabb, keményebb hangzást kölcsönözzenek az új anyagnak. Hát, ez érződik is, meg nem is a "Guilty By Design"-on, ugyanis kétségkívül hangosabbak, feszesebbek lettek, mindamellett teljes egészében azt a dallamos heavy/hard rock/power cuccot kapjuk most is, mint 2012-ben a "Common Destiny" és 2014-ben a "Fight The System" albumokon.

Ezek szerint kénytelen vagyok korrigálni korábbi kijelentésemet: a Jaded Heart igenis az állandóság szimbóluma, jóllehet nem a tagok tekintetében, hanem ami a zenei stílusjegyeket illeti. Szerencsére Peter Östros gitáros sem felejtett el ügyesen pengetni és az óriási énekes, Johan Fahlberg is a régi. Fahlberg esetében az óriási jelző elsősorban a termetére értendő (amolyan Chewbacca alkat), de akkor sem tévedünk nagyot, ha az orgánumára vonatkoztatjuk. Nagyon jó adottságú torok, kár, hogy a vibrátói hosszútávon azért tudnak fárasztóak lenni. Nekem egészen biztos...

Az alapkiadás 12 számot tartalmaz, a bónuszolt változat két további dallal kedveskedik, amelyek ezúttal elég jól sikerültek, nem úgy, mint a "Fight The System" felejthető toldalékai. Azt kell mondjam, most sem találok fogást a Jaded Heart teljesítményén, egyenletes színvonalon, jól fölépített szerzeményekkel, üresjáratok nélkül szórakoztatnak, ugyanakkor nem mondanám kiurgónak sem a "Guilty By Design"-t, főleg, hogy a kétgitáros szálkásítással mintha némi dallamérzékenység, némi hard rockos báj is elveszett volna... Azért élőben szívesen megnézném őket, ha másért nem, hát azért, hogy a meszesedő nyakcsigolyáimat kellőképpen átmozgassam.

Tartuffe

Kiadó:
Inverse Records

Honlapok:
www.angertea.com
facebook.com/angerteahun

Nincs értelme tagadni, de nem is szeretném. Az Angertea nem az én teám. Hatásaiban csupa-csupa olyan zenekar és stíluselem bukkan fel, akiket/amiket soha nem hallgattam, illetve ha igen, akkor megállapítottam, hogy nem nekem szólnak, mert általában azt negálják, amit én kimondottan szeretek a rockzenében. Ékes példaként behivatkozom rögtön az "Orange Machine" dalban vendégszereplő Franz Stahl (ex-Foo Fighters) szólóját. A köztudottan kevésbé diplomatikus Tartuffe pl. egy ilyen "szólóért" megrázná a virtuális pofonfát, merthogy "nálunk" egy ilyen semmilyen pilinckázásért, főleg, ha azt öntudatosan szólónak nevezzük –, szóbeli megrovás jár… De mindezt csak azért írtam, hogy újból bebizonyítsam, mennyire két külön dolog a szubjektív és objektív véleményformálás, és mennyire nem ördögtől való, ha a zenei blogger olykor a saját személyes ízlésvilágán túlra is tesz egy kis kitérőt.

Az Angertea zenekarra márpedig oda kell figyelni, mert a sikerük nem lehet véletlen. Nem is az. Nemrégiben Hódmezővásárhelyen néztem végig egy bulijukat és meg kellett állapítanom, hogy "nagyon egyben vannak". Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy élőben sodort magával rendesen ez a grunge-ban gyökerező, TOOLáradó és örvénylő, lendületes, pulzáló zenefolyam. Nagyon érződött a rengeteg koncert és az összeszokottság. És betyár jól is szóltak!. Engem akkor és ott meggyőzött a zenekar, ezért nem is volt kérdés, hogy Mihály Gergely szimpatikus megkeresése után írok az új anyagról a blogon.

A már világszerte(!) elérhető recenziók alapján nem kérdés, hogy sikeres lesz a lemez, és magam sem tudok mást írni, a saját stílusukban remekül teljesítenek, ehhez kétség nem férhet. Remek a hangzás és azt a zsigeri, ösztönösen nyers megszólalást is át tudták menteni a CD korongra, amely koncerten is jellemezte a zenekart. Zeneileg is rendben van a trió, a ritmusszekció (Bárkai László - dob, Peralta Miguel - bőgő) szédületesen profin tolja ezeket a cseppet sem egyszerű, mindent felégető lávaként alázúduló, néhol csapongónak tűnő, de teljesen tudatosan megírt és változatos témákat. Gergő gitárjátékáról sem tudok rosszat mondani. Nyilván velejéig ostoba dolog lenne számon kérni a minőségi szólójátékot, hiszen itt a zenei gondolkodás más irányba mutat, ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy a gitár egy pillanatra nem piszmog, nem alibizik, hanem domináns, húz végig, mint az ökör. Talán a blog olvasói között nagy számban vannak olyanok, akik itt kevesellni fogják a gitárbravúrokat, de fél-zenészként azt kell mondjam, nagyon fifikásan, cseppet sem egyszerűen vannak kitalálva és felépítve a dalvázak, gitártémák. Nekem a legjobb pillanat a nyitó "Snakes" dalban, 4 perc körül kezdődik. Egy olyan dögös, száraz riffel indítja újra  Gergely a nótát, ami innen, a mi közegünk, a "szólócentrikus lóhaj-metál" felől nézve is elismerésre méltó.

Ugyanez vonatkozik az énekre, a hol letisztult, szépen elénekelt, hol kétségbeesett, fájdalmas, szenvedő dallamokra, elfojtott hangokra is. Az én fülemnek szokatlan, nem a stílusom, hosszútávon fáradok is tőle, de egyrészt jókor oldják fel hangulatilag a folyamatosan ránk ömlő és örvénylő hangmasszát/darálást, a lassú, Anathema-ízű "Aquarium", illetve kicsit elszállós space-rock "Moon Encounter" dalokkal, másrészt, amit és ahogy előadnak az önmagában profi, és az ebben a zenei közegben (is) szocializálódó zenehallgatóknak simán lehet libabőr.

A CD kiállítása szép, a borítófestmény hangulatos. Én az említett okok miatt – a zenei megvilágosodásig – sokat nem veszem majd elő, de ez a kutyát nem kell, hogy érdekelje, mert csupán ízlés dolga, a lényeg úgyis az, hogy van egy teljesen megérdemelten underground világhírnevet elért zenekarunk, akik profin teszik a dolgukat minden, de minden tekintetben. Gratulálok!

 Túrisas

Honlapok:
www.actworld.se
facebook.com/acttheband

Lehet, hogy ezt a bejegyzést egy enciklopédikus jellegű összefoglalással kellene kezdenem a svéd progresszív muzsika egyik igazi gyöngyszeméről, de úgy vagyok vele, hogy az A.C.T-ről már egyszer volt itt szó a legutóbbi "Circus Pandemonium" (2014) című lemezük kapcsán, másrészt a DVD anyaga önmagáért beszél, önmagában is simán megállja a helyét. Valószínűleg kevesen ismerik ezt a zenekart, jóllehet tömegeknek kellene vásárolni CD-iket, látogatniuk koncertjeiket – épp ezt az égbekiáltó igazságtalanságot próbálja szerény eszközeivel valamelyest orvosolni a DVD.

A svédországi Tryngében, 2014. június 6 és 8 között rögzített DVD abban az értelemben nem élő koncert, hogy közönség nélkül vették föl egy üres raktárépületben, de ettől a dolog még működik, sőt így a zenei és a képi anyag rögzítésére is jobban oda tudtak figyelni. Egy ideje már magam is azon gondolkodtam, hogy az olyan bandáknak, akik zseniálisak, de látványos, nagy koncertekre esélyük sincs, hiszen többnyire kis klubokban játszanak max. 50-100 ember előtt, csak így, ilyen könnyen kontrollálható körülmények között van esélyük igényes "élő" koncertfölvételekkel kedveskedni a rajongóknak. Hogy mennyire nélkülözniük kellett a "zeneipar" és a kiadók támogatását, az is mutatja, hogy a DVD magánkiadásban jelent meg, s ennek megfelelően elég nehezen beszerezhető. Ezt a nehézséget jómagam nem kis anyagi áldozattal tudtam föloldani, de megérte…

Az előadás kb. 90 perc és lényegében az együttes teljes karrierjére épül, miközben a legutóbbi lemez adja mintegy a keretét, s talán ezért van, hogy a DVD gyakorlatilag a Pandemonium és egyéb kis nyalánkságok címet kapta. Az A.C.T mindegyik, összesen öt lemezéből kapunk ízelítőt három-négy szám erejéig. A film fényképezése alapvetően elég művészire sikerült, s ez nem csak a furcsa kameramunkában nyilvánul meg, hanem a koncepcióhoz igazított rövid kisfilmekből, képi bevágásokból is érzékelhető. Kifejezett előnye ennek a fölvételnek, hogy kiderül belőle (amit már az audio-élmény alapján is sejthettünk), hogy itt vérprofi zenészek muzsikálnak, akik több hangszeren játszanak, és ha kell, élőben is produkálják azt a rétegzett vokális teljesítményt, összetett kórus-munkát, amit a stúdióban.

Senki ne várja, hogy itt füstgéppel, epikus háttérfestményekkel fölturbózott színpadkép és intenzív hajkorona pörgetés várja, az Andromeda dobosaként is ismert Thomas Lejon az egyetlen metál fazon, ráadásul a viking harcos kockás szoknyában-fajtából, a többiek zavarba ejtő kombinációjaként jelennek meg a túlkoros hipszter külsőnek és a lenyűgöző rockzenei kompetenciának. Az énekes, Herman Saming bubifrizurájával, sportcipőjével, rövidnadrágjával, bársonyzakójával és állandó ugrándozásával már-már a bicskanyitogató kategória, még szerencse, hogy hibátlanul énekel.

A koncert DVD mellett még találunk a dobozban egy másik korongot is, amelyen kb. két órában régi és új interjúkat, valamint egy "hogyan készült?" riportfilmet tekinthetünk meg. Ennek is megvannak a saját tanulságai, pl. betekintést nyerünk abba, miként lehetséges, hogy ennyi jó zenész és zenekar van skandináv országokban. Megtudjuk, hogy az A.C.T legénysége lényegében egy malmöi gimnázium tanulóiból verbuválódott, ráadásul úgy, hogy egy teljesen átlagos külvárosi középiskolában számunkra elképesztően pezsgő zenei élet folyt tehetséges bandák egész garmadával. Az sem elhanyagolható, hogy itt a fiatalok többsége nem az elektronikus hulladékot hallgatta, hanem a Tower Of Powertől kezdve a Genesisen át mindent, egészen a Dream Theaterig. Mondjuk az is nagy segítség, hogy arrafelé még egy átlagos kisvárosban is találunk minimum egy jól fölszerelt stúdiót pár tapasztalt hangmérnökkel.

Nem állítom, hogy ez a muzsika tömegeket képes megmozgatni, ahhoz túl igényes, változatos, összetett, sőt elvont – a haute couture zenei megfelelője. Még az átlag progresszív rock rajongóknak is olykor túlságosan csapongónak, játékosnak tűnhet, de van benne valami lebilincselő muzikalitás és – ami elég ritka – zenei humorérzék. Ahogy a zenekar tagjai fogalmaznak: szeretnek klisékkel ironizálni, játszadozni, hogy a végén valami egészen szokatlan szülessék meg belőle. Engem – mondanom sem kell – megvettek kilóra. Alighanem az év koncert DVD-je!

Tartuffe

Kiadó:
Nadir Music

Honlap:
www.perseuspowermetalband.com

Még szerencse, hogy ismertetőim kiválasztásában az albumborító sokadrangú szerepet játszik: ha nem így lenne, akkor a Perseustól úgy menekültem volna, mint ortodox macsó a kék osztriga bárból – még szerencse, hogy a youtube világában nem kell az embernek a vizuális esztétikai érzékére hagyatkozni.

A csapat ugyanis az a tipikus, másodvonalas power/heavy metalt játszó alakulat, akik egy jó producer, kedvező pillanat és persze megfelelő környezeti befogadó készség fennállása esetén nyugodtan helyet foglalhatnának a Hammerfall mellett, esetleg egy kedélyes vállveregetéssel tudatosíthatnák, hogy ha szerencséből nem is, de tehetségből jóval többet kaptak, mint a svéd alakulat.

A csapat persze nem találta fel az olasz, izé, spanyolviaszt, munkájukból úgy kandikál kifelé a dallamosabb éveit taposó Iron Maiden, mint az egyszeri dzsinn a lezárt palackból, csak hát Perseusék ki is engedik onnan azt a bizonyos szellemet… A deja vu megidézésében persze nagy szerepe van a banda énekesének,  Antonio Abate-nek, aki ha kell, áriázik, amúgy Dickinson módra, de ha a helyzet úgy kívánja, Halfordként  süvölti el a Judas Priestesre vett riffek felett  a papos dallamokat. (Nem véletlen, hogy egy JP tribute bandából pottyant a brigád frontemberi posztjára.)

Az album egyébként amolyan koncept-sztori, amit – szerintem szerencsétlen módon – gyakran törik meg a történet elemeit felerősíteni kívánó zenei töltelékek, apró átvezető hangulati elemek, sajnos éppen mindig akkor, mikor már éppen ki tudtam választani, hogy a fejemet lengetem, vagy az öklömet rázom, de talán ez a legnagyobb hibája is a produkciónak. Ha pedig az elektronikus zenelejátszás korában megadatott lehetőséggel élve ignoráljuk ezeket az igazából felesleges elemeket – mert azért ne higgye senki, hogy a történet újrafogalmazza mondjuk az egzisztencializmus lényegét – akkor megkapjuk azt a power eszenciát, amiért a stílus szerelmesei örömkönnyeket onthatnak.

Érdekes módon – és ami a csapat tehetségét mindenképpen dicséri –, a nyilvánvaló zenei hatások ellenére is sikerült valami olaszos bájat és könnyedséget belevinni a végeredménybe, amitől nem szögletes ridegvasat kaptunk, pedig a dobos Feliciano Lamarina a lelkét is kidolgozza az ikergitáros témák mögött, hogy a hangulat megfelelően morózus legyen. Természetesen azok is jól járnak, akik a remek dallamtémák mellett a klasszikus felépítésű gitárszólókért rajonganak, a banda ezért felelős tagjai a stílus sztenderdjeinek megfelelő színvonalon hozzák a kötelező köröket, talán a kissé erőtlen hangzás az, ami valamit elvesz az instrumentális részek élvezeti értékéből.

Nem hinném, hogy a Perseus a jövőben felváltja a lassan nyugdíjba vonuló öregeket, de hát nekik nem adatott meg az a helyzeti előny, hogy felfedezzék mondjuk a NWOBHM-t, ennek ellenére bátran merem ajánlani azoknak, akik váratlan meglepetésként szeretnek szembesülni kedvelt stílusuk precíz, sőt, egyes elemeiben virtuóz prezentálásával.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.treatnews.com
facebook.com/treatofficial

Emlékszem, 2013. január 7-e volt, hétfő délután, amikor kikerekedett szemmel, elnyúlt ábrázattal, megdöbbenten olvastam a Shock!-on, hogy a svéd dallamos hard rock géniuszai, a Treat legénysége bedobja a törölközőt, arra hivatkozva, hogy a csúcson érdemes abbahagyni. Na, jó, túldramatizálom a helyzetet: valójában nem is emlékeztem a pontos napra, sőt még igazán az évre sem – aki ismer, tudja, hogy a tegnapi napomat sem tudnám pontosan fölidézni. Az Alzheimer-kór korai tünetei, vagy mi... Őszintén szólva, úgy kellett a Shock! archívumából kibányásznom a bejegyzést, de megérte, mert így nemcsak a recenzióm kapott egy frappáns bevezetőt, hanem azt is igazolhatom: nem csak én gondolom úgy, hogy a Treat bizony jobb, mint valaha.

Szerencsére a meglebegtetett búcsú kacsának, vagy csak pillanatnyi megbicsaklásnak bizonyult az együttes kedélyállapotában. Egy bomba jó album és hat év után – semmi kétség, a Frontiers kiadó unszolására – az öregfiúk csapat új lemezt adott ki annak bizonyítására, hogy mindmáig tonnaszám akad náluk szárazon tartott puskapor. Anders Wikström gitáros, a csapat kiapadhatatlan dalszerzője azt nyilatkozta: "Visszaástunk a gyökereinkig, a hősökig, akiknek a hatására a '70-es években elkezdtünk álmodni: KISS, Van Halen, Sweet, Deep Purple, UFO... Egy korszak, amikor még tényleg számított a zene meg a zenei felkészültség, a rock'n'roll pedig élet és halál kérdése volt."

Nem állíthatom, hogy a Wikström által említett példaképek hatásai egytől-egyig tetten érhetők a "Ghost of Graceland"-en, hiszen továbbra is teljesen és hamisítatlanul Treat az egész, mégis vannak olyan pillanatok, amikor az új anyagról beugrik pl. a Deep Purple "Slaves And Masters" (1990) albuma Joe Lynn Turnerrel (pl. Alien Earthlings). Akármilyen szándék is vezérelte őket a "nagy visszatérésben", személy szerint nagyon hálás vagyok nekik, mert – és most jön az "ipsissima verba", az én nagy kinyilatkoztatásom! – ez hosszú évek óta az egyik legjobb dallamos hard rock anyag, amit hallottam. De úgy ám!

Visszautalva néhány kommentre, ami mostanában jelent meg az oldalunkon: kísérletezni, frissíteni, új utakat kitaposni igenis szükséges, enélkül lassan, de biztosan elhalna a műfaj. Ez azonban nem mindenkire vonatkozik, csupán néhány tényleg szuper-tehetséges, előrelátó és kísérletező kedvű formáció hivatása, szerencsés kiváltsága ez. Szerintem a többség ebben a szakmában azokból tevődik ki, akik nem akarják újra föltalálni a kereket, s közöttük akadnak néhányan – mint pl. a Treat –, akik képességeik határait kitolva, hosszú éveken, évtizedeken keresztül tudnak minőségi szórakoztatást nyújtani. Lehet hogy nem túl eredetiek, nem igazán forradalmiak, olykor talán kifejezetten kommerszek is, de – amint Wikström fogalmazott – a zenei fölkészültséget nagyra tartják, a rock'n'roll pedig élet, halál kérdése számukra.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ShirazLane

Na, többek között ezért szeretem ezt a műfajt, ezért szeretem azzal tölteni a szabadidőmet, hogy különösebb ambíció nélkül az éterbe kiáltom kényszeres zenehallgatásból fakadó élménybeszámolóimat. Szóval, ha az előbb azt írtam, hogy a The Defiants "nyugdíjas" New York-i banda létére úgy szól, mintha egy rakat pufihajú skandináv fiatalt hallgatnék a '90-es évek elejéről, akkor most itt van a Frontiers istálló másik glam/sleaze nagyágyúja, a finn Shiraz Lane, akik viszont – ha becsukom a szemem – visszarepítenek egyenesen a '80-as évek végi West Hollywoodba, a Sunset Strip valamelyik híres-hírhedt rock klubjába. Ilyen ez a műfaj! Simán benne van, hogy öt kócos, fiatal srác Vantaa, Finnországból olyan hangulatot teremt, hogy menten Kalifornia pálmafáinak árnyékában találod magad, miközben egy Budweisert szürcsölve a görkoris csajokat bámulod a Csendes-óceán partján.

A Shiraz Lane leplezetlenül, sőt szemérmetlenül tör a "finn Mötley Crüe" státusz megszerzésére, ehhez nagyban hozzájárul Hannes Kett énekes nyavalygós, sikoltozós stílusa. Vince Neil biztosan sokat csuklik mostanság, ha éppen nem foglalja le teljesen az ivászat és a nőkkel való verekedés – egy ritka ronda szokás, amit a '80-as évek óta rendszeresen gyakorol. Hannes Kett érzésem szerint túl is játssza ezt a szerepet, szerintem sokszor fölöslegesen kapaszkodik idegesítően magas hangtartományokba.

Ami kifejezetten szimpatikus ebben a finn csapatban, az a hibátlan, mégsem túl modern, agyondigitalizált, triggerelt hangzáskép. Ez nyilván elsősorban a dobokra vonatkozik – ezért Ana Willman dobosnak külön dicséret dukál, de Jani Laine gitáros is vintage soundot kevert ki – hogy ezt a danevi szófordulatot használjam – "sportgitárjából". Ahhoz képest, hogy a Shiraz Lane milyen fiatal zenészekből áll, egy kicsit sok itt a merengés, ennél több friss, dögös tételt vártam volna. Mindent egybevetve csak az elismerés hangján tudok szólni az albumról, még akkor is, ha Hannes Kett az én ízlésemnek túl sokszor éli bele magát a denevér szerepébe – és itt most nem a mélyen, rekedten dörmögő Batmanre gondoltam, hanem az ultrahangokat kibocsátó bőregérre.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Nem igazán lehet másképp értékelni a történteket, a Frontiers Records szőnyegbombázásba kezdett, többmázsás súlyú, szuperdallamos AOR/Glam/Hard Rock robbanószerkezetekkel szórt meg bennünket. Ebbe a kategóriába tartozik a The Defiants is, amely lényegében a rövid és nem túl szerencsés pályát befutott New York-i Danger Danger kistestvére. Serafino Perugino, a nápolyi kiadó tulajdonosa a valaha volt csapatból három muzsikus: Paul Laine, Bruno Ravel és Rob Marcello közreműködésével hívta életre a "Dacosok"-at. Mondjuk manapság – ha létezik is egyfajta nosztalgia-hangulat – ilyen típusú zenével előrukkolni nem kis dacot föltételez…

A trióhoz a stúdióban nem kisebb név csatlakozott, mint a fantasztikus dobos, Van Romaine (régen The Steve Morse Band, manapság Enrique Iglesias), bár itt nem kell azt a virtuóz, groove-os oldalát csillogtatnia, mint Steve Morse mellett. A dacosok engem elsősorban azzal leptek meg, hogy mennyire nem amerikai ízű zenét játszanak, kezdettől fogva – és nem tudom, ez mennyiben köszönhető a kiadónak – határozottan európai hangulat lengi be a dalokat. Talán egyedül a "Lil' Miss Rock'n'Roll" kivétel, ezt hallgatva ugyanis azonnal Jon Bon Jovi "Blaze Of Glory" (1990) című szólólemeze ugrik be – Paul Laine hangja bizonyos fekvésben egyébként is emlékeztet a manapság már inkább country-ban utazó világsztárra.

Persze ez az észrevétel csalóka, hiszen az ilyen muzsika gyökereiben színtiszta Amerika, viszont tagadhatatlan, hogy idővel kialakult egy európai alfaja, ami viszont hosszútávon erősebbnek, életképesebbnek, maradandóbbnak (de minimum eladhatóbbnak) bizonyult. A The Defiants-ot a zenészek állampolgársága ellenére habozás nélkül ide sorolnám, mindjárt a Kee Marcello érás Europe társaságába utalva a jelenséget (ja, persze, hiszen Paul Laine néha kiköpött Joey Tempest is tud lenni).

Az album kimondottan erősen indul, a tetszetős intró után következő három nóta szerintem telitalálat, de azután belassul, sőt öregurassá válik – őszinte bánatomra. A hosszúra nyúló nyűglődés után már csak a legvégén, egyetlen dal erejéig szívják föl magukat (Underneath The Stars). Még szerencse, hogy Rob Marcello (csakúgy, mint svéd druszája) káprázatosan penget, minden szólója élményszámba megy. Ez sokat javít a lemez általános megítélésén.

Tartuffe

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Mióta a Spinefarm fölkarolta a svéd Dynazty legénységét, két tendencia figyelhető meg náluk: egyrészt a súlyosabb, töményebb hangzás, másrészt a eszméletlen módon idegesítő elektronikus háttérkütyüzés, effektelés, amúgy Amaranthe módra. Nekem határozottan ellenszenves ez a manapság bizonyos körökben népszerű fogás, és mivel nem csak az Amaranthe, de pl. a Reckless Love és a Santa Cruz is ebbe az istállóba tartozik, fölmerül a gyanú, hogy nem a kiadó, a menedzsment erőlteti-e azt a fajta diszkósítást, amit újabban sajnos a Stratovariusnál is megfigyelhetünk.

A "Titanic Mass" akár ikertestvére is lehetne a 2014-es "Renatus" albumnak, itt is az újjászületett, fazonigazított Dynaztyt hallhatjuk, akik a dallamosságukból nem engedtek ugyan egy jottányit sem, de határozottan bekeményítettek és valahogy Rob Love Magnusson gitáros is bátrabban, Malmsteenosabban szólózik, arról nem is beszélve, hogy a másik gitáros, Mikael Lavér sem éppen egy favágó. Ahogy hallom (a booklet még nincs birtokomban) a szövegek is az előző lemez keresztény ihletettségét követik, de szerencsére nem tolakodóan.

Ahogy a "Renatus" esetében, úgy most is annyi észrevételem van, hogy ez a kétgitáros, power-riffektől duzzadó, ritmikailag nem éppen változatos muzsika néha nagyon hangosnak, zsúfoltnak, egyneműnek tud tűnni. Ezért kicsit többször kellene váltani, s a tempóból visszavéve, a kétlábgépet olykor pihentetve lazítani olyan dalokkal, mint pl. az "I Want To live Forever", vagy a lemezt záró ballada (The Smoking Gun).

A Dynazty nem okozott tehát semmilyen meglepetést – szerencsére! Az idén ugyanis elég volt a meglepetésekből, eddig az a tapasztalat, hogy örülhetünk, ha egy zenekar hozza, ami elvárható, és nem akaszt ki vagy hervaszt le bennünket fölösleges kísérletezéssel, stílusváltással, merőben új arculattal...

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.jeffscottsoto.com
facebook.com/JeffScottSoto

Még szerencse, hogy Jeff Scott Soto nem a magyar politikai élet híreit olvassa, mert akkor minden bizonnyal még dühösebb lenne – és hát mit kezdenénk egy károgásos black, vagy hörgéses death Soto albummal? Ennek ellenére úgy gondolom, az elsősorban inkább a dallamosabb stílusokból ismert énekes így is meglephette híveit: elsősorban azért, mert alig egy évvel a megelőző "Inside The Vertigo" után máris itt a folytatás, másodsorban pedig a kreatív attitűd hirtelen elhagyásával. A Divak ugyanis mintha elődje egyenes folytatása lenne, amolyan zenei klónja, amelyben nem csak a stílusjegyek, de a dallamfordulatok is a szinte azonos genetikai állományt sugallják.

Ez persze nem feltétlenül baj, már ha valakinek bejött ez a Soto-féle keménykedés, mert a színvonal nem lett alacsonyabb, pusztán a felhasznált eszközkészlet azonos, így aki a zenében elsősorban a változatosságot szereti, az most szintén nagyon dühös lehet. Bevallom, velük ellentétben nekem nincs ellenemre ez a zenei stagnálás, mert bejött a múltkori tesztoszteron özön, még akkor is, ha nem csak ez az elektronikus környezet valamint a sampleres agresszió-kúra, hanem egyes dallamszerkesztési megoldások is ismerősek és nem azért, mert tévedhetetlen ismerője vagyok hősünk nem éppen nyúlfarknyi diszkográfiájának.

Nem is lenne tehát semmi baj, de hasonlóan az elődhöz, ide is becsúszott egy-két olyan töltelék, ami kissé elfárasztja az embert a folyamatos acsarkodásban, és a szusszanásnyi pihenőnek szánt "In My Darkest Hour" is feleslegesen elnyújtott perceket idéz – ez korábban nem volt jellemző a mesterre, mint ahogy a folyamatos rekesztés sem, amivel – mint ahogy már korábban is leírtam – hangjának természetes kopását igyekszik leplezni, még szerencse, hogy résen vagyunk. Ettől függetlenül az olyan power-himnuszok, mint a "Paranoia", még mindig képesek széles mosolyt varázsolni az arcomra, jóllehet, a hatásvadászat jelei nyíltan vágják illusztrisan orrba – miket beszélek, fülbe! – a hallgató emberfiát.

Természetesen azokat is meg tudom érteni, akik a régi Soto-t várják vissza, de azt is tudomásul kell venni, hogy ez most más stílus, amiben hősünk ki akarja próbálni magát, jóllehet ebben a közegben azért nincs olyan királyi pozícióban, mint amit megszokhattunk tőle. Aki azonban túl tud jutni az ilyesfajta mini ön-bálványdöntésen, az mindenesetre képes lehet az újabb énekesi roham szimpatizáló elviselésére, feltételezve azt, hogy azért a következő hirig már nem a megszokott és unalmassá válható harci technikákkal fog lezajlani.

Garael

Kiadó:
Santana IV Records

Honlapok:
www.santana.com
facebook.com/carlossantana

Bevallom, hogy igazából csak az elmúlt néhány évben lettem igazán Santana fan (Sava fan már nagyon régóta vagyok), bár mindig is szimpátiával figyeltem ennek az örökmozgó, leállíthatatlanul pörgő latinónak áldásos tevékenységét. Amikor neszét vettem, hogy a klasszikus Santana quintett (Carlos Santana, Gregg Rolie, Neal Schon, Mike Carabello és Michael Shrieve) 1971 óta, azaz közel fél évszázada először összeáll, hogy új lemezt készítsen, még rajtam is erőt vett valami bizsergető izgalom. Ez azért keményen rock történelem ám!

Állítólag az ötlet a Woodstock-érában még csak serdülő korú Neal Schontól származik, bár ő eredetileg csak egy duettre gondolt, és Santana volt az, aki a legendás line-up összetrombitálása mellett érvelt. Könnyű volt Schont táncba vinni... Az együttes próbatermi összekovácsolása és a dalok komponálása 2013 óta folyt, és Santana nyilatkozata szerint a hangulat kezdettől fogva varázslatos volt, a levegőben harapni lehetett a kreativitást. A lemez fölvételeibe végül bevontak más muzsikusokat is: Karl Perazzo perkusszionistát, Benny Rietveld bőgőst és Ronald Isley énekest, aki két nótában is szerepet kapott (Love Makes The World Go Round, Freedom In Your Mind).

Tudom, hogy borzasztóan közhelyes, de igaz: a "IV" pontosan ott folytatja, ahol a többszörös platina státuszt élvező  "III" befejezte: 16 szerzeményen keresztül ontja magából a védjegyszerű afro-latin ritmusokat és a pszichedelikus blues jammelést. Úgy találja magát az ember egy időutazás kellős közepén, hogy közben egy pillanatig sincs olyan érzése, itt valami nagyon retró dolog folyik, valami orrfacsaróan áporodott, penészes múltidézés történik.

Tartok tőle, hogy erről az albumról egy nótát sem fognak fölkapni az elkurvult "médiákok", mint tették azt a "Smooth", vagy az "Into The Night" esetében. De ez már ne az én bajom legyen, nem engem minősít!

Tartuffe