Kiadó:
H-Music

Honlap:
www.rudanjoe.hu

18 szám! Igaz, ebből négy feldolgozás, de a több évtizedes rutinom nem engedte a kisördögöt elűzni, aki akár hányszor megbökött a vasvillájával, annyiszor súgta fülembe: mind nem lehet jó – pedig még meg sem hallgattam az albumot! Akik olvasták korábbi ismertetőimet Rudán Joe szólólemezeiről, azok tudhatják, ugyanúgy kedvelem benne az embert, mint az énekest, még szerencse, hogy eddig nem kellett a szimpátiából erőt merítenem ahhoz, hogy dicsérő szavakat írjak le, esetleg elhallgatva a kedvezőtlen aspektusokat csak a jókat emeljem ki – pedig a politikában mennyire működik ez a módszer. Ugyanakkor jóindulatom tudatában, fogamat szívva kell beismernem, ezúttal nem sikerült azt a színvonalat hozni, amit Joe-tól eddig megszokhattunk.

"Egy nagyon kiforrott, zömében a tradicionális hard rockra koncentráló anyag született most meg – mondja Joe. Új dalszerzők és szövegírók is csatlakoztak a régi jóbarátokhoz, így még színesebb lett az alkotói paletta. Az első szólólemezemnél még örültem, hogy kaptam annyi dalt, hogy összeálljon egy komplett album, de azóta már fordult a kocka, egy-egy új anyagnál a bőség zavarával küzdök, olyan sok megkeresés és szerzemény érkezik hozzám."

Kár. Mert a mennyiség – a kommunista közgazdaságtan állításával ellentétben – nem ment át minőségbe, és nem azért, mert széteső lenne az album: nem, itt a dalok inkább kissé egybefolynak, olyan masszát alkotva, amiből az egyes darabok kipöckölése abszolút nem változtatna a végeredményen, sőt. Olyan ez, tudod, mint a kedvenc kajád, amiből túl sokat tömsz magadba, és jóllehet, minden egyes falat ízlik, a vége kiadós csömör lesz. De mégis, mi a bajom, hiszen igazából egyetlen szerzeménybe sem tudok belekötni, melyek önmagukban megállják a helyüket, de ha három ugyanilyen jellegű témával találkozom egymás után, visszanézve rájuk mégsem vagyok elégedett.

Túl sok a panel, az ismerős megoldás, ráadásul kicsit lötyögős is a tempó, még úgy is, hogy vannak kiemelkedő momentumok: a "Vasvitéz" szimfonikus aláfestéssel megbolondított lírája szöveg nélkül kiváló filmzene lenne, hiszen minden pillanatában szentimentális hangulatot varázsol, mégsem lesz giccses, az eredetileg Nevergreen "Legyek szél" feldolgozása pedig a szellősebb megközelítés ellenére is magával ragadó. Az "Élet szép" akár egy Bródy szerzemény is lehetne, rockkos refrénnel, az "Én a gép" pedig – nomen est omen – a valamikori Gép albumon is szerepelhetett volna.

Ahogy írás közben hallgatom a dalokat, rájövök, lehet, én nem vagyok mostanában olyan hangulatban, ami teret engedne ennyi ismerős, korábban hallott, a komfortzónát meghagyó pillanatnak, pedig a "Lesz-e rá idő" szinte jazzbe forduló dallamai éppen megcáfolják az eddig leírtakat. Mégis, a "deja vu" nem hagyja el a dalok színterét, hiszen az "Utolsó megálló" riffjét annyiszor megírták már, a "Megyünk tovább" blues-terepét a Tátrai Band vagy Charlie már rengetegszer körbejárta, a szintén nevergreenes pillanatokat hozó "Támaszd fel szívem" pedig ezúttal nem tud olyan színvonalat produkálni, mint a korább Joe-Matláry kollaboráció.

Mindezektől függetlenül nem hiszem, hogy pont az én kritikámra kíváncsi a Joe fan klub, hiszen őket úgysem tudom befolyásolni, így igazából csak önmagamnak szól az ismertető, ami szándékom ellenére mégsem sikeredett objektívra – legyen hát ez a pár leírt mondat digitális leképeződése korlátait meghaladni nem tudó személyemnek.

Garael

Talán '84 körül lehetett, hogy Trabanttal jövünk haza valamelyik rokontól, bátyám vezet, az "autó" hátsó ülésén pedig elfektetve az új NEC kazettás magnó, amiből az akkori kedvenc szól: MSG "One Night At Budokan". Olyan hatással van rám az "On And On" második, hosszabb dallamos szólója, hogy az a pár perc egy életre velem marad. Akkor ér éppen véget a dal, amikor hazaérkezünk...

Igen, ez a néhány, azóta sem felejtett pillanat, és utána persze sok-sok óra még, amit Schenker gitárjátékát csodálva töltöttem, legmeghatározóbb zenei élményeim közé tartozik. Érdekes, hogy - bár a szakmában a legtöbb rockgitáros a legfontosabb hatásai között emlegeti - Schenker népszerűsége, az 50 éves karrier, a 60+(!) lemezes diszkográfia, a sajátosan dallamos és egyben virtuóz gitárjáték, sőt a számtalan általa írt rock-klasszikus (az Iron Maiden koncertek intrója a mai napig pl. a "Doctor Doctor") ellenére valahogy nem nőtt az egekig.

Az első Scorpions albumon (1972) még ott van a tesó, Rudolf mellett, majd úgy érzi, hogy neki inkább önmegvalósítani kell, meg is teszi, szinte kölyökként csatlakozik az angol UFO zenekarhoz, ahol többek között vele veszik fel a minden idők legjobb koncertlemezei között jegyzett "Strangers In The Night" albumot, játékát meg- és elismeri a világ, még Ozzy is felkéri, hogy legyen Randy utódja a fölfoghatatlan tragédia után. Nem is nagyon ismerünk más gitárost, aki Ozzy megkeresését visszautasította volna, Schenker simán megteszi. Ezzel párhuzamosan folyamatosan drog- és alkoholproblémákkal küzd, hol jobb, hol rosszabb formában bukkan fel karrierje során...

Most hál' Istennek végre nálunk is felbukkant! A sok külföldivel együtt lehettünk talán néhány száznyian, pedig egy '86-os Scorpions előzenekarosdit, valamint egy kb. 20 éve, érdeklődés hiányában visszamondott pesti bulit (eszem megáll!) leszámítva, ez volt az első Schenker koncert idehaza. A győri Olimpiai Sportpark ráadásul ideális koncerthelyszín. Akit nem zavar, hogy ülni kell (engem nagyon nem), az teljes koncertélményt kap. Mindenhonnan remekül lehetett látni, felállva és oldalról megközelítve a színpadot pedig jó fotókat is sikerült készíteni. A hangzás is arányos, egyenesen remek volt.

Schenker életművét én tokkal-vonóval csípem, nincs olyan kisiklása, amit ne hallgatnék szívesen, de a kedvencem a McAuley-Schenker Group glam rock időszaka. Ekkor voltak számomra a legjobb dalai, szólói (Save Yourself!), noha készségesen elismerem, hogy nem ekkor születtek az általánosan ismert és elfogadott klasszikusai. McAuley volt a legjobb énekese is, így nagyon kedvemre való volt, hogy az 50 éves pályáját vele kívánta felidézni. Ehhez képest némi csalódást jelentett, hogy a három vele készült lemez dalai ezúttal meglepetésemre kimaradtak, amitől még persze a setlist önmagában nagyon is erős volt, telis-tele klasszikussal.

A jövőre a hetvenet betöltő Schenker minden értelemben remek formában volt, láthatóan élvezte a bulit és láthatóan nagyon szereti a hangszerét, bár talán túlságosan is le van fogyva, győri tartózkodása alatt pedig végig fekete maszkot viselt. És sálat... Utóbbin talán azért annyira nem lepődünk meg, hiszen a mostanában kötelező színpadi szőrkucsmája hasonlóan nehezen értelmezhető ruhadarab. Michael jól tűri a meleget, jöhetne hozzánk aratni...

Nem volt üresjárat, McAuley csak felkonferálta a következő dalt és máris szólt tovább a rock, közel két órán keresztül. Igen, az "On And On" második szólója alatt pedig kirázott a hideg, eszembe jutott a Trabant, a NEC magnó, és hogy ez a dal tulajdonképpen végigkísérte az életem, most pedig negyven év elteltével élőben is hallhatom. A régóta vele játszó Steve Mann (gitár/billentyű) és a ritmusszekció tette a dolgát, Robin pedig hibátlanul énekelt, de attól én még végig szinte csak Misit figyeltem, szerencsére ezt egészen közelről tehettem.

Érdekes adalék, hogy feltűnt, az amúgy szokatlanul korán eljátszott "Doctor Doctor" alatt Robin és Michael is kinéz, kimosolyog a polgármesterre, ezért a végén megkérdeztem tőle, van-e köze esetleg a koncert létrejöttéhez. Dézsi Csaba, akiről amúgy közismert, hogy igazi metalhead, mindezt nem cáfolta, közben sokat sejtetően mosolygott és annyit kérdezett: "Szerinted?" Megköszöntem neki is a bulit, majd néhány szót váltottunk. Elmondtam, hogy mi Hódmezővásárhelyről jöttünk, ami nyilván érdekelte, hiszen politikailag szintén érdekes terep. Innentől gyorsan kiderült, hogy nem feltétlen gondolkodunk hasonlóan politikai kérdésekben. Ennek ellenére mindent elkövetett, hogy segítsen aláírattatni a nálam lévő CD-ket, majd miután ez nem sikerült, a feleségétől kért el egy borítékot, amiből kihúzott egy előző nap készült dedikált fotót és nekem adta. Ezúton is köszönöm!

A politikai megosztottságot érdemes lenne nálunk rockkal gyógyíttatni. Lám, legyőzi, itt a példa. Akut a helyzet, itt csak emelt dózis segíthet. De megpróbálni azért meg kellene...

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.mrbigsite.com
facebook.com/MrBigBand

Bár tekintélyt parancsoló pályafutásuk alatt már kb. kétszer (jó, másfélszer) elbúcsúztak a nagyérdeműtől, úgy tűnik, ezt most komolyan gondolják: a "Ten" a Nagy úr hattyúdala. Mindenesetre szép tőlük, hogy a búcsúturnén túl (aminek szerencsére volt magyar állomása!) egy vadonat új hanghordozóval is kedveskedtek azon rajongóknak, akik viszontagságos és immár 35 éves működésük során kitartottak mellettük.

Bevallom férfiasan, azt hittem, hogy kimaxolják a nosztalgiafaktort, és egy olyan albumot készítenek, amely mintegy összefoglalja a karrierjüket, és megidézi annak legszebb, legemlékezetesebb pillanatait. Alighanem rosszul okoskodtam. Ezek a zenészóriások nem szorulnak rá ilyen olcsó és kiszámítható gesztusokra; mennek a saját fejük után, csinálnak, amit akarnak, amitől jól érzik magukat. Mindeközben pedig mit sem foglalkoznak azzal, hogy a Wingerhez hasonlóan súlyos félreértések és ostoba balítéletek kísérték áldásos tevékenységüket: a sas nem kapkod a legyek után. Aki pedig máig nem tanulta meg, hogy a Mr. Big sokkal, de sokkal több az MTV-ből megismert balladáknál, az már úgy is marad (drasztikusabban fogalmazva: hülyén hal meg).

Ebben a zenekarban mindenki vérprofi, hétpróbás veterán és - ami még fontosabb - teljesen önazonos. A 2014-es lemezük kapcsán fogalmaztam meg: "Náluk sohasem voltak korszakok, markáns váltások, kitekintő stílusgyakorlatok; még Richie Kotzen csatlakozása után is hűek maradtak önmagukhoz, egy olyan jellegzetes és öntudatos dalszerző, mint Kotzen sem térítette el őket a kijelölt csapásról (mint tette azt pl. a Poisonnel)."

Nekem meglepetést, sőt némi fejtörést okozott, hogy most erősen bluesosra vették a figurát, ez még Gilbert gitársoundját és Nick D’Virgilio (Spock's Beard, Big Big Train) dobhangzását is befolyásolta. Én a klipes (és videón mellékelt) "Up On You" alapján inkább egy együtt éneklős hard rock hangvételt vártam tőlük, bár az említett dal közepén és végén hallható slide-os blues gitárszóló - utólag belátom - előre jelezte az irányt. Ennél még egyértelműbb utalás volt a másik klipes dal, a lemezindító "Good Luck Trying".

A 10. sorlemez tehát a szokásosnál is több bluest tartalmaz (még a kotzenes "Get Over It"-nél is többet), de így is szervesen illeszkedik az életműbe. Ugyanakkor savallom kicsit a 44 perces játékidőt. Értem én, hogy inkább a turnéra készültek, összpontosítottak, de az ő szintjükön szerintem egy ennél erősebb lemezt is meg tudtak volna írni kb. egy órás játékidővel. Így az album tényleg inkább a búcsúturné mellékletének, egy meglepetésajándékának, amolyan rajongóbarát, zenélő Kinder-tojásnak tűnik.

Úgy érzem, a lemez a közepe felé meghasal egy hangyányit. A furcsa, torzítás nélküli, kvázi-akusztikus gitárkísérlettel ellátott "As Good It Gets" teljesen váratlan; a tartalmatlan boogie (What Were You Thinking) inkább egy Eric Martin szólólemezre kívánkozik, a "Courageous" pedig Gilbert szólóját kivéve csupán unalmas szenvelgés. Ezek után a fiúk szerencsére megrázzák magukat, de a "The Frame" (nem úgy, mint a "Who We Are") még így is meglehetősen langyi ballada lett, Martin élőben már kicsit megfogyatkozott hangjához igazítva, minimál Gilbert kontribúcióval. Ellenszolgáltatásképpen Gilbert rendesen odapörköl a lemezt záró instrumentális tételben (See No Okapi).

A mérleg nyelve némi ingadozás után végül csak beáll arra a szintre, hogy hálásak lehetünk az elköszönő legendás zenekar baráti gesztusáért. Nem tökéletes az album, szerintem ennél nagyobb durranással is véget érhetett volna ez a történet, de belátom, hogy nem minden sztori végére kell hatalmas csavar vagy látványos hollywoodi tűzijáték...

Tartuffe

Bár sokak szemében szálka, valóságban teljesen vállalható az a kijelentés, hogy a (zene-)kritikus elviekben képes teljesen objektív értékítéletre egy-egy megjelenés kapcsán. Mi (legalábbis Tartuffe és én) különösen szeretjük veregetni a vállunkat, hogy sok-sok évtized zenehallgatás és általános zenei műveltség (ami nálam még hangszeres jártassággal is párosul) birtokában anélkül is pontos és megbízható kritikát tudunk írni, hogy hosszú napokon keresztül hallgatnánk újra és újra egy-egy lemezt.

Tartuffe nevében nem nyilatkozom, majd megteszi ő, ha akarja, a saját írásaim tekintetében viszont megéltem a közelmúltban néhány kijózanító pofont. Lassan húsz év távlatából már nem emlékszem minden cikkemre, néha kimondottan meglepődök, hogy erről vagy arról a lemezről én írtam, amikor egy Google keresés a blogot és az általam jegyzett kritikát dobja fel.

Noha az esetek döntő többségében találó, többnyire szórakoztatóan szellemes és pontos az írás és értékítélet, hazudnék, ha azt mondanám, hogy pl. a Paul Gilbert "Silence Followed By..." megjelenéséről 2008-ban kelt cikkemet visszaolvasva nem akartam azonnal a föld alá süllyedni szégyenemben. Ne, ne keressetek rá, illetve már nyugodtan, mert ott és azonnal átírtam! A zenei minőség megítélésében persze soha nem hibázok (még szép...), ezt a kritikában sem vitattam, de azért Paul Gilberten számonkérni az egyedi, saját, egyből felismerhető stílust, hááát... még most is ég a pofám.

Arra sem emlékeztem, hogy Stephan Forté (Adagio) első instrumentális lemezét én recenzáltam. Bár ne tettem volna! Mentségem lehetne, hogy nem egy azonnal ható, könnyen befogadható anyag, de kutyának a fülét, a saját értékítéletére oly büszke kritikussal szemben minimális elvárás, hogy egy tömény, rétegzett instru anyag se fogjon ki rajta! Ezek bizony óriási tudással és szerzői érzékenységgel megkomponált szerzemények, amit talán nem volt időm (restség okán) alaposan meghallgatni, de amit kifizetni azzal, hogy Forté a lemezen "akármit" játszik, és hogy a "The Shadows Compendium" egy "korrekt workshop, herélt Adagio stílusban", megengedhetetlen szakmai blődség. Nem tudok mást mondani, csak megismételni néhai fizikatanárom, Horváth tanár úr órán hozzám intézett és sokszor elhangzott szavait: "Ez így elégtelen, menj a helyedre!"

Jöjjön a harmadik baromság, bár itt az akkori, stíluskeveredést illetően Manowar-rugalmasságú ízlésvilágom is közrejátszott. Ezt írtam Marty Friedman: "Bad D.N.A." lemezéről 2010-ben: "Ő nem a régi Marty, ő magának (és nekünk - köszi...) egy új világot teremtő, flitteres, csillogó Party Friedman, aki már nem egy dobos és bőgős oldalán harcol vállvetve, hanem DJ-vel kéz a kézben leli meg éppen új hazáját a gépekkel és robotokkal hagyományosan jó viszonyt ápoló japánok között."

A valóság ezzel szemben az, hogy a zene továbbra is a nagyszerű szólókról, riffekről szólt, amik ténylegesen egy új megközelítésben, gépi (ok, legyen techno...) alapokkal szólaltak meg. Mostanában sokat hallgatom a lemezt autóban, ha fáradtan vezetek, mert ebben a zenei kontextusban, energetizál. Mentség, hogy kb. 13 évvel később ez már mindennapossá lett a zsánerben? Némileg talán, de amikor azt írom, hogy "az akár egyetlen lefogott hangjáról felismerhető gitárhős, a minden idők egyik legjobb thrash albumán (Rust In Peace) is brillírozó ex-Megadeth gitáros úgy tűnik, visszavonhatatlanul eltiëstosodott", az ténytagadó elfogultság, ahol az objektivitásra törekvő kritikust a víz alá nyomja a hangomon megszólaló Joey DeMaio. Tiësto-Friedman. Ha-ha! De vicces! (Hát nem az!)

Nem tudom, hány olyan kritikám maradt még az archívumban, amitől összeugrik a gyomrom, mindenesetre a történtek nagyobb szerénységre intenek. Szerencsére keveset is írok...

Túrisas

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.kissin-dynamite.de
facebook.com/Kissindynamiterocks

Van néhány egészen egyedülálló csapat, akik mindjárt az első megjelenésükkel képesek maradandót, sőt klasszikusat alkotni, de valljuk be, a legtöbb zenekar általában a harmadik, negyedik albummal "érik be" igazán. Azután van a Kissin' Dynamite, amelyik tudatosan és szorgalmasan építkezve folyamatosan fejlődik, olyannyira, hogy szerintem a hetedik (!), 2022-ben megjelent lemezükkel (Not The End Of The Road) alakult ki alkotó kezeik között a közel hibátlan formula.

A dinamitot csókolgató németek mára tökéletesen asszimilálták skandináv pályatársaik stílusát. Amit csinálnak, egyáltalán nem egyedi, de legalább vérprofi. A németek egyébiránt tipikusan ebben jók - legalábbis, ami a zeneipart illeti. A lényeg, hogy ez a délnémet (baden-würtenbergi illetőségű) együttes éppen úgy muzsikál, mint északi viking rokonaik (elvégre is mindnyájan germánok). A mindig jó ítélőképességű Kotta kolléga a Kissing' Dynamite-tal kapcsolatban a "nosztalgia bónusz-faktor turbó hatásáról" beszélt, "abszolút mai hangzással" és némi "didzsi metállal". Namármost, ez bizony skandináv recept - ami nem zárja ki, hogy délnémet szakácsok is jól meg tudják főzni.

A '80-as évek hard rock és hajmetál bandáinak hatásai itt könnyen tetten érhetők, de akadnak meglepetések is. Például a klipes "Raise Your Glass" ritmusa és kezdő sora (Remember how it started? We pimped our rusty cars...) kényelmetlenül közel áll Don Henley klasszikusának, a "The Boys Of Summer"-nek jellegzetes lüktetéséhez és nyitó sorához (Nobody on the road, nobody on the beach...), de ennyi - ha nem is volt tudatos - még belefér.

A "Back With a Bang" alighanem találó (és minden bizonnyal szándékos) névválasztás volt. Az előző, szerintem eddigi legjobb albumuk után megint sikerült nagyot durrantaniuk. Addig csókolgatták a dinamitot, amíg a köztudomásúan instabil vegyület, a glicerin-trinitrát (ismertebb nevén: nitroglicerin) föl nem robbant a kezükben. Nekem egyelőre jobbnak, változatosabbnak tűnik a tavalyelőtti anyag, de ebben is benne van a potenciál - túl kell még esnem néhány alaposabb hallgatáson. Október 8-án jönnek majd Budapestre, de - fájdalom! - megint ki kell őket hagynom, mivel sajnos a Barba Negrában lépnek föl, ahová (s ezzel nem akarok senkit megbántani) egyszerűen nem vágyom, pedig a csapat határozottan érdekelne élőben is.

Tartuffe

Cursed Colonist - Freedom Battle Cry (AI Generated Progressive Metal Music)

Hát ennek is eljött az ideje. Egyesek szerint egyszerűen korunk új Sátánjaként, a végzet hírnökeként aposztrofált AI (artificial intelligence) heavy metal lemez írására (generálására) adta fejét, izé, algoritmusát, hogy a Ghost-féle operett huszároktól átvegye a patikamérlegen (biteken) mért hatásvadászat gépi királyságát. Nem, én nem vagyok a mesterséges intelligencia esküdt ellensége – sikeresen használom a munkámban is –, és már 1984-ben, a klasszikus Terminator Skynetjén sem tudtam apokaliptikus méretekben borzongani:  a halál ötödik lovasának inkább tartottam a KGST életképtelensége által lassan begyűrűző gazdasági válságot, mint egy olyan gépet, ami valamilyen, ki nem  fejtett okból éppen az emberiség kipusztítását tette meg fő applikációjának.

Lassanként túl vagyok metal eszmélésem harmincadik évfordulóján, így elegendő tapasztalattal felvértezve írhatom, hogy egyre többször találkozok olyan, sémákra és panelekre alapozott munkákkal, amikre az AI is büszke lenne, csak hát azokat emberek írták. Nem véletlen az olyan összeesküvés-elméletek (más néven viccesnek szánt aforizmák) születése sem, minthogy a Manowar szövegeit egy húsz szónyi memóriájú, random elven működő gép írja, mert ennyi hülyeséget ember ki nem találhat – pedig de.

S hogy a heavy metal még mindig emberközpontúbb, mint a popszféra műanyagból fröccsöntött világa? Ugyan már! A piac diktál itt is, írja át az aktuális trendeket, laboratóriumban kitenyésztett sztárokkal, vagy olyanokkal, akik félig-meddig már tényleg gépek segítségével képesek zenélni: Ozzy hangja semmiben nem különbözik a kritika apropójául választott dal mesterséges énekeséjétől, csak rosszabb és irritálóbb. Igen, a hangzásból süt a dehumanizáció, a vokál egy megelevenedett audio-tune, a hangszeres "szekció" játékában semmi, de semmi karakter nincs – mégis, ha ez a kezdet, akkor mi lesz itt öt év múlva? Külön slágerlista fog készülni az AI által generált, akár személyre szabott dalokból, esetleg már otthon, néhány betáplált kedvenc felhasználásával megkapod majd az ízlésednek leginkább megfelelő produktumot? Hogy ez nem emberi lesz? Én aztán nem bánom, a linkelt dal a körülményektől eltekintve ragadós, mint a technokollal bekent légypapír, bőven megüti a happy-metal csapatok nagy része által összedalolt színvonalat, az meg biztos egy bug volt a programban, ami progresszív metalnak titulálta a kő-egyszerű, Manowar-szintű mesterséges témát.

Igen ám, mondhatjátok, de mi lesz a koncertekkel? Már az is megoldott, még úgy is, ha az ABBA virtuális körútján még lehet érezni a szoftverek izzadtságszagát. Az emberek többsége idegenkedik az újtól, a mesterségestől, de lett-e volna ipari forradalom, ha nincs néhány százezer befektető, és a profit hegyeket valóra váltó mérnökcsapat? Élveznénk-e a jelenlegi – tudom, mérgekkel teli, és haldokló – környezetünk adta kereskedelmi vívmányokat? Na ugye. Ja, és akkor jöhetnek az ellenvélemények, csak szegény anyukámat hagyjátok, mert nem szeret csuklani.

Garael

Kiadó:
DeathWave Records

Honlapok:
www.witherfall.com
facebook.com/witherfall

Jól megdicsértem a banda legutóbbi albumát és – nem akarom fényezni magamat, de – megjósoltam azt is, hogy van még annál több is ebben a csapatban (pedig a "Curse…" sem volt piskóta, ugye). És lőn. Kiteljesedtek és akkora zenét tettek ide, hogy szerintem nemcsak az év, de az évtized egyik legjobb lemezét hallhatjuk ezúttal. Írtam azt is, hogy Nevermore és Sanctuary párhuzamok ide, vagy oda, nekem a Witherfall még jobban is tetszik, mint ezek a legendás zenekarok, mert a súly és a sötét tónus mellett dallamosabb, fogósabb is egyben, sőt, progresszivitással is bővebben van nyakon öntve. (Itt jegyezem meg, hogy némi King Diamond párhuzamot is érzek az említetteken felül.)

A haladás még az ilyen vén hülyéket sem kerüli el, mint én, ezért ránéztem, a ChatGPT mit dob a korongról. Összehozott egy egész jó kis recenziót, aminek a szinopszisa ez: "A Sounds of the Forgotten nem csupán egy sor dal, hanem egy átfogó zenei utazás. Az albumot hallgatva azonnal feltűnik a zenekar tagjainak technikai képzettsége és kreativitása. A dalok szerkezete összetett, a ritmusok és dallamok váltakozása pedig folyamatosan fenntartja a hallgató figyelmét. Az énekes Joseph Michael érzelmekkel teli előadása és a szövegek mélysége különösen figyelemre méltó, ahogy az együttes a veszteség, fájdalom és elmúlás témáit járja körül."

Basszus, magam sem tudnám sokkal jobban megfogalmazni, ez ijesztő! Kicsit azért terelgetni kell a mesterséges intelligenciát, megkértem, a gitárszólókat külön is említse meg. Ezt kaptam: "A Sounds of the Forgotten egyik legkiemelkedőbb jellemzője a gitárszólók gazdagsága és változatossága. Jake Dreyer játéka egyszerre technikás és érzelmekkel teli, ami különleges hangulatot kölcsönöz az album minden egyes dalának. Az album legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak azok a szólók, amelyek nemcsak virtuozitásukkal, hanem a dallamosságukkal is lenyűgözik a hallgatót. Dreyer képes olyan harmóniákat és dallamokat alkotni, amelyek egyszerre hatnak a szívre és az elmére."

Ha lehet, ez még ijesztőbb! Tűpontosan fogalmazza meg azt, amit magam is gondolok erről. Annyit tudok max. hozzátenni, hogy fix egyes, Dreyer klasszikus muzsikát is tanult, helyenként konkrét dallamokat vélek hallani a szólóiban komolyzenei művekből, még ha nem is tudnám megnevezni, pontosan melyikekből. A muzsika pedig… Hol éteri, hol súlyosan sötét és sejtelmes, hol brutális, hol fifikás… nem szarral gurigáznak, na, ahogyan ezt mifelénk mondani szokás. A legszebb az egészben pedig az, hogy ez a mélyen és feketén örvénylő kavalkád sosem csap át káoszba, alaposan átgondolt az, mikor mi történik éppen zeneileg. Mestermű, nincs mese.

Kotta

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kaipa.info
facebook.com/Kaipa.music

51 év a szakmában (jó, egy 20 éves kihagyással 1980 és 2000 között) és 15 stúdiólemez. Tekintélyt parancsoló karrier. Ennek elenére nem hiszem, hogy túl sokan ismerik a Kaipát mifelénk, egy budapesti koncerten aligha lenne több 20 fizetővendégnél - már ha magamat és Túrisast is beleszámoltam. A Coldplay meg háromszor megtölti egymás után a Puskás Arénát. Semmi bajom a Coldplay-jel, azt is értem, hogy ők egy sokkal populárisabb stílust képviselnek, de azért na... van itt aránytalanság bőven!

A "Sommar..." koncepcionális album, amely szürkülettől hajnalig követ végig egy napot. A számomra kiejthetetlen és jóformán leírhatatlan svéd cím magyarul a "Nyárhajnalfény" szóösszetétellel fordítható le, ami gyanítom svédül is épp oly költőien hangzik, mint anyanyelvünkön. A keretet a címadó dal két verziója adja az album elején és végén, gyakorlatilag ugyanazzal a dallammal, de különböző szöveggel (ez már ismerős lehet a Pink Floyd "Animals" című lemezéről).

A ilyenformán bekeretezett belbecs kb. egy órányi epikus zenéből áll 10-15 perces tételekkel, melyekben csak úgy hemzsegnek a billentyű- és gitárszólók, valamint - a vendégmuzsikusok jóvoltából a hegedű és szaxofonszólók is. Kicsit féltem a "Sommar..."-tól, mert elég gyorsan érkezett a legutóbbi megjelenéshez (Urskog) képest, de végül kellemes meglepetés lett belőle. Először is az anyag döbbenetesen jól, mondhatnám tanítanivalóan szól. De tényleg. Ezt hangmérnököknek, producereknek kéne mutogatni etalonként. A legutóbbi lemezen kapott először lehetőséget Darby Todd dobos a bemutatkozásra, de itt már gyakorlatilag mesterkurzust tart jazz fúziós/prog rock dobolásból.

Ez a lemez most valahogy változatosabb lett elődjénél, nyilván nem Hans Lundin állandó "szignicsör" szinti soundja miatt, hanem köszönhetően elsősorban a lehengerlő hangszeres teljesítményeknek, a szabadabb hangszeres kibontakozásnak. A Mensa tag Per Nilsson gitárost (nesze neked tufa rocker sztereotípia!) nyilván be se kell mutatnom, mindazonáltal megragadom az alkalmat, hogy sokadjára elmondjam: páratlan zsenivel van dolgunk, akinek minden egyes szólója mestermű, különösen az, amit a "Seven Birds"-ben "követ el" (hallga' mán: 6:05-7:02!).

Már éppen azon gondolkodtam, hogy nem érdemes több Kaipa lemezt beszereznem, hiszen akinek megvan a "Vyttjar" (2012) és a "Sattyg" (2014), annak az utolsó néhány megjelenés már nem mutatott semmi újat. Erre jött a "Nyárhajnalfény" és ragyogásával bearanyozta ezt a fülledt nyári napot. Ennél már csak az lenne jobb, ha a bőgős, Jonas Reingold is meglepne végre egy új Karmakanic lemezzel!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.martyfriedman.com
facebook.com/martyfriedman.official

A bejegyzés megírása pillanatában a Discogs adatbázis szerint rendezett, 1022 darabos zenegyűjteményem (CD, DVD, BR, LP) legnagyobb részét a "guitar instrumental music" mappába került megjelenések teszik ki (146 db). Fontos leszögezni azonban, hogy nem vagyok gyűjtő. Mára csak olyan lemezeket tartottam meg, vagy szerzek be, amelyek akár 50 év távlatából is lenyűgöznek, illetve tudom, hogy a hátralévő 50 évem (jó lesz az 15-nek is...) meghatározó zenei élménye lesz. Ez természetesen vonatkozik az instrumentális muzsikákra is.

Többször leírtam már itt a blogon, nagyon ritkán szólít meg mostanában aktuális megjelenés, azt meg végképp ne gondolja senki, hogy bármelyik shredder gitáros, rommá arpeggiózott lemezére úgy ugrok, mint tyúk a takonyra. Ez még a hőskorban sem volt így, nagyon is számított, hogy Yngwie (akkor még...), Becker, Vinnie Moore, MacAlpine, stb. dalokban gondolkodik, a lenyűgöző technika mellett.

Tehát nagyon is ínyenc és válogatós vagyok. A 146 db instru otthon a polcon, szinte kivétel nélkül megugrotta ezt a minőségi elvárást, valamennyire magam is elboldogulok a hat húron, így talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha kijelentem, engem nehéz átb@szni ezen a terepen. Ezért van az, hogy nem szűnök szóvá tenni azt a fajta sarlatánságot, amit Axel Rudi Pell művel gitározás címszó alatt. Túl rövid az élet ahhoz, hogy pontatlan, rosszul intonált fogólap-kaparászást hallgassunk akkor, amikor...

AKKOR, AMIKOR MARTY FRIEDMAN A KORTÁRS INSTRUMENTÁLIS GITÁRZENE EGYIK LEGSZEBBEN, LEGKIFEJEZŐBBEN FELJÁTSZOTT LEMEZÉT TETTE A NAPOKBAN KÖZKINCCSÉ, AHOL MINDEN MEGFORMÁLT HANG AZT IGAZOLJA VISSZA, HOGY ENNYI ÉRZELMET, ILYEN VÁLTOZATOSAN ÉS SZÉLES SPEKTRUMBAN, CSAK AZ ELEKTROMOS GITÁR TUD KÖZVETÍTENI.

Nem túlzás ez, ennyire az ember lelkéig hatoló, hol magasztosan felemelő (Illumination, A Prayer), hol a szinte tapintható fájdalmat a bűnbánatban átélő és abban végül megnyugvó (Tearful Confession) gitározással még maga a főhős is csak néha rukkolt elő, inkább ment és japán popdalokat dolgozott át... Háromszor... (Tokyo Jukebox 1, 2, 3). Persze jó volt az is, de a "Drama" ihletett dalcsodáihoz hasonló önkitárulkozással, legalábbis egy teljes lemeznyi terjedelemben, eddig még nem találkoztunk.

Igen, az "Undertow", "Devil Take Tomorrow", "Lovesorrow" ugyanennek a léleknek hol fájdalmasan, hol felemelően, de mindig csodaszépen megformált hangjai, de lemezenként csupán egy-kettő, a hosszú évek alatt, most viszont kaptunk egyszerre egy csokrot. A lehető legszebb ajándékot. (Nagy jelentősége ugyan nincs, de felvezető klipet az egyetlen énekes dal kapott, aminek amúgy nem sok köze van a lemez egészéhez)

Ehhez fogható zenei élményem ebben az évben nem volt, nem is lesz. TOP 1 - már most, és talán semmi nem fogja követni. Ilyen - nyugodtan mondhatom - felkavaró zenei élmény azért ritkán adódik. Nekem legutóbb talán a Symphony X "Paradise Lost" lemeze volt hasonló. Akkor a kincskeresés analógiát használtam, megjegyezve, hogy ritkán adódik ekkora szerencse egy kincskereső életében. Én most újra rábukkantam. A "Drama" az emberi lélek létezésének legegyértelműbb bizonyítéka.

Túrisas

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.axel-rudi-pell.de

Axel Rudi Pell határozottan fejlődik, ami 64 évesen igen ritka az élet bármely szegmensében, kivéve talán a magyar egészségügy visszásságaiban történő tájékozottságot – egy más szempontból nézve pedig felkiálthatunk: épp itt volt az ideje! –, de ne legyünk rosszmájúak, és hogy Túrisas kolléga se kapjon rögtön a fejéhez, szakmai dilettantizmusomat emlegetve, gyorsan hozzáteszem: a dalírás területén. Mondjuk azt soha nem vitatta senki, hogy német barátunknak tehetsége van a Rainbow irányvonalán mozgó zenei világ kifejtéséhez, amiben ráadásul kiváló énekesek segítették, de azért valljuk be őszintén, hogy a 2000-től a 2018-ig tartó időszak albumai nem tudtak semmi olyan újdonsággal szolgálni, ami a Jeff Scott Sotoval készült lemezeken ne lett volna többször is "ellőve", és a kiadott dalok úgy folytak egymásba, mint a politikusok ígéretei a választási harcokban.

Ezután azonban történt valami – igen, én kezdtem el barátunk munkásságáról kritikákat írni –, de talán nem ez az egyetlen ok: a "Sign Of The Times"-on már megjelentek azok a modernizálási (!) törekvések, melyek miatt kénytelen voltam dicsérőn nyilatkozni hősünkről: ki gondolta volna, hogy egy Pell riff felállítja a hallgató hátán a szőrt, és nem a felháborodástól, hanem a Black Sabbath-i hangulat tökéletes megidézésétől, vagy olyan staccato ütemben elővezetett gitárfutamtól, amit akár a "Youthanasia" korabeli Megadeth (bocs, Mustaine) is írhatott volna.

És akkor itt van az új opusz, aminek felesleges introját követően úgy böffen meg Pell gitárja, hogy rögtön ellenőriznem kellett, jó lemezt hallgatok-e: a "Forever Song" mélyre hangolt gitárhangzása powerbe veri a hagyományos heavy metalt, ugyanakkor gálánsan meghagyja Gioeli hard rockban gyökeredző dallamainak a helyet, akként integrálva a két stílus erényét, ahogy az antefaminnal bedorgozott német Wehrmacht tette azt előrenyomulása során a gyorsaság és a mindent elsöprő erő tekintetében. (Még szerencse, hogy a szovjeteknek volt egy még erősebb "szerük", a vodka!)

Azon persze lehet vitatkozni, hogy mennyire volt szükséges a Led Zeppelin örökbecsű "Immigrant Song"-ját powerbe oltani, de nekem tetszik a próbálkozás, sőt, még a jellegzetes hullámzású gitárszóló is, amit Pell az eredetitől eltérően – amiben ugye inkább Plant hangja a főszereplő – a dallamok közé biggyesztett.

Soha nem tagadtam, hogy Axel epikus dalait nem igazán kedvelem. Tudom, hogy hősünk minden albumán többször is megpróbálta a "Stargazer" iskolapéldáját reprodukálni, de csak ritkán sikerült a Dio-Blackmore kettős tökéletes, fémbe vert perceinek színvonalát még megközelíteni is: általában úgy fulladtak unalomba ezek a dalok, hogy sikeresen negálják az egyébként jól sikerült rövidebb szerzeményeknek a hallgatóban keltett pozitív benyomásait. Most azonban ebben a versenyszámban is képes volt barátunk maradandót alkotni; az "Ankhaia" keleties kezdés után úgy fordul át Tony Martinos Black Sabbath-i epikába – igaz, egy kis lopkovárival –, hogy attól minden "szombatista" gyönyörbe verheti magát, ebben pedig a hangulatba tökéletesen beépített orientális motívumok sem lehetnek akadályozó tényezők.

Hasonlóan nagy lélegzetvétellel startol el a "Crying In Pain" is, ahogy Gioeli lassan nekikezd dalnak, attól "Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, és Pell, rossz szokásától eltérően, most érzi is a tempót, mikor kell a kötelező szólóba belekezdeni. A könnyesre vett pillanatok után a "Right On Track" ismételten modernebbre vett  hangzása az előző szerzemény hangulati varázslásától elegáns gellert kapva üti fel a szinkópát a fejekben, kár, hogy a lemez záró tétele az "Ankhaia" hangulatát próbálja reprodukálni, de csak a szokványos Axel-féle unalom sül ki belőle.

Ha nem lenne a befejezés, még azt is meg merném kockáztatni, hogy a "Risen Symbol" ott van minden idők három legjobb Pell albuma között – de tudjátok mit, bátraké a szerencse, így mégis kockáztatok. Lehet fogadni!

Garael