A Kaipa rendszeres vendég itt nálunk, és nem csak a kritikai rovatban, hanem a toplistáinkon is. Most is a régi ismerősök, elkötelezett rajongók izgalmával vártam az új lemezt, pedig meg kell valljam, hogy a rengeteg hallgatás után az albumok kezdtek egybefolyni, és a végén már alig-alig tudtam melyiket hallgatom éppen, hol végződött az egyik és kezdődött el a másik. Szerencsére annyira "szélessávú" a csapat zeneisége, hogy a fix hangzás és a kiforrott stílus szempontjából viszonylag szűkre szabott keretek sem idegesítenek. Legföljebb pihentetem a dalokat kicsit.
Az ég világon semmi sem változott az együttes háza táján, ugyanazok a muzsikusok, ugyanazzal a sounddal, ugyanolyan nótákat játszanak: most is csak öt szerzemény fért föl a kb. egy óra hosszú lemezre. Ki lehet számolni, csak kettő van (éppen hogy) 10 perc alatt! Jelenlegi kedvenceim: a leghosszabb, legepikusabb hangvételű "On The Edge Of New Horizons" (17:10), valamint a legrövidebb, legvidámabb hangulatú "The Shadowy Sunlight" (6:57); ez azonban még változhat, mert a "What's Behind The Fields" végén a gitárszóló egyszerűen nem evilági!!!
Bár ebben a közel fél évszázados formációban nagyjából és lényegében minden a zenei agytrösztről, Hans Ludin billentyűs-énekes-zeneszerzőről szól, kénytelen vagyok beismerni, hogy nekem mégis Per Nilsson miatt annyira ütős az egész. Ez a faszi (azon túl, hogy a Mensa International tagja, azaz, valódi IQ bajnok) bármilyen stílushoz nyúl, kivételes gitárjátékával érdemben járul hozzá a végeredményhez: legyen szó a saját bandájáról, a Scar Symmetryről, a progresszív folk-rockot képviselő Kaipáról, vagy a pár napja recenzált heavy powert játszó Nocturnal Ritesról.
A perzselő nyári hónapok terméketlensége után most ősszel szinte özönlenek a jobbnál-jobb megjelenések. Az új Kaipa borítékolhatóan a toplistaesélyes kategóriában landolt, még akkor is, ha néha kezd kissé kiismerhetővé, kiszámíthatóvá válni.
Na, akkor népnevelő jelleggel egy kis történelemóra! Ki is volt ez a Caligula? Hát a Római Birodalom harmadik császára, akit eredetileg Caius Iulius Caesar Germanicus Augustusnak hívtak, és a Caligula (Csizmácska) nevet a légiósoktól kapta, akik között már gyermekkorában egyenruhában (pl. a légiósok caliga nevű lábbelijében) grasszált. Az uralkodása elején még normálisan viselkedő (s ezért rendkívül népszerű) császáron csakhamar eluralkodott az őrület, pl. a római panteon főistenét, Jupitert párbajra hívta, hogy eldöntsék, ki is valójában a világegyetem legfőbb uralkodója. A tébolyult despota ámokfutásának saját testőrsége vetett véget, a praetoriánusok kaszabolták le Kr. u. 41-ben, miután azzal alázta meg a szenátust, hogy kedvenc lovát, Incitatust konzullá avatta.
Hát ez a tanulságos története Caligula lovának, de hogy az ausztrál progresszív (alternatív?) metál formáció miért éppen ezt a nevet választotta, arról nincs információm. A lényeg persze inkább az, hogy immáron nem halogathatjuk a nagyszerű Brisbane-i csapat bemutatását: az "In Contact" ugyanis már a harmadik lemezük! Régóta ugatom, hogy Ausztráliára nagyon érdemes odafigyelni, mert zeneileg rendkívül izgalmas dolgok történnek arrafelé (ld. Teramaze, Voyager). A Caligula lova is ékes bizonyítéka fixa ideám igazságtartalmának. Csak míg ezt a bekezdést leírtam vagy háromszor volt igazam! Hát nem? De! Tessék: ez már a negyedik!
Ezek a srácok (from down under, ahogy mondják) egészen modern fölfogású prog rock/metált játszanak, s azért szimpatikusak, mert miközben használják a djent "szögelős" eszközkészletét, nem ritmizálják agyon, nem hörgik, nem acsarkodják végig sablonosan a dalokat, de a gitárszólók sincsenek letiltva. Sőt! Sam Vallen a modern metál szólógitározás iskolapéldája! Hallga csak a "Fill My Heart" szólóját! Az énekes, Jim Grey tiszta orgánuma és dallamai miatt adott a brit Hakennel való összevetés is, jóllehet a dalszerkezetek kevésbé csavarosak.
Az "In Contact" nagyszerű anyag, a harmadik lemezek minden érettségével, kiforrottságával, a gyorsabb és lassabb tételek jó érzékkel megállapított ideális egyensúlyával. Egyedül a három perces elborult verselés tűnik túlzásnak (Inertia And The Weapon Of The Wall). Öreg és konzervatív zenehallgatóként magam is meglepődtem azon, hogy az ilyen fiatalos jelenségek mostanság milyen hatékonysággal törik föl egyre vastagabb meszes héjamat.
Bumm, bumm, bumm – ilyen lehet, ha ágyúval lövik a fejedbe a dallamokat, ahol az ágyúmester nem katona, hanem együttes. Enyhe samplerezés és szimfónika, a death-ből is kölcsönvett aszimmetrikus ütemek – persze csak színezés gyanánt – modern szaggatás de klasszikus szólók: ez 2017-ben a Nocturnal Rites.
A zenekart éppen a Dream Evillel együtt emlegettem nem is olyan régen, mint azokat a jobb sorsra érdemes bandákat, amelyekkel már évek óta nem találkoztam, holott nagy kedvenceim voltak – erre mit ad az ég, idén az előbbi s most az utóbbi is új lemezzel jelentkezett, és jóllehet, Gonosz álomék hagytak némi kívánnivalót maguk után, az Éjszakai rítusok talán pályájuk legjobb albumával lőtték magukat újra a színtérre. Ez pedig nem kis szó, mert a death metal poklaiból induló formáció több metamorfózison is átesett, kezdve a klasszikus euro-power stílussal, folytatva a dallamos, modernebb metallal, amin nincs mit csodálkozni, hiszen zenéjük fő erősségeit a csodaénekes, Jonny Linqvist – ilyen hangot death-re elpazarolni több mint vétek –, a fantasztikus, érzékeny dallamok, valamint az erőt sugárzó, hol a szaggatott, hol a klasszikus ütemekkel és szólókkal játszó dobos-gitáros szekció jelentik.
A kissé ingoványos út azonban nem tanácstalanságot jelentett, legalábbis a mostani végeredményt tekintve, hanem olyan tapasztalat-feldolgozást, aminek eredményeit tökéletesen integrálta zenéjébe az együttes. Így találkozhatunk hát olyan, szinte echte death futamokkal az élvezetes tenori vokális teljesítmény alatt, mint amilyennel az "A Heart As Black As Coal" is szolgál, vagy a "The Poisoinous Seed", ahol a sötét és világos párharca nem sakkban, hanem zenében folyik, a játékosok pedig a metal zenei stílusok. (Ez utóbbiban hallgasd csak meg az énekes helyett a refrént prezentáló szólót – frenetikus! – és a Megadeth "Rust In Peace" korabeli gitárjátékát idéző futamokat!)
Nem tudom, hogy ismerek-e még egy ilyen csapatot, ahol a szinte Werther-i túlromantizált dallamokat ennyi erővel és lendülettel képesek összeegyeztetni a sötét oldallal. Nem, ez nem a megtévedt jedik operája, ahol a tétova harcos dalra fakad, hanem a pulzáló energiával slágereket alkotó Phoenix. Sláger pedig minden düh ellenére dögivel akad, melyek az album negyedik etapjától teletömik a hallgató fülét ragadós dallamokkal, a Dream Evil-i csatakiáltásokkal ritmizáló "What's Killing Me"-től az apokaliptikus, rideg-ipari hangulattal felvezetett, ám tulajdonképpen a Helloweenig visszavezethető "Nothing Can Break Me" hitvallásán keresztül a géppuska sortűzzel leterítő, őrült szimfónikával kísért, lüktető "The Ghost Inside Me"-ig – nomen est omen! –, ahol a lüktetést a gyomorban fészkelő Alien kitörési kísérlete adja: még szerencse, hogy itt nem Ridley Scott a rendező, hanem a Nocturnal Rites, így a horror nem szörnnyel, hanem sláger kirobbanásával végződik.
Tökéletes visszatérést produkált a zenekar, ahol az erő, dinamika, szólók és dallamok tökéletes arányban szolgálják ki a fantasztikus teljesítményt – és igazi feltámadást – produkáló Phoenixt. Tölts, cél a hallgató, tűz, telitalálat: ez 2017-ben a Nocturnal Rites!
A Frontiers kiadó áldásos/megosztó tevékenységéről már számtalanszor értekeztünk ezen az oldalon, de azt nem lehet tagadni, hogy Kee Marcello és Tommy Heart párosítása (rossz az, aki rosszra gondol!) jó csillagzat alatt született, kegyelemcsókolta ötlet volt. Rögvest el is mondom, miért: Marcello és Heart a szakma két olyan alulértékelt zsenije, akiket a világ legigazságtalanabb dolga lenne megfosztani a lehetőségtől, hogy tehetségükhöz méltó magasságban és fénnyel ragyogjanak.
Valamiért sokkal többen zengik szegény Steve Lee dicséretét, pedig Tommy Heart legalább akkora torok – a Gotthard is sokkal jobban járt volna, ha Lee halála után vele és nem Nic Maederrel folytatja. Marcello nevét is leggyakrabban a Europe "kommersz", zenei értelemben egyesek szerint leszálló ágával azonosítják, pedig káprázatos technikával és utánozhatatlan dallamérzékkel megáldott gitáros, aki a Frontiers jóvoltából nemrégen kiadott szólólemezével (Scaling Up) bebizonyította, a Europe-ot nem ő nyírta ki, hanem a profitorientált, mindenbe belepofázó zeneipar és az akkoriban mindent elborító trutyi (grunge).
Nem tudom, hogy ebbe a lemezbe mennyire nyúlt bele a Frontiers házi zeneszerzője, Alessandro Del Vecchio. Világos, hogy az album fölvételeit ő irányította és a keverésért is ő felelős, de tartok tőle, hogy producerként a zeneszerzésre is erősen rányomta bélyegét. De mindegy is, mert letagadhatatlan, del vecchiosan szirupos slágeressége ellenére ez az album baromi jól sikerült. Én egy kicsit kevésbé AOR-os, dögösebb hard rock anyagnak jobban örültem volna, mondjuk valami olyasminek, mint Marcello "Scaling Up"-ja, csak éppen Heart bivaly, metsző orgánumával.
Remélem, hogy ez a projekt megér még egy "kört", és akkor majd kevésbé könyököl rá a Frontiers, hagyva, hogy Marcello és Heart géniusza zavartalanul kibontakozhasson, kicsit több kosszal és tágabb muzikalitással.
Halovány lövésem sincs, hogy mi történt a Threshold háza táján. Valamiért kitették az Andy McDermott halála után igazolt (és egyébként kiválóan teljesítő) régi-új énekesüket, Damian Wilsont, de nagyjából ezzel egy időben a másodgitáros Pete Morten is búcsút intett nekik. Az egész azért furcsa, mert idén tavaszra már biztosan javarészt készen állt a dupla CDs új nagylemez anyaga, ők mégis úgy döntöttek, hogy az éneksávokat egy másik régi-új énekessel, Glynn Morgannel rögzítik, aki annak idején, 1994-ben, a "Psychedelicatessen" albumon kapott epizódszerepet a Groom-West szerzőpárostól.
Aki az új frontembertől és a szokatlan, közel másfél órás játékhossztól alapvető változásokat várt, vajmi keveset tud a csapatról, hiszen nekik már az első lemezeken is kiforrott stílusuk és hangzásuk volt, amitől soha, semmilyen körülmények hatására sem tántorodtak el – kivívva ezzel az értő, valóban szakmai fülek elismerését és az újrahasznosított műanyag bizniszben utazó zeneipar totál közönyét. Szerintem McDermott halála miatt kicsit megbicsaklott a zenekar lendülete (ma is azt gondolom, hogy a vele készült ucsó anyag, a "Dead Reckoning" volt pályafutásuk csúcspontja), de a később Wilsonnal készített két album (March Of Progress, For The Journey) sem volt színvonaltalan – a kicsit direktebb, populárisabb hangvétel ellenére sem.
Glynn Morgan csatlakozásával mégis egy új fejezet kezdődött a Threshold életében, mert hangjával, stílusával az együttes dalai most egy új tónust kaptak (amit néhány rajongónak még azért szokni kell). Nekem úgy tűnik, hogy a csapat – a saját eszközkészlet szigorú megtartása mellett – készakarva törekedett egyfajta megújulásra, méghozzá a progresszió szellemében. A dalok most sokkal hosszabbak, összetettebbek, "rakoncátlanabbak" lettek; mintha tudatosan elutasítottak volna mindenféle produceri kontrollt, stúdióguru által javasolt tömörséget.
A nóták jobbára bő lére vannak eresztve, ami miatt sokszor az a hallgató érzése, hogy az anyag csapongó, illetve túl terjengős, de valamiért mégis működik a dolog: egyszerűen csak másként kell hozzáállni, mint közvetlen elődeihez. Nem kizárt, hogy egy szűkebb mederbe terelt változat, egy lényegretörőbb, nagyjából 60 perces kivonat hatásosabb lett volna (kb. olyan tételekkel, mint a klipes "Small Dark Lines"), de ez a lemez nem a villámháború szellemében fogant, hanem a késleltető, kiváró harcászat taktikáját követi. Kell hozzá némi türelem, megértés, kitartás, de végül minden ellenállás értelmetlen.
Ebben a pillanatban még nem tudom megmondani, hogy a "Legends Of The Shires" hol fog végezni az év végi összesítésben. Gyanítom, hogy előkelő helyet harcol majd ki magának a toplistán, de addig még sok-sok órát (egy-egy alkalommal kb. másfelet) kell kettesben töltenünk.
Talán nem indokolatlan fölvetni, hogy a svéd H.e.a.t-tel szemben elfogult vagyok, mégpedig pozitív irányban. A 2009-es Swedish Idol nyertesével, Erik Grönwallal a zenekar is nyert, méghozzá egy világszínvonalú frontembert, és rajta keresztül egy hazájukon kívül is jegyzett hírnevet. Ezt leginkább a legutóbbi albumukkal, a "Tearing Down The Walls"-szal alapozták meg – legalábbis nálam, aki lelkesedésemben a 2014-es toplistám dobogójára is fölültettem őket. A pozitív értelemben vett elfogultságom sem fog azonban megakadályozni abban, hogy előre és sommásan kijelentsem: a nagy ismeretlenbe való ugrás bizony nem sikerült jól a bandának. Vagy rossz irányba ugrottak, vagy túl nagy volt a szakadék, amit át akartak "hidalni". Tessék választani!
A kötelező, "még mindig szeretjük egymást"-típusú sajtónyilatkozatok mögé nem látunk, így nem tudhatjuk biztosan miért lépett ki az együttesből az alapító gitáros, Eric Rivers. (Helyét most egy korábbi tag: Dave Dalone tölti be.) Én személyesen nem tartom kizártnak, hogy ennek a változásnak részben az a stílusváltás is oka lehetett, amit ez az új album képvisel. Vagy éppen az ő hatása hiányában fordultak más irányba? Fogalmam sincs. Mindenesetre a '14-es lemezig úgy éreztem, folyamatosan fejlődnek: egyre kevésbé hasonlítanak a nagy példaképekre, egyre kevésbé modorosak, egyre zsigeribb, hard rockosabb a hozzáállás. Ezt a folyamatot akasztja meg, vagy fordítja vissza az "Into The Great Unknown".
Elismerem, hogy bizonyos szempontból merész volt ez a húzás: saját hangot kerestek, de megítélésem szerint rossz irányba indultak el. Mintha Grönwall visszavágyott volna a tehetségkutató versenyek fölszínes, populista légkörébe: ez egy darabos, összefüggéstelen pop lemez, néhány erőtlen, bizonytalan kikacsintással a rock zene felé (Bastard Of Society, Eye Of The Storm, Into The Great Unkown). A dalok többsége rockzenét csak nyomokban tartalmaz, kb. mint mogyorót az olyan élelmiszerek, mint a meggylekvár, vagy a 100%-os almalé.
Ezzel a lemezzel nálam nagyon elrúgták a pöttyöst... Lehet, hogy ilyesmivel lehet bejutni az Eurovíziós Dalfesztiválra, de – hogy a költőt idézzem – sekély e kéj. A korábbi toplistás albumuk miatt adok még nekik egy esélyt, de ezt a produktumot méltatlannak érzem arra, hogy több szót fecséreljek rá. Borítsa a jótékony feledés fátyla!
Jóllehet, magam is beleestem korábban abba a hibába, hogy a jellemzett lemezt a készítés stílusa miatt húztam le, ám az eltelt éveknek köszönhetően némileg okosabb tapasztaltabb lettem és természetesen – most jöjjön a kollégák kötelező fényezése! – társaim példája is kifejtette áldásos hatását; egyszóval talán sikerül megszüntetnem azt a hibás attitűdöt, amit egyes zenei stílusok esetében tanúsítottam, és mára már eljutottam arra a pontra, hogy kijelentettem: ócska stílus nincs – no jó, a lakodalmas rockot kivéve –, csak ócska zene.
Ettől függetlenül annyit megengedhetek magamnak, hogy a kilencvenes években megjelenő grunge-nál jobban szeressem az aréna-hard rockot, és elismervén az előbbi erényeit, még mindig jobban dobbanjon a szívem – még ha acélból is van – a Steelheart első két albumára, mint az azóta megjelent három, kereskedelmileg – és talán művészileg is – értéktelenebb Matijevic műre. Mert hát nyilvánvaló, hogy mára a banda az énekes egyszemélyes projektjévé alakult, aminek nem sok köze van a valamikori szuper-grúphoz, sem a tagságot, sem a zenei stílust tekintve – az egyedüli állandóságot pedig Matijevic kopni nem akaró, fantasztikus hangja jelenti, amit aréna rockos környezetben utoljára a Rock Star c. filmben hallhatott a koncerteket nem járó nagyérdemű. (A koncertlátogatók persze el-elcsíphettek egy-egy Steelheart klasszikust, és élőben is tapasztalhatták, hogy hősünkön sem kinézetét, sem vokális adottságait tekintve nem fog az idő.)
Azt, hogy a Steelhearttal kapcsolatban el tudom fogadni az utóbbi évek grunge-közeli, Led Zeppelin-féle világ preferálását, bizonyítsa a bandával kapcsolatos ügyeletes kedvencem, ahol már látens – mit látens, nagyon is szembeszökő! – módon előretört Matijecvic vonzódása a jelenlegi lemezen megteremtett klasszikus stílushoz, ami – ellentétben az énekes nyilatkozataival, melyekbe akár a kezdeti időkhöz történő visszatérést is "bele" lehetett olvasni – maradt az utóbbi három albumon megszokott. Nüansznyi változások persze vannak, talán több a Zeppelin íz – amibe Matijevic Plant-féle nyújtásai ismerős hangokat plántálnak a hallgatóba –, a korai idők pomádés világát igazából csak a két gyorsabb szerzemény, a címében is nyolcvanas éveket idéző "My Dirty Girl" és a "Got Me Runnin'" képviseli, azt is inkább idézőjelbe téve – talán a véletlennek köszönhető, hogy nekem azok is tetszenek a legjobban. De hogy ne essek abba a bűnbe, hogy meghazudtolom a kritikám elején leírtakat, el kell ismernem, hogy két-három groove-osabb, ősmetálos/grunge-közeli szerzeményt – a "Come Inside" tiszta Audioslave, hallgasd csak a gitárok sistergését! – is szívesen hallgatom, melyek mindenképpen jobban sikerültek, mint múlt lemezes társaik. Azt viszont már igazán nem tudom tolerálni, hogy az album mintegy felét akusztikus-félakusztikus merengős szenvelgések foglalják el, melyekre sok mindent lehet mondani, de hogy szórakoztatóak – netalántán "művésziek" –, semmiképp.
(Azt nem zárom ki, hogy vannak, akiknek ez a fajta lírikus merengés tetszhet, mert alapvetően dallamosak és egyszerűek, de én nem ezt várom a metaltól/hard rocktól – és még a balladáktól sem. Nem értem Matijevicet, vagy csak akkor érteném, ha ismerném lelkiállapotát, hogy ezekkel a tulajdonképpeni popdalokkal mit is akar kezdeni a metal világában: ha unja a színteret, miért nem vált. Persze ez a sajnálatosan elhunyt Chris Cornellnek sem sikerült, hiszen egy kiteljesedett, ráadásul a színteret tekintve idős, az esetleges célközönséget tekintve viszont teljesen ismeretlen egyéniséget a popszakma nehezen tud/akar megemészteni, a hangi adottságok pedig a jelenlegi technikai képességek függvényében nem igazán elsődleges tényezők.
Mit is írhatnék még? Ha Matijevic dupla albumban gondolkodik, minden bizonnyal össze tudtam volna állítani egy kitűnő LP-t – mint a Threshold ikreinek esetében – így viszont a lemez mintegy felének "delete"-mágnesével csak egy jól sikerült EP-re futotta, mármint nálam, aki becsületesen próbálkozott a megértésen kívül megszeretni is a prezentált stílusokat. Kár, hogy elbuktam, mert jóllehet az aréna rock ignorálásán túl tudtam lépni, a szentimentális pop azonban megfeküdte a gyomromat.
Három ember áll egymással szemben a temető mellett. Három elszánt, győzni akaró ember. Három mesterlövész. Az egyik nem is annyira jó, a másik nem is annyira rossz, a harmadik meg – hát az bizony csúf. Telnek a másodpercek, mindegyikük a megfelelő pillanatra vár: életük minden megszerzett tapasztalata összpontosul mozdulni vágyó kezeikben – aztán… De nem is folytatom, hiszen mindenki ismeri Leone klasszikusát, aminek csúcspontján a főszereplők párbajban mérik össze erejüket, hogy aztán a győztes mindent – vagy semmit – vihessen.
Valahogy ez a jelenet jutott eszembe a Tower Of Babel nevű csapat esetében, ami meglehetős névtelensége ellenére három nagyágyút – ehhh, előbb még csak coltokról beszélhettünk – is párbajra szólíthat: Joe Stump jelenleg a Blackmore-örökség egyik legjobbja, akinek technikája a hagyománytisztelet mellett tartalmazza a Ritchie-éra óta eltelt negyven év technikai fejlődését, Van Halenestől, Malmsteenestől együtt, és ha a jelenlegi Rainbow turné körút során Blackmore mesternek gondja támadna – nem a húrokkal, mert azokkal mostanában bizony néha akad –, akkor Stumpot nyugodtan a helyére lehetne állítani, már ha egy legendát bármilyen aspektusban lehetne pótolni.
De tovább is van, mondjam még? A billentyűs, Maestro – nem, ez nem a megszólítás, hanem a művésznév, ami nem kis önbizalomról árulkodik – Mistheria korábban az Artlanticában varázsolta a billentyűket, amúgy neoklasszikus stílusban – a név ugyebár kötelez, az énekes pedig, Csaba királyfi – izé, Csaba Zvakan a Metal Machine-ból lehet ismerős a nagyérdeműnek. Nem véletlen a Dio szólólemezről kölcsönzött elnevezés; hősünk egy rekedtre fagyizott Dio orgánumával és manírjaival gyarapítja a klónok – tisztelők – egyre tekintélyesebb sorát. Nos, aki azt mondja, nem fér meg két dudás egy csárdában, annak igaza van, mert itt három fér meg egymással, igaz – és most visszautalok ismertetőm elejére – állandó párbajt provokálva, aminek áldozata azonban legfeljebb a hallgató lehet. Az átalakulás pedig a zombifilmekhez hasonlóan látványos: a permanens vigyor, ami automatikusan ülhet ki az arcunkra, árulkodik arról, hogy bizony sikerült a zenészeknek örömmel fertőznie a hozzáértő nagyérdeműt.
Az együttes, mint ahogy eddig is sejtetted, a Rainbow hagyományok új üdvöskéje, és ha azt mondom, hogy ebben a stílusban vannak annyira jók és felkészültek, mint a David Readman által lassan Whitesnake tribute-banddé váló Woodoo Circle, akkor nem hiszem, hogy sokat tévednék. Van tehát gitárhős, billentyű-mester a maga hammond és egyéb klasszikus hangszíneivel valamint a sztenderd követeléseknek megfelelő énekes – már csak jó dalok kellenének ahhoz, hogy szivárványosnak lássuk az eget. Örüljünk hát, mert a példakép építette alapokra helyezett Bábel-toronyban egy nyelvet beszélnek: a zene nyelvét, mégpedig szakmaival bővített felső fokon. Így aztán persze előfordulhatnak ismerős fordulatok, mint például a "Midnight Sun", ami tulajdonképpen a "Lost In Hollywood" új értelmezése is lehetne, vagy a "Lake Of Fire", ami bármelyik Dio szóló albumon elférne, de oda se neki: mint említettem, alapokról van szó, és a felépítmény bizony modernebb, mint amire számíthatsz.
Stump, Csaba és a Maestro párbajai olyan össztüzet eredményeznek minden egyes dalban, hogy győzd kapkodni a fejed! Még milyen jó, hogy itt csak hangjegyek röpködnek a levegőben, és nem acéllövedékek... A fiúk pedig győzik szuflával – sőt, alkalmat adnak arra is, hogy összehasonlítsuk őket az ihletővel, hiszen megmutatják, milyen a felturbózott "Eyes Of The World" –, még akkor is, ha az utolsó számban Csaba kiszáll, hogy teret adjon a két hangszeres küzdelmének, ami minden egyes hangfetisisztát nyálcsorgatásra kényszeríthet: ez bizony a tömény technikai virtuozitás és hanghalmozás ideje, bevállalva annak az axiómának a megdöntését, miszerint a kevesebb néha több. Hát nem.
De maradjunk a valóság és a megszokottság talaján, ha kedvet érzel egy könnyed virtuozitással felvezetett Rainbow-féle lemezre, ess neki, és még az sem fog ártani, hogy előre tudod a párbaj eredményét!
A blogon már többen jelezték hozzászólásban, hogy az idei Friedman anyag beszaratós, mind dalok, mind produkciós (Jens Bogren keverte az anyagot, a hangmérnök pedig Paul Fig volt) szempontból, ami azt bizonyítja, hogy olvasóink bár kevesen vannak, de annál vájtabb füllel rendelkeznek.
Merthogy ez így van. Az egyik legjobb Friedman lemez készült el, a legutóbbi, 2014-es "Inferno" el-elborult, klasszikus dalszerkezeteket felrúgó, összességében meglehetősen agyament (de ettől függetlenül is zseni) zenei kalandja után most sokkal inkább megjegyezhető dalokban és simogatóbb melódiákban gondolkodott, ami befogadhatóbbá és ennek köszönhetően kétség kívül szerethetőbbé is tette a végeredményt; még azzal együtt is, hogy művészi szabadságát érezhetően most sem korlátozták stílusbeli megkötések, bármiféle elvi szabályok. Az egyetlen énekes daltól eltekintve végig instrumentális anyagon az elképesztő riffelés és szólóorgia mellett szaxofon, hegedű, cselló, zongora (utóbbi különösen bravúros végig a lemezen) bárhol, bármikor felbukkanhat, és a metal elviekben szigorú kánonja sem zárja ki nála, hogy akár egy kis ad hoc zongorás latinnal rukkoljon elő, ha a kompozíció szerinte megkívánja.
Nekem fura, hogy a zenei ízlésben hozzám meglehetősen közel álló Tartuffe elismeri ugyan, de nem igazán rajongója a mentalitásában mára csaknem teljesen japánná lett gitárosnak, miközben képes leborulni egy minden (játéktechnikai) szempontból tökéletesen játszó, de egyetlen hangból azért nem feltétlen felismerhető progger gityós előtt (pl. Marcel Coenen). Ez azért jutott eszembe, mert a lemezt hallgatva számtalanszor éreztem, hogy mekkora ajándék, ha valaki ennyire saját útját járja, ennyire senki máshoz nem hasonló módon szólaltatja meg a hangszerét. Ha pedig az egyéniség és egyedi hangszerkezelés ilyen csodálatos, sőt tényleg szívbemarkoló dallamokon, kompozíciókon keresztül tör utat, annál számomra a zeneművészetben nem történhet jobb és több.
A kiválóan teljesítő ismertebb (pl. Gregg Bisonnette) és kevésbé ismert (japán) zenésztársak mellett vendégek most is vannak, de nem miattuk lett a végeredmény ennyire pazar, bár azt kár lenne elhallgatni, hogy a futtatott tinicsapatnak kikiáltott Black Veil Brides gitárosának (Jinxx) hegedűjátéka nem arról árulkodik, hogy nem a zenei tudással alapozta meg a csapat a sikerét.
Alaphelyzetben nem ijedek meg attól, ha zenéről kell írnom, bár a számonkénti szemezgetést mindig is utáltam, az eddigieken túl most nem sokat tudok elmondani, csak annyit, hogy aki alapvetően szereti a gitáros zenei világát, libabőr-keltő nyújtásait, bátran vegye meg a CD-t (én már megtettem, naná!), mert ez a muzsika kortalan, az örökkévalóságnak szól, hosszú évek múlva is elő lehet kapni és újra és újra rácsodálkozni. Nehezen tudom elképzelni, sőt egyenesen ki is zárom annak lehetőségét, hogy az év végi listámon ne dobogós helyen végezzen az Adagio-val együtt.
Ismerőseim pontosan tudják rólam, hogy gyűlölöm a nyarat, egy teljességgel élhetetlen időszaknak tartom, amelynek ráadásul számomra az égvilágon semmi szépsége nincs. Tamás biztos nem így gondolja, hiszen az ő "nyara" tele van emelkedettséggel, szépséggel, játékossággal. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen vannak előzményei a történetnek, és vannak előzmények szerencsére a blogarchívumban is.
Itt van pl. mindjárt az első kritikám, amelyben olyanokat írtam le, hogy "én egyelőre nem biztos, hogy azonnal felismerném a saját, csak rá jellemző Jónás-féle gitárkezelést. De idővel talán ez is változik." Vagy azt, hogy "Dicsértem már a kiváló és változatos szerzeményeket is, noha itt is kikívánkozik belőlem, hogy néha talán túl sok téma is kerül egy-egy adott dalba, ami talán némileg megnehezíti azok számára a lemez befogadását, akiknek az kell, hogy azonnal fütyülhessék is a dalokat. És itt nem Aradszky Lacára és a köztudatból kiutálhatatlan rettenet nyugger-himnuszára gondolok, hanem pl. Satriani teljes 'The Extremist' lemezére."
Most azt tudom elmondani, hogy mára teljes határozottsággal felismerem a Jónás-féle gitárkezelést, de ami még ennél is jobb hír, az az, hogy a "The Four Seasons" első két részében megismerhettünk egy olyan zenei világot, amit nem nagyon tudnék semmihez hasonlítani, pedig minden túlzás nélkül eléggé jártas vagyok az instrumentális gitárzene témakörben. Mindezt úgy, hogy Tamás nem találta föl, nem értelmezte újra a gitározást, egyszerűen arról van szó, hogy zeneileg (is) alapvetően egy érdeklődő, nyitott személyiség, aki nem utasít el élből semmit. Talán ennek is köszönhető, hogz a modernkori 7 húros hangzást és ritmusjátékot, de minden más zenei hatást is úgy ötvözött a saját zenei világával, hogy abból – legalábbis számomra – valami egészen különleges és egyedi született. Nem most, hiszen a Part I. Spring lényegében ugyanezt hozta stílusban; olyan nagyon éles határvonalat és megkülönböztetést én nem is tudok tenni.
Olyan ékesszólóan sem tudok írni, mint Jack Rose kollégám, aki pl. ekként értékelte tavaly az egyes tételeket: "Az egészen kezdetleges jelektől 'Awake', a hótakaró alól kibukkanó zöld növények első hajtásaitól jutunk el a 'Flourish', virágzás állapotáig." Vagy hogy "A 'Burst' (…) már megmásíthatatlanul jelzi a jó idő eljövetelét, a lendületes ritmus gitár téma végleg felszabadító hatást sugall, innen nincs visszaút, az évszakok körforgása megállíthatatlanul beteljesedik." Remek, kifejező képek, de megvallom az igazat, ha nagyon megerőltetném magam, akkor sem tudnám leírni, hogy teszem azt az aljnövényzeten megülő és áttetsző hajnali harmatcseppekben (Mountain Dawn) már ott a felsejlő baljós tükörképe a rövidesen mindent elsöprő és rombadöntő szupercella forgó feláramlás nyomán kialakuló felhőképződményének (Afternoon Storm). Ezeket a nagy kontrasztokat ugyanis én itt nem érzékelem. A nyári viharok mostanában zokszó nélkül felszaggatják az aszfaltot is mifelénk, de ez az elemi erő és harag Tamás megélt nyárképében, úgy tűnik, megszelídül, de legalábbis másféle szépséggé lényegül, kifejezésére más utat választ, nem a (nekem) kézenfekvő durvulatot.
Az egyes képek és tételek közötti kontrasztok tehát számomra kevésbé határozottak, ami viszont egyáltalán nem baj és hangsúlyozottan nem is arról van szó, hogy ne lenne változatos az anyag, mert nagyon-nagyon is az, csupán arról, hogy Tamás mindezen változásokat a saját zenei szűrőjén keresztül láttatja egy többnyire egységes hangzáson keresztül, viszont azon belül számtalan, egymásra épülő, egymásból építkező zenei finomsággal. Ennek köszönhetően nincs is értelme részekre bontani az anyagot, rá kell szánni ezt a húsz percet, legalábbis én elképzelni nem tudom, hogy ne egyben hallgassam meg.
Igazán színvonalas, kiemelkedő, nagyszerű teljesítmény, a kortárs művészet egy nagyon értékes darabja, az első rész méltó folytatása. Ha számomra is ebben a nagyon szerethető formában jelenne meg a nyár, akkor az egyik kedvenc évszakom lenne.
