Kiadó:
SPV/Mighty Music

Honlap:
www.soundspa.net

Na ilyen is fölöttébb régen fordult elő. A blogunk kezdőoldalán beállított 10 cikkből mindössze egyetlen az enyém, azt is közel egy hónappal ezelőtt írtam. A mentségem mindössze annyi, hogy szabin voltam, a nyári kánikula sem kedvez a kritikusi ihletnek, ráadásul a július-augusztusi időszakra szokás szerint erősen megritkultak a megjelenések. Egy ideje azért már terveztem Corey Glover (Living Colour) és Mike Orlando (Adrenaline Mob) projektének, a Sonic Universe-nek ismertetését (It is What It Is), de a Shockmagazin megelőzött.

Igazából nagyon is jól sikerült a Sonic Universe album, de nekem Mike Orlando mindig is sok volt egy kicsit, Glover érzelmes, "lélekteli" (értsd: soulful) hangját pedig egyszerűen nehezen tudom összeegyeztetni Orlando fület kápráztató (hogy ne mondjam: szemfényvesztő) tekeréseivel, kaparásaival. Pont ezért (meg mivel a Shock! már minden érdemit leírt róla) inkább úgy határoztam, hogy Corey Glover egy másik projektjéről írok abból az apropóból (franciásoknak: à propos-ból), hogy az eredetileg 2019-ben megjelent album kapott egy kis ráncfölvarrásos "re-issue"-t augusztus 13-án.

Az igazságról hozzátartozik, hogy annak idején ugyancsak a Shock! leközölt már egy kimondottan pozitív értékelést a lemezről, amit föltétlen érdemes elolvasni. Ennek okán itt most inkább csak arra szorítkozom, hogy az új kiadás tényét rögzítsem, valamint a saját olvasóink figyelmét is fölhívjam erre a nagyszerű muzsikára. Bár Corey Glover sajnos már nem húzónév a műfajban (nem vagyok biztos, hogy valaha is igazán annak számított) és Stevie DeAcutis neve gyakorlatilag ismeretlen, a kiadvány kiemelkedő érdemei tagadhatatlanok. Nekem a Sonic Universe-zel összehasonlítva ez messze a jobbik lemez - nem kérdés!

Corey Glover üde színfoltja a heavy metalnak (ebbe a kijelentésbe ne lásson bele senki valamiféle ízléstelen tréfát!), hiszen a metál világában kb. annyi fekete muzsikus forgolódik, mint ahány fekete sportoló a hokimeccseken vagy a vízilabda rangadókon. Ennek nyilván megvan a szociológiai megfejtése (kíváncsi lennék egy ilyen témájú tanulmányra!), főleg úgy, hogy a bizonyos értelemben társműfajként értékelhető blues és jazz funk terén nagyjából dominálnak, legalábbis domináltak. A zseniális Glover tipikusan "fekete hangja" miatt ez a muzsika nagyjából olyan, mintha Glenn Hughes készített volna egy albumot Eric Gales-szel.

Ami DeAcutist illeti, multiinstrumentalista muzsikussal, tapasztalt hangmérnökkel és zenei producerrel van dolgunk, aki olyan nagyágyúkkal dolgozott már együtt, mint Andy Wallace (Rage Against the Machine, Nirvana), Kevin Shirley (Led Zeppelin, Aerosmith) és Max Norman (Ozzy Osbourne). Itt a legtöbb hangszert is ő kezeli, nyilván a néhány számban megjelenő, élőben rögzített rézfúvós szekció ez alól speciel kivételt képez.

A "Torn From The Pages" nekem sokkal élvezetesebb, változatosabb, zeneibb, mint a Sonic Universe. Úgy kalandozik a különböző stílusok, a metal, hard rock, blues (sőt gospel, dixie, southern shuffle) között, hogy nem esik szét, nem válik csapongóvá. Úgy gondolom, hogy a közös szál, ami sikeresen összefűzi őket, az Corey Glover káprázatos vokális teljesítménye és DeAcutis bravúros, de nem magamutogató gitárjátéka (hallgasd csak meg a lemezt záró instrumentális "Face Plant"-et!). Pont ideális a fülledt melegben jó pár gyöngyöző pohár hosszúlépés mellé!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.hammerfall.net
facebook.com/hammerfall

Nézzük csak meg, milyen "true metal" megjelenéseket hozott 1996, illetve 1997, az a bűvös év, amikor a Hammerfall – a későbbi évekből visszautalva – a tradicionális stílus megváltójává változott, egy olyan, korábban tökéletessé csiszolt zenei és szövegi eszköztár felelevenítésével, ami a csapat megjelenésével sem megújulni, sem minőséget ugrani nem tudott, ugyanakkor képes volt arra, hogy a fősodorrá váló grunge-ba, modern metalba, pop-punkba belefeledkezett ifjúság a homlokára csapva csodálkozzon rá a "Glory To The Brave"-re: jé, ilyen is van?

Tehát 1996: Helloween: The Time Of The Oath, Stratovarius: Episode, Manowar: Louder Than Hell, 1997: Bruce Dickinson: Accident Of Birth, Rhapsody: Legendary Tales, Yngwie J. Malmsteen: Facing The Animal. Impozáns lista, aminek bármely darabja köröket vert rá a svédek a Stormwitch zenei örökségét egy kis Manowarral vegyítő debüt albumára, ebből következően szinte rejtély, hogyan is sikerült ennek az egyébként szórakoztató, de máskülönben öt évvel korábban valószínűleg elsikkadó lemeznek elhozni a "heavy metal resurrection"-t. Ami biztos, a fiatal zenészek naiv rajongással, és a csikóévek viháncolásával vetették bele magukat a metal stílusainak addigra mozaikszerűvé vált – mások szerint rongyszőnyegre hajazó – többszínű és az egységet csak nagyon lazán értelmezhető forgatagába, ami ezzel egyidőben az extrém stílusok undergroundban burjánzó, ám kultikussá nemesedő bandáit is életre hívta.

Persze, lehet, hogy a fiatalok már unták a régebbi "zászlóvivőket" és meg sem hallgatták, sőt egyenesen elutasították az ebben az időben a stílusban megszülető, káprázatos tradicionális szereplőket, így a Hammerfall tulajdonképpen kvázi versenytárs nélkül maradva tudta újra ráirányítani a figyelmet a korábbi uralkodó színtérre. (Mindezt azonban már úgy, hogy sem a tradicionális heavy/power metal, sem az amerikai hard rock csapatok nem voltak képesek a stílusok sokfélesége között olyan hegemóniát és kereskedelmi sikereket produkálni, mint pár évvel azelőtt. A mainstream színtere többszereplőssé vált, az újabb és újabb megszülető stílusok pedig vagy nagyot durranva, kipukkadt lufiként tűntek el két-három évnyi tündöklés után, vagy bebetonozva a közfigyelembe osztották újra az egyre felaprózódó piacot. Ha pedig az összeesküvés-elméletek híve vagy, még az is megfordulhat a fejedben, hogy a zeneiparban szó sincs tehetség, vagy hiátus általi kiemelkedési lehetőségekről: a "big brother", vagyis az említett zeneipar vezetői döntenek arról, mi is legyen a következő "nagy durranás", már ha maga a metal sem vált avíttá kereskedelmi, vagy továbbmegyek, generációs szempontból, mert sajna a rock nem örök és nem elpusztíthatatlan – bár erről Kotta kolléga, mint közgazdász, biztos hitelesebben tudna véleményt nyilvánítani.)

A Hammerfall mentségére legyen szólva – nem, mintha valamiért magyarázkodniuk is kellene az őszinte, nem a profit miatti stílus-felvállalásért –, sok más, tehetségesebb társukkal ellentétben sosem váltak a közeg paródiájává, holott a felhasznált eszköztár, a kötelező sémák, melyeket a csapat tökéletes nyugalommal és természetes magatartással használt (ki), szinte ab ovo predesztinálta volna őket erre. Az is igaz, hogy – jóllehet, jókor voltak jó helyen, és igazán gyenge albumot az egyszeri megingástól (Infected) eltekintve, soha nem adtak ki – igazából azért hiányzott az a bizonyos szikra, mellyel az ismertetőm elején felsorolt és a resurrection évében is aktívan alkotó bandák rendelkeztek és amivel aztán ki tudtak volna törni a másodvonalból.

S hogy mi is ez a szikra? Talán az a képesség, amivel a már unalmassá koptatott sémákat akár csak részben is, de valami újjal, mással tudták volna kiegészíteni, azok tökéletes alkalmazása ugyanis nem elég ahhoz, hogy igazán kiemelkedőt alkothassanak. A másik – szerintem neuralgikus pont – Joacim Cans, akinek magas fekvésű hangja inkább volt idegesítő, mintsem releváns hatású, és hősünk hiába rendelkezett megfelelő dallamszerzési képességgel, orgánuma – vagy annak hiánya – a harcias témák tolmácsolásához nem (volt) eléggé "epikus", esetleg bravúros jellegű, így el is maradt a gitárosok által nyújtott teljesítménytől.

S most ezek után szeretném azt írni, hogy az új album új minőséget is teremtett, legalább hajszálnyival többet, mint az ezt megelőző három lemez, de sajnos nem igazán tehetem. Bár a nyitó "Avenge The Fallen" döngölős indulóját a Manowarnak sem kellene szégyellenie – jóllehet a dallam ismerős korábbról –, a további dalok idomulnak ahhoz a hangzásvilághoz, amit a csapattól megszokhattunk, ebből fakadóan tehát tulajdonképpen nem tudok semmibe sem belekötni, talán csak Cans teljesítményébe, akinek elvékonyodott a korábban sem acélos hangja, és egysíkúságával nem képes a zenei és szövegi érzelmi árnyalatok vokális követésére.

Amennyiben tehát tetszett az utóbbi évek Hammerfall termése, most sem fogsz csalódni, sőt, véleményem szerint az "Avenge The Fallen" egy paraszthajszálnyit jobbra is sikeredett, mint az elmúlt 10 év "kalapácsos" albumai – ami főleg a gitárszólók dallamos és igazán élvezetes jellegéből fakad –, de ha a már ezerszer hallott klisék példás prezentálásán kívül másra is vágysz, ne ezzel az albummal próbálkozz.

Garael

Kiadó:
BMG

Honlap:
www.bluespills.com

Nomen est Omen. Akár kezdhetném így is a Blues Pills új lemezének ismertetőjét, már ha igaz lenne – de nem az. Ez persze nem azt jelenti, hogy az amerikai-svéd csapat hirtelen ötlettől vezérelve stílust váltott, de a végeredmény messze van attól a pszichedelikus, a blues bensőséges lüktetését és a Janis Joplin-féle hagyományokat felvállaló – sőt, a Zeppelint is megidéző – zenei világtól, amit a legutóbbi albumon, a "Holy Moly!"-n produkáltak a zenészek – s most jöjjön a poén – szerencsére! Mert a "Holy Moly!" – bár jobban megfelelt a stílus referenciáinak, mint a "Birthday" – nem igazán tudott emlékezetes dallamokkal szolgálni, és hiába jellemezhettük a Who, Zeppelin, Hendrix, Joplin-féle iskola jeles bizonyítványaként, azokat is meg lehetett érteni, akik szerint nem mások, mint az említett hatásokból összegyúrt klón-kreatúra lenyomatai, amit a Joplin imitátor, egyébként kitűnő hangú Elin Larsson emel a középszer fölé.

Jelen album készítését azonban több tényező is befolyásolta, melyek ha nem is váltást, de módosítást eszközöltek a csapat stílusában: Elin állapotos lett – biztos vagyok benne, hogy a gyermekvárás az olyan hangulat-determinált zenei műfaj, mint a blues interpretációjában is szükségszerű nyomot hagyott –, illetve a svéd slágergyáros Freddy Alexander lett a producerük, aki jó érzékkel tapintott rá a zenekar energiaszintjére, és feszesebbé téve a dalokat és a riffeket adott egy csipetnyi kortárs jelleget az albumnak.

Innen aztán vissza is ugorhatunk kritikám első mondatára, mert a zenei módosulás miatt célszerűbb lenne Retro Pills-nek nevezni a zenekart: "pszicho-turbó" bluesos világuk átváltott valami egyenesebb, '60-as évekbeli rockra, bluesos jegyekkel, sőt, a korai power pop alapbandáinak hatása is felfedezhető mind a ritmizálásban, mint a dallamalkotásban. A hangzás ennek megfelelően idomult az új irányvonalhoz, nem olyan koszos, recsegő, és jóllehet, a basszus-dob gyomorból feltörő dinamikus mélyei megmaradtak, az élő megszólalás illúziója tovatűnt, átadva helyét a producer vezérelte polírozottságnak. Ez persze az olyan zenei közegben, ahol a Blues Pills mozog, nem biztos, hogy erény, de a kommerszebb, popos direktívának mindenképpen megfelel, emellett a hangzás modernségéből és a retró jellegből fakadó ambivalencia végig feszültséggel tölti meg még a bensőségesebb, merengősebb dalokat is.

Elin hangja is változott, a "Holy Moly"-n tapasztalt, Joplin-féle "üvöltős" stílusból az R'n’B sztenderdekhez közelebb álló éneklésre váltott, amiben néha Beth Hart hajlításai is visszaköszönnek: ez a kevésbé "hangos", ám technikailag tökéletes, életvidám, ugyanakkor az áldott állapothoz illően kevésbé harsány kifejezésmód szervesen illeszkedik a dalok hangulatába, a közvetíteni szánt világképbe, a múlt évszázad hatvanas-hetvenes éveinek újszerű köntösbe történő megjelenítésébe.

S ha már dalok: ha a "Proud Woman" volt a csapat vezérhimnusza, akkor ilyenből három is akad, rögtön a lemez elején: a "Shadows", a "Don't You Love It" és a "Like A Drug" olyan, a poppal is kacérkodó, de blues nyomokat is tartalmazó slágerek, amelyek első hallásra is úgy hatnak, akár az alkohol-szűzre az első pohár barackpálinka, de ha azt gondolod, hogy ezzel el is lőtte a puskaporát a zenekar, akkor nem lennél jó hadtápos. A lemez ugyanis ezen a "slágercsapáson" üget végig, hol lassabb, hol gyorsabb ütemben, olyan refrénekkel, melyek még a  eldugott, releváns szórakozóhelyek füstös auráját is képesek édessé finomítani. A "Bad Choices" visszautal a bluesos kezdetekre, aminek hangulatában ott találjuk a múlt századelő füstös, harsány klubéletét, a "Piggyback Ride" boogie-s hangulata pedig azokat is jókedvre derítheti, akik blues-tablettákat vettek be vidámság ellen.

Íróasztal mellől végül is úgy gondolom, hogy a Blues Pills tökéletes slágercsokorral köszönt be újra a bluestörténet klubjába, még akkor is, ha ezúttal a retró-érzés kommerszebb felfogása erősebbnek bizonyult az ihletadó delta-sztenderdeknél. S hogy mindez hogyan fog működni a koncerteken? Erre csak annyit mondhatok: meghalljuk!

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.powerwolf.net

A politikai kultúrában a kezdetek óta priorizáltan foglalnak helyet a rövid, tömör, érzelmekre ható frázisok, a Powerwolf pedig úgy gondolta, hogy ha a politikusoknak szabad, akik nekik miért is ne? Az új album ennek megfelelően a maga 39 percével olyan kompakt eszenciáját adja az életműnek, amiből az is megérti a csapat sikerét, aki eddig ésszel nem tudta felfogni, mi a francért tudja az internacionalista brigád tucatszorra lenyomni ugyanazt a torkunkon úgy, hogy nem érezzük magunkat tökéletesen átverve.

Tudom, sok olyan együttes létezik, akiknek markáns zenei világa miatt igazából az áttörést okozó két-három albumán túl a többi ezek gyengébb replikánsai, olyan érzést keltve az emberben, hogy a zenészek álmukból felkeltve, két perc alatt írták meg a dalokat. S ha most azt várod, hogy eltartott kisujjakkal rántsam le a leplet a Powerwolf átverésen alapuló, lassan húszéves bűvészmutatványából, akkor csalódni fogsz. Hallgasd meg az albumot, és biztos vagyok benne, Te is meg fogod ezt tenni – már ha nem vagy eleve az együttes rajongója.

Persze a Powerwolf már korábban is érezte, hogy lassan ki kellene lépni a komfortzónából, talán ezért is vette rá a haverokat, hogy két albumnyi Powerwolf feldolgozással mozdítsák el a zenei kátyúba ragadt csapatot, sőt, még ők maguk is vállalkoztak egy hasonló etap összevonyítására, aminek milyen is lett a végeredménye? Hát olyan Powerwolfos. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a "Wake Up The Wicked" a maga korlátai között megpróbálja a lehetetlent: a nyitó "Bless 'em With the Blade" olyan vágtával vezeti be az albumot, amitől már-már reménykedni kezd az ember, hogy ezúttal nem lettek a fiúk (farkasemberek?) a szokás rabjai, de aztán jönnek az ismerős sémák, amiből tökéletes légvárat lehet építeni, és a már többször is elpufogtatott frázisok csak azoknak nem okoznak fülfájást, akik tökéletesen alkalmasak az állandó bólogatására, vagyis süketek.

Persze azt sem szeretném, ha a fanok értetlenkedve állnának negatívan csengő mondataim előtt, őket megnyugtathatom: megkapták azt, amire vártak, sőt, többszörösen is, hiszen az olyan dalokat, mint a "Heretic Hunters", a "Joan of Arc", vagy a "Sinners of the Seven Seas" a zenekar már korábban is megírta, igaz, más címmel, de mint a politikában, a jelszavak – itt zenei megoldások – sulykolása, általában eredményre vezet. Ráadásul, jóllehet, a közélet, illetve a hatalom megtartásának politikai pszichológiáját viszonylag jól értem, Powerwolfék esetében hajlamos vagyok a megbocsájtásra, és a képernyő bal felső felén megjelenő "R" betű (ismétlés) ellenére élvezni a dalokat.

A kritikát a csapat szellemiségéhez igazodva illene valami frappánssal befejezni, de azt megteszi helyettem a zenekar, amely továbbra is öniróniával robbantja sorban a bombasztikus sémákat – talán ezért nem lehet rájuk igazán haragudni, még akkor sem, ha a Sabatonnal együtt albumaikat igazából csak a címeik választják el egymástól és a változástól úgy tartanak, mint farkasember az ezüst pisztolygolyótól.

Garael

Heaven's Cry: Outcast (2016)

Az milyen már, hogy egyik olvasónk úgy ajánlott egy zenekart a komment szekcióban, hogy a Heaven's Cryhoz hasonlította őket. Ennek a hivatkozásként feltálalt együttesnek 120 hallgatója van átlagosan a Spotify statisztikája szerint. Százhúsz. Összehasonlításképpen a Metallicának 27 millió. Mondom, ők voltak a referencia :D. Még mondja valaki, hogy ez nem az underground undergroundja!

Még jó, hogy rájuk néztem amúgy, mert azóta sokszor lepörgettem ezt a lemezt. Kiváló progresszív metal alkotás, csak ajánlani tudom! Nehéz őket bárkihez is hasonlítani, mert ezek a kanadai fiatalok nem sablonokban gondolkodnak. Intelligens, komplex muzsika, olyasmi, mint amit mondjuk a Psychotic Waltz játszott. A negyedik és egyben az eddigi utolsó albumuk ez, azóta eltűntek. Kár!

Nospün: Opus (2023)

Ugyanígy ajánlásként érkezett, és baromira meglepődtem a minőségén. 4500 havi hallgató. Progresszív muzsika ez is, a modernebb vonalról. Azaz Haken, Leprous (amikor még jó volt, ugyebár), Protest The Hero és Soen inkább, mintsem Dream Theater, de ha már Dream, akkor annak a djentesebb megoldásai. Irgalmatlan zenei kompetencia, magas fokú muzikalitás és sokszínűség. Igen, mindez megvan ebben az amerikai csapatban, biztos vagyok benne, hogy hallani fogunk még róluk!

A zsánerben bevett szokás szerint bátran kitekingetnek mindenfelé (jazz, szving, musicales megoldások), ha azt a hangulat és a szöveg megkívánja, de ezek ízlésesen színesítenek, nem esik szét tőlük a produkció. Van itt érzelmi hullámvasút is, iszonyat düh és mélység, kicsit később viszont már éteri szépség és légies finomság…, na igen, így kell ezt csinálni! A színtérre beköszönésként ez különösen erős cucc, nem vitás.

Advent Horizon: A Cell To Call Home (2023)

Lépkedünk felfelé, 7800 hallgatás. Számomra talán a legkönnyebben megkedvelt korong a három új felfedezés közül. Valószínűleg azért, mert ők zenélnek a leginkább hagyományos és hallgatóbarát felfogásban. '70-es évek soft rockjára hajazó, vagy éppen a mai (brit) pop-rockból ismerős melódiákat (Oasis, Coldplay) kevernek progresszív rock/metal megoldásokkal, eleve dallamosabb és könnyebben emészthető így a muzsika. Ez egyben a hátránya is, többszöri hallgatás után az "Opus", vagy az "Outcast" már izgalmasabbnak tűnhet, főként egy metalfejnek.

Neo-progos lágyság és líra is van bennük, mégis az Enchant ugrott be először, akikhez hasonlítani tudnám őket. A lassabb, fokozatos építkezés és a megbúvó melankólia miatt még a Vanden Plas is eszembe jutott helyenként, lásd mindjárt a nyitó 'Water' (a Yes mellett, természetesen). Kellemes cucc, ha tavaly kimaradt, érdemes lehet bepótolni! Valami ilyesmi lehet a stílus jövője (jelene?), ha lecseng a Messuggah (djent) és a szinti-pop/ambient őrület, amivel manapság a prog-rockerek eladni próbálják magukat.

Kotta

Kiadó:
Century Media Records

Honlap:
facebook.com/DreamEvilOfficial

"Remélem, élvezitek, mert mi nem... Túl öregek, túl kövérek és túl fáradtak vagyunk már ehhez" – nyilatkozta 2020-ban Frederik Nordström, a csapat gitárosa (másodállásban a színtér egyik sztárproducere), mikor az új album felől érdeklődött a kíváncsi sajtó, miközben ledöntve a negyedik falat (vagyis kikacsintva a hallgatókra) tette mindezt idézőjelbe, még akkor is, ha a "Six"-re hét évet kellett várni, ráadásul pályafutásuk talán leggyengébb albumával rukkoltak elő, aminek fényében tényleg hihető volt némi, a lustaságból eredő kreatív válság. Úgy látszik azonban, ez a munkatempó tökéletesen megfelelt a csapatnak – főleg, ha a producer is jobban szereti vakargatni a hátsóját, mint a zenekar tagjait korbáccsal hajtani a munkába –, így újabb hét évnek kellett eltelnie a "Metal Gods" megjelenéséhez.

"A zene hobbi, a zenekar szórakozás... Egyszerűen ennyi. Ez lehet a siker kulcsa." – nyilatkozták később, és ha a "Six" ökörködős videoklipjére gondolok, el is hiszem: a csapat legújabb albumával is olyan, szinte paródiába csapó attitűddel veszi fel a harcot bármivel és bárkivel, amit egy hajszálvékony vonal választ el a metal kamu indikátor elszíneződésétől, ám aki nyitott a stílus legordasabb sémáinak és paneljeinek önkritikus, mégis élvezetes, professzionális bemutatására, ráadásul mindezt színvonalas vokális és hangszeres kísérettel, az bátran vágjon neki az albumnak.

Nem, kérem szépen, itt valóban nem a metal legmélyenszántóbb és legprogresszívabb szövegi, valamint zenei megoldásaival találkozhatsz, ennek ellenére mégsem kell lemenned kutyába, ha élvezni akarod a már korábban számtalanszor felböfögött megoldások Deram Evil-féle interpretációját. (Vagy ha igen, akkor az is röhögni fog a dalokon, aki téged is kiröhögött, amiért titkon élvezed a Manowart is megszégyenítő hadvezéri kiállást, és amit már csak azért sem lehet komolyan venni, mert a frontember, az egyébként kiváló hangú Niklas Isfeldt és társai gondoskodnak arról, hogy az elővezetett zenei formán tulajdonképpen ne lehessen fogást találni. Ha pedig mégis szégyentelen paprikajancsiknak találod a fiúkat, minden bizonnyal nem fognak megsértődni, legfeljebb küldenek egy maréknyi nátrium-kloridot, hogy ne legyél annyira sótlan.)

A fiúk tehát lerázták magukról a tespedés béklyóit, és már a nyitódallal sínre rakják a zenei gőzmozdonyt: a "Metal Gods"  – aminek szövegét a már mások által is számtalanszor eljátszott, a csapatra legnagyobb befolyást tevő albumok címei adják – akkora frázis, aminek pufogtatásához egy lövészezred is kevés lenne, emellett azonban akkora himnusz is (és egyben a "The Book Of Heavy Metal" egyenesági folytatása), amire a Judas Priest hívők is elégedetten bólinthatnak: naná, ők tudják, hogy a dal titokban Halford dicsőítése – csak hallgasd a riffek és dallamok deja vu-t okozó folyamát –, de ez maradjon köztünk, pszt!

A "Chosen Force" tökéletesen illeszkedik a korább lemezek Chosen-tematikájú darabjai ("The Chosen One", "The Unchosen One" és a "Chosen Few") közé, olyan dallammal kivágva a rezet, amitől szem nem maradhat szárazon, kérdés az, hogy most meghatódjon vagy mérgében sírjon az ember?

A himnuszgyártás pedig folytatódik: úgy szórják magukból ezeket a Dream Evil tagjai, mint a valamikori 2345. számú, állami csasztuskagyártó kolhoz tagjai az indulókat, egy-egy jól sikerült, vodkázásba torkolló vacsora után. (Azért vodkába, mert a vacsora egyetlen fogása a folyékony orosz lélek volt.) A "The Tyrant Dies at Dawn" újfent a már megemlített Manowart idézi, csak Eric Adamsék már évek óta nem tudnak ekkora lufit fújni, a "Lightning Stars" pedig úgy részegíti meg az embert, hogy ne vegye észre az ordas zenei közhelyet (ha meg igen, akkor legalább a villám fényében tudjon gyönyörködni).

A folytatás sem kíméli a hallgatót, a "Fight in the Night" – érzed a címből áradó penetráns szagot? – a "Masters of Arms" és a szintén magasröptű "Born in Hell" akár true metal eszenciaként is szolgálhatnának, amikből nem vonták ki a nyolcvanas éveket, és ha azon kapod magad, hogy önkéntelenül is bólogatni kezdesz a százszor hallott, ám remekül elővezetett ritmusokra, akkor kitalálom: metal szocializációs folyamatod neked is abban az évtizedben kezdődött.

A csapat hűen önmagához, nem akarta lefárasztani a nagyérdeműt majd dupla-lemeznyi anyaggal, egyébként is a 41 perc – a végén a kötelező balladával – tökéletesen alkalmas arra, hogy a fejünkre eső panelektől kissé elkábulva rájöjjünk, hová küldjük a fiúkat. Megsúgom nektek, én nem a francba, még akkor sem, ha némelyeknél a tufaság-mérő már az első dal után kiakadhat. Arra persze kíváncsi lennék, hogy milyen lenne az együttes az alapító Gus G.-vel, akinek vezényletével talán kevesebben lennének azok, akik számára a Dream Evil puszta létezése is kimeríti az ízléstelenség fogalmát, pedig mint tudjuk, a rockerek tolerancia szintje semmivel sem magasabb, mint a poppereké igen magas. Legyen hát ez az album amolyan titkos élvezet azoknak (és nekem), akik a bohócokban nem a giccses erőlködést, hanem az idejétmúlt, ám mégis kellemes érzéseket keltő bumburnyákságot látják! Tortát előkészíteni, indulhat a hasra esés!

Garael

Lehet, sőt egészen biztos, hogy ennek a két legendának a koncertje külön cikket érdemelne, de a körülmények - benne egy csomó véletlennel - úgy hozták, hogy mi ezt egy csomagban kaptuk a Sorstól, így életem zenei szempontból legtartalmasabb hétvégéjét egyetlen beszámolóban foglalom össze, ahogy azt feleségemmel megéltük.

A részvételünk még a TOTO esetében sem volt pedig előzetesen egyértelmű, bár itt a jegyeket már előre megvettük, reménykedve, hátha... A nyár nekünk a többséggel szemben nem a lazulásról, leeresztésről szól, hanem az aratásról, ami mindent felülír. Amíg nincs a búza betakarítva, addig kuss a nevünk, a gabona diktál, sem hőségriadó, sem bakancslistás rockikonok nem zavarhatják köreinket.

Az aratás lezajlott, így a TOTO zöld utat kapott (Lukathernek nyilván nagy kő esett le a szívéről...). Feleségem ugyan nem ismerte őket, ráadásul saját bevallása szerint eltávolodott a rocktól, neki az már túl harsány, felkavaró műfaj a blues-zal szemben, ami viszont megnyugvás, mindig és mindenhol. Azt nem mondhattam neki, hogy a TOTO tradicionális delta blues, de azt igen, hogy annyira letisztult és intelligens rockzene, hogy hozzájuk képest olykor még a Scorpions (akiket viszont nagyon szeret még mindig) is agresszív.

Ez meggyőzte, így várakozással készülhettünk a Dunántúlra, végre kicsit kikapcsolódni a hétvégén. A készülődést azonban alapjaiban forgatta fel egy kedves rokon facebook bejegyzése, melyben két darab jegyet kínált a vasárnapi AC/DC koncertre. Egek, hát ilyen nincs is - "hívjad fel azonnal, el ne adja!". Vasárnap még úgysem jöttünk volna vissza, más dolgunk így nem maradt, mint Pestre beugorva felvenni a belépőket és a vasárnapi balatoni desztinációt Pozsonyra módosítani. Elég súlyos, nem?

Időközben kiderült, hogy a meteorológusok tanácsára a TOTO a Veszprém Arénába, fedett helyre kényszerült, de ez azért nem igazán szegte kedvünk. Előző nap Bécsben 28 perc után vihar miatt véget ért a koncert, így nem kérdés, hogy bölcs döntés volt a VeszprémFest szervezőitől, akiknek amúgy is kijár a tisztelet a lebonyolításért és a neves, színvonalas előadók felléptetéséért.

Telt ház, ahol sem balra-jobbra, sem előre-hátra nincs szabad mozgás, mellé ráadásul nagyon meleg volt, de ezek járulékos nehézségek. Cserébe viszont páratlan zeneiség. Érdekes, hogy a legtöbb koncert kapcsán van bennem félsz, hogy vajon a hangzás megöli-e az élményt, de valahogy ez most fel sem merült. Először láttam őket, de a TOTO perfekcionizmusával nekem eleve összeegyeztethetetlen volt, hogy ne kapjak lemezminőségű megszólalást.

Így is történt. Hihetetlen, de az első perctől minden apró, színező zenei történést lehetett hallani, a kristálytiszta vokálokról nem is beszélve. Tényleg az van, hogy már-már megalázóan professzionális az egész előadás, ahol persze megalázóan uralja mindenki a saját hangszerét is. A tökéletesség mértékegysége nyugodtan lehetne a TOTO. Egy hiba nélkül végrehajtott, precíz holdra szállás és visszaérkezés lenne kb. 10 TOTO...

A zenekarban már sok zenész megfordult, Lukather mára az egyedüli őstag, de a jelenlegi felállásba is lehetetlenség belekötni. Nekem pl. Joseph Williams jobb énekes is, mint Kimball, de amúgy ezek csak árnyalatok, ezen a szinten ezt nem érdemes szálazni, patikamérlegen grammra kimérni, egy izmosabb 100% vetélkedik a személyes preferenciáim szerint vékonykább 100%-kal. De ha már az ének; egyik pillanatban előre jön a "háttérember" Warren Ham (konga, szaxofon) és olyat énekel szólóban, hogy megyünk le testületileg hídba, aztán takarodik vissza a a színpad hátsó traktusába kongázni, szaxizni, vokálozni. Vagy ott van a mindössze egy közös próba után bekerült, huszonéves, igazi rockfazon, Dennis Atlas. Ő itt most (másod?)billentyűzik, de éppen bármit is csinálhatna. Otthon a saját szórakoztatására feljátszotta többek között a Dream Theater: Take The Time nótáját vérprofin, ahol megmutatja jártasságát a billentyűkön. Meg gitáron. Meg basszuson. Meg ő is dobol. Ja, persze el is énekli (LINK). Lett így egy "kihívója" a már régi motoros Greg Phillinganesnek. Talán meglepő, hogy miért kell két billentyűs, főleg Greg mellé, de ismét csak azt tudom ismételni, ebben a zenekarban minden magától értetődő. Azt érezte az ember, hogy így lett kerek egész a show. Azok a vokálok!

Lukather pedig... Tényleg, mit lehet még elmondani róla, hisz játékát az is ismeri, aki nem ismeri. Jacko "Thriller" lemezét (is) ő gitározta fel. A Music Man cég signature "Luke" gitárjai pedig fogalomnak számítanak a gitárosok körében. Nekem a(z egyik) csúcspont a "Little Wing" volt. Olyan ének/gitár-feeling jött a színpadról, hogy még úgyis kirázott a hideg, hogy amúgy a verejték folyamatosan folyt lefelé a hátamon, aztán keresztül a "völgyben", majd a lábam szárán, hogy a végén a tornacipő szövete gyűjtse össze... Ennél méltóbban nem lehetett Hendrix emléke előtt tisztelegni, amihez a magam részéről - bár akaratom ellenére - igazi woodstock-higiéniával tudtam hozzájárulni. A koncertről hazafelé a zeneélmény-mérőm már bőven a piros tartományban járt, pedig hol volt még a vége!

A neten elérhető, alapos tájékoztatás (kapunyitás, helyszín, forgalmi és egyéb korlátozások) szerint pontosan lehetett tudni, hogy a Pozsony külvárosában, egy régi, füves-poros reptéren megrendezett AC/DC koncertet lehetetlenség lesz a komfortzóna látványos károsodása nélkül megúszni. (Nem felmentve azért teljességében a szervezőket az esetleges hibákért.) Ez még mindig ROCK, ahol a teljes és maradéktalan koncertélményhez nem elégséges feltétel a vaskos buksza. Elég sok panaszt olvastam, hogy ilyen árak mellett nem ezt várták. Nem kell picsogni, ha még utoljára látni akartad a rockvilág egyik legmeghatározóbb előadóját és legjobb koncertbandáját, akkor egyesíteni kellett magadban egy francia idegenlégiós és egy amerikai tengerészgyalogos, lehetőleg Rambo állóképességét, túlélési technikáit.

Mi így indultunk neki, úgy kalkulálva, hogy ha időben (6-7 órával a kezdés előtt) érkezünk, akkor nem lehet gond a parkolással, küzdőtéren elfoglalt jó hellyel. Ez kb. be is jött, innentől pedig semmi más dolgunk nem volt, mint várni a 20:00 órai programnyitást és az egyébként abszolút meggyőzően muzsikáló Pretty Reckless 30 perces felvezető, frontcsajos hard rockját. A valóságban mindez azért úgy nézett ki, hogy a helyed elfoglalása után, egy helyben várakoztál öt órán keresztül a tűző napon, 32 fokban. Kettesben azért elviselhetőbb volt, hiszen váltásban el lehetett menni sörért, vízért, utóbbit pedig folyamatosan locsoltam a fejemre, félve attól, hogy csupán az egészségügyi sátorba beszűrődő hangfoszlányok lesznek majd a későbbi emlékeim egy esetleges hőguta/ájulás után, ha felidézem a koncertet. Mondom, kellett a Rambo-ság...

Aztán végre a Pretty Reckless el, rövid átszerelés és... Tudtam én ezt. Mármint, hogy tök mindegy, hogy mennyit szívunk és idegeskedünk a parkolással, mennyi vizet kell majd a fejemre locsolni az ájulást elkerülendő, ha elkezdik, onnantól visszanézve minden nyűg csak súlytalan közjátékká silányul. Tökéletes hangzással robbannak be, nagy hangerővel. Lehengerlőek. Igen, az a sapis, rekesztő énekes fazon már közelebb van a nyolcvanhoz, a gitáros "kölyök" pedig ugyan csak éppen 70, de meg sem áll két és fél órán keresztül.

Mennyire szánalmas lenne azon rugózni, hogy a "Thunderstruck" kicsit belassult tempóval indul, vagy azon, hogy a "Let There Be Rock" majd félórásra hizlalva azért kicsit sok, főleg a hosszú pentaton gitárszólóval, de ez az eset, amikor mindezt akkor is kötekedő prosztóság, sőt tilos szóvá tenni, ha tényszerűen igaz is. Nézem őket és csak arra gondolok, hogy általános iskolás voltam, amikor beléptek az életembe és egy életre szóló barátságot kötöttünk. Azóta kb. minden megváltozott. Velem is, a világban is. Az életünk utolsó szakaszát kezdjük, de a "Let There Be Rock" ugyanaz. A "Riff-Raff" ugyanaz. Hú, mekkora már, hogy bekerült a programba, libabőr!

Malcolm nyilván hiányzik, nem lehet nem gondolni rá. Nem tudom, hogy Angus mit érez estéről-estére, ha színpadra lép, miként képes feldolgozni, hogy a tesó már nem riffel halálpontosan mögötte? Képes-e rá egyáltalán? Az öcskös beleöregedett, az biztos, noha mindez csak a kivetítő közeli képein látszik.

A dalokat kísérő animáció látványos, a kivetítőn a kameramunka profi. Egyetlen egy félelmem is alaptalannak bizonyul. A "Whole Lotta Rosie" alatt felmerült bennem, hogy ha nincs óriásira felfújt Rosie, akkor talán a záródal ágyúi is csupán a kivetítőn fognak elsülni. Az úgy mégsem frankó. Ó, én kishitű! Kitolták őket természetesen a Marshall-hegy tetejére és elérkezett a búcsú ideje: "For Those About To Rock - FIRE! - BUMMMMMM!!! Weeeee Saluuuuuuute Youuuuuuuu!!! FIRE! FIRE! FIRE!"

Felrobban a reptér, a föld az éggel összeszakad én pedig totál leszarom, hogy rövidesen hullafáradtan még órákig kell majd araszolnom a forgalomban, egészen az autópályáig, hiszen még mindig dolgozik bennem Rambo, akinek most csupán az számít, hogy végre láthatta élőben őket, ez pedig segített legyőzni az amúgy elviselhetetlen körülményeket.

Túrisas

Kiadó:
Pride&Joy Music

Honlap:
facebook.com/Legions-of-the-Nigh

Tudom, hogy már a kritika elkezdése előtt ki kellene mennem a teremből, de bevállalom – a coming out úgyis divatossá vált: nem vagyok oda az első négy Savatage lemezért. Már érzem is, hogy mennyivel könnyebben szemlélem a világot, megszabadulván a titkolódzás lelki terhétől – olyan súly volt ez, amit esetleg az észak-koreai diktátor rejtett hamburger imádatához lehet hasonlítani, és amit még a "Fight For The Rock" orbitális zakója sem enyhített, ami úgy illeszkedik a csapat zenei történelmébe, mint a román dák-római kontinuitás elmélet a valódi tudományos történetírásba.

Igen, tudom, Chris Oliva zseni volt, az albumok pedig az amerikai power metal hivatkozási pontjai, de mit csináljak, ha nekem a Sava feeling a "Streets: A Rock Opera"-val érkezett meg és tartott az utolsó albumig, hosszan tartó rajongást kreálva jómagam és a koncepcionális, epikus és dallamosabb irányt vett együttes között, még a valóban virtuóz Chris nélkül is.

23 év telt el már a búcsúzásnak gyenge "Poets And Madmen" óta, és hiába az időszakosan a reuniont lebegtető hírek felbukkanása, valamint a csapat örökségéből táplálkozó, de inkább giccsbe forduló Trans-Siberian Orchestra mainstream sikere, sem a Circle II Circle, sem az Archon Angel, sem Jon Oliva próbálkozásai nem tudták pótolni azt a különleges atmoszférát, a komoly, szinte filozofikus szövegvilágot is felvállaló, egyszerre érzékeny, de a féktelen keménységet is magába foglaló attitűdöt, ami oda helyezte a Savatage-t a heavy metal történetében, ahová csak nagyon kevés csapat tudott eljutni: albumaik mit sem vesztettek időszerűségükből, túlmutatva az egyszeri power és progresszív metal kliséin váltak kötelező irodalommá. S ha már irodalom, talán ebből ered, hogy a "törzsszöveg", vagyis az együttes lényegét jelentő, megfoghatatlan, éppen ezért másolni is szinte lehetetlen zenei komplexitás – ami nem elsősorban technikai, sokkal inkább érzelmi – csak lábjegyzetként is nagyon kevés, próbára érdemes zenekarnál fordul elő, sokunk bánatára.

A Legions Of The Night éppen ezért becsülendő, hiszen olyan örökség ápolását vállalta fel nyílt sisakos módon, amibe nagyon könnyen bele lehetett volna bukni, többek között ezért is voltam óvatos, amikor nekiálltam a csapat immár harmadik albumáról véleményt írni: az első kettőről szóló nemzetközi kritikákat átolvasva nyugtathattam meg magamat, hogy – ellentétben egyes olvasóink véleményével, miszerint katona létemre inkább a bak, mintsem a bikaszemlövésben jeleskedem – ezúttal sikerült az internetes kukából egy olyan együttest kikotornom, amely szinte egyöntetűen érdemes arra, hogy a Savatage utóéletének lapjain legalább az apró betűs részekben szerepelhessen.

A "Sorrow Is The Cure" és a "Hell" tulajdonképpen alig választható el egymástól, a "pokoli" második album ott folytatta, ahol a bemutatkozó lemez elkezdte: a Savatage epikusabb oldalát idézve, bár kissé töredezetten mutatták meg, hogy Germánföldön sem minden rocker tapossa csizmatalppal a jó ízlést, és Henning Basse képes azokra az ambivalens vokális megoldásokra, melyek után a zeneterapeuták új fogalomként vezethetik be a kórtörténeti ismertetőkbe az énekesi skizofrénia fogalmát (ami jelen esetünkben szerencsére nem betegség, pusztán a művészi eszköztár bizonyos aspektusa).

A zenészek azonban érezhették, hogy a történet ezen oldalát sikerült kimaxolni, és a három csak a mesékben jelent szerencsét, a zenében ennyi hasonló album esetén már sablonokat és kliséket kiált a nagyérdemű – teljes joggal. A fiúk tehát fogták magukat és kissé visszaugrottak az időbe, hogy - némi bánatomra -  az amerikaiak poweresebb oldalát kidomborítva mutassák meg, miszerint ez is megy nekik. Ennek megfelelően az olyan dalok, mint a kétlábdob-pergőtűzzel szinte a thrashbe is átkapó "Another Devil", a rétegzett ritmusú, Oliva-sikolyokkal és vokálokkal megtámasztott, komor hangulatú, már-már eksztatikus őrjöngésbe fúló, de azért fülbemászó refrént prezentáló "Hate", vagy a kissé monoton "The Witches Are Burning" ezúttal a csapat keményebb, szigorúbb oldalát is megvillantja, jóllehet, a zongorás, elszállós, érzelmektől túlcsorduló power-lírai percek – "Darkness", "Leave Me" is bőven adnak időt az elérzékenyülésre.

Basse hangja, és dalszerzői kvalitásai, mint azt már korábban is írtam, tökéletesen alkalmasak a metal  – s most tekintsünk el az extrém stílusoktól – érzelmi skálájának mindkét oldalán bravúrosat alkotni, de azért az album befejezésének választott, a "Streets" opera "Tonight He Grins Again"-jének színvonalát nem sikerült megugrani, még jó, hogy nem az "If I Go Away"-re, vagy a csúcsballada "Believe"-re esett a választás – arra a szintre azonban még maga az ihlet sem nagyon tudott a későbbiekben eljutni.

A Legions Of The Night a leírtaknak megfelelően így is unikum, már csak a próbálkozás céliránya folytán is, ráadásul sikerült megteremteniük azt a deja vu-t okozó atmoszférát, ami miatt nem válnak lesajnált módon a "szegény ember" Savatage-ává sem.

Garael

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

A Deep Purple olyan megkerülhetetlen óriása, olyan kultikus státuszú "doyen"-je a rock n' rollnak, hogy mit sem törődnek holmi üzleti megfontolásokkal, kiadói praktikákkal. Miközben aki csak teheti, kerüli a nyári kutya-napokra (zenei uborkaszezonra) időzített lemezkiadást (az ilyen albumoknak vajmi kevés esélye van fölfutni), ők a "Whoosh!" (2020) - és az időközben megjelent, teljesen fölösleges földolgozásokkal telepakolt "Turning To Crime" (2021) - után a 23. albumukat is a legtikkasztóbb nyári melegben dobták piacra. Hja kérem, őket már régen nem az érdekli, hogy mekkora bevételhez jutnak a lemezeladások után, vagy hogy hány hetet töltenek a zeneileg manapság totálisan súlytalan toplistán.

A rajongóknak pedig gancegál az időzítés, igazából minden megjelenés piros betűs ünnep, hiszen önmagában már az is csoda, hogy egyáltalán aktívak még. Nem is tudom, mi lesz itt, ha a nagy öregek kicsekkolnak (kihalnak vagy nyugdíjba vonulnak), mert a 2. és 3. vonal nagyon szellős (hogy ne mondjam: gyönge). Ennél talán még aggasztóbb, hogy nemcsak az ikonikus, neves előadók öregszenek, hanem a rajongótábor is. Tudom én, hogy a rock n' roll napjainkban nem a legnépszerűbb műfaj, de sokkolt pl. a győri Michael Schenker koncert nézőinek magas átlagéletkora (ami inkább a 60-hoz, mint az 50-hez konvergált).

Na de én - ellentétben Marcus Antoniusszal - dicsérni jöttem, nem temetni, jóllehet a Deep Purple több muzsikusának már készül a tagságija a 80-asok klubjába. Egyikük-másikuk látványosan meg is öregedett (én ezt most elsősorban Gillanen veszem észre, lásd a mellékelt videoklipet!) és a tempó is régóta elég öreguras. Steve Morse és a "Purpendicular" (1996) komoly vérfrissülést hozott a zenekar karrierjébe, de az "Abandon" (1998) - aminek még jó esélye volt arra, hogy kimondottan ütős lemez legyen - kicsit elvérzett Gillan akkortájt akut RHCP mániája miatt, Jon Lord kilépése és a "Bananas" (2003) után pedig mintha Steve Morse-on egyfajta enerváltság lett volna úrrá. Nem jöttek már a karakteres ötletek, elvékonyodott a kézjegy-szerű, kövér gitárhangzás, mintha pár lépést hátrált volna mind a stúdióban, mind a színpadon. Így alakult ki, hogy kicsit gúnyosan ugyan, de sajnos nem igaztalanul évek óta csak Gillan-Airey Bandként emlegetem az együttest.

A Deep Purple közel 60 éves (!) történetét rengeteg tagcsere tarkította, s míg a legtöbb zenekarnak ez nem tesz jót (pl. mennyire lehetetlen még akár elképzelni is egy más fölállású Led Zeppelint!), a Deep Purple több inkarnációja is legendássá tudott válni. Steve Morse - aki egyébként is hosszú évek óta takaréklángon égett - felesége súlyos betegsége miatt kiszállt a mókuskerékből, de még mielőtt lelépett volna, maga helyett javasolta a még nálam is fiatalabb (!) Simon McBride-ot. Ó, és milyen jól tette! A relatíve ismeretlen, de azért a virtuóz hangszeres játékban és a dalszerzésben is jócskán kipróbált ír úriember nagyon jó választásnak bizonyult. Olyan energiákat szabadított föl a lassan, de biztosan geriatrikussá váló bandában, amit még a fiatalok is megirigyelhetnének. Én ezt a Judas Priest után csak Richie Faulkner-effektusnak hívom.

Noha a lehető legbénább borítóval és legidétlenebb címmel ellátott új album (tényleg, hogy kell ezt a marhaságot egyáltalán kimondani - "equals one"?) már az ötödik, amit a legendás producerrel, Bob Ezrinnel készítettek, a gitárosváltás a hangzásban is hozott némi frissességet. Arról nem is beszélve, hogy a Mélybíbor régen nem adott már ki ilyen "pattogós" albumot. 80-hoz közel nyilván nem mentek át Dragonforce-ba, de még nekem is meglepetést okozott, hogy a 6. számig (If I Were You) kellett várni a fiatalos tempó visszafogásáig.

Határozottan úgy érzem, hogy a némileg megfásult Steve Morse helyére (valószínűleg kényszerűségből is) betüremkedő Don Airey helyett most újra a gitáros viszi a prímet, ez pedig - hogy egy újszövetségi hasonlatot használjak - új borral töltötte meg a régi tömlőt. Szakadozik is rendesen, a "Portable Door" például hosszú ideje a legjobb nóta, amit tőlük hallottam. Tartok tőle, hogy az "=1" soha nem lesz olyan klasszikus, mint a "Machine Head", a "Burn", a "Perfect Strangers" vagy akár a "Perpendicular", de szerintem az utóbbi óta talán a legélvezetesebb művük.

Egy ideje már nem járok Purple koncertre, de most alighanem kénytelen leszek elmenni, mert újra igen kíváncsi lettem az élő teljesítményre - és főleg az új dalokra! Ki gondolta volna, hogy a pletykák szerint már a visszavonulásra és érzékeny búcsúra készülő zenekar képes lesz egy ilyen látványos föltámadásra? Jó, a föltámadás talán túl erős kifejezés, de a Lance Armstrong-féle EPO kezelés (blood doping) mindenképpen találó hasonlat!

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/anvilmetal

Van ez a csávó a kocsmában, tudod az a tepsi-képű, ilyen mindenes-féle a suliban félállásban, nyugdíj mellett asszem. Mindig unikumot és sört iszik. Nem rossz gyerek amúgy, csak kicsit sokat lódít. A harmadik kör után állandóan arról vakerál, hogy van egy híres rockbandája. Hogy mennyi ember előtt lépett fel itt, meg ott, és hogy jöttek a csajok az öltözőbe a koncert után, meg hogy játszhatott volna valami Motorfejben, ha akar, vagy mi a rosseb is az… Fele sem igaz szerintem. Álmodik a nyomor, nem a menüt hordaná ki, ha igaz lenne. Na mindegy, miért is kezdtem el ezt mondani?

Valahogy így képzelem el Lips mindennapjait ott Kanadában. Vagy mégsem. Hiszen két évente megír és felvesz egy lemezt, turnézik bárhol, ha meghívják, összetartja a csapatot, próbálnak, küzdenek. Mindezt 68 évesen, úgy, hogy tényleg lenne oka az önsajnálatát unikumba fojtani. Ha valamiért szeretjük az Anvilt, akkor az ez. A kitartás, a kompromisszum-mentesség, a lendület, a meg nem alkuvás. Merthogy zeneileg nyilván sok újat nem mondanak ma már: hiába van kimagasló tehetsége ütős riffek kiötléséhez, úgy húsz éve nagyjából ugyanazt a lemezt adják ki, ezért nagy csavarok itt már nincsenek. Az évek múlásával az énektémákat is egyre alapabbra veszi, a szövegeket pedig inkább  hagyjuk: ezekben a nyócker kocsmafilozófiája keveredik a motivációs tréningek semmitmondó lózungjaival.

És mégis. Akik annak idején rákattantunk a "Metal On Metal" és a "Forged in Fire" klasszikusokra, nem tudjuk nem megbocsátani mindezt. Előbbi '82-ben jött ki, még a "Kill 'em All", a "Show No Mercy" és jóval a "Bonded By Blood" előtt, nyilván nem véletlen, hogy ezek a bandák hatásként hivatkoznak a kanadaiakra. Utóbbi pedig az egyik legjobb heavy speed album (1983), amit valaha írtak. Pöpec riffekkel és remek dallamokkal (mind ének, mind ikergitár fronton), ráadásnak pedig ott van Robb bácsi eszelős dobolása. Hogy ilyen repülőrajt után hogyan tudták elcseszni? Megírtam ITT.

A soros etap két középtempós dallal kezdődik, melyeknél az énektémák és a refrének is rendben vannak, ez mindenképpen örvendetes, felvillantják az esélyét annak, hogy most egy kicsit más, némileg dallamosabb művet kapunk. Később azért felpörög a tempó, de összességében az előző megállapításom mégiscsak igaz: ezúttal mintha jobban ki lennének dolgozva a vokális részek, a zene pedig helyenként – az első lemezüket megidézően – rock 'n' rollos. Nekem ez bejön, tőlem akár bluest is játszhatnának, mégiscsak hatvanon bőven túl vannak, az lenne a normális valahol.

Szóval a kocsmában búslakodás és a nosztalgia alkoholba fojtása ismét elhalasztva, van itt még spiritusz. Az Üllőt nem lehet elpusztítani, annál keményebb fémből van az faragva!

Kotta