Megoszlanak a vélemények arról, hogy létezik-e egyáltalán olyan, hogy német humor. Jómagam, néhány Edguy koncert után, hajlok arra, hogy vannak köztük is vicces figurák. S hogy jön ez ide? Alább kifejtem.

A német Tyrant bemutatkozó albumán az egyik számra egy női orgazmus lett rákeverve. Éppen úgy, hogy ha jól megdörrented a cuccot (márpedig megdörrentettük), akkor a kamaszfiúk szobájából igen élethűen szűrődnek ki azok a hangok, amiket egy szülő sosem akar hallani. Másnap aztán édesanyád zavartan néz félre a reggelinél, fater pedig mintha büszkén feszítene. Kérdezni nem mernek. Német humor…

Na, de nem ezért szeretjük őket, hanem az arcba mászó, direkt, egyenes teuton metaljukért. Tíz darab kvázi himnusz sorakozik fel frontális támadásra a korongon, pöpec riffekkel és olyan verzékkel, amiket öt sör után is könnyedén beleüvölthetsz a rockkocsma káoszába. Sőt, éppen akkor. A szövegek ennek megfelelően nem nyúlnak túl egy fiatalember életkori sajátosságként elkönyvelhető fókuszán: "Wanna Make Love", "Making Noise And Drinking Beer", "We Stay Free" – néhány a dalcímek közül.

'84 és '88 között négy nagylemezt hoztak ki, és nagyjából tartották a színvonalat. Miért nem emlékszünk rájuk mégis többen (ahogy az akkor berobbant hasonló bandákra – Running Wild, Helloween, Stormwitch, Mad Max, Grave Digger, Sinner, Avenger/Rage stb. – igen)? Egyik hátráltató tényező egész biztosan a nagyfokú hasonlóságuk az Accepthez. A zenei világ ugyanaz, de még a ráspolyos hangú énekes is stimmel. Hoffmannék eddigre viszont már túl vannak a "Breaker"-en, a "Restless And Wild"-on és a "Balls To The Wall"-on is, ez behozhatatlan előnynek tűnik.

A másik, hogy a pozitív példaként felsorolt zenekarok tulajdonképpen máig aktívak, többé-kevésbé folyamatosan jelen voltak a színtéren – ők ezzel szemben feloszlottak '90-ben. De hogy utóbbi ok, vagy okozat, azt nem tudom megítélni. (Talán a Gravestone volt még hasonlóan elkallódott tehetség, lehet, róluk is írok majd egyszer.)

Szóval, abban megoszlanak a vélemények, hogy létezik-e germán humor, de abban egységes az iszapszemű rockerek álláspontja, hogy a Tyrant rövid fennállása alatt minőségit gurított. Hogy mégsem jutottak sokra, az nem a zene színvonalában keresendő.

Kotta

Gyere, őrült, gyere, őrült, névsorolvasás! A névsor pedig: Jeff Scott Soto, Howie Simon, Marty Friedman, Doug Aldrich, Reb Beach, Jeff Wattson, Kee Marcello, Pete Lesperance, Stevie Salas, Richie Kotzen, Mattias Eklundh. Nem gyenge, mi?

Ken Tamplin (ex-Joshua) amerikai énekes-dalszerző és gitáros (de még milyen jó gitáros!), aki mostanra már tekintélyesre duzzadt diszkográfiával, a '80-as évektől folyamatosan jelen van az amerikai dallamos színtéren. Ha jól emlékszem, turnézenekarában még Szekeres Tomi is gitározott, amikor még úgy nézett ki, hogy Tamásnak is beindul a nemzetközi karrier, de később mégis inkább Molnár "Elefánt" György mellett találta meg a számítását, ehhh…,  -  ezt jobb, ha hagyjuk is, csak ideges leszek. Tamplin tehát elviekben jókor (hair metal korszak aranykora) volt jó helyen (Los Angeles), szupersztár mégsem lett, noha szakmai respektje megkérdőjelezhetetlen, nem véletlen nyitottam a recenziót a lemezfelvételre felsorakozott zenésztársakkal.

A képlet voltaképpen egyszerű, Tamplin írt egy rakat (szám szerint 18) tipikus amerikai melodikus hard rock nótát, melyeknek felvételére elhívta a cimboráit, zömében gitárosokat és a lemezhez csomagolt DVD tanúsága szerint remek hangulatban fel is rántották, láthatóan nagyobb rágörcsölés nélkül. A lemezt megfejteni nem szükséges, pontosan annyi és az, amire az eddigi leírásból számítani lehet: feelinges, hatputtonyos melodikus rock, a világ-elit reprezentánsaival. A színvonal egységesen magas, de a "Story Of Love" és a "Falling Houses" egy igazságosabb világban sláger is lehetett volna. Mivel azonban a világ nem igazságos, nemcsak ez a két nóta, de az egész lemez totál feledésre ítéltetett. Most ugyan nyomtam az orcájára egy csókot, de illúzióm nincs, nem rázom fel vele a népeket (Wake The Nations...). Kotta majd talán lecsekkolja, esetleg meg is dicséri, de ennyi. A lemez tovább alussza majd örök álmát a rock-univerzum ismeretlenségében.

Túrisas

Amikor megszületett a fejemben a gondolat, hogy - ha eredetileg nem is ezzel a címmel - rovatot kellene indítani a méltatlanul elfeledett, vagy éppen már megjelenésük idején durván alulértékelt lemezekről a történelmi igazságszolgáltatás jegyében, még fogalmam sem volt, hogy valódi bejegyzéscunamit indítok el, olyan kiégett vagy önkéntes belső emigrációba vonult "kollégákat" reaktiválva ezzel, mint Túrisas és Kotta. Ez nem várt és örvendetes fejlemény volt, még akkor is, ha az eredeti koncepció - úgy érzem - időközben némileg átalakult, helyesebben mondva kitágult. Ez nem baj. Olyannyira nem, hogy most én is egy olyan lemezről fogok írni, amelyik nem totálisan elfeledett, talán nem is etalon értékű mestermunka, mégis érdemes a méltatásra, a nagyobb figyelemre - még 32 év után is.

32 év! Ez viccnek tűnik, de nem az. A bostoni Extreme bemutatkozó lemeze tényleg 32 éves. Bár annak idején valamiért a reakcióm nem annyira lelkes, mint inkább kimért, de méltányoló volt, objektíve az Extreme - természetesen az Aerosmith után - Új-Anglia legnagyobb ajándéka a hard rock/heavy metal világnak. Ugyanakkor, ha valaki azt hallja: Extreme, azonnal az "Extreme II: Pornograffitti" (1990) jut eszébe, meg az olyan MTV-s megaslágerek, mint a "More Than Words" és a "Get The Funk Out". Az A&M Records gondozásában megjelent "Extreme" nem volt igazán sikeres, világszerte mindössze 300.000 példány kelt el belőle, míg a "Pornograffitti" a Billboard 200-as listán a 10. helyig kúszott, egy éven belül dupla platina album lett, és 2 milliót adtak el belőle! Nem csoda, hogy az első album azóta is szerényen, szinte észrevétlenül húzódik meg a '90-es évek elején elért sikerek hatalmas árnyékában.

De ez - kérem szépen - teljességgel méltánytalan! Tény, hogy az "Extreme" nem szól olyan jól, mint a két klasszikus (Pornograffiti, III Sides To Every Story); tény, hogy itt még nem találtak teljesen a saját hangjukra, de azért megvan itt minden lényegi tulajdonság, hősies erény, ami őket később szupersztárokká tette. Nuno Bettencourt nem gitározott kevésbé briliánsan (a "Smoke Signals" szólóját kizárólag térdre ereszkedve tudom meghallgatni!), Gary Cherone dallamérzéke nem volt fejletlenebb, az együttes nem tolta gyöngébben - még élőben sem - a Queen által ihletett módon kidolgozott kórusokat, s már itt megmutatkozott, hogy az akkoriban divatos hajmetál topikus közhelyeitől igyekeztek elrugaszkodni. Laza értelemben véve, az "Extreme" is konceptlemez, szövegeiben a gyermekkor élményeit: örömeit, bosszúságait, szorongásait, kalandjait dolgozza föl.

A borítón a muzsikusok még a kötelező sportcipős, szakadt farmeres, fejpántos, bongyolított/tupírozott hajú imidzsnek megfelelően jelennek meg, még zeneileg is fölfedezhető néhány tipikus glam-elem. A lemezt indító "Little Girls" pl. lehetne Poison nóta is (már ha C.C. DeVille valaha tudott volna úgy gitározni, mint Bettencourt), a "Wind Me Up" inkább a Mötley Crüe-ra hajaz, a "Mutha" pedig egyértelműen - főleg a szóló miatt - Eddie Van Halen géniuszát idézi. Ellenben az olyan dalok, mint a "Teacher's Pet", a "Big Boys Don't Cry" és a "Smoke Signals" már megelőlegezik a "Pornograffiti" funkos "csavart labdáit", a "Rock A Bye Bye" pedig már mintha a "III Sides To Every Story" majdnem proresszív kikacsintásainak lenne az előíze. Brutálisan jó album ez, na! Bettencourt pedig már itt világszám! Ahogy Brian May nyilatkozta egyszer a "Get The Funk Out" szólójáról a rá jellemző alázattal: "Amit ez a srác művel, mérföldkő a rocktörténelemben - ezt soha, de soha nem tudnám eljátszani."

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/SweetOblivionGeoffTate

A Sweet Oblivion, mely a Queensryche és Geoff Tate viharos/veszekedős/köpködős elválása után a Frontiers kiadó kísérlete volt arra, hogy a szólóban nagyon gyöngén teljesítő, de képességei alapján jobbra érdemes Tate karrierjébe új életet pumpáljon, voltaképp nagyon szimpatikus jelenség. Az első lemezt a nápolyi kiadó egyik házi zeneszerzője, a DGM gitárosa és producere, Simone Mularoni tette Tate feneke alá, méghozzá úgy, hogy a legendás frontember a végeredményhez az éneksávok föléneklésén kívül alig-alig járult hozzá. Akárhogy is, én nagyon csipáztam azt az albumot, a 2019-es toplistám bronzérmese, "az utóbbi évtizedek legjobb Queensryche lemeze" lett. A projekt debütációja szerintem – a körülményekhez képest – mindkét főszereplőből a legjobbat hozta ki.

Ezek után nagyon megrökönyödtem, amikor kiderült, hogy a kiadó, noha folytatja a projektet, Mularonit dalszerzőként és producerként Aldo Lonobile gitárosra, a Secret Sphere szellemi atyjára cserélte (aki mostanában Perugino istállómester új kedvencévé avanzsált). Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem örültem a változásnak. Lonobile jó gitáros, jó dalszerző, de véleményem szerint nincs egy kategóriában Mularonival. Az eredmény ennek megfelelően nagyjából akként írható le, hogy az első Sweet Oblivion úgy viszonyul a most kiadott lemezhez, mint a DGM a Secret Sphere-hez. Aki ismeri ezeket a bandákat, pontosan tudja, miről beszélek.

A "Relentless" dalainak megírásában – legalábbis a promóciós szövegek szerint – ezúttal Tate is részt vett. A szólóalbumok ismeretében ez sem föltétlen szívderítő. Mindazonáltal sok-sok intenzív hallgatás után az kell mondjam, hogy ez sem rossz lemez, csak éppen nincs annyira jó, mint az előző. Nem is fog az év végi toplistára fölkerülni – már most mondom. Lonobile is igyekezett a klasszikus Queensryche örökséghez igazodó és méltó anyagot összehozni. Érződik rajta a gondoskodás, a klasszikus hagyaték iránti tisztelet, van is rajta egy-két igazán szép pillanat, mint pl. az album csúcsteljesítménye, az "Anybody Out There" című nóta, melynek refrénje tényleg olyan, mintha még az "Empire" stúdiómunkálatai idején született volna. A "Fly Angel Fly" pedig olyan, mintha csodával határos módon a "The Warning" demó szalagjairól került volna elő.

Talán Tate már nem a régi, talán Lonobile gitárhangzása sincs pariban Mularoni "brown sound"-jával, én mégis örülök, hogy valaki megragadta és őrzi a lángot (Fogod? Take Hold Of The Flame!). Ez még így is jobban tetszik, mint bármi, amit eddig a Tate-len Queensryche képes volt kiizzadni magából.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.primalfear.de

A nagybetűs Metal Kommando a pandémia közepén sem pihen, és jóllehet, alapfokozatra kapcsolt, a kiadott EP elég ahhoz, hogy a germán (nemzetközi) power fáklyavivőkhöz fűződő addikciót enyhíteni tudja. Nincs mit cifrázni, ugyan a kislemez felvezető száma duetté alakítva, valamint három további szerzemény ismerős lehet a  legutóbbi zenei csapás exkluzív kiadásáról, az egyetlen, ám annál hatásosabb új kalapács ütés – "Vote Of No Confidence" – ad annyi energia löketet, ami segít a punnyadás közepén formába tartani a fémrostokból álló izomzatot.

Bár szeretem Tarja Turunen hangját, el kell ismerni, hogy az "I Will Be Gone"-hoz nem tud sokat hozzátenni, egyrészt, mert az ember érzése szerint ő maga is unja az egészet, másrészt Ralf Scheepers van olyan jó énekes, hogy egymaga is elvigye a hátán az ilyen fajsúlyú balladát.

Az egyetlen új dal azonban kárpótolja az embert mindazért, hogy a "Rising Fear" inkább csak egy nyugis instrumentális kezdemény, mint önálló entitás: mindent tartalmaz, amiért rockerek ezrei emelik az égbe ökleiket, megvalósítván a Norbi álmot, vagyis azt a tornát, amit három korsó sör után is képes elvégezni a nem éppen a sportos életmódjáról híres metal zenei publikum. (Bár éppen Scheepers az, aki a maga testépítőkre jellemző izomzatával mutat középső ujjat a sztereotípiáknak.)

A "Leave Me Alone" egy standard Primal Fear himnusz, húz, mint a többtonnás páncélvonat, amiről úgy záporoznak a riffek, mintha a jármű golyó – izé, riffszórója köpdösne lelkesítő töltényeket a nagyérdemű rajongói táborra. A záró etap aztán elegáns főhajtással tiszteleg a másik német wunderwaffe, az Accept előtt, a középtempós döngölés közepén akár Udo is állhatna, bár biztos meggyűlne a baja azokkal a magasakkal, amiket bónuszként kapunk a germanizálódott Metal Godtól.

A Primal Fear tehát nem omlik össze a járvány lába előtt, és jóllehet, az "I Will be Gone" inkább csak egy finom kis ízelítő a következő rohamot megelőzően, megéri meghallgatni, hátha ad egy kis erőt a vírusból lábadozó metal testvéreknek a következő internacionalista összeborulás előtt.

Garael

Emelje fel a kezét az, aki ismeri ezt a svéd bandát! Gondoltam. Fekete pont persze nem jár érte, az underground bugyraiba merülünk lassan. Olyannyira, hogy ez talán az első zenekar, aminek még Wikipedia oldalát sem találtam. Márpedig ami ott nem található, az nem is létezik, ugyebár.

Ők mégiscsak léteztek, mert LP-m van tőlük. Hogy miként került hozzám, azt már nem tudom felidézni, de már az imágó simán magyarázhatja, miért nyúltam rájuk ismeretlenül is. A borítóról egy über-laza, tökös amerikai glam-sleeze banda tekint rád.

A korongokon lévő belbecs nem is cáfol rá a külcsínre: tesztoszterontól fűtött, egyenes, lendületes rockmuzsika bömböl a hangfalakból. S bár a képletben több az AC/DC, mint a Van Halen, a jenkikre jellemző magabiztosság is bennük bujkál. Hovatovább, a svéd dallamérzék is beköszön, sajátos ízt adva ezzel a végeredménynek.

Korongokon, mert rövid pályafutásuk alatt két albumot adtak ki. Ez a bemutatkozó lemezük, és hogy nem csak engem győzött meg, arra indikáció lehet az azt követő Atlantic szerződés. Az 1985-ös "Burnin' Rock"-ra még a kor egyik sztárproducerét, Max Normant is kiutalták nekik. Sőt, benyomták őket a Bon Jovi és a Keel elé egy amerikai turnéra. Ahogy azt sejteni lehet, az amerikanizálódás azonban nem sült el jól (nem szokott), az a cucc szerintem korántsem olyan dögös és spontán, mint a "Watch Out". Fel is oszlottak ’86-ban, tisztázatlan körülmények között.

Ilyen lehetett volna a Europe, ha a billentyűst lecserélik egy másik gitárosra. De elképzelhetjük őket úgy is, mint egy ős-Airbourne-t, David Lee Roth-tal a mikrofonnál. Emelje fel a kezét, aki nem szereti az ilyen zenét? Gondoltam.

Kotta

Kiadó:
Octane Records

Honlapok:
thestrangeraus.bandcamp.com
facebook.com/thestrangerband

Amilyen hatalmas - szó szerint kontinensnyi - területét tekintve Ausztrália, olyan ritkán lakott, hiszen a népessége mindössze kb. 25 millió. Ennek ellenére zenei nagyhatalom, hiszen a rock, hard rock, heavy metal vonalon komoly eredményeket, legendás előadókat, zenekarokat tud fölmutatni. Még ha kifejezetten csak a progresszív műfajra gondolunk, akkor is rögtön eszünkbe juthat a Teramaze, Voyager, Caligula's Horse, Divine Ascension stb. - egytől egyig olyan bandák, amelyeket mi is szeretünk, akiknek kiadványairól mi is rendre igyekeztünk tudósítani.

A jelen recenzió tárgyát képező ausztrál muzsikusok Brisbane-ben alakították meg zenekarukat még 2013 tájékán. A banda nevét viselő első albumuk 2017-ben jelent meg, és nem is akárkik gondozták a bemutatkozó anyagot, a keverést David Castillo (Katatonia, Opeth, Eluveitie), a maszterelést pedig Jens Bogren (Soilwork, Paradise Lost, SymphonyX) végezte. Néhány tagcsere és egy kis fazonigazítás után most piacra dobták a második lemezüket, mely nem véletlenül kapta címét a színpompás optikai játékról - ugyanis elég sokszínűre sikeredett.

Az első két tétel tőről metszett dallamos progresszív metálnak minősül, de azután beindul a djentes szögelés, amivel sajnos az értékelhető dallamok is megfogyatkoznak, miközben egyre többször kerül elő a divatos acsarkodó szigor (pl. Jungles, The Devil You Don't) - szerencsére csak kiskanállal adagolva. Ugyanakkor nem áll távol a srácoktól egy kis Seattle-i hangulat (Jester), de a csaknem funkos (vigyázat, nem fánkos!) Maroon 5-féle pop rock sem (Siren) - persze a hasonlat jobban ülne, ha a zeneipar nem prostituálta volna Adam Levine kezdetben ígéretes csapatát.

A lemezt záró címadó tétel teljesen olyan, mintha a német Chaosbay dala lenne, itt azért összeér az új prog-generáció, egészen jól hallható, hogy milyen hangzás, milyen dallamvilág, milyen fordulatok jellemzik ma leginkább a műfaj fiatal trónkövetelőit. Nagyon ígéretes, ha nem is hibátlan ez a dalcsokor. Érdemes rájuk odafigyelni.

Tartuffe

A lemez onnan lehet ismerős, hogy minden magára valamit adó leárazásban képviseltette magát, arra gondosan ügyelve, hogy fogyasztói ára ne kússzon a lélektani 1000 Ft fölé…

Tény, hogy valahogy az egész lemez "low budget" kiállítása, borítógrafika, betűtípus, zenekari logó mintha azt sugallná, hogy "Meg ne vegyél, turkász, ennyit sem érek, egyhallgatásos vagyok!" De azért a jó szimatú öreg profikat nem lehet átverni. Egy gyors kötelező booklet-kontroll, és máris kész a diagnózis: Mats Levén és Fredrik Akesson (Talisman, Opeth) közreműködése olyan húzóerő, ami szinte kizárja annak az esélyét, hogy ergya legyen a végeredmény. Nem is az. Sőt, nagyon-nagyon nem az. Ez, kérem, egy bivalyerős skandináv hard rock/metal anyag. Egy szteroidokkal felpumpált, majd a háztól elzavart, ezért a természetben kicsit elvadult Deep Purple-hatású muzsikát kell elképzelni, igaz, slágerfaktor nélkül, de azért óriási dallamokkal. Bár az összesen két lemezt megért zenekar alapvetően Ianne Lund bőgős és Ian Bingegard billentyűs (szigorúan Hammond!) projektje volt, ez nem azt jelenti, hogy Mats és Fredrik ne kaptak volna főszerepet a rendelkezésükre álló háromnegyed órában.

Nem igazán ragozom, ez egy elmondhatatlanul "underrated" cucc lett, pedig majd szétveti az erő és minőség a hangfalakat. A Spotify természetesen  nem ismeri (???), és mostanában már leértékelve sem látom. Most éppen az "Outcast" szól, áll a szőr a karomon, közben arra gondolok, hogy a zeneipar tényleg milyen igazságtalan és kiszámíthatatlan tud lenni.

Túrisas

Kiadó:
Blue Canoe Records

Honlapok:
www.lyleworkman.com
facebook.com/lyleworkman.musician

Úgy számolom, ez a bejegyzés nagyjából egy tucatnyi megtekintésre tarthat számot. Ez lehetne az egyik példamondata annak az alaptételnek, hogy ez a világ nem igazságos, valódi és teljes igazságszolgáltatásra csak a túlvilágon számíthatunk – az egyéni és közösségi ítélet után, amikor ez a világ már elégett a kénköves tűzben. Lyle Workman ugyanis korszakos zseni, az előző, "Harmonic Crusader" című lemezéről 2009-ben írtam is recenziót – akkor (és azóta) kemény 18 megtekintést generálva ezzel. Engem azonban az ilyen lehangoló eredmények sem riasztanak el attól, hogy írjak. A Nagy Pompeius szállóigévé vált kijelentését némileg fazonra igazítva mondom: scribere necesse est… - írni márpedig szükséges…

Szóval adott egy parádés (egyébiránt autodidakta) gitáros fenomén és sokoldalú zeneszerző, az abszurd nevét magyarra lefordítva: Munkásember Sziget, aki már több hollywoodi sikerfilm zenéjét szerezte (Superbad, 40-Year Old Virgin, Yes Man, Knocked Up, stb.), ráadásul kapós bérzenész, aki olyan hatalmas sztárokkal turnézta már végig a földgolyót, mint Beck, Sting, Norah Jones, Bryan Adams stb., mégis relatíve ismeretlen: sem a kortárs komolyzene, sem a jazz, sem a rock világában nem kapja meg a neki kijáró hírnevet.

Az mondjuk igaz, hogy utoljára 12 éve adott ki saját szólóalbumot, mint ahogy az is, hogy a stílus, amelyben alkot, nem éppen rádióbarát, komolyzenei-jazz-rock fúzió lévén aligha vonz tömegeket. Hiába a két legendás Steve, tudniillik Vai és Lukather folyamatos és lelkes dicsérete, ez a muzsika megmarad rétegzenének, a réteg pedig, amelyet kiszolgál, olyan vékony, mint benzinkutas szendvicsben a Pick szalámi. Steve Vai ajánlása nem is olyan meglepő, ha megfontoljuk, hogy bizonyos értelemben Vai egykori fölfedezőjének és nagymesterének, Frank Zappának örökségét látszik ápolni mindaz, amit Workman muzikalitása képvisel. Itt nincsenek műfaji határok, megfér a jazz, blues, rock, funk, komolyzene éppúgy, mint a nagyzenekar, a big jazz band, a rockosan torzított Telecaster (mondjuk a mellékelt klipen épp egy Stratót és egy hollowbody Gibsont nyüstöl), a marimba és a countrys hangulatú lap steel gitár.

"Ez az album összefűzi mindazon szálakat, melyek engem zenészként jellemeznek. Négy éven keresztül készült, de valójában egy egész zenei karrier összegzése." Amikor Workman ezt nyilatkozta, kivételesen nem esett a muzsikusokra olyannyira jellemző túlzásba. A korábbi lemezein még legtöbbször szemplerekkel oldották meg az "orkesztrális" részeket, most azonban megalkuvásmentesen egy teljes nagyzenekarral vonult a híres Abbey Road Stúdióba – na meg olyan bizonyos körökben hangzatos nevekkel, mint Vinnie Colaiuta, Tim Lefebvre, Jeff Babko és a többiek.

Ezek a dalok nyilvánvalóan nem a Poptarisznyába készültek, nem fogják ostromolni a Billboard listák csúcsait, de ettől még varázslatos betekintést engednek abba, amit vétkes egyszerűséggel csak Zenének nevezünk – így, nagy betűvel. Tagadhatatlan, hogy kell hozzá egyfajta műfaji nyitottság, kifinomult ízlés, pillanatnyi hangulat – de annak a tucatnyi olvasónak, aki majd veszi a fáradságot, hogy elolvassa ezt a cikket, fönntartások nélkül ajánlom. Egy próbát biztosan megér.

Tartuffe

Ha arra gondolunk, hogy közel negyven éves pályafutása alatt ez az amerikai banda összesen két lemezt adott ki hivatalosan, már sejthetjük, hogy nem jókor voltak jó helyen. Ebből a kettőből egy viszont egészen remek. Nem a zenei tudás, talentum hiánya volt tehát a sikertelenség oka valószínűleg.

Két testvér, Eric és Glenn Cook (gitár és basszus) alapította az együttest 1982-ben. Az énekesük (Tom Mallicoat) 2003-as kilépéséig aktívak voltak, 2006-tól ismét (újra összeálltak). Utóbbit nyilván megakasztotta Eric Cook 2012-es halála, hivatalosan azonban a mai napig sem oszlottak fel.

A gyakori tagcserék (már az első, saját kiadású lemezüket – "The Arrival" (1987) - újra fel kellett vegyék más dobossal annak megjelenése előtt) és az időközben kedvezőtlenre forduló zenei klíma elgáncsolta őket. Ez a korong amúgy demóként fut a hivatalos diszkográfiában, jelen recenzió tárgya az első kiadói támogatással rögzített munkájuk.

Nagyon könnyű a zenekart besorolni a Queensryche klón kategóriába. Egészen hasonló zenét játszanak, mint a Seattle-i legenda az első korszakukban. Mallicoat hangja, énekstílusa is kifejezetten hajaz Tate-ére, de Midnight is megbújik benne. Ahogy a muzsikában is – a kicsit korábban alakult, de szintén hányatott sorsú - Crimson Glory. De ki a fenét érdekel mindez, ha amúgy a produkció elsőrangú?

Hasító ikergitárok, éteri ének, tökös, technikás, enyhén progos amerikai power metal, a lemez címéhez méltó rideg, kicsit gépies hangzás. Ennyi, és nem más. Nem szeretném többnek láttatni, mint ami: egy kiváló, de nem eredeti alkotásnak. Nem kell, nem is lehet mindig megváltani a világot! Főleg, ha rosszkor vagy rossz helyen.

Kotta