"Egy híját ismertem örömimnek még" – ahogy a költő mondja, bár ő azért földhözragadtabb dolgokra gondolt, én meg sokkal magasztosabbra. Szegény Csokonai saját bőrén tapasztalta meg, hogy a "Lillák" cserbenhagyhatják az embert. Az én "örömimnek híja" meg soha. Egészen pontosan 2006-ban mégis megtörtént, az A38 hajóra meghirdetett Uli Jon Roth koncert "technikai okok miatt" elmaradt. No, akkor én is átéltem, hogy "Tavaszom, vígságom téli búra vált; régi jó világom méltatlanra szállt", de szerencsére az élet kárpótolt. Ugyanis a G3 turné néhány európai helyszínén Phil Collen (Def Leppard) helyett a korai Scorpions gitáros, Uli Jon Roth volt a harmadik "G". Tulajdonképpen Eddie Van Halent kivéve szinte mindenkit láttam már élőben a számomra igazán fontos gitárhősök közül, csupán "egy híját ismertem örömimnek még"…

Derék Phil érdemeit nem kisebbítve, nem tudom szavakkal kifejezni, hogy nekem ez a csere mit jelentett! UJR egy igazi gitárhős, és ő tényleg az. Egy alulértékelt zseni, akiben egyszerre van jelen Hendrix és Yngwie, azon nagyon-nagyon ritka muzsikusok közé tartozik, akik klasszikus zenét és bluest is hitelesen gitároznak, hiszen a két világ közti vékony csapás szinte járhatatlan. Jó példa volt erre a közös jam alatt megszólaló "All Along The Watchtower". A gitározás technikai tökéletességének trónján biztosan ülő Petrucci szenvedett, mint disznó a jégen, hiába, ott valami más kell, koszosnak, fésületlennek, jó értelemben véve pontatlannak kell lenni, amit a tökéletesség lényege szerint nem tud. Illetve, de, nagyon ritkán mégis. Balra tőle, két lépéssel, ritkás, hosszú ősz hajjal és bajusszal (két megfellebbezhetetlen bajusz létezik a rocktörténelemben, az egyiket Iommi, a másikat Roth őrzi…) a speciális kialakításnak köszönhetően hegedűszerűen megszólaló Sky gitárral Uli Roth hibátlanul oldotta meg a feladatot…

De ne szaladjunk ennyire előre! … A koncert igazi hangverseny-feelingjét erősítette az est helyszíne, a pozsonyi Incheba Expo koncertterme, ahol székek fogadták az érkezőket és mi jólnevelt rockerként ülve is maradtunk. A ráadásig… No, akkor azért még jobban nevelt (szocializált) rocker módjára felpattantunk a seggünkről, mert ülve már nem lehetett bírni…

Uli Jon Roth nyitotta meg pontban 20.00-kor a közel négyórás programot a "Sky Overture" instrumentálissal, megadva ezzel az alaphangot és belőve a színvonalat a sztratoszféra magasságába. Ha a közelmúltban elhunyt, szintén zseniális tehetségű muzsikus testvérének, Zeno Rothnak ajánlott régi Scorpions dal, a "We'll Burn The Sky" után bombariadó miatt hazaküldnek mindenkit, én ugyan csalódottan, de olyan élménnyel távoztam volna, amit már soha senki el nem vehet tőlem. De nagyon messze voltunk még a végétől! A szintén ős-Scorpions "Sails Of Charon" borítékolható volt, a "Fly To The Rainbow" viszont ismételt meglepetés és természetesen végig libabőr.

Szetlista:
1. Sky Overture
2. Sun In My Hand
3. We'll Burn the Sky
4. Fly To The Rainbow
5. The Sails Of Charon
6. Earthquake

Mindenkinek olyan koncertet kívánok, ahol az utolsó helyen John Petrucci végez egy ilyen műsorral! Ugyanis konszenzusos eredményre jutott négyfős különítményünk a tekintetben, hogy a három gitáros műsorának szubjektív rangsorában Petruccié lett a bronz, holott igazán kivetnivalót nem tudnék mondani a neki jutott háromnegyed órában. Némileg talán kissé statikus és rideg volt ez a technikai tökéletesség, de mondom ezt úgy, hogy valójában minden pillanatát élveztem. Két új dal is elhangzott, a "Happy Song" bejött, a "Glassie-Eyed Zombie" kevésbé. Tartuffe ugyan tajtékzott a ramaty dobhangzás miatt, és egy előttünk ülő felvidéki honfitársunkat maga mellé állítva együtt szidták duóban a keverőpultost, de megmondom őszintén, én simán élveztem Mangini játékát így is.

Szetlista:
1. Wrath Of The Amazons (Rupert Gregson–Williams cover)
2. Jaws Of Life
3. The Happy Song
4. Damage Control
5. Glassy-Eyed Zombies
6. Glasgow Kiss

Ha életem vége felé egy ágytálazás vagy katéter-csere alkalmával majd megkérdezi a nővérke, hogy mikor hallottam élőben a legemlékezetesebb gitár-soundot, nagy valószínűséggel majd ezt a koncertet mondom, azon belül is azt a pillanatot, amikor besétált Satriani mester és beizzította az Ibanez-Chrome Boy modellt. Elementáris erővel szólalt meg hangszer, nem emlékszem, hogy hallottam ennyire brutálisan jó gitárhangzást valaha is! Mindamellett nem voltam teljesen elégedett az elhangzott dalokkal, talán csak négy tételt nem cseréltem volna. A vetítéssel megtámogatott "Cherry Blossoms" és az "Always..." minden másodperce örök élmény, de amúgy meg a korai lemezek a mostaniaknál sokkal jobb dalokat rejtenek, legalábbis az én személyes ízlésemnek.

Szetlista:
1. Energy
2. Catbot
3. Satch Boogie
4. Cherry Blossoms
5. Thunder High On The Mountain
6. Super Funky Badass
7. Cataclysmic
8. Circles
9. Always With Me, Always With You
10. Summer Song

A G3 koreográfia szerinti három rock-örökzöld közös, szólókkal teleszőtt varázslata következett és itt már a legtöbb segg elhagyta a székét. A "Highway Star/All Along.../Immigrant Song" elsöprő ereje mindent vitt, engem például legeslegelőre, hogy közvetlen közelről láthassam őket. Igazságtalan lenne említést sem tenni arról, hogy azért itt rajtuk kívül is zseniális muzsikusok biztosították az alapokat, merthogy pl. a "Highway Star" is besült volna egy zseniális torok nélkül, de azért nyilván maguk is tisztában voltak azzal, hogy ők itt most ikonokat szolgálnak ki tehetségükkel. Tényleg nem tudok egyebet mondani, csak frázisokkal dobálózni így a végén; csodálatos este volt, egy életre szóló élménnyel.

Túrisas

Ilyen szerencsés konstelláció talán egyszer ha adódik az ember életében, ezért nem nagyon volt kérdés, hogy felkerekedünk és három napot a szlovák(?) fővárosban töltünk. A szerencse, na meg a nálunknál lényegesen fejlettebb rockzenei kultúra úgy hozta, hogy két egymást követő napon, két nem akármilyen koncertélménnyel kecsegtető hangverseny került megrendezésre. Viszont, ha már ott voltunk, indokolt volt egy – népszerű szóhasználattal élve – nulladik napot is beiktatni hétfőn a városnézésre és a ráhangolódásra. Egy bizonyos életkor fölött az ember elkényelmesedik és jobban is esik kipihenten koncertre érkezni, bár ezt a cimboráim teljesen máshogy látják. Szerintük egy menthetetlen és elkényelmesedett kanapékrumpli vagyok, aki a lustasága okán nagyon nem érdemli meg, hogy élőben egy színpadon lássa Satrianit, Petruccit és az abszolút "kult-státusz"-ban alkotó Uli Jon Rothot, merthogy a Myrath utáni nap közvetlen a G3 is a városba érkezett… De róluk majd később...

A Randal Club ideális koncerthelyszín kisebb csapatoknak, belülről a mi "hajónkra" emlékeztet leginkább, habár a koncerttér némileg kisebb talán. A hazájában már nagyon-nagyon régóta nyomuló francia Manigance műsora alatt az előtérben söröztünk (nem először a pozsonyi tartózkodásunk alatt…), ami nem véletlen, két komoly indok is emellett szólt. Az első a minőségi sör, a második a nem minőségi zene. Harmatosak voltak, közepes és annál is gyengébb dalokkal. És hogy mennyire nem az előzenekarokkal szembeni kötelező előítélet szól belőlem, bevallom; a helyi Renaissense kimondottan jó zenét tol, különösen a gitáros/frontember volt meggyőző fazonilag és hangilag egyaránt. Érdemes rájuk keresni.

Annyira minden klappolt ezen a három napon, hogy szükségszerűen kellett valami, ami hagy némi szeplőt a tökéletességen. A szeplő pedig a Myrath-billentyűs, Elyes Bouchoucha volt. Illetve nem volt. Megbetegedett és hazautazott néhány napra. Nélküle azért lement a koncert, és egyébként is a hangképet meghatározó vonósok sem élőben szólnak, tehát az élvezhetőségen oly nagy csorba azért nem esett, de azért jobb lett volna, ha nem őt, hanem a totálisan értelmetlen szerepet hozó és giccsbe hajló táncot bemutató hastáncoslányt dönti le lábról az influenza…

Azt viszont nem lehetett nem észrevenni, hogy a Myrath mennyire magabiztos koncertbandává nőtte ki magát, élén Zaher Zorgati énekessel, aki adottságait tekintve simán a világ legjobb frontemberei között lehetne. Itt is pillanatok alatt vett meg mindenkit kilóra, a csajokat kinézetével és hangjával, a faszikat csak hangjával, bár tény, hogy nem akármilyen karizmája van a srácnak, ami persze nem homályosíthatja el Torrente alapigazságát; "buzulás, az nuku!"

Ahogy az várható volt, utolsó két lemez volt a fókuszban és kaptunk ízelítőt az új anyagról is. Ezekkel a dalokkal nálam nem lehet tévedni, a Myrath utóbbi két albuma simán éves toplista első volt, tehát nem árultak zsákbamacskát. Hozták a kötelezőt, mindenféle extra nélkül, de mint mondtam ez az orientális zenei világ nekem önmagában is extra. Aligha hiszem, hogy volt olyan, aki csalódottan távozott.

Túrisas

Kiadó:
Spitfire Music

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

Ha létezik laza, sokat látott öreg fószerokból álló örömzenés "kollektíva", az a The Dead Daisies. Amikor David Lowy leszervezte az első ausztrál koncerteket, maguk is meglepődtek azon, hogy – önmagukon kívül – a nézők/hallgatók is mennyire élvezik, ami a színpadon történik. Az all-star fölállás (a jelenlegi tagok mellett olyanok is muzsikáltak velük, mint Tomy Clufetos, Brian Tichy, Dizzy Reed, Richard Fortus stb.) persze egyfajta garanciát jelentett a szakma és a rajongók figyelmére; nekem, személy szerint mégis John Corabi éneke a legfőbb attrakció. Végre lehetőséget kapott arra, hogy a hozzá leginkább illő közegben, teljesen ellazulva, fölszabadultan bizonyítsa képességeit.

Az előző, "Make Some Noise" című albumhoz képest a fölállásban annyi változott, hogy Brian Tichy helyett most az a Deen Castronovo dobol, akit bizonyára Doug Aldrich hozott magával a Revolution Saintsből, s aki – mint tudjuk – vokális képességeivel is messze kitűnik az átlagból. Röviden: kiválóan illeszkedik ebbe a formációba.

Most sem érzem úgy, hogy 100%-os, tökéletes, üresjáratok nélküli lenne az album, de itt a gyengébb pillanatok (meglepő módon a címadó, vagy pl. "What Goes Around") is vannak olyan jók, hogy az ember ne érezzen ellenállhatatlan késztetést a távirányító előre léptető gombjának nyomkodására. A lemezt záró Beatles feldolgozás, a "Revolution" most is telitalálat – marha jó érzékük van ahhoz, hogy '60-as, '70-es évekből származó slágereket modern fölfogásban és hangzással fölturbózzanak. Remélem, egyszer majd kiadnak egy csak ilyen dalokból álló lemezt is...

A "Burn It Down" talán nem olyan azonnal megragadó, sodró erejű album, mint az elődje, egy kicsit szárazabb, koszosabb, bluesosabb, de így is hamisítatlan amerikai hard rock, ráadásul a legjobb, legtipikusabb fajtából. Nem kérdés, hogy április 27-én leszakítják a fejünket a Barba Negrában. Garantáltan hatalmas, vérprofi bulit csapnak majd!

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Record

Honlapok:
www.eldritchweb.com
facebook.com/Eldritchband

Az Eldritch az olasz progresszív műfaj Motörheadje. Mit értek ez alatt? Csupán azt, hogy a '90-es évek közepe óta folyamatosan dolgozó, időközben tucatnyi albumot megjelentető toszkán zenekar nem hajladozik minden enyhe szellővel, mint valami zsenge nádszál. Pottyantanak a kritikusokra, az elvárásokra, a trendekre (lehet, hogy még a rajongókra is), csinálják, amit anno a fejükbe vettek tántoríthatatlanul, tiszteletreméltó kitartással, olykor kemény fejjel rohanva a falnak, máskor váratlanul belefutva a kritikusok lelkes dicséretébe. Egyszerűen lehetetlen nem csodálni ezt a öntudatos célratörést, ezt a megmásíthatatlan önazonosságot.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a tiszteletet parancsoló diszkográfia minden egyes darabja remekmű, sőt még azt sem, hogy akár egy is mestermű lenne – bár Túrisas kolléga szerint az 1998-as "El Nino" történetesen az. Jelen évtizedünk közepén a banda felpörögni látszott, a "Tasting The Tears" (2014) és az "Underlying Issues" (2015) megjelenése között alig telt el egy esztendő, ráadásul – legalábbis az én szemszögemből – a karrierjük két legerősebb anyagát szülték meg akkor: bikább lett a megszólalás, fókuszáltabb a dalszerzés.

A "Cracksleep" már nem készült el ilyen gyorsan, most ültek rajta három évet, és Simone Mularoni (DGM, Empyrios) jóvoltából a hangzás is jobbra sikerült, mint valaha. Ez egy kifejezetten pofás prog-power lemez lett, abszolút egyenletes teljesítmény, érződik rajta a törődés és az érett "férfikor" (egy több mint 20 éves töretlen karrier már komoly fegyvertény ebben a szakmában).

Mint tudjuk, ez a banda gyakorlatilag Eugene Simone gitáros és Terence Holler énekes "szerelemgyermeke". Hiába adok hangot már évek óta nemtetszésemnek, ami Holler vékonyka (olykor egér-szerű, már majdnem Mustaine-ra hajazó) orgánumát illeti, ő legalább annyira nélkülözhetetlen eleme ennek az egyenletnek, mint a zseniális (és talán többre hivatott) gitáros, Simone. Azért a kezdeti korszak virtuóz billentyűse, Oleg Smirnoff nekem kifejezetten hiányzik. Egyébként meg hiába a kéretlen fanyalgás, a "Cracksleep" alighanem az eddigi legjobb Eldritch album, és ha végig olyan lüktető, változatos szerzemények szerepelnének rajta, mint a "Silent Corner", még fennhangon ünnepelni is hajlandó volnék. Így azonban csak azt mondom: teljesen korrekt.

Tartuffe

Guy de Maupassant olvasása még száz évvel ezelőtt is pirulásra kényszerítette a fiatal lányokat, akik csak hírből ismerték a francia polgári irodalom Flaubert mellett talán legnagyobb alakját. Maupassant azonban – jóllehet írásaiban gyakran fedezhető fel az erotika – csak annyiban foglalkozott a szerelmi élettel, amennyire ez a korabeli francia társadalom különböző rétegeinek mindennapjaihoz hozzátartozott. Munkásságában gyakran realisztikus kívülállóként, mintegy mikroszkóp alatt figyelte novellái tárgyát, az embert, különböző – általában gyarló – szegmenseit kiragadva, és irodalmi keretbe foglalva azokat.

Maupassant azokban az évtizedekben élt, és alkotott, amikor elenyésztek a polgári eszmények. A francia forradalom nagy jelszavai végképpen érvényüket vesztették, amikor a polgárság vérbe fojtotta a párizsi kommünt, s vele a dolgozó nagy tömegek igényét arra a szabadságra, egyenlőségre és testvériségre, amelyet hajdan a polgári forradalom ígért az emberiségnek. Ezeknek az eszméknek 1871 után valójában már semmiféle tartalmuk nem volt: a polgári élet eszmények nélküli tülekedéssé vált. Ez okozta az 1848 óta egyre erősödő s a század végső negyedére teljessé váló általános kiábrándulást Nyugat-Európában. S a polgár, aki nem akart vagy nem is tudott túllátni magán, de ha valamelyest tisztán látó volt, nem is eszményíthette többé magát, és kibontakozást sem láthatott a jövőben – menthetetlenül kietlen reménytelenségbe jutott.   Nem véletlen, hogy az író a polgárságot kicsinyesnek, önzőnek, a mának élő, cél nélküli aranyifjak és delnők, kockafejű hivatalnokok, zsarnoki tisztviselők, gyáva és buta kispolgárok halmazának ábrázolja, gúnnyal és részvét nélküli derűvel, ám aprólékosan, a mindennapi élet történéseit középpontba helyező realizmussal. Az eszméit és erkölcsét vesztett polgár alakja aztán néha olyan balsejtelemmel telített pesszimizmusban fogalmazódott meg, mely már túlmutatott a mindennapi valóságon is, és a horror irrealisztikus világába vetítette ki az egyéni kétségbeesést és borzalmat. Különösen jellemző volt ez Maupassant utolsó alkotói korszakára, mikor elméje lassan elborult s az ebből fakadó félelmek és víziók által a megszokott novella-alakok ábrázolása gyakran az irracionalitás dimenziójában folytatódott.

Mindenesetre az író novelláiban szinte minden horrortípus archetípusát megteremtette: írt szellemtörténetet (Nyúzott kéz), pszichológiai thrillert (Őrült) E. A. Poe ihletésű kriptakrimit (A rángó kéz), hullasztoriba oltott csattanós történetet (A halott szerető). Novelláiban – jóllehet néha elkalandozott a természetfölöttibe – racionális kívülállással próbálta ábrázolni a borzalmat: talán ezért is tűnik olyan emberközelinek a hideg iszony, ami írásaiból árad.

Maupassant-t egyébként gyakran foglalkoztatták a félelem emberi gyökerei. Így ír erről A félelem c. novellájában.:

 "…Ahogy fellibbennek az ismeretlenek fátylai, úgy szegényedik az ember képzeletvilága… Azt mondjuk magunknak: Elég a fantasztikumból, a furcsa hiedelmekből; a megmagyarázhatatlan is megmagyarázható. A természetfölötti világ apad, mint a tó, melyet csatorna csapol le, a tudomány napról napra hátrébb szorítja a csodavilág határait”…” Azzal, hogy fülön fogjuk a láthatatlant, elszegényítettük a képzeletvilágot. Az én szememben ma olyan a föld, mint egy elhagyott, üres és puszta tájék. Oda a hiedelmek, melyek költőivé tették. Ha éjjel elmegyek hazulról, úgy szeretnék borzongani attól a szorongástól, amely az öregasszonyokat keresztvetésre készteti a temetőfalak mentén, a még meglévő babonás embereket pedig menekülésre a mocsarak furcsa párái s a kósza lidércfény elől! Hogy szeretnék hinni abban a bizonytalan és rémisztő valamiben, amelyet elsuhanni véltek egykor a sötétben!

Milyen sötét, mily iszonyú lehetett az est homálya hajdan, mikor még tele volt ismeretlen, alaktalan meselényekkel, gonosz garabonciásokkal, akiktől úgy féltünk, hogy a vér is megfagyott az ereinkben, akiknek titkos hatalma meghaladta értelmünk korlátait, s akik elől nem volt menekvés.

A természetfölöttivel együtt az igazi félelem is kiveszett a földről, hiszen igazában csak attól fél az ember, amit nem ért. Megrázhatnak, zavarba hozhatnak, ránk ijeszthetnek a látható veszedelmek. De mi ez a lélek rezdüléséhez képest arra a gondolatra, hogy bolygó kísértettel fogunk találkozni, egy halott ölel magához, vagy előront valami szörny, az emberi iszonyat szülötte…"

Maupassant azonban munkásságával szavainak bizonyságát cáfolta meg, hiszen a háború borzalmairól, a nyomorból adódó ösztönös emberi cselekedetek szörnyűségeiről olyan következetes racionalitással volt képes mesélni, hogy a horror az emberrel együtt élő társsá vált; mindemellett görbe tükröt tartott a szokásaik korlátaiba szorított embereknek, akik önmaguk teremtették ezt a világot, minden földhözragadt szörnyűségével és gyakran transzcendens-elvi, ám valóságban nagyon is racionális indíttatású gonosztetteikkel.

Garael

Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlap:
www.axel-rudi-pell.de

Már hosszú-hosszú évek óta azt gondolom, hogy sehová nem vezet, sőt visszaüt, ha valaki más produkciójában a hibát keressük; az alkotás, a kreativitás – főleg ha azzal nem másokat akarunk provokálni, hanem a saját belső, világunk, érzéseink kibontakoztatása a cél – az érték. Az pedig fel sem merül bennem, hogy jó Pell mester netán provokálni akar. Ha létezik a világon önazonos, senkinek megfelelni nem akaró produktum, az pontosan ARP életműve. És bőven, minden irónia nélkül beszélhetünk, ráadásul tartalmas életműről. A másik pozitívum és mindenki számára megszívlelendő tanulság, hogy nemcsak üres frázis az, hogy ha valaki kitűz maga elé egy elérni kívánt célt, és állhatatosan soha nem mond le annak beteljesüléséről, a maga részéről pedig mindent megtesz ennek érdekében, akkor azt bizony el is éri.

Axel Rudi Pell pedig mert nagyot álmodni. Gitáros, sőt gitárhős akart lenni, és sikerült neki. Ráadásul német területről indulva, ahol azért volt konkurencia. Ezt már senki nem veszi el tőle, és őszintén szólva elvitathatatlan teljesítmény. Az a tény pedig nemhogy leértékeli, de értékesebbé is teszi mindezt, hogy ARP tulajdonképpen nem tanult meg rendesen gitározni. Szólógitárosként kimondottan és meghökkentően amatőr maradt. Rajongásig szereti viszont azt a leginkább Blackmore nevével fémjelezett zenei világot, ami folyamatosan hallható lemezein és amit mára saját magára szabott. Igen, létezik ARP stílus, még a szólóiban is, igaz, utóbbi nem föltétlen kellemes hallgatnivaló a fülnek a szakma felől nézve. De mint mondtam, ez talán nem lényeges, sokkal többen vannak, akik ezt figyelmen kívül hagyják, és akik szemében ARP egy megalkuvást nem tűrő, üzleti szempontokat, divatos zenei trendeket figyelmen kívül hagyó gitárhős. 

Ők most is megkapták, amit vártak. Kiváló muzsikustársainak és főleg Johnny Gioeli torkának köszönhetően a lemez hallgattatja magát, és azt is el kell ismerni, hogy Herr Pell egyáltalán nem rossz zeneszerző. A "Long Live Rock" és a "Slaves On The Run" kimondottan jó dalok, de két tételt kivéve a többin sem érzem, hogy gáz lenne. Az egyik ilyen a "Truth and Lies" instru, ami megítélésem szerint már egészen kínosan amatőr (linkelt videóban 25:20-tól), valamint a "Towers Of Babylon" ami a kötelező keleties-málhás magnum opus helyett a (nagyon) szegény ember Stargazer/Gates Of Babylonja lett. Rajongóknak viszont megvan az éves betevő és mondom: simán lehet, hogy nekik van igazuk.

Túrisas

Kiadó:
NorthPoint Records

Honlap:
royalhunt.com

Két fajta Royal Hunt album létezik: jó és jobb. Vannak persze olyanok, akik a Mark Boals-szal készített lemezeket olyan anyaghoz hasonlítják, amit nem szeret az ember szagolgatni, de hát egyrészt a szar hasznos dolog – még várat is lehet belőle építeni -, másrészt a minősítés értéktartalmát tekintve az állítás nem igaz. A jelenlegi már a negyedik anyag azóta, hogy a csapat eredeti énekese, D. C. Cooper visszatért, és akik az előző két etapban kárörvendően hangoztatták, miszerint hősünknek igen megkoptak a hangszálai, azok most csattanós választ kaptak arra, mekkorát tévedtek. Cooper orgánumát, és hangterjedelmét mintha a Royal Hunt zenéjéhez teremtette volna az, akinek ez a dolga: a kissé színpadias, némileg operás frazírokkal, de fantasztikus érzelmi áradattal elborító hang Leone mércéjével mérhető – azt pedig az itáliai bajnok legfőbb ellenségei sem mondhatják, hogy nem képes a csillagokat is leénekelni az égről, legyen az olasz, vagy brazil éjszaka.

A főnök, Andersen – aki a legnagyobb billentyűs a szakmában, két méterhez közelítő magassága révén – koncepciója valószínűleg az epikus oldal kidomborítása volt, ebben egyébként is mindig jó volt a billentyűk Malmsteen-je, így nem is nagyon szaporították a szerzemények számát, amiből csupán egy-két darab nem kúszik hat perc fölé; és jóllehet progresszív váltásokról, vagy hosszas, időkitöltő szólókról nem beszélhetünk, az anyag mégsem fullad unalomba. A lineáris, világosan követhető dalszerkezetek ugyanis annyi apró színes momentumot és grandiózus énektémát tartalmaznak, hogy a refrének többször visszatérő volta sem kelti azt a képzetet, hogy itt most nem zenejátszásról, hanem rétestészta nyújtásról van szó.

A csapat markáns világában persze ismerősnek tűnhet egy-két megoldás, de erről inkább csak attitűd szintjén beszélhetünk: az a világ, amit Andersenék számos album során megalkottak, tele van olyan jellegzetes fordulattal, melyek ugyan végtelenségig variálhatóak, de itt, a matematikától eltérően nem adnak más és más értéket a konstans kiválón kívül. A főnök rutinos karmesterként vezényli le a hosszas etapokat, néha még a spontaneitás képzetét is keltve, pedig tudjuk, hogy a billentyűs klasszikus zenei múltjából fakadóan – és mellett – szeret mindent tökéletesre képzelni. Aztán hogy a végeredmény milyen lesz, már csak a zenészeken múlik, akik viszont tökéletesen értik a mester elképzeléseit.

Kiugró szerzeményt nem is tudok említeni, és jóllehet, minden egyes dal potenciális dallamorgia, meghatározó sláger ezúttal nem született, már ha "rádiós" értelemben vesszük a sláger fogalmát. (Azt viszont nem állítom, hogy bármelyik – ismétlem, bármelyik – hosszú lére eresztett darab verzéje és refrénje egy kis kurtítással tökéletesen alkalmas lenne listavezetői pozícióba harcolni magát.)

Az albumnak egyetlen gyenge pontja van, ami sajnos a csapat esetében szokásos: ilyen hangzással ezt a zenét – mit ezt, semmilyet! – nem szabadna játszani; a profi zenei megoldások ellenére ez a demós megszólalás amatőrre fokozza le a produktumot, aminek a már említett koncepció miatt is száz szimfonikus erejével kellene robbanni a hallgató fejében.

Ez utóbbi jellemző azonban rányomja bélyegét a minőségre, így hiába zenélik ki szívüket-lelküket az alkotók, az emberben csak az elégedetlenséget szítják, hogy képesek voltak a klasszis értékét elszalasztani: ez pedig korunk digitális zenei technológiájánál fogva nem biztos, hogy pénzkérdés, azzal meg ne jöjjön senki nekem, hogy hát minden RH album így szól. Igen, tudom, és alig várom, hogy Andersen maximalizmusa végre kiterjedjen a hangzás reformjára is – esetleg jöjjön ki abból a pincéből, ahol ez a megszólalás kiadás érettnek tűnik.

Garael

Kiadó:
Sony

Honlap:
www.judaspriest.com

Nos, az albumot kísérő ováció közepette felvállalom annak szerepét, akinek a szar is keserű, így következő soraim kissé formabontó módon nem elsősorban a lemez aprólékos elemzésére, hanem rendszertelen módon felötlő gondolataim összefogására szolgálnak. Nyugi, ez nem egy negatív kritika, hiszen az album jó, de képtelen vagyok olyan rajongással hurrá-hangulatba kerülni, mint a kommentelők egy része – szubjektíve jogosan, és mivel valószínűleg bennem van a hiba, megpróbálom ennek objektív okait feltárni, már csak a magam megnyugtatása végett is.

Mert mit is vár el az ember a Judas Priesttől, még így, a tagok életkorát, és a lenyűgöző, évtizedeken átívelő diszkográfiát tekintve? Nem jó albumot – annál többet: azt az érzést, amit annak idején a "Defenders Of The Faith", a "British Steel", vagy a "Painkiller" okozott. Csak hát azok az idők elmúltak. Egyrészt mi is változtunk, másrészt az a környezet is, amibe megpróbálnánk a progresszívet beilleszteni, azt az iránymutatást, vagy hivatkozási alapot, amit a csapat éveken keresztül adott.

Mert akármilyen is ez az album – ismétlem, a maga világában kitűnő –, azt el kell ismerni, hogy a Judas örökséget kezdő és befutott, sőt, újabb stílusalapító zenekarok százai használták fel és koptatták el – hiszen ezerszer könnyebb dolguk volt, mintha "üres papírt kellett volna megtölteniük". Miért is? Mert az alap ott volt, amire már csak építkezni kellett: az ikergitáros "káté"-k, az apokaliptikus riffelés, a kétlábdobos, szinte thrash üzemmódba váltó, esetleg dübörgő, menetelő tempó és a hangulati skála teljes spektrumát átölelő énekhang. Igen, ennél nem lehet többet nyújtani ebben a műfajban – és ez már magának a Judas Priestnek sem sikerült. Hogy irreális ez az elvárás? Természetesen, legalább annyira, hogy újra a nyolcvanas években élő fiatal legyek, aki rácsodálkozik a metalra, és aki korábban még nem hallott olyat, amit a "British Steel" albumon tapasztalt. Igen, ez az érzés olyan erősen égett belém, hogy azóta se tudom megszüntetni: hasonlóan a VHS korszak erőembereinek újabb megmozdulásához, akiknek fényét az idő jócskán megkoptatta, mégis – és biztos vagyunk még néhányan így negyven fölött – képesek még mindig megdobbantani az egykori rajongók szívét, akik szovjet partizánfilmeken és Derricken felnőve valami újjal, a kamaszkori elvárásokat egyetlen kohéziós erőbe formáló világgal találkoztak, legszívesebben felordítva: igen, ez az, ami vagyok – legalábbis a tükör előtt.

A csapat tehát jó, sőt, kitűnő albumot rakott le az asztalra, jobbat, mint a kissé öregesre és fáradt hangzásúra sikeredett elődje, még annak ellenére is, hogy Tiptonnál sajnálatos módon a Parkinson-kór olyan előrehaladottá vált, amivel ezen a szinten már nem lehet etalonnak lenni – így mindenki bele tudja helyezni saját és a zenekar értékvilágába a jelenlegi dalcsokrot. Remek összegzés hát, ami az együttes erényeit illeti – talán Halford egykori formáját kivéve –, ám nem több annál. Erre a színvonalra pedig – ha leszámítjuk a brand erejét – valljuk be, az iszonyatosan kibővülő színtér és lehetőségek fényében több csapat is képes. Hogy sokkal több meg nem? Ez igaz – én mégis hiányolom azt a bizsergető, egyben frissítő érzést, amit az addig sosem hallott megoldások, az új ötletek, és a remény szül, az a remény, ami újból és újból kíváncsivá tesz, ugyanakkor meg is nyugtat, hogy a stílusban van elég erő ahhoz, hogy fenntartsa prior státuszát, hogy legyen "mondvacsinált ok" arra, miért is a legkülönb a zenei stílusok között.

Lehet, hogy némileg keseredettebb hangvételűre sikeredett ez a kissé széteső írás, holott örülnöm kellene, hogy a Judas Priest – ha búcsúzni akar – méltóképpen vállalhatja utolsó albumnak is a "Firepower"-t, de hiába, az idő kerekét most nem sikerült sem hátra, sem előre forgatni, és tudomásul kell venni, hogy a csákányt, amivel az új utakat törték, már másnak kell marokba fogni. De vajon szükség van-e erre, és ha igen, van-e rá alkalmas jelölt? Ez a két kérdés pedig akár a stílus jövőjének alakulását is meghatározhatja, én pedig nem szeretem a megválaszolatlan kérdéseket.

Garael

Kiadó:
No Dust Records

Honlapok:
www.collibus.com
facebook.com/Collibus

Pafó! – így kaptam a hatalmas pofont, nagyobbat, mint amit az egyébként félelmetesen kemény, "legendás" youtube hős, Jani tudott volna lekeverni, ráadásul onnan, ahonnan nem is vártam. A Collibus nevű manchesteri zenekar hazájában versenyeket nyert és metál muzsikával elsőként lépett föl a parlament alsó házában – ami azért elég nagy fegyvertény! Mifelénk azonban majdnem totál ismeretlenek, bár – nem akarom itt tömjénezni magunkat – mi már a 2014-es "The False Awakening" című, ígéretes debütációról is beszámoltunk. Szóval ott tartottunk, hogy "Pafó!", így érkezett a holtteremből az irgalmatlan nagy saller, méghozzá a Collibus új albumának indító nótája, a "What We've All Become" formájában. Állkapca kiakad... padlófogás... csillaglátás... kész, K.O. Tuti "ügyeletes kedvenc" jelölt, hatalmas, fejszaggató sláger!!!

Hál' Istennek, a lemez később sem ül le, de a legfőbb mázli az, hogy Gemma Fox azon amazonok közé tartozik, akik nem igazán szorulnak máshonnan importált férfi énekesek támogatására. Nem fényes, csilingelő, vagy (ami sokkal rosszabb) operatikus női hang lakik a torkában, hanem egy férfiakat megszégyenítő ráspolyos hangorkán. Nem véletlen, hogy az első lemez recenziójában Veronica Freemanhez (Benedictum), vagy még inkább Magali Luytenhez (pl. Beautiful Sin) hasonlítottam. Lehet, hogy nem egy manöken alkat, de olyan frontember, aki még az én férfi énekesek irányában elfogult, jégbe fagyott szívemet is megmelengeti.

A lényegében három emberből, egy énekesből és két gitárosból álló csapat most (remélhetőleg stabil módon, hosszútávra) kiegészült Arun Kamath bőgőssel és Seb Sweet dobossal. Mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy az alapemberek közé tartozó Daniel Mucs gitáros a mi kis hazánk elszármazott fia. Jó tudni, hogy a Collibus "vérbőségtől dagadó ereiben" némi magyar genetikai infót tároló anyag is csörgedez...

Mi értelme a további szószaporításnak? A "Trusting The Illusion" elejétől végig fület gyönyörködtető, piszkos jól eltalált heavy/power hallgatnivaló, de modern fölfogásban, az ausztrál Voyager módjára (csak éppen szépen kidolgozott, tetszetős szólókkal). Azon sem lennék meglepődve, ha az év végi összesítésben előkelő helyezést vívna ki magának. És még egyszer mondom: a hipnotikusan lüktető, igazi energiapumpaként működő "What We've All Become" pedig eddig az év nótája!

Tartuffe

Kiadó:
earMusic

Honlapok:
www.wesellthedead.com
facebook.com/WeSellTheDead

"A fejünkben létező vizuális elemeket kombinálva a néha kissé morbid szövegekkel arra jutottunk, hogy így szólt volna a heavy metal a 19. században, vagy ha Hasfelmetsző Jack előreutazik az időben, és belép egy metalzenekarba. Ebben az esetben a We Sell The Dead lett volna a magától értetődő választása háttérzenekarnak. Valószínűleg otthon érezné magát közöttünk." Promóciós szövegnek hangzatos, egyébként meg olyan ostobasággal hirdeti magát a banda, amilyet régen hallottam. Mert egyrészt hasfelmetsző nem éppen zeneszeretetéről volt híres – akkor egyrészt jelenünkben pár tucatpop nyálbandát látogatna meg szokásos eszköztárával -, másrészt hangszert tudomásom szerint nem kezelt, hacsak a hentesbárdot és az orvosi szikét nem vesszük annak. (Bár lehet, hogy a soha fel nem derített bűncselekmények mögött egy elvetélt muzsikus állt, aki ha szereti a heavy metalt, akkor Wagnert hallgatott volna …)

De mindegy, jussunk túl az agyament promóción, és nézzük a zenét, amit tapasztalt és sokat bizonyított zenészek szolgáltatnak, úgy, mint Niclas Engelin (ex-In Flames, Engel), Jonas Slättung (Drömriket), Gas Lipstick (ex-HIM) és Apollo Papathanasio (Spiritual Beggars, ex-Firewind) – az eredmény pedig magáért beszél – mit beszél, sikolt, ha már adekvátak akarunk lenni, jóllehet, ez a hasfelmetsző nem a Judas rikoltozós réme: a belassuló riffekkel (még mindig jobb, mint a szikével) operáló csapat doomos dark rockja inkább rokonítható az Evergrey-jel, vagy a The Cult-tal, mint a papokkal, no és persze azzal a tucatnyi epikus doom együttessel, akik előszeretettel használják fel a filmzenék gyászos hangulattal teli sablonjait.

Apollo persze nem tud kibújni bőréből – hacsak Jack nem segít neki –, így a dallamok mindazoknak ismerősek lehetnek, akik szeretik a Firewindet, vagy a Spiritual Beggars legutóbbi két lemezét, jóllehet, az alaphangulat kitűnően váltja depresszívvé a jól megformált verzéket és refréneket. Sőt, mint írtam, a fénykorában lévő Ian Astbury is nagy hatással lehet hősünkre, aki a "Turn It Over"-ben – ami egy doom lepellel álcázott The Cult szám is lehetne – olyan mélyre hangolja hangszálait, mint azt a példakép tette a bájos és buja baby-k elbűvölésére: persze nem holmi deviáns sorozatgyilkolászásos szándékból, de most szex helyett maradjunk a másik alaptémánál.

A szövegvilág egyébként hűségesen követi az imázst, így egy zenei gótikus horror pereg fülünk előtt, amiben a doom riffek laza füzére elegendő időt hagy a filmzenei megoldásoknak és Apollo dallamformálásának: talán ez az a két aspektus, aminél fogva a csapat nyitni tud a pőre doom-ból a stoner, vagy hard rock felé (ez a tagok múltjából egyébként is következik), de az is élvezheti, aki szereti az epikus heavy metal komorabb árnyait. Az alapvető hangulati elem mindez által nem a hideg verítéket okozó borzongás, hanem egyfajta fájdalommal kevert romantika. ("A Too Cold The Touch"-ban mintha Matt Barlow borzongatná a régi Iced Earth híveket – nem hiába énekelt annak idején fel egy egész lemezt horror-hősökkel).

Érdekes és élvezetes kísérlet, amivel az együttes megpróbálta közelebb hozni Rippert – na, már én is jövök a hülyeséggel, tehát: az ötletes (?) marketing az animációs klippel megtámogatva mit sem érne valódi teljesítmény nélkül, amivel azoknak is ajánlhatom az albumot, akik számára a doom fakezű lassú gitárosok és tehetségtelen templomi énekesek elvetélt kísérlete arra, hogy a jóérzésű hallgatóságot a sírba kergessék.

Garael