Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.helloween.org

Az idősebb Helloween fanok 99%-a – és azért ők vannak páran – az Andi Derisszel készült  albumok vitathatatlanul magas  színvonala mellett mindig is abban reménykedett, hogy Michael Kiske áll ismét a csapat élére, és 30 évnyi kihagyás után levezényli a Keeper albumok harmadik részét. (Tudom-tudom, hogy elkészült, de az inkább a Deris féle modernebb felfogást tükrözte, nem az évitezedekkel ezelőtti úttörő világot, amivel a németek megfogalmazták az euro-power alapszabályait: ez a tény pedig érdekes módon inkább csak felerősítette Kiske váteszi szerepét, amivel kiderült, csak ő lehet alkalmas erre a várva várt csoda megteremtésére.)

A reményt aztán sikerült újra és újra feléleszteni, hiszen Kiske az első Avantasia albumon – eldobva a metal kurváknak szóló bárcát – egy echte, Keeper hangulatú himnusszal – "Reach Out For The Light" – jelezte, miszerint hajlandó visszatérni ebbe a zenei világba, a Sammet-féle metal operákban ennek megfelelően aztán rendszeresen feltűnt, hogy saját euro-power adagjával késztesse nosztalgiára a gyönyörtől könnyekre fakadó öreg, iszapszemű rájákat.

Aztán jött a hír, ha nem is egyedül Kiskével, de a jelenlegi és két korábbi dalnokkal a Helloween grandiózus vállalkozásba fog: a régi rajongók füleiben pedig már meg is szólaltak a Keeper albumok játékos-bohókás-epikus tételei, vagy Hansen speed keménységű zenei rohamai.

A csapat azonban nem ebben a koncepcióban gondolkodott, inkább az integrálásra törekedett, ami kapcsán az átélt korszakokat próbálták meg összegyúrni, és a mai hangzáshoz igazítva minden célcsoportnak megadni azt, amire vágynak. S hogy ez sikerült-e? A válasz nem egyértelmű.

A zenészeken pedig nem múlott semmi: Kiske és Deris más stílusban, de képesek a húsz évvel ezelőtti teljesítményre – javaslom a két énekesnek piacra dobni azt a konzerváló anyagot, amiben minden éjszaka felfrissítik hangszálaikat –, Hansen pedig igazi profiként lép hátra egy lépést, tudatában annak, hogy inkább rombolná azt a mítoszt, amit elért, mintsem újratámasztaná.

A lemez első felén Kiske van inkább előtérben, ám ő az, aki – az Avantasia albumokkal ellentétben – nem a Keeper albumok világához nyúl vissza, dallamai inkább idézik – egy fokkal szigorúbb köntösben – a Unisonic világát. A dalok azonban élvezetesek, süt belőlük az a megelégedés okozta könnyedség, amivel Misi barátunk nem érzi magát kényszerpályán, és azt csinálhatja, amihez kedve van: soha nem akart sem Metal God, sem Metal King, de még Metal Duke sem lenni, ami ugyan okozott néha furcsa töréseket a pályáján, ám vitathatatlanul rokonszenves tulajdonság.

Deris igazából sosem okozott csalódást, egyértelmű, hogy a Helloween az ő vezetésével lépett tovább egy kissé modernebb, a fiatalabb generációkat is megszólítani tudó zenei ösvényre: a dalokban nem is nyújt mást, mint amit megszokhattunk tőle – ez így is bőven elég.

A dalok pedig üresjárat nélkül ontják magukból a csapatra jellemző hangulatot, talán Weikath bolondozását sikerült a minimálisra csökkenteni, ami lehet, hogy egyeseknek fájó hiány, ám a kialakított koncepcióba, a dalok ívébe valóban nehezen fért volna el az infantilizmus felé hajló, talán már idejét múlt attitűd.

Nem szeretném egyenként kielemezni a szerzeményeket, eléggé összetettek ahhoz, hogy legyen mit bennük csemegézni, talán az utolsó, epikus, 12 perc fölé kúszó "Skyfall" érdemli meg, hogy külön ki is emeljem. A dal tökéletesen illeszkedik a "Keeper Of The Seven Keys", a "Halloween", vagy a "The King For A 1000 Years" által az epikus euro-power számokat megteremtő hivatkozási alapok sorába, és biztos vagyok benne, hogy ez az a pontja a lemeznek, ami minden generáció számára a Helloweent jelentheti.

A zenészek okosan döntöttek arról, hogy nem akarták újradefiniálni azt a stílust, aminek létrehozásában oly nagy szerepet vállaltak, a fő cél, az újbóli zenei egymásra borulás sikerült, aminek görcsmentes, többször meghallgatós dalok lettek az eredményei. S hogy ilyen lenne a 2020-as Helloween? Igen – amit bátran vállalhatnak, dinoszaurusz lét ide, műfajteremtő státusz oda.

Garael

Kiadó:
Alpha Dog 2T/UMe

Honlapok:
www.styxworld.com
facebook.com/styxtheband

Csakazértis. Lehetne ez a bece- vagy gúnynevem. Nem hiszem, hogy 10-15 kattintásnál többet fog ez a cikk generálni, de csakazértis megírom. Nincs nagy rajongótábora a Styxnek idehaza, de csakazértis tudósítok az új lemezükről, főleg úgy, hogy a 2017-es "The Mission"-nel 14 éves hallgatást (nem inaktivitást) törtek meg, most pedig mindössze négy esztendő után itt a folytatás. A '70-es évek legeleje óta működő Styx a progresszív rock amerikai (az európainál lényegesen teátrálisabb) áramlatának meg nem értett zsenije, de csakazértis kitartok amellett, hogy szerepük rocktörténelmi léptékű.

Amikor már kezdtük azt hinni, hogy a Styx csupán a retró hullámot ügyesen meglovagló "best of" turnézenekar, kiadtak egy olyan albumot (The Mission), amely minőségben a nagy klasszikusokkal egyenértékű, ha a körülmények miatt valószínűleg már nem is válik klasszikussá. A koronavírus-járvány (és a koncertkörutak kényszerű szüneteltetése) miatt nekik is volt most idejük dalokat szerezni, mókolni, stúdiózgatni, így születhetett meg ez a 44 perces relatív rövidsége ellenére 15 fölvételt fölsorakoztató új anyag.

A "The Crash Of The Crown" méltó folytatása a "The Mission"-nek, és az 50 éves (!) pályafutás katalógusában is előkelő helyet foglal el. Elképesztő, hogy egy fél évszázad után is képesek szinten tartani a teremtő erőket. A Styx minden alaptulajdonsága, markere szerephez jut az új lemezen: a Queenre hajazó kórusok, a fogós dallamok, a hangszeres szólók, a szinte musicales fogalmazás. A lemez annak ellenére sem fércmunka, hogy 15 dal jut a háromnegyed órás játékidőre; az egész valahogy szervesen, gördülékenyen építkezik, bontakozik ki, valamiféle zeneterápiaként működve simítja ki a pszichénken keletkezett ráncokat.

Csakazértis be fogom szerezni CD-n, csakazértis levadászom őket egy amerikai koncerten (a múltkor Las Vegasban két nap híján sikerült), csakazértis ajánlom mindenkinek. Csakazértis...

 Tartuffe

Kiadó:
Ex1 Records

Honlapok:
www.mammothwvh.com
facebook.com/MammothWVH

Megígérem, hogy szigorú leszek, de igazságos. A kiadvány ezt megérdemli Eddie Van Halen emléke miatt is, de talán nem lövöm le előre a poént, ha azt mondom, Wolfgang saját jogon is kiharcolta a pártatlan ítéletet. Nyilván nem lehet megkerülni a tényt, hogy egy olyan albumról van szó, melyet a méltán legendás és tavaly elhunyt Van Halen gitáros fia adott ki, akinek munkájára édesapja igen büszke volt (ezt többször is nyilvánosan hangoztatta), s aki 2006 óta a Van Halen bőgőseként is tevékenykedett.

Mindazonáltal igazságtalan és tökéletesen elhibázott lenne a Mamutot Eddie miatt szeretni, vagy ekézni, netán az ő hagyatékának folytatásaként értékelni. Wolfie, a Kis Farkas, amellett, hogy nagyszerű és univerzális zenész - eredetileg minden hangszert ő kezelt, minden dalt ő énekelt föl - tehetséges dalszerző is. Nyilván nem forradalmi, újító gitáros, mint az apja, a gitárkísérete, szólójátéka sem az Eddie-iskola terméke, a hangja sem egy tipikus rockistenség hangja (alkatra is egészen más, mint a szikár, ugribugri, bohókás apu). Wolfgang érezhetően egy másik generáció tagja, aki nem a múltban él, nem Van Halen emlékzenekart akart csinálni, hanem saját szeletet akart kivágni abból a bizonyos, közmondásos pitéből; saját hangon, saját hangzással, saját stílusban, a modern zenei fejleményeket, stílusokat figyelembe véve alkot.

Aki tehát Van Halen fílinget, retró hangulatot, esetleg földolgozásokat várt WVH-tól, csalódni fog. Ez egy modern amerikai pop-rock lemez, amelynek több köze van Mark Tremontihoz (akinek két lemezén is játszott Wolfie), urambocsá' az Ignite-hoz vagy a Foo Fightershez (a "You're To Blame" riffjében még egy kis Rage Against The Machine-t is érzek), mint a '70-es, '80-as, '90-es évek édesapja és nagybátyja által fémjelzett szupercsapatához.

Azt azért leszögezhetjük, hogy ha a keresztneve után nem a Van Halen családnév állna, fele annyi figyelem sem kísérné ezt a megjelenést. Ez nem igazságtalan, vagy kritikai élű megállapítás. Szerintem az sem kérdéses, hogy Wolfie még keresi a saját hangját, stílusát, hiszen az album igen sokféle (értsd: csapongó). Nekem kicsit sok a lassú, balladás tétel (pl. Resolve, Circles, Stone), inkább a pattogósabb, súlyosabb dalok jönnek be (Horribly Right, Don't Back Down, You're To Blame).

A lényeg: Eddie joggal volt büszke a fiára (én is az lennék), tuti a rá jellemző széles, ragadós vigyorral figyeli a túlpartról gyermeke próbálkozásait. A lemezen sorjáznak a könnyen emészthető, modern stílusú és hangzású nóták, az már meg az én saját nyűgöm, hogy továbbra is gyógyíthatatlanul és rettenetesen hiányzik Eddie...

Tartuffe

Hogy megszakítsam kicsit a monotóniát, most nem az első két lemez valamelyikét ajánlom, hanem egy viszonylag frisset, egy amúgy patinás zenekartól. Lehetne ennél még frissebbet, mert tavaly is adtak ki albumot (Dark Revolution), de nekem ez jobban tetszik. Ezt a két utolsó korongot ráadásul a csapat eredeti, első lemezes felállása rögzítette (annyi csavarral, hogy a jelenlegi basszeros csak a másodikra érkezett).

Ha mindannyiszor kaptam volna egymilliót, ahányszor mostanában leírtam, hogy az tett tönkre egy tehetséges bandát, amikor a kiadó/menedzsment erőszakosan piackomfortabbra akarta őket formálni, akkor jövő héten nekiveselkedhetnék a fürdőszoba felújításoknak. (Mondjuk nem, mert szakembert találni akkor is lehetetlen lenne.) Velük is ugyanúgy jártam, ahogy a többiekkel: a harmadik albumnál (jelen esetben "Black Hearts and Jaded Spades" – 1985), méretes csalódás után, elengedtem őket. (Mennyire gagyi már az a borító is a korábbi szamurájos tematikához képest!)

Pedig az első két korong brutál jó! A '83-as bemutatkozóról az "If Heaven is Hell" orbitális metal himnusz, nálam ugyanazon a polcon van, ahol a "Hallowed Be Thy Name", az "Evil" vagy a "Symphony of Destruction". A kettes lemezre (Night of the Blade) érkezett ugyan egy új dalnok, és némi dallamosodás már ott is megfigyelhető volt, de az még perfektül egyensúlyozott a fém és a negéd között, copyright by "Pyromania". Amúgy '86-ban jöttek hozzánk is, a Kisstadionban láttam őket a Metál Mánia Fesztiválon. A koncert jó hangulatban telt, legalábbis számukra, az énekes szülinapját ünnepelték aznap, úgy rémlik.

Ugorjunk! 1986 és 2011 között is jelentek meg albumaik, de egyiket sem nevezném különösebben érdekesnek. Nem úgy ezt! Alan Marsh csatlakozásával 2016-ban újra létrejött egy klasszikus felállás, és ez az örvendetes fejlemény, úgy tűnik, a kreatív energiákat is felszínre segítette. Marsh amúgy nem egy topligás dalnok, de számomra a Tokyo Blade vele hitelesebb, mint a későbbi – alkalmasint jobb – énekesekkel.

A hangzás kellemesen oldschool. Nem a cikis fajtából, de itt nincsen bombasztika, széteffektezett, ide-oda hangolt gitárok, helyette minden hangszert jól hallani (igen, még a basszusgitárt is). Mint a régi, szép, analóg időkben, és ez egyáltalán nem baj. Régisulisak a számok és a dallamvezetés is, de leginkább a zenei koncepció. Értem ez alatt, hogy Andy Boulton és John Wiggins gitárosok olyan heavy metal iskolát rittyentenek, hogy öröm hallgatni. Passzolgatják a szólókat egymásnak, és jó sokat nyomnak ikerben is. Én pedig ilyenkor úgy érzem magam, mint piromániás az erdőtűzben.

Ezek a fiúk az elmúlt 35 évben is vadul gyakorolhattak, mert itt nincsenek elkent hangok. Mindegyik szóló szépen ki lett dolgozva és sumákolás nélkül ki is vannak pengetve a melódiák. Írtak a lemezre slágert is (No Time to Bleed), sőt, amolyan önplágiummal megalkották az "If Heaven is Hell" ikertestvérét "My Kind of Heaven" címmel. Hadd örüljenek az ősfanok.

És az ősfanok örülnek. Színtiszta retró ez, de a legjobb fajtából. Igényes, lendületes, kreatív. Pornak, dohnak, izzadtságnak semmi szaga. Amúgy a "Dark Revolution" modernebb felfogásban készült, ha valakinek ez a gumicsontja. Maibb hangzással, magasabb fordulaton. Nekem mondjuk egysíkúbb is ezért, de legyen ez az én bajom. Egy jó kis koncertért ezzel a felállással én utaznék is valamennyit (már csak azért is, hogy megtörjem a monotóniát :D). Na, túl messze azért nem, öreg csocsesz nem rakéta. Az én lendületem, kitartásom már nem unbroken, mint az övék.

Kotta

„Az egyiknek sikerül, a másiknak nem,
a sors olykor nem tudja, mit akar.
Az egyiknek kiderül, a Nap fénylik fenn,
a másiknak nem jut, csak zivatar.”

Ez a régi-régi keserédes Kalmár Pál dal jutott eszembe, ahogy elmerengtem az At Vance sikertelenségén. Húsz év távlatából már elég pontos diagnózist lehet mondani egy-egy anyag valódi értékéről, megítéléséről, sikeréről vagy eljelentéktelenedéséről, mi több, arról is, hogy az elfeledés körülményeit mi indokolta, erre rászolgált-e a lemez, vagy ennyi év távlatából is igazságtalanságot érzünk a "siker-minőség" tengelyen.

Én itt azt érzek, nem kicsit, nagyot. Sőt, továbbmegyek; a kilencvenes évek legvégétől sorban megjelent lemezeiket, a "Chained"-ig bezárólag a mai napig rendszeresen előveszem és kevés fogást találok rajtuk. Megszólalás/dalszerzés/hangszeres játék tekintetében is prémium anyagok. Érdekes így utólag, de hiába változott akkoriban a zenei klíma kedvezően a tradicionális rock/metal bandák javára, mégsem volt egyértelmű a siker (lásd Kalmár Pál fentebb hivatkozott örökbecsűjét újra).

Azt gondolom, nem túlzás azt állítani, hogy betyár nagy slágereket írt pedig az Olaf Lenk gitáros vezette csapat. Az Oliver Hartmann által felénekelt "Heart Of Steel" és "Only Human", de a helyére érkező Mats Levénnel felvett "The Evil In You" és "Chained" is bővelkedik rockhimnuszokban. A leginkább egy metalosított Rainbowra emlékeztető muzsika elviekben minden rock/metal-head szívét meg kellett volna dobogtassa, emlékeim szerint a Hammer is melléjük állt, a lemezek rendre a "Hangpróba" rovat élbolyában végeztek, mára mégis elfelejtődtek ezek a mesterremekek.

A kiválasztott lemez az "Only Human", de nem érzem, hogy ez kiugróan jobban sikerült volna a többihez képest, tényleg egyenletesen magas színvonalon készültek a korongok. Olaf Lenk gitáros a rettenet keletnémet fazonja ellenére az egyik legképzettebb bárdista volt a színtéren, valahol a Smolski-liga élbolyában. Klasszikus zenei feldolgozásaiban (ebből szinte minden lemezükre került) ez egészen egyértelműen hallatszik. Vélhetően mára sem felejtett sokat, de a szépen, lassan, minőségben is megfakuló zenekar kifulladása után szinte totál visszavonult, német nyelven, prüntyögős akusztikus dalokat posztolgat a YouTube-on, minimális nézettséggel.

Akinek meghoztam a kedvét és nem ismerte, sürgősen keressen rá a lemez(ek)re, ha kedvet érez a Rainbow által sikerre vitt dallamos hard rock, kicsit szigorúbb, gitárgazdagabb, szikárabb, kigyúrt változatához.

Túrisas

Kiadó:
The Players Club/Mascot Label Group

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Nem hiszem, hogy Paul Gilbertnek szüksége lenne különösebb bemutatásra. Nemcsak azért, mert a Mr. Big és a RacerX gitárosaként megkérdőjelezhetetlen, világraszóló hírnévre tett szert, hanem mert a szólókarrierje is legalább olyan tekintélyes - ha jól számolom, ez már a 16. szólóalbuma. Az utóbbi években igyekeztünk is minden egyes ilyen megjelenésre reagálni.

Nem könnyű dolog Gilberto mestert követni, elég öntörvényű figura, az ember sohasem lehet abban biztos, hogy mit fog az új anyag rejteni. Van benne persze következetesség - melyet a túlcsorduló muzikalitás és technikai tökéletesség kifejezésekkel lehetne leginkább leírni -, ugyanakkor nem szereti kétszer egymás után ugyanazt csinálni. Ráadásul van benne valami ártalmatlannak tűnő bohóság, egy átlagembernek olykor már irritáló excentricitás. Ez a fajta művészembertől nem idegen infantilizmus tökéletesen tetten érhető a címadó nóta beágyazott videójában, amelyben Gilbert a kisfiával együtt farkasjelmezbe öltözve ugrál, táncol, ökörködik. Egy kommentelő fején találta a szöget: "Itt egy kisfiú, aki önfeledten játszik és közben bűvészkedik a zenével. Na meg a kisfia."

Személy szerint nekem a "Get Out Of My Yard"-tól (2006) a "Vibrato"-ig (2012) terjedő időszak volt a kedvencem, épp a két nevesített albummal mint sarok- és csúcspontokkal. A "Portland-i farkasemberek" is nagyon szimpatikusak, de az én ízlésemnek kicsit hóbortosak. Szeretem én a tréfát, a játékosságot, de itt néhol Gilbert már - legalábbis ez az én benyomásom - kacérkodik a komolytalansággal... nemcsak a számcímekben, de zeneileg is.

A "Werewolves Of Portland" teljes egészében instrumentális lemez, most nem énekel sem Gilbert, sem meghívott vendég. Ezt én ugyan hiányolom, de megértem, ha valakinek nem hiányzik. A lemez különlegessége valójában abban áll, hogy az egészet, tokkal-vonóval Gilbert játszotta föl egyedül. Egy olyan kreatív muzsikust és termékeny dalszerzőt, mint Gilbert, még a Covid sem állíthat meg. Nem volt hajlandó tétlen ülni, amíg összejöhet a stúdióban muzsikustársaival. Szerencséjére univerzális zenész, tud és szeret olyan szinten bőgőzni, billentyűzni és dobolni, hogy mindezt ne legyen ciki egy lemezen bemutatni. Azért megjegyzem, hogy - miközben mocskosul szeretnék tudni olyan szinten dobolni, ahogy ő hobbiból teszi - nagyon hiányoznak ide a profi munkatársak, az a bizonyos "input" technikában, stílusban, hangzásban.

Érzésem szerint a lemez a második felére már kicsit komolyabban veszi magát, jobban is tetszenek azok a dalok, de még így is ellenállhatatlanul vágyom vissza a "Vibrato"-hoz. Ez van. Mint említettem, Gilbert elég öntörvényű, így ki kell várnom, amíg elérkezettnek látja az időt arra, hogy kiszabadulva a koronavírus által ránk erőltetett béklyóból visszakanyarodjon ahhoz a stílushoz, munkamódszerhez és talán felesége billentyűjátékához is, ami szerintem sok pluszt jelentett azon az albumon.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.vancanto.de

Ne szájalj! –  hangzik fel sokszor a mindennapokban – és a politikai csatározások közt, csak ott kissé durvább megfogalmazásban, hadd tanuljon a közélet –, még szerencse, hogy a Van Canto esetében hangosan kiálthatjuk, de igen!

Oké, elismerem, hogy nem mindenki van így vele, és hát igazat is tudok nekik adni, hiszen egy olyan zenei műfajban lépett az együttes az a capella útjára, ahol a kritikai megfelelés egyik legfontosabb eleme a hangszeres tudás: aki viszont ezen túl tud jutni, az igazán jól szórakozhat, mert az előadott dalok így, pőrére lecsupaszítva is magukkal tudnak ragadni, egész egyszerűen azért, mert jók, az énekesek pedig értik a dolguk – mindig tudják, mikor kell mammamázni és rakatakázni –, ráadásul még  abszolút értelemben is elismerő a teljesítményük.

Cirkusz az egész? Valóban, de nem is akar többet, mint szórakoztatni, felemelt kézzel elhessegetve minden olyan esztétikai értéket, amiért általában a művészeteket szeretjük. És akkor mégis, mitől pozitív a viszonyulásom az egészhez? – mert én Stephen Kinggel ellentétben szeretem a bohócokat, azokat, akik két bukfenc között is képesek hegedülni, és hatvanötös cipőben előadni néha bumfordi, néha giccses magánszámaikat, aminek mélyén – nagyon mélyen – megtalálhatjuk az alapvető emberi érzelmeket.

Az új album visszatért a gyökerekhez, feldolgozásokkal, és egyenes vonalú metal himnuszokkal dúdolják le a fejünket, valahol a Manowar, a Nightwish és a Blind Guardian halmazának metszetében, sőt, a "return" mellett még újdonságokkal is szolgálnak, hiszen ez az első album, ahol hörgéssel és mormogással színesítik az a capella eszköztárát, ami valljuk be, szokatlan ebben a stílusban. Az agresszív jelleg megjelenését saját és feldolgozott szerzemény is prezentálja, az Amon Amarth főnöke minden bizonnyal jót nevet, ha meghallja, mivé alakították a "Raise Your Horns"-t, amiről most derül ki igazán, mekkora induló.

A fiúk és az őket karon fogó hölgy azonban megáll a saját száján, izé, lábán is, mert önálló dalaik nem lógnak ki az olyan klasszikusokból sem, mint az Iron Maiden "Run To The Hills"-e, vagy a Queen "I Want It All"-ja, és ha például rendesen hangszerelnék a váltásokkal tűzdelt "Faith Focus Finish"-t, vagy az azonnal adrenalinfröccsöt okozó "From The End"-et, egyből leesne azoknak is a tantusz, akik zsigerből utasítják el az egész jelenséget.

Könnyed, a komolyságot kecses bájjal elutasító albummal ajándékozta meg híveit a csapat, és ha a profizmust nem is látod meg a előadottakban, értékeld a rajongói attitűdöt, még ebben az egyéni formában is.

Garael

Nézem ezt a DVD-t, élő felvétel (Visions from the Cathouse), és én érzem kellemetlenül magamat. Élő felvétel, mert koncertnek nemigen lehet nevezni, ahhoz ugyanis közönség is kellene. Itt olyan nincsen. A vágónak nem volt egyszerű dolga, hogy a nézők hiányát leplezze, nem is sikerült megugornia szegénynek a lehetetlent. A számok közé próbatermi és stúdió felvételeket illesztett be, hogy ne kelljen mutatni a kongó koncerttermet, de hát nyilvánvalóan kilóg a lóláb. A vége felé lankadt az operatőr figyelme is, így bevillan a maréknyi csápoló a színpad előtt – szerintem ez ugyanaz a nyolc ember, aki az elején még fényképezett – feltehetően meghívott sajtós.

Vagyis, egy újabb méltatlanul mellőzött zenekarról lesz szó. Pedig nem indult rosszul a karrierjük, az első albumuk (ez) már az MCA-nél jelent meg. A Robb Weir alapította banda Jess Cox énekes csatlakozásával vált teljessé, és már néhány kislemez elég volt a nagykiadós szerződéshez. '80-ban meg is jelent a 'Wild Cat', ami ma már klasszikusnak számít NWOBHM körökben és több remek számot is felvonultat. (Nem mellesleg pedig, sokan éppen az első kislemezüket tartják a létező legelső NWOBHM felvételnek.)

A '81-es "Hellbound"-ra új énekes érkezett (Jon Deverill), és John Sykes is csatlakozott hozzájuk másodgitárosként (később Whitesnake, Thin Lizzy). A hangzás kicsit metalosodott, judasosodott ezzel, de mindez nem csengett össze a kiadó elképzelésével, ezért a következő "Crazy Nights"-on (szintén 1981) már egy dallamosabb irányba terelte őket. Talán ez (is) volt az oka, hogy Sykes a korong felvételei után fogta a kalapját, és elköszönt. Épp időben, mert "82-es "The Cage" súlyos arányvesztésről tanúskodik. A két feldolgozást is tartalmazó, és részben a csapat mellé kirendelt külsős szerző által jegyzett dalcsokor ugyanis kvázi AOR muzsikát tartalmaz, csak éppen billentyűs nélkül. Egyértelműen az amerikai piacra készült.

Szerencsétlenségükre ez a borzalom kereskedelmileg sikeres lett, így a lemeztársaság tovább erőltette (volna) az átiratokat és a még nyálasabb vonalat. Próbáltak megpattanni tőlük, de nem akadt senki, aki a szerződésben kikötött lelépési díjat kifizette volna. Ezért inkább feloszlatták magukat, hogy szabaduljanak. Hamarosan (1985-ben) aztán újjáalakultak persze, de mivel a második énekes, Deverill lenyúlta a nevet, Weir Coxszal Tyger Tyger-ként tudott csak koncertezni. Némi nyűglődés után aztán felhagyott a zenéléssel – a sorozatos csalódások eredményeképpen szögre akasztotta a gitárt. A Tygers of Pan Tang (akkor már Deverill bandája), két újabb LP után szintén – immár másodszor – feloszlott 1987-ben.

Weir legközelebb '99-ben a Wacken tizedik és a banda huszadik évfordulóján lépett fel Coxszal, a Blitzkrieg tagjai ugrottak be kisegíteni őket ezen a meghíváson. A sikeres koncerten felbuzdulva a gitáros 2000-ben újjászervezte a zenekart, de Cox nélkül. Az időközben üzletemberré (a Neat Records tulajdonosa és főnöke) vált énekes nem vállalta ugyanis a visszatérést ebben a konstellációban. Később azért Jess Cox's Tygers of Pan Tang néven – párhuzamosan – haknizott ő is egy másik bagázzsal.

Csodálatos történet, ugye? A hogyan tegyünk tönkre egy tehetséges csapatot zene-életviteli tanácsadó nagykönyvben egész biztosan kiérdemeltek egy vaskos fejezetet. Pedig az első két korong piszok jó, ráadásul a 2000 utáni felállások is nagyon korrekt hanghordozókat jelentettek meg. Különösen szeretem az utolsó négy CD-jüket Jacopo Meillével a mikrofonnál (2008-tól). Ezek közül Garael kettőt is szemlézett ezen a fórumon (ITT és ITT).

Állítom, a Tigrisek ma is egy lendületes, nagyon jó dallamérzékkel megáldott melodikus metal zenekar. Ennek fényében az első bekezdésben említett érdektelenség teljességgel méltánytalan. A patinás múltról nem is beszélve.

Kotta

A '70-es évek pezsgő brit progresszív rock színtere elképesztően gazdag hagyományokat teremtett, amelyek a mai napig élnek. Bizony, nem lehet egy kalap alá venni a Yest, a Genesist, a Pink Floydot stb., ezek az együttesek mind saját alfajait hozták létre annak a stílusnak, amit gyűjtőnéven csak – az NWOBHM mintájára – "First Wave of British Progressive Rock"-nak (FWOBPR)-nak lehetne nevezni. Azóta már volt második hullám (pl. épp a Marillion) és harmadik hullám is (pl. Lonely Robot). Sajnos úgy tűnik, a puskapor – talán a kedvezőtlen korszellem miatt is – kezd kifogyni a brit progresszív zsánerből, így érthető, ha beindul a nosztalgiafaktor, mi pedig olyan képtelen dolgokra kezdjük el költeni a pénzt, mint pl. ez a DVD.

Merthogy ki vesz manapság olyan koncertfölvételt, ami a '80-as években készült, a korra jellemző pifi-pufi, csilingelő, lagymatag hangzással és fakó, életlen, darás képpel. Az utóbbi különösen irritálható lehet annak a generációnak, amelyik már a tűéles ultra HD 5K élményhez szokott hozzá, és azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák a VHS kazettát; talán nem is látott olyat, mint ahogy képcsöves TV-t sem. Ezen az alapon tehát készséggel elismerem, hogy a DVD nem tűnik észszerű beruházásnak. Ugyanakkor az ilyen fölvételek – mint pl. a U2 "Live At Red Rocks" koncertfilmje - tényleg varázslatot örökítettek meg az utókornak, olyan rocktörténelmi pillanatokat, amelyek nemcsak megismételhetetlenek, de az érintett zenészek megöregedése és elfáradása miatt reprodukálhatatlanok. Szóval több ez mint nosztalgiafaktor…

A Marillionról már egy csomószor elmélkedtem itt a blogon, a "Misplaced Childhood" süldőkorom meghatározó zenei élménye volt, azután megtanultam szeretni a Steve Hogarthos korszakot is, ami nálam a "marillion.com"-mal (1999) fulladt ki végleg. Azóta csak a nyűglődés van. Pár éve figyelmem újra a Fish-éra felé fordult; akkor megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a korszak utolsó lemeze, a "Clutching At Straws" (1987) nincs is meg a gyűjteményemben. Sürgősen beszereztem hát, és ennek farvizében a "Live From Loreley" DVD-t, amely a kérdéses album turnéján lett rögzítve 1987. július 18-án, a Freilichtbühne Loreley amfiteátrum színpadán, a németországi St. Goarshausenben.

Mit mondhatnék? Kordokumentum. Több szempontból is (ruhák, frizurák, legénytollak, fönt említett technikai paraméterek stb.). A Marillion (legalábbis a Fish által fémjelzett inkarnációja) ekkor volt a csúcson, és ezt bizony látni-hallani kell, még akkor is, ha utólag már tudjuk, innen csak lefelé vezetett az út, egyenesen Fish kilépéséig és a "Mark I" történetének végleges lezárásáig.

Fish legutóbbi és talán utolsó szólólemeze kapcsán már fölvetettem ezt a témát, de ezt a koncertet nézve még világosabban megfogalmazódik bennem: fogalmam sincs, mi a titka ennek a tagbaszakadt pasinak. Megjelenik kopasz fejtetővel, erősen hiányos mundiál frizurával, van rajta min. 25 kiló felesleg, harsány, cirkuszi jelmezekbe öltözik, a hangja túlságosan hasonlít Peter Gabrielére, miközben a hangképzésétől, intonációjától azonnal szívszélhűdést kapna egy voice coach. És mégis… A még világosban kezdődő koncert közönsége már az első szám alatt a tenyeréből eszik. Nálam valahol ez választja el a zenészt a művésztől.

Csak a hallgatóságban ugráló, izzadó, sörszagú, szőrös hónaljú német kamaszokat tudom idézni: Zugabe! Zugabe! Zugabe!

Tartufffe

Gondolkodom azon, mennyit időzzek a NWOBHM kezdeti időszakában, mert sok jó és relatíve alulértékelt lemez született abban az érában, még ha némelyik zenekar nem is teljesen ismeretlen. Különösen igaz ez ránk, "mi, magyarok" akkoriban kimaradtunk a pezsgésből, így még az idősebb metalosok sem ismerik feltétlenül ezeket mind, a fiatalabb generációról nem is beszélve. Ahogy korábban is fejtegettem, sokan lemorzsolódtak útközben, és gyakran nem a zenei teljesítmény volt ennek az oka. Sokkal inkább látszik kirajzolódni egy olyasfajta trend a '80-as években, amely egy berobbanó szcénáról és a takonyra rácuppanó gyöngytyúkokról (értsd, nagyobb kiadók) szól.

Az áhított lemez-szerződéssel ugyanis legtöbbször jött a feketeleves is: belepofázás a zenekar felállásába, hangzásába, kinézetébe is akár, belekötés a névbe (lásd Satan) stb. A lelkes, amatőr tinédzsereket pedig elkapta a kezdeti sikerek heve, el is szálltak kicsit talán, volt aki túltolta a bulit, de mindenképpen elvesztek a vaskos szerződések, jogi kötelezettségvállalások és a kirendelt producerek-hangmérnökök dzsungelében. Nem minden zenekar olyan szerencsés, mint az Iron Maiden, ahol volt egy egyértelmű művészeti főnök és egy profi menedzser, akik irányban tartották az események folyását.

Ilyesmi zenekar a Diamond Head is, akik annak ellenére nem lettek sem egy Maiden, sem egy Def Leppard, hogy a mozgalom - kétséget kizáróan - egyik alapkövét rakták le ezzel az albummal. De még csak egy Saxonhoz hasonló karriert sem tudtak összehozni. Igaz ugyan az is, hogy a korong csak utólag nemesült fel a Kossuth-díjra, megjelenése idején a kutyának se kellett. Végül a zenekar jelentette meg saját kiadásban. Rendes borítóra sem maradt már pénzük, a fáma szerint egyszerű papírtasakba bújtatták, amit a tagok szétosztottak egymás között, és mindenki aláírt 250-et belőlük. Ezer példány készült belőle mindösszesen, és disztribúciója egyáltalán nem volt: levélben lehetett megrendelni vagy koncerten megvásárolni.

Az, hogy cucc mégsem egy átlagos produkció, mi sem mutatja jobban, minthogy a Metallica négy számot is feldolgozott a rajta szereplő hétből (Helpless, It's Electric, Am I Evil?, The Prince). Valójában inkább ötöt, mert a "Sucking My Love" riffje is újraértelmezés áldozata lett – mondjuk inkább úgy, hogy komoly inspirációforrás lehetett nekik. És ugyebár a Metallica mégiscsak a világ legnagyobb (legsikeresebb) metal bandája. A stílusuk aközben formálódott azzá, ami, hogy oda-vissza eljátszották a próbákon ezt a lemezt minimum kétszázszor.

Szóval ez az a korong, amit tulajdonképpen mindenki ismer, bár még sosem hallotta. Adom amúgy, hogy ülnek és kellettek ezek a feldolgozások: az eredeti fölvétel hangzása nem lép túl a Thin Lizzyn és az UFO-n, még átitatja azt a '70-es évek zeneisége. Lendületben, hozzáállásban azonban mindenképp átlépett azon a korszakon, néhány későbbi trükknek az alapját is lerakva egyúttal. Mindazonáltal a Metallica értelmezésében ezek a dalok és témák tényleg egy másik dimenzióba kerültek.

Hogy ezek után miért nem futott be sikeresebb ívet a banda pályafutása? Jó kérdés. Jelen esetben szerintem zeneileg is érdemes feszegetni a témát, nem csak a körülményeket okolni. A '82-es "Borrowed Time"-ra ugyanis jelentősen szelídült a hangzásuk. Igaz, hogy jobban szól, de a lendület és az innováció mintha visszább hagyott volna, előkerültek a gyökerek is, mint például a Zeppelin. Egy évvel később, a "Canterbury"-n pedig már olyan nóták is vannak, amiket előbb tudnék elképzelni egy The Police vagy egy U2 lemezen, mint egy heavy metal korongon.

Szóval amíg a Saxon, a Def Leppard és a Judas Priest keményedett és a '70-es éveket hátra hagyva fedezte fel az új stílus határait, addig ők rögtön elkezdtek bepunnyadni (mondom ezt úgy, hogy zeneileg szerintem mindkét album jó, szeretem őket). Persze a kortársak is óhatatlanul dallamosodtak az évtized közepe felé (Turbo, Crusader, Hysteria) a korszellemnek és az amerikai nyitásnak megfelelően, de csak miután megalapozták a rajongótáborukat a keményebb közegben. A Diamond Head elvétette ezt a trendet, elsiette a letisztulást, megkomolyodást. Még be se durvultak igazán és már lenyugodtak. Olyannyira, hogy '85-ben fel is oszlottak.

Azóta kétszer újjáalakultak és a mai napig korrekt lemezekkel lepik meg a hűséges rajongóikat (egyetlen eredeti tag van már csak, Brian Tatler). Olyannyira, hogy a "Lightning…" 40 éves évfordulóján (azaz tavaly) újra rögzítették azt, az aktuális felállással. Hozzácsaptak 4 bónusz feldolgozást (Deep Purple, Led Zeppelin, Judas Priest és Metallica – LOL) - ezek miatt érdemes meghallgatni az új verziót is, marha jól nyomják mások klasszikusait. Az alaplemez tekintetében azért én az eredetit javaslom, természetesen – annak a hangzása, hangulata jól leképezi a korszellemet, egyfajta kordokumentum, mondhatni. A címe pedig egészen vizionáriusnak bizonyult így utólag: valóban trendformáló lett ez a korong az egész világ számára, még ha áttételesen is. "Here it comes now / London / New York / To the nations / To the nations / Lightning to the nations". A villámot elhozták, de más lovagolta meg végül.

Kotta