Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.axel-rudi-pell.de

Axel Rudi Pell határozottan fejlődik, ami 64 évesen igen ritka az élet bármely szegmensében, kivéve talán a magyar egészségügy visszásságaiban történő tájékozottságot – egy más szempontból nézve pedig felkiálthatunk: épp itt volt az ideje! –, de ne legyünk rosszmájúak, és hogy Túrisas kolléga se kapjon rögtön a fejéhez, szakmai dilettantizmusomat emlegetve, gyorsan hozzáteszem: a dalírás területén. Mondjuk azt soha nem vitatta senki, hogy német barátunknak tehetsége van a Rainbow irányvonalán mozgó zenei világ kifejtéséhez, amiben ráadásul kiváló énekesek segítették, de azért valljuk be őszintén, hogy a 2000-től a 2018-ig tartó időszak albumai nem tudtak semmi olyan újdonsággal szolgálni, ami a Jeff Scott Sotoval készült lemezeken ne lett volna többször is "ellőve", és a kiadott dalok úgy folytak egymásba, mint a politikusok ígéretei a választási harcokban.

Ezután azonban történt valami – igen, én kezdtem el barátunk munkásságáról kritikákat írni –, de talán nem ez az egyetlen ok: a "Sign Of The Times"-on már megjelentek azok a modernizálási (!) törekvések, melyek miatt kénytelen voltam dicsérőn nyilatkozni hősünkről: ki gondolta volna, hogy egy Pell riff felállítja a hallgató hátán a szőrt, és nem a felháborodástól, hanem a Black Sabbath-i hangulat tökéletes megidézésétől, vagy olyan staccato ütemben elővezetett gitárfutamtól, amit akár a "Youthanasia" korabeli Megadeth (bocs, Mustaine) is írhatott volna.

És akkor itt van az új opusz, aminek felesleges introját követően úgy böffen meg Pell gitárja, hogy rögtön ellenőriznem kellett, jó lemezt hallgatok-e: a "Forever Song" mélyre hangolt gitárhangzása powerbe veri a hagyományos heavy metalt, ugyanakkor gálánsan meghagyja Gioeli hard rockban gyökeredző dallamainak a helyet, akként integrálva a két stílus erényét, ahogy az antefaminnal bedorgozott német Wehrmacht tette azt előrenyomulása során a gyorsaság és a mindent elsöprő erő tekintetében. (Még szerencse, hogy a szovjeteknek volt egy még erősebb "szerük", a vodka!)

Azon persze lehet vitatkozni, hogy mennyire volt szükséges a Led Zeppelin örökbecsű "Immigrant Song"-ját powerbe oltani, de nekem tetszik a próbálkozás, sőt, még a jellegzetes hullámzású gitárszóló is, amit Pell az eredetitől eltérően – amiben ugye inkább Plant hangja a főszereplő – a dallamok közé biggyesztett.

Soha nem tagadtam, hogy Axel epikus dalait nem igazán kedvelem. Tudom, hogy hősünk minden albumán többször is megpróbálta a "Stargazer" iskolapéldáját reprodukálni, de csak ritkán sikerült a Dio-Blackmore kettős tökéletes, fémbe vert perceinek színvonalát még megközelíteni is: általában úgy fulladtak unalomba ezek a dalok, hogy sikeresen negálják az egyébként jól sikerült rövidebb szerzeményeknek a hallgatóban keltett pozitív benyomásait. Most azonban ebben a versenyszámban is képes volt barátunk maradandót alkotni; az "Ankhaia" keleties kezdés után úgy fordul át Tony Martinos Black Sabbath-i epikába – igaz, egy kis lopkovárival –, hogy attól minden "szombatista" gyönyörbe verheti magát, ebben pedig a hangulatba tökéletesen beépített orientális motívumok sem lehetnek akadályozó tényezők.

Hasonlóan nagy lélegzetvétellel startol el a "Crying In Pain" is, ahogy Gioeli lassan nekikezd dalnak, attól "Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, és Pell, rossz szokásától eltérően, most érzi is a tempót, mikor kell a kötelező szólóba belekezdeni. A könnyesre vett pillanatok után a "Right On Track" ismételten modernebbre vett  hangzása az előző szerzemény hangulati varázslásától elegáns gellert kapva üti fel a szinkópát a fejekben, kár, hogy a lemez záró tétele az "Ankhaia" hangulatát próbálja reprodukálni, de csak a szokványos Axel-féle unalom sül ki belőle.

Ha nem lenne a befejezés, még azt is meg merném kockáztatni, hogy a "Risen Symbol" ott van minden idők három legjobb Pell albuma között – de tudjátok mit, bátraké a szerencse, így mégis kockáztatok. Lehet fogadni!

Garael

Sebastian Bach: Child Within The Man (2024)

Fogalmam sincsen, miért hiszik azt a művész urak feszt, hogy szólóban modernek kell legyenek (lásd még Ozzy vagy Mick Mars, de a sor napestig folytatható). Hiszen a napnál is világosabb, hogy a közönség a korábbi zenekaraik csúcskorszakát akarják újra élni, Bach esetén ez az első két Skid Row albumot jelenti. Kezdetben van is egy olyan benyomásunk, hogy végre megkapjuk, amire vágytunk, leszámítva a hangzást, mert az inkább a "Subhuman Race" zajongására hasonlít. Aztán, ahogy haladunk előre a játékidővel, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy itt inkább a "Slave…" és a "Subhuman…" egyvelege vár ránk, és ezzel párhuzamosan én egyre frusztráltabb leszek.

Igen, mert nem csak a '90-es évek második felében divatos sound baxtatja a fülemet, de a folyamatos acsarkodás is fárasztóvá válik egy idő után. Lennének itt az érzelmi skálán a dühön kívül még bejárható területek. Arról nem is beszélve, hogy SeBa magának is jobbat tenne, ha nem erőltetné állandóan a rekesztést. Pedig a számok nem rosszak, hagyományosabb felfogásban és hangzással rögzítve ezeket tetszene a produkció. OK, ha elfogadjuk, hogy Bach nem a morgolódó vén hülyéknek készít lemezt (csak azt tudnám kinek, a mai fiatalok szerintem kakilnak a metalra), akkor tulajdonképpen ez egy egész jó cucc. Legalábbis nem rombolja tovább a tékozló fiú amúgy is megtépázott hírnevét, már ez is valami. A borítót pedig felejtsük el gyorsan…

King Zebra: Between The Shadows (2024)

Dicsértem korábban a Gotthard és a Shakra nyomában loholó fiatal csapatot - már ami a származásukat illeti loholásügyileg. Zeneileg ugyanis mások valamelyest, nekem most éppen a skandináv vonal, azon belül is a korábbi Reckless Love ugrik be róluk, persze amikor még jók voltak, ugyebár. De az nagyon. Közös, nem titkolt szándék mindkettőjüknél a szeplőtlen, idealista, kicsit naiv '80-as évek felidézése, újra megélése – valami ilyesmit szeretnének ők is, és a rajongóik egyaránt.

Ezt valószínűleg kicsiben, helyi klubokban meg is teszik minden hétvégén, abban viszont már nem vagyok biztos, hogy nemzetközi produkcióvá tudnak válni valaha is. Ennek több gátja van: egyrészt nem olyan a zenei klíma, hogy ilyesmivel nagyot lehetne dobbantani manapság, másrészt – hiába írtak kifejezetten jó számokat – az énekesük hangja egy kicsit egysíkú és egyediséget nélkülöző. Harmadrészt még csak jól sem szól ez az anyag. Ezektől függetlenül ajánlom azoknak, akik szerették anno a Reckless Love-ot, és tele van a hócipőjük a svédek jelenlegi bénázásával.

Mind’s Mirrors: Forever Is Not Nearly Long Enough (2024)

Elképesztő vendégmuzsikosokkal vette körül magát Szabó Dániel és Purnhauser Pál, kezdve avval, hogy megnyerték Allan Tecchiot (Hades, Watchtower, Seven Witches stb.) énekesnek, aki nemcsak feldalolta a lemezt, de részt vett annak megírásában is; folytatva azzal, hogy Michael Romero és Steve Smyth is szólózik egyet-egyet itt. Manapság, az internet világában, úgy látszik ez kellő kitartással megugorható. A stílus hamisítatlan progresszív metal, a hőskorból, amikor ez a fajta zene még nagyon ment: első Fates Warning, korai Queensryche, Steel Prophet, Crimson Glory vagy éppen a Watchtower. De mondjuk a Sanctuary-vel vagy a Control Denieddal sem járunk messze az igazságtól.

A fentiekkel összhangban a színvonal is simán nemzetközi, a stílusban elvárt szintű ének- és gitártémákkal. Ha ez az album 40 évvel ezelőtt jelenik meg, most egy klasszikusról beszélünk. Kevertek bele itt-ott némi hörgést is, de ettől még a lényeg változatlan maradt. Manapság egy maroknyi elvetemültnél (akik viszont alighanem jól elvannak a korábban felsorolt bandák lemezeivel) ez így többeket nem hiszem, hogy érdekelni fog, pedig ezek a nóták megérdemelnének némi extra figyelmet. Akárhogy is, hazai viszonylatban ez még így is egy rockzenei mérföldkő, tessék belehallgatni!

Kotta

Kiadó:
Mascot

Honlap:
facebook.com/bccommunion

Hát ezt nem tesszük ki az ablakba! Ahhoz képest, hogy a Black Country Communion minden egyes zenésze már önmagában legenda, mi eddig elég mostohán bántunk velük ezen az oldalon. Egyetlen albumukról sem írtunk recenziót, mindössze a "Live Over Europe" DVD-jüket dicsérte agyon Túrisas kolléga a rá jellemző humorral. Szinte félve ismerem el, hogy a BCC nálam brutálisan megkésett szerelem. Ha jól emlékszem, jómagam is csak tavaly vagy tavalyelőtt szereztem be a kiadványaikat utólag. Ez, kérem szépen, nettó hülyeség... És el is mondom, miért.

Azért határolja ez a mulasztás az ostobaság határát, mert: (1) Glenn Hughes zseniális hangszeres és még jobb énekes, aki 73 évesen is bomba formában van (amit nagyon kevés hasonló korú pályatársa mondhat el magáról). (2) Joe Bonamassa szívós munkával bebizonyította, hogy a magának való sarki gyógyszerészre emlékeztető fazonja ellenére brutálisan jó gitáros és szinte kifogyhatatlan ihletű dalszerző. (3) Jason Bonham méltóképpen őrzi legendás édesapja örökségét, sőt ma már saját jogán is simán befér egy ilyen kaliberű szupercsapatba. (4) Derek Sherinian meg nyilván nem lehet hurkaujjú szemfényvesztő, ha a Dream Theater vagy épp Alice Cooper elég jónak gondolta a csatlakozáshoz. Ilyen zenészanyagból vajon születhet rossz vagy akár érdektelenül közepes muzsika? Aligha, maximum a csillagok katasztrofálisan szerencsétlen állása mellett, ami itt nyilvánvalóan nem érvényes. (Megjegyzem: a hasonlóképpen Hughes és Bonham nevéhez köthető California Breed viszont nem jött be igazán.)

Az "V" című (a sorban értelemszerűen 5.) albumot az együttes jóval korábbra ígérte, de a pandémia és a tagok ilyen-olyan, más irányú kötelezettségei a megjelenést rendre elhalasztották. A koncepció nyilván nem változott: jellegzetes brit hagyományokkal rendelkező blues alapú rock zenét tolnak erős (és abszolúte érthető, logikailag könnyen levezethető) Led Zeppelin, Trapeze és Deep Purple áthallásokkal. Ezt teszi kicsit kevésbé direktté Bonamassa kivételes dalszerzői képessége és az klasszikus blues iránti megkérdőjelezhetetlen elköteleződése.

Bevallom férfiasan, nekem pont azok a számok jönnek be leginkább, ahol a nagy elődök hatásai határozottan és minden szégyenérzet nélkül előtérbe kerülnek (Pl. Stay Free, Love And Faith, The Open Road). Tőlük nem az eredetiséget várom, hanem azt a hamisítatlan "70-es évek" fílinget, amelynek megidézésére minden joguk és adottságuk megvan. A producerként és hangmérnökként régóta velük dolgozó Kevin Shirley ehhez tökéletesen pászentos soundot kevert. A kb. 50 perces "V" a bikaerős BCC diszkográfiába - hogy ezt a zavaros anglicizmust használjam - varratlanul (seamlessly) illeszkedik. Vajon mennyi muzsika van még Glenn Hughesban? Elképesztő a fazon!

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlap:
facebook.com/sunburstofficial

Jó hírem van azoknak, akik hiányolják a Loomis-féle Nevermore-t és a Khan-féle Kamelotot. A görög Sunburst ugyanis elkészítette nekik a tökéletes lemezt. A Nevermore öröksége a Loomis-mániás Gus Drax gitáros miatt merülhet föl, a Kamelottal való hasonlóság pedig Vasilis Georgiou énekes operatikusan férfias orgánuma okán à la Roy Khan. Nagyjából ugyanezt írtam le 2016-ban, amikor a bemutatkozó album (Fragments Of Creation) megjelent, de azóta szinte minden reményt föladtam: azt hittem, a történet itt megrekedt, a tehetséges görögök pedig a földbe álltak, mint a gerely.

Mondjuk, igazából nem is normális dolog, hogy egy ígéretes debütáció folytatására nyolc évet kelljen várni! A csapatot tehát nem érheti az a vád, hogy elsiették az újrázást, szépen megültek az anyagon évekig. Az anyag producere és háttérbillentyűse most is Bob Katsionis (ex-Firewind), ennek megfelelően szól is a cucc, mint az atom. A lemezen hallható muzsika műfajilag leginkább a "prog power" címkével látható el, és bár görögök, hangzásra leginkább olyan, mintha skandinávok lennének úgy kb. 20 évvel ezelőttről. Magyarul: nem modern a stílus, de teljesen naprakészen szól.

A "prog power" minősítés csak jobb híján, megközelítőleg illik rájuk, hiszen viszonylag egyszerű, minden különösebb agyasságot és váratlan csavart nélkülőző power metált játszanak, bár az tény, hogy a billentyűkíséret, a változatos riffelés és az übertechnikás gitárszólók miatt némi progos beütést érzünk ki belőle, kb. olyan finoman, mint anno az azóta sajnos fölszívódott Red Circuitben. Hogy az alig 50 perces lemezen nyolc szám kapott helyet, azt mutatja, hogy a számok nincsenek sem elnyújtva, sem túlbonyolítva.

Tekintve, hogy valamiért csak nyolc év múltán sikerült eljutniuk a második kiadványukig, már nem nagyon emlékeztem az első lemezre. Ezért azt is elő kellett vennem, csak hogy valami viszonyítási alapom legyen. A "Manifesto" úgy keményebb, dögösebb album az elsőnél, hogy közben dallamosabbnak, fülbemászóbbnak is érzem. Nyilván a hangzás is modernebb, de a lényeg mégiscsak az, hogy itt jobbak a dalok... Olyannyira jók, hogy még azt sem zárom ki, hogy az év végéig bérelt helyet szerez magának a legjobbak között.

Tartuffe

Kiadó:
GlassVille Records

Honlapok:
www.hfmcband.com
hfmc.bandcamp.com
facebook.com/hfmcband

Csak utólag rákeresve (és rá nem találva) derült ki, hogy a legutóbbi, 2021-es HFMC lemezről (We Are The Truth) nem is írtam kritikát. Hát hogy? Milyen csúfságok történnek itt, ezen az oldalon? Végül úgy döntöttem, nem fogom utólag sem megírni (az egyik ok: nem lett igazán kiemelkedő), inkább úgy billentem vissza helyére a világ kizökkent rendjét, hogy a Hasse Fröberg zenei debütációjának 40. évfordulójára kiadott új albumról számolok be az olvasóknak. Már ha lesz olyan, akit érdekel...

A skandináv prog rock szerencsére népes közösség, akik évtizedek óta szállítják nekünk - néha olyan érzésem van, mintha személyesen nekem - a jobbnál-jobb lemezeket. Szinte hihetetlen, hogy a The Flower Kingsben is régóta aktív énekes, Hasse Fröberg zenei társasága immár hatodik lemezével lep meg minket. Talán nem ők a legnépszerűbbek, legnevesebbek a stílusban, de megbízható, magas színvonalon muzsikálnak, ezért mindig élményszámba megy egy új HFMC album meghallgatása, kiértékelése.

Szóval a HFMC nem kap annyi reflektorfényt, mint pl. a The Flower Kings, a Kaipa vagy a manapság sajnos "rejtőzködő" üzemmódra váltó Karmakanic. Nem tudom, hogy ennek mi az oka; a dalok jók, a muzsikusok - enyhén szólva - fölkészültek, a hangzás is rendben van. Szerencsére azért ezek a lemezek is utat találnak az olyan elkötelezett rajongókhoz, mint amilyen én is vagyok.

Az "Eternal Snapshots" a műfajra jellemzően ún. "concept album", amely szövegszerűen olyan kérdésekkel foglalkozik, mint például, hogy miként válunk azzá, akik vagyunk. Vajon minden előre meg van határozva? Milyen szerepet játszik a sors az életünkben? Az összefüggő tematika ugyanakkor nincs különösebb hatással a muzsikára, a lemez lényegében önmagukban is magálló tételekből áll, és visszatérő zenei motívumok sem fűzik szorosabbra a köztük lévő kapcsolatot.

Fröberg száraz, reszelős hangja valószínűleg nem tetszik mindenkinek, ahogy mondani szokták: szerzett vagy tanult ízlés (acquired taste) kérdése. Én már megszoktam. Ennél jobban zavarnak Kjell Haraldsson billentyűs hangszínei - szinte fölszabadulásként élem meg, amikor végre beköszön a jól ismert (és rajongva szeretett) Hammond (pl. Blind Dog). Szerencsére Anton Lindsjö gitárjátéka mindig élményszámba megy. Persze az is lehetséges, hogy a keverésnél van az a bizonyos kutya elásva...

Nem mondanám, hogy az "Eternal Snapshots" hibátlan lemez lett, még azt sem, hogy ez a legjobb HFMC album. Úgy érzem, hogy egy erős kezdés után a végére kicsit megül az anyag. Az első fele azonban, amely érzésem szerint - kivéve persze az éneket - jelentős Yes hatásokat mutatt, bárkinek becsületére válna. Szinte félve, majdnem suttogva mondom ki: nekem így is sokkal jobban tetszik, mint az "anyabanda", a The Flower Kings bármelyik kiadványa...

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.rhapsodyoffire.com

Érdekes dolgokat produkál az emberi psziché: az érzelmek úgy tudnak uralkodni az értelem felett – amit a politikusok, szektavezetők, ideológiai guruk remekül ki is használtak és használnak –, hogy kialakítsák az úgynevezett kognitív disszonancia érzését (tudom, most áll fel Túrisas kolléga haja az "esszéírástól"). Ez a szociálpszichológiai jelenség akkor lép fel, ha a viselkedésünk nincs összhangban azzal, ahogyan egy adott dologról vagy helyzetről vélekedünk, illetve kizárjuk azokat a dolgokat a tudatunkból, amik nem illeszkednek az általunk – érzelmileg – felépített rendszerbe.

Mit is akarok ezzel mondani? Nem, nem a tudóst játszom: az internet korában elég egy vagy két kattintás ahhoz, hogy egy, a témával foglalkozó teljes egyetemi tanszék tudományos produktumát képesek legyünk abszolválni, inkább arra akarok rámutatni, miért is csinálok magamból komplett idiótát, mikor úgy ülök neki egy új Rhapsody Of Fire albumnak, hogy annak biztosan jónak kell lennie. Ilyenkor aztán kizárom az agyamból az elmúlt hét év "Rhapsody" – nekem már csak ezen a néven maradnak meg –  lemeztermését, és újból 1997-ben találom magam, 26 évesen, rácsodálkozva egy, a korábban soha nem hallott hangzású ismeretlen csapat "Legendary Tales" című albumára, hogy aztán majd húsz éven keresztül kapjam tőlük a csodásabbnál csodásabb pillanatokat (mások szerint a giccsbajnokság legtufább góljait, bár a zenei foci úri közönségének véleménye olyan, mint mostanában az időjárás, vagyis változékony).

Hiába tudom, hogy a zenekar kreatív részét Luca Turilli, ez a nyakáig felhúzott gitárral arpeggiókat varázsoló zenész – aki egy időben elhitette magával, hogy jobb billentyűs! – és Fabio Lione, az "operai" tenorban zokogni képes, megosztó énekes (akinek technikai képzettségét botorság vitatni, stílusát annál inkább) jelenti, képes vagyok a tényeket kizárva reménykedni, majd a valóság pofonjától kijózanodva észhez térni, búbánatos érzésekkel a lelkemben - pedig az a doom műfajnál jelent eredményes kiváltott hatást. Mert mit is írhatnék az új opuszról, aminek kínnal-keservvel futottam neki újra és újra, bőven több esélyt adva az elmúlt pár évben megjelent, általam recenzált albumokra szánt időnél, hogy aztán visszapattanva a tökéletes érdektelenség faláról hagyjam a francba az egészet.

A "Challenge The Wind" ugyanis a Rhapsody történelem talán legszürkébb, legsemmitmondóbb alkotása, mit alkotása, torzszülötte, amiben a kreativitás teljes hiánya mellett a sematikusság és az unalom játssza a főszerepet, bár ebben a stílusban a bevett sémák általában azért működnek, vagy inkább a rajongók megengedőbbek az újrahasznosított ötletek esetében, már ha azok eredetileg élvezhetőek voltak. Az egyetlen "őstag", Alex Staropoli, aki a fénykorban képes volt olyan, a progresszívba hajló billentyűmágiára, mint amit a csapat általam csúcsalkotásának tartott "Queen of the Dark Horizons"-ban, vagy a majd húszperces "Gargoyles, Angels of Darkness"-ben mutatott, most annyira szürke és jellegtelen témákkal próbálja felidézni a múltat, hogy nem hiszek a fülemnek. Igen, a fiúk elértek, bocsánat, lesüllyedtek arra a szintre, mikor már meg sem kísérelnek valami újjal előrukkolni, de még arra sem, hogy sikeresen újrahasznosítsák a valamikori élvezetesre formált ötleteket. Ezáltal a lemezen nincs egyetlen olyan apró momentum sem, amit ötszöri meghallgatás után fel tudnék idézni, és ez nem a rafinált dalszerkezetek miatt van, hanem a teljes érdektelenségtől, attól a tudatállapottól, amiben már a zenészek maguk sem hiszik el, hogy legalább valami átlagossal képesek előrukkolni.

Nem tudom, hogy Olaszországon kívül mekkora rajongótáborral bír a "Lucátlanosított" Rhapsody Of Fire, bár az azért jelent valamit, hogy még saját kiadójuk promóciós tevékenysége sem ütötte meg azt a szintet, amivel legalább a lemez kiadásának hírét elvitték volna a megmaradt fanoknak: én is úgy ütköztem bele az albumba, tiszta véletlenül, hogy aztán jelen kritika elején felmondott leckének megfelelő folyamaton átesve, ismét bolondot csináljak magamból. Persze hiába is tenném le a "nagyesküt", hogy soha többé Rhapsody, úgyis tudom, ha új lemezük jelenik meg, az érzelmek felül fogják írni a rációt – csak aztán legyen elég papírzsebkendő a csalódottság könnyeit felitatni.

Garael

Kiadó:
Phantom Recordings

Honlapok:
www.darwin.is
facebook.com/DarWinOoS

Bár az izlandi illetőségű DarWin - mint névadó gitáros - kilétét továbbra is homály fedi, azt már tudjuk, hogy ez a projekt nem egyszeri föllángolás volt, hanem stabil kollaboráció, melynek sziklaszilárd alapját - DarWin mellett - Matt Bisonette és Simon Phillips képezik. Bisonette itt kivételesen nem bőgősként, hanem énekesként szerepel, Phillips pedig a dobolás mellett társproducere is az albumnak, amelyre a számokat így hárman, közösen szerezték.

Az előző lemezen (A Frozen War, 2020) szereplő Billy Sheehen és Guthrie Govan helyett, most két semmivel sem kevésbé híres és tehetséges muzsikus szegődött melléjük; a korábban már epizódszerepet vállaló Greg Howe gitározik és a csodálatos Mohini Dey bőgőzik. Rajtuk kívül más zenészek is közreműködtek még, de valljuk be őszintén, az eddig fölsorolt nevek éppen elegendők ahhoz, hogy az igényes és tájékozott rocker érdeklődését fölkeltsék.

A DarWin teljesen sajátos jelenség a prog rock/metál műfajban, mert fölfogásban, stílusban, hangzásban markánsan eltérnek a zsáner kánonjától. Erre most Phillips jellegzetes ütősmunkája mellett vastagon ráerősít Greg Howe varázslatos, semmi és senki mással össze nem téveszthető gitárjátéka. Nekem sajnos Bisonette éneke nem elég karakteres és a sound is furcsán mély-erős (bass-heavy), olyannyira, hogy a cájgon le kell tekernem a mélyeket (ennek általában pont az ellenkezőjét szoktam cselekedni), mindazonáltal a muzsika annyira ötletes és egyedi, hogy nem tudom őket nem szeretni.

A 47 perces album érdekes dalcsokrot kínál, a hol metálba (pl. Inside This Zoo), hol jazzbe (pl. The Sun) hajló prog rock mellett most akad szinte Toto-hangulatú pop rock nóta is (Seasons Of A Life) - persze brutál gitárszólókkal. Félve ismerem el, hogy nekik - legalábbis itt, ezen a lemezen - jobban állnak a lazább, könnyedebb tételek. A szigorkodással olykor elveszik náluk a dallamosság is, ami sokkal szebben domborít a populárisabb tételekben (pl. What Do We Know) - utóbbiak közül magasan kiemelkedik ügyeletes kedvencem, az "Imitation Suede".

Nem való ez a kezdőknek, avatatlanoknak, slágerhajhászoknak és műfajsovinisztáknak. Kell hozzá némi előképzettség, nyitottság és elszántság, de megéri és meghálálja a belefektetett energiákat...

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Tom S. Englundék nem lassítanak, elképesztő munkatempót diktálnak ma is, pedig a zenekar története messzire (30+ év) nyúlik vissza, és szakmai életpályájukban bizony akadnak kanyarok, pangások rendesen. Az utóbbi kb. 10 évben új ihlet és életerő szállta meg őket, hallatszik a muzsikájukon, hogy az oszlopos tagok mostanában megint jól kijönnek egymással zeneileg, emberileg egyaránt. Ez már messze nem a hőskorszak, de azért stabil minőségben szállítják a kiforrott, rájuk tipikusan jellemző stílusban fogant lemezeket. A legutóbbi albummal kapcsolatban megjegyeztem, hogy egy kicsit talán túl gyakran is.

Ezúttal két évet pihentek rá az új albumra, és azt kell mondjam, ez alapvetően jót is tett nekik. Englund nemrég azt nyilatkozta, hogy ők nem akarnak egyforma lemezeket készíteni, hanem minden egyes kiadványukra próbálnak valami mást, valami újat kitalálni. Nos, ez véleményem szerint csak a szokásos promóciós szöveg. Az Evergrey egyébként is egy meglehetősen "egynemű" zenekar, de az utóbbi néhány lemez különösen egységes összképet mutatott; most is maximum leheletfinom igazításokról lehet beszélni. Pl. arról, hogy most mintha újra kicsit dallamosabbak, valamivel szellősebbek lennének (az előző albumhoz képest biztosan).

Úgy gondolom, hogy az "újkori" Evergrey etalonértékű produktuma továbbra is a 2019-es "The Atlantic", ezt azóta sem sikerült túlszárnyalni. Én úgy érzem, hogy a "Theories Of Emptiness" igazából ehhez akart visszanyúlni, s ez mindenképpen jó irány. A lemez első fele gyakorlatilag hibátlan is, de azután a némileg laposkás középrészben (Ghost of My Hero - ó, milyen unalmas ez a "líra"! -, We Are The North, The Night Within) megtörik a lendület, amit a Jonas Renkse (Katatonia) hörgésével dekorált "Cold Dreams" helyretesz ugyan, de a kezdeti svung már nem tér vissza. A 2 perces, dalként értelmezhetetlen címadót - főleg így, a lemez legvégén - sem igazán tudom hova tenni.

Én ezt a helyenkénti megbicsaklások ellenére a svéd Örökszürkék jobban sikerült lemezei közé sorolom, jobbnak gondolom a közvetlen elődjénél. Ha igaz, Mikulásra lesz budapesti koncert, sajnos az ezer sebből vérző, méltán rossz hírű Barba Negrában. Az év végi toplista összeállításáig még hátravan sok-sok hallgatás, más, hasonló súlyú, jelentőségű megjelenéssel való összehasonlítás.

Tartuffe

Mega Colossus: Showdown (2024)

Régóta tervezgetem már, hogy írok pár sort erről a lemezről, mert jó kis muzsikát tartalmaz. "Az ikergitáros melódiák sas-rikoltásként szelik át a teret, elkap a metal nyers ereje és vigyorogva öntöd a fejedre a sört." Vagy valami ilyesmi. Írja magáról az amerikai csapat a bandcamp oldalán, és azt kell mondjam, ezúttal nem torz az önkép. Valahogy így jellemezném őket magam is. Tradicionális heavy metal, amely a páros gitárdallamok mellett nagy dózisban adagolja az életvidám, pozitív attitűdöt is. Indokolatlan jókedv árad belőle, tényleg nehéz nem füli érő szájjal hallgatni.

Full underground persze, olyannyira, hogy ugyanaz a hangzás, felfogás süt belőle, mint a legutóbb bemutatott High Spiritsből. Hozzáteszem, jobban szól, mint a legtöbb Metallica album, szóval nem minden a pénzen múlik manapság. A zenei kompetenciával sincsen baj, nagy magabiztossággal vezetik elő a fogós dalaikat. Oké, nem mindegyik nóta 100%-os, de pl. a "Wicked Road" bármelyik élvonalbeli banda életművében közönségkedvenc lenne. Még a "Fallout" sorozat világára hajazó borító is tetszik, ez is simán üti bármelyik Metallica albumét. Ha jót akarsz magadnak, adsz egy esélyt nekik!

Riot V: Mean Streets (2024)

Annyiban hasonlatos a Riot a Tygers Of Pan Tanghez, hogy ők sem csak egyetlen stílusban érzik otthon magukat, pályafutásuk alatt voltak hard rock, speed/heavy és power metal korszakaik, számaik egyaránt. Talán ez is oka, hogy a következetesen jó minőségű zene ellenére, amit stílustól függetlenül szállítanak mindig, mégis és szintén beleragadtak a másod-harmad vonalba. A rockerek, úgy tűnik, jobban szeretik a konzisztenciát.

Jelen dolgozat amolyan pályaösszegző is lehetne, mert valamennyit villantnak mindenből. Az egységesen erős diszkográfiából talán kicsit még fölfelé is emelkedik ki – a számokat jól eltalálták, zenészi kvalitásokkal sosem volt gond náluk, a hangzással sincsen baj. Még a borító is korrektnek számít manapság, és valószínűleg nem véletlenül meglehetősen múltidéző az is. Belekötni nem tudok, aki szereti őket, nem fog csalódni most sem.

Babylon A.D.: Rome Wasn't Built In A Day (2024)

A '89-es bemutatkozóról a "Bang Go The Bells" ott van a kedvenceim listáján, a teljes lemez se rossz, de valahogy mégis megragadtak nálam ebben az egyslágeres státuszban. Ők is egyike azoknak a későn érkező hajmetál bandáknak, akiket a trutyi lemosott a színtérről; akikben volt ugyan potenciál, de az ígéret sosem tudott materializálódni, rajtuk kívül álló okok miatt. Mocorognak időnként, nyilván tét nélkül, maguknak zenélgetnek, esetleg egy-két fesztivál meghívás bejátszik… – gondolom én. Ha jól rémlik, az előző albumot még a Frontiers hozta ki, de annyira underground ez ma már, hogy azzal még az olaszok se tudtak – úgy látszik – mit kezdeni, mert itt nem ők a kiadó.

És hát kis pénz, kis foci, ugyebár! A lemez botrányosan szól, régebben ez maximum demo minőségnek ment el. Márpedig a stadion rock nem annyira játszik garázs hangzással, az akkor igazán élvezetes, ha megdörren. Kár érte, mert írtak néhány igen kellemes számot ide, amelyek profibb produkciót érdemelnének. Egyetlen megoldás van: ha megideologizálod a szart (ebben úgyis jók vagyunk). Mondhatjuk például azt, hogy ez egy ilyen vissza a gyökerekhez, autentikus, tökös rákenroll lemez, amikor még a dekadens nyugati zeneipar nem kurvította el a hangzást és a zenekarokat. Na, így már mindjárt oké!

Kotta

Honlapok:
www.barockproject.net
www.lucazabbini.com
facebook.com/barockproject

Mikor leültem a gép elé, hogy megírjam ezt a recenziót, azonnal a Monty Python szürreálisan zseniális jelenete jutott eszembe a Hülye Járások Minsztériumáról. Ha lenne Hülye Együttesnevek Minisztériuma, az északolasz (modenai) Barock Project bizonnyal minimum államtitkári beosztásig jutna ezzel a névválasztással. De tényleg, kinek nem veszi el a kedvét egy ilyen jellegtelen név, aminek ráadásul vajmi kevés köze van ahhoz a stílushoz, amit a banda ténylegesen képvisel? S hogy pontosan mi is ez a stílus? Hát itt vagyok én nagy bajban, mert a BP teljes mértékben kategorizálhatatlan.

Egyébként – nyilván nem függetlenül a szerencsétlen névválasztástól – évek óta kerülgetem őket. Mindig is éreztem, hogy amit hallok, elképesztően zenei, ugyanakkor elriasztott az ezerarcúság és a billentyűk nyomasztó dominanciája a gitárok által meghatározott "kánoni" rock hangzás kárára. Megalakulásuk, azaz 2004 óta már féltucat lemezük jelent meg, de az első olyan, amit minden előzetes kételyem ellenére végig élveztem, az a 2019-es "Seven Seas" volt. Gondolkoztam is azon, hogy utólag megírom a kritikát, de azután meghallottam, hogy az idén megjelenik az új album, így inkább ezt az alkalmat használom föl arra, hogy bemutassam őket az olvasóknak, kollégáknak.

Visszatérve a stílusra, alighanem a progresszív rock címke ragasztható rájuk leginkább, de ez durva általánosítás. A billentyűközpontú muzsika eredeti ötletgazdája, fő motorja és elsődleges zeneszerzője Luca Zabinni, aki Electric Light Orchestra és Emerson, Lake & Palmer lemezeken nőtt föl, miközben a zeneiskolá(k)ban elsősorban klasszikus és jazz zenei hatások érték. Lényegében ő határozza meg az együttes arculatát, amibe simán beletartozik a névadó (bár félrevezető) barokk zene, a klasszikusok, a népzene, pop, a rock és a jazz. Zabbini mindemellett meg van áldva nem elhanyagolható filmzenés hajlamokkal is – szólóban volt is ilyen próbálkozása. Mindez egy egészen sajátos egyveleget alkot a BP lemezein, amit én néha picit unalmasnak, néha viszont (és szerencsére ez a gyakoribb) kifejezetten izgalmasnak érzek.

A billentyűzés mellett alkalomadtán éneklő és gitározó Zabinni mellé az előző albummal került Alex Mari, akinek csatlakozása szerintem jó irányba mozdította el a folyamatokat. Michael Sadlerre hasonlító orgánuma miatt egyre többször ugrik be nálam a Saga párhuzam. Marco Mazzuoccolo gitáros sem régóta muzsikál velük, sajnos ő kevésbé meghatározó eleme a BP-nek, pedig valamivel több gitár riff és szóló határozottan javítana az összképen.

A 70 perces lemez tematikusan egy időutazó élményei köré van fölépítve, a dalok megírásához a covidos/karanténos időben fogtak hozzá. Sokat mókoltak azzal, hogy a megfelelő hangzást megteremtsék; a sounddal nincs is probléma, pedig a lemez saját (kiadófüggetlen) kiadásban jelent meg. A nagyzenekari megszólalástól kezdve a szintipopig, az ELO és Saga-féle progresszív rocktól a filmzenés hangulatteremtésig mindent (is) találunk az albumon.

Nekem némileg frusztráló a stiláris fókusz hiánya, főleg amikor szembejön velem egy zseniális téma, ami nincs rendesen kibontva, mert fél perc múlva már másfelé kalandoznak. Mindeközben az ember végig tudatában van annak, hogy nagyszerű muzsikusokat hall, akiknek a kisujjában van az elmúlt néhány száz év teljes zeneirodalma. Van egy olyan érzésem, hogy ez élőben, egy koncertteremben sokkal jobban működik, mint fölvételről az otthoni kényelemben. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy aki – mint Zabinni maga – ELO lemezeken nőtt föl és Kieth Emersont tartja a rocktörténelem legjobb billentyűsének, mindenképpen jól teszi, ha ad egy esélyt a zenekarnak.

Tartuffe