Dionysos Rising

2025.feb.05.
Írta: Dionysos 16 komment

Dream Theater: Parasomnia (2025)

yyy_114.jpg

Kiadó:
Inside Out Music

Honlapok:
www.dreamtheater.net
facebook.com/dreamtheater

Előre szólok, ez hosszú lesz. Nemcsak azért, mert a Dream Theater úttörő, kultstátuszú, Grammy-díjas, és mint ilyen, megkerülhetetlen zenekar, amelyről mindenkinek (is) van sommás véleménye, hanem mert közel 40 éves pályafutás van mögöttük 16. nagylemezzel és számolatlan mellékági projekttel, vendégszerepléssel és egy hispán-amerikai telenovellát meghazudtoló ármányos, szövevényes, fordulatokban, érzelmekben gazdag történettel! Nem lepődnék meg, ha kollégáim közül valaki (elsősorban Kottára gondolok) még bevállalna egy különvéleményt: a kritika kritikáját. Meg persze jön majd a kommentek perzselő, a pompejinél pusztítóbb piroklaszt-ára! :)

Történetesen azon valaha volt világraszóló rajongók és egyben objektivitásra törekvő kritikusok közé tartozom, akik nem fűztek nagy reményeket az alapító atya, Mike Portnoy visszatéréséhez. Egyesek úgy üdvözölték a jellegzetes stílusú (hogy ne mondjam: stílusalapító) dobos hazatérését, mintha valami világmegváltó esemény lenne, ami – a hosszú nyűglődés és zenei megfáradás után – egy új aranykorszak kezdetét jelentené az együttesnek. Én azonban hosszú évek óta meg vagyok arról győződve, hogy itt egy fecske nem csinál nyarat – még egy Portnoy kaliberű se. Leginkább azért, mert valójában soha nem a dobos volt a gyönge láncszem – akár Portnoyra, akár Manginire gondolunk. Az "eredeti Mike" hiába hozza vissza a kifogástalan dobsoundot, az első hallásra fölismerhető, védjegyszerű "figcsiket", a probléma gyökere továbbra sem lett kezelve.

Márpedig a probléma gyökere lényegében háromfelé ágazó. (1) Sokak szerint a legsúlyosabb gond LaBrie vékony – ahogy ők fogalmaznak – nyálas hangja. Erre én azért visszakérdezek: 1991 óta ez csak most tűnt föl? A klasszikus korszak zseniális albumain ez miért nem jelentett gondot? Az egekig magasztalt Rush lemezeken Geddy Lee sikolyszerű üveghangja nem sokkal, de sokkal idegesítőbb néha (lásd pl. Anthem)? A helyzet az, hogy nem LaBrie hangja változott ennyit (bár az élő teljesítménye ma már kezd közelíteni a kriminálishoz), hanem a dallamok lettek sablonosak, kiismerhetők és – igen – nyálasak az első lemezekhez képest. Csak meg kell hallgatni az "Images…" és az "Awake" egyes dalainak, vagy éppen az "A Change Of Seasons" opusznak aprólékosan kidolgozott, sokszor váratlan fordulatokkal fűszerezett dallamvezetését, főleg a ˈ90-es évek elején divatos stílusokkal való összehasonlításban!

(2) Bár ezzel a kifogással szembesülve sokak értetlenül fognak reagálni (WTF?), de ha jól emlékszem, még Lovrek Krisztián mutatott rá egy kommentben, hogy a kezdeti etalon értékű gitárhangzáshoz képest az időközben hangszergyártót és cájgot váltott Petrucci manapság mennyivel másképpen szólal meg. A legtöbben erre persze csak legyintenek, mert mindez nem érdekli őket, és szőrszálhasogatásnak tartják, illetve ízlés dolgának, de a vájtfülűeknek (bármilyen kevesen is vannak) ez igenis fontos dolog. Mindazonáltal megjegyzem, hogy Petrucci nyilván így sem szól gányul; hogy is lehetne ilyen tudással, gyakorlattal, szerkóval és egy közel 3 milliós Music Man gitárral totálisan elbarmolni a soundot? Itt is inkább az a probléma, hogy a sztelláris technika ellenére a szólók valahogy nem olyan meggyőzően "dalok a dalban", mint régen, plusz a "Scenes… " lemez óta Petrucci rászokott a hatásvadász, unásig ismételgetett, szirupos dallamokra is.

(3) Végül mindhárom közül a legkomolyabb probléma: Jordan Rudess. Hangszeres tudása, előremutató technikai érdeklődése, stiláris sokszínűsége megkérdőjelezhetetlen, de a klasszikus Hammond hangzáson kívül gyakorlatilag az összes hangszínétől kiráz a hideg, és olykor bizony a szólói is csak művészieskedő, avantgárd katyvaszok. Sok itt kérem a vértyogás és a macskazene, de – hogy ezzel a divatos kifejezéssel éljek – "cringe" az inkább cirkuszba vagy westernfilmekbe való ragtime és a romantikus (olykor egyenesen Csajkovszkijtól kölcsönzött) zene véletlenszerű szerepeltetése is. Ugyanakkor meg kell jegyeznem: ezen a lemezen határozottan visszafogott (vagy visszafogták), és ez alighanem Portnoy "karmesteri" útmutatásainak köszönhető.

Van-e megoldás? Van is, meg nincs is. Van, mert szinte teljes körű gyökérkezelést jelentene Kevin Moore. Sokan nem tudják róla, de oroszlánrészt vállalt a szövegírásból, a dal- és dallamszerzésből, de az együttes soundjának kialakításában is alapvető szerepet játszott. Jellemző, hogy Portnoy méltán legendás dob intróját és ritmusképletét a "6:00" című számban valójában nem is a dobos találta ki, hanem Moore dobgéppel szerkesztett demója alapján dolgozta ki. Kevin Moore távozása akkora kráternyi kreatív űrt hagyott maga után, hogy az még a holdról is látszik! De van egy baj: Moore már soha nem jön vissza, más zenék érdeklik, sőt talán már a zene sem érdekli igazán. Állítólag azóta pszichológus és az oszteopátia doktora lett, de egy másik értelmezés szerint egy alternatív univerzumba költözött – közvetlenül Vito Bratta mellé.

dr_kevinmoore-ezgif_com-webp-to-jpg-converter.jpg

Ezt hívják úgy, hogy a 22-es csapdája. Az egyetlen megoldás nem megoldható, a reménytelen helyzetet az egymásnak kölcsönösen ellentmondó föltételek miatt lehetetlen orvosolni. Én azért még látnék egy halvány esélyt a haladéktalan énekes- és billentyűscserében, de ez sem életszerű egy olyan iparivá duzzadt, olajozottan működő és stabilan profitot termelő gépezetben, mint amivé az Álomszínház vált az utóbbi évtizedekben.

De hogy ne csak általánosságokban beszéljünk, essék szó a találóan elnevezett új, lazán koncepciós anyagról is. A "Parasomnia" tematikusan az alvás közben tapasztalt szokatlan viselkedéseket és érzelmeket járja körül: olyan jelenségekre tér ki, mint az alvajárás és alvás közbeni beszéd, az alvási bénulás és a rémálmok. Zeneileg én leginkább a "Black Clouds & Silver Linings" (2009) környékére helyezném, ami azért nem annyira meglepő, hiszen az volt az utolsó Portoy-jal készült album. A különbség talán annyi, hogy most kevesebb a lírai hangvétel, sőt néhol inkább a "Train of Thought" (2003) súlyosságát látom visszatérni.

A kb. 71 perces lemez első felére jutottak az erősebb szerzemények, nincs is különösebb okom a kötekedésre, kivéve, hogy a fölvezető instrumentális track (In The Arms Of Morpheus) első percében konkrétan semmi sem történik, de a másodikban sem sok. A nyögvenyelős indítás után ez a szám mindenesetre arról árulkodik, hogy Portnoy sok-sok éve, amit Neal Morse bandáiban töltött, nem múlt el nyomtalanul.

A második rész az albumot beharangozó, kislemezes "Midnight Messiah" című számmal kezdődik, amiben - a promóció alapján - érezhetően nagyon bíztak az együttes tagjai, de személyes véleményem az, hogy egy recirkulált verzével és egy blazírt refrénnel elcsúfított, nem túl izgalmas DT "sztenderd"-del van dolgunk. Az ezt követő "Are We Dreaming?" nem önálló dal, hanem amolyan templomi orgonás intermezzo, s annak sem túl zenei. A "Bend The Clock" az utóbbi időszakra, főleg a Mangini-érára jellemző nem túl emlékezetes ballada, Petrucci szólója viszont egyenesen káprázatos benne (messze a lemez legjobbja), bár a "fade out"-os befejezés szerintem kapufa. A közel 20 perces, albumot záró "The Shadow Man Incident" dallamvezetésében jellegtelen, nem különösebben koherens tétel, több 100.000 tengeri mérföldre a közel egyenlő hosszúságú "A Change Of Seasons"-től. Ordító a különbség!

Olvastam már több külföldi és egy hazai kritikát is. Azt kell mondjam, hogy a legtöbb visszajelzés alapvetően pozitív. Az én szólamom bizony ki fog most lógni a kórusból! Jó lemez? Alapvetően igen! Jó Dream Theater lemez? Nem igazán! Kb. közepes. Abból is a sokadik. A katarzis, a nagy megújulás, a számlálók újraindítása elmaradt…, bár szerintem a "hájp" eleve indokolatlan, az elvárás pedig irreális volt.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2025.feb.02.
Írta: garael 6 komment

Avatarium: Between You, God, The Devil and The Dead (2025)

avatarium_between_you_god_the_devil_and_the_dead.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.avatariumofficial.se
facebook.com/avatariumofficial

Nehéz (súlyos) dolga van manapság a doomster fontolva haladóknak, hiszen, ha fülünkre, és nem szívünkre hallgatunk, meg kell, hogy állapítsuk, a stílus lényegét jelentő tritónuszon alapuló riffek minden permutációját és variációját eljátszotta Tony Iommi, az undergroundba szorult stíluscsapatok zárt közege, nem beszélve a horrorfilmek zenéit komponáló zeneszerzőkről és…

…A fidelito nevű zenei blog így fogalmaz: "Az ördög hangköze megnevezést – latinul diabolus in musica – onnan kapta, hogy a fül számára nem éppen kellemes a hangzása. Ma már a zeneszerzők bátran használják a hangközt…", ami már felhangzik például a "South Park" és "A Simpson család" főcímdalában is (ez utóbbi pedig tényleg csakis az ördög műve lehet, hiszen jól tudjuk, mekkora tömegek nézik a két rajzfilmsorozatot).

A valamikori egyházi tiltást tehát felváltotta a popkultúra profitorientált termékszemlélete, pedig éppen ez az az attitűd, amit a doom csapatok mindig is kerülni szerettek volna –  ezért most már a popzenére is ráférne a "Keresztény Szülők Demokratikus Heavy Metal Ellenes Egyletének" dorgálása, hiszen jelenünk muzikális tömegtermelésében olyan művészek tevékenykednek, akikhez képest a Deicide, a Behemoth, a Belphegor és a Gorgoroth zenészei vasárnapi iskolás gyermekeknek tűnnek.

Ennek fényében valljuk meg őszintén, hogy az Avatariumot sem (csak) a doom oldaláért szeretjük – no jó, azért is –, de vitathatatlan, hogy a zenekar különlegességét a kezdetektől fogva Jennie-Ann Smith énekesnő hangja és elszállós, lelket simogató dallamai jelentették, melyek úgy teremtettek hangulati feszültséget a tritónusz és fület gyönyörködtető vokális részek között, hogy önkéntelenül is megbocsássunk a riffek esetleges újrafelhasználásáért. Summa, summarum, eljutottunk oda, hogy nem a Leif Edling örökségét hűen ápoló Marcus Jidell (bár azt is elképzelhetőnek tartom, hogy Edling a zeneszerzésben továbbra is részt vesz) kreatív energiáiért várjuk az újabb Avatarium albumot, hanem az énekesnő hangjegyekbe vándorolt személyiségéért, ami már csak azért is elképzelhető, mert a marcona körítés miatt így azok a true metal fanok is szerethetik a csapat zenéjét, akik látensen vonzódnak a dallamokhoz, ahhoz azonban nem elég bátrak, hogy a mai divat szerint egy méretes "coming out"-tal vallják be ezt a furcsa zenei "woke-hajlandóságot".

Az Avatarium albumok amolyan védjegyszerű vonása a doomból kikacsintó, és inkább a hetvenes évek hard rockját idéző, kompakt "schlager" jelenléte, aminek szerepét ezúttal az "I See You Better In The Dark" tölti be – emellett azonban a dalok szépen betartva a doom aranyszabályait, megmaradnak a komótos cammogásnál, aminek alapvetően nyomasztó közegét tökéletesen oldja Jennie dallamérzéke: Jidell a lemez megjelenése előtt adott interjújában külön kiemelte, hogy ezúttal többnyire zongorán komponálta a dalokat – még szerencse, hogy nem zongorára –, és a hangszer többször fel-feltűnik a dallamok alatt.

Az alkotói fázis a zenekar vezetője szerint ezúttal a vártnál hosszabbra nyúlt. „Egy ponton azt hittem, hogy soha nem leszünk képesek befejezni, de most végre itt tartunk!” – nyilatkozta Jidell, aki még a befejezésre is utalást tett, ami persze lehet PR-fogás is. A nyitó "Long Black Waves" ennek megfelelően egy gyötrelmeket sugárzó alaptempóval megáldott (megvert?) doom sztenderd, ahol a riffek felett az énekesnő szemlélődős dallamai úgy és olyan módon szárnyalnak, hogy a riffek szerelmeseként aposztrofált true doomster létedre is kénytelen legyél figyelni rájuk. A könnyedebb perceket aztán a már említett, kissé popos, rövid darab hozza, amit a már a címében is egy Tim Burton filmet idéző (My Hair Is On Fore [But I’ll Take Your Hand]), zongorával felturbózott, melankolikus és az elsivárosodás érzését remekül közvetítő epikus dal követ, remek hangszerelési megoldásokkal, melyek szinte filmzenei szinten bontják ki az izgalmat robbantó hangulati elemeket.

A folkos énekdallamokkal és akusztikus gitárral a doomot háttérbe szorító, szintén filmzenés képekkel útra hívó "Lovers Give a Kingdom to Each Other" azonban minden eszköze ellenére sem túl érdekfeszítő, a katarzisért felelős gitárszóló is rövid ahhoz, hogy megteremtse a szellős megfogalmazás, valamint a gitár vijjogó, lüktető vonalvezetésének feszültséget fokozó egységét. Innentől aztán már csak egyes részeiben tudja a csapat fenntartani a figyelmemet: hiába a "Being With The Dead" recsegő Hammond-szólója és a vonat zakatolását/sípolását idéző gitárhang ügyes zenei metaforája, ha a dalban nincsenek kitörési és mélypontok, és Jennie sem tud olyan dallamot hozni, ami elűzné a monotonitás érzését.

Az "Until Forever And Again" epikus folyama is hasonló metódust követ: meghökkentő, hogy a nyomasztó riffelésnek sikerül "lehúznia" a vokális részt, pedig az Avatarium esetében épp e kettős távolságtartása a lényegi elem, olyan unikumot létrehozva, ami le tudja kötni a stíluson kívüli hallgatók figyelmét is.

S hogy valami pozitívval folytassam, Jidellnek sikerült felnőnie az Edling által megteremtett színvonalhoz, sőt, úgy tudja megteremteni az ősrock és a doom, a pszichedelia örvénylésének és a nyomasztó riffek egységét, ahogy az Leifre nem volt jellemző – emellett a hangszerelésbe is képes addig idegen elemeket integrálni, a végeredmény mégsem esik szét darabokra. Nem véletlen, hogy a lemez instrumentális tétele van olyan izgalmas, mint az énekes dalok, a gitár dallamvezetésének csipetnyi keleties jellege, az önmaga gondolatait kivetíteni kívánó művész érzéseinek örvénylését és a doom hideglelős elidegenedését mesterien egységbe forrasztó architektúra tökéletesen prezentálja, mit is gondol a zenész az Avatarium lényegének.

A záródarab azonban számomra ismételten esemény nélküli, a zongorával felvezetett csendes, panteisztikus, Jennie-t a középpontba állító "Between You, God, The Devil and The Dead" eleje túl hosszúra nyújtott, ami ráadásul nem tudja a feszültséget fokozni: a hangulati monokromitás pedig nem indokolja a majd hat perces időtartamot.

Bevallom, a recenzió írása előtt beleolvastam a lemezről megjelent eddigi kritikákba, és az egyöntető pozitív fogadtatás miatt jelen esetben én vagyok a felelős azért, hogy kijelentsem a király – illetve a királynő – meztelen, bár ilyet egy hölgyről nem illik leírni. Persze lehet, hogy nem is olyan éles a szemem (fülem), és leleplezés helyett csak az a sofőr vagyok, aki szembe menvén a forgalommal azon bosszankodik, mennyien nem tartják be a szabályokat.

Garael

Címkék: lemezkritika
2025.jan.27.
Írta: Dionysos 7 komment

Ballroom Blitz - 2025. I.

Teramaze, The Ferrymen, Ahmad & Mohamad Chegeni

yyyyyy_14.jpg

Teramaze: Desire Colours N Lust EP (2025)

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze
teramaze.bandcamp.com

Eszembe sem jutott annak lehetősége, hogy a tavaly végre egy elejétől végig élvezhető lemezzel előrukkoló Teramaze a 2025-ös évet mindjárt egy öt számos, kb. 27 perces EP-vel kezdi. Dean Wells nem fér a bőrébe; alighanem ő lett az ausztrál Neal Morse! Önkritika és kreatív szűrő hiányában szinte számolatlanul ömlenek belőle a dalok, aminek persze felemás az eredménye, mert van olyan tehetséges dalszerző, hogy a szerzemények lényegében jók legyenek, de ebben a féktelen tempóban – hogy ne mondjam: alkotói hasmenésben – könnyű mellé lőni vagy ellaposodni.

Az EP-n hallható tételek nem definiálják újra a progresszív metál műfajt, de nem is lógnak ki a tavalyi kiadvány által kijelölt irányból vagy képviselt minőségből. Nincs bennem olyan érzés, mintha a 2024-es nagylemezről lemaradt B-listás bónuszokról lenne szó. Annak meg külön örülök, hogy nem vették túl lassúra a tempót. Mindazonáltal továbbra is azt mondom, a következőre nagyon rá kéne pihenni; a kicsit popos, művi hangzást jó lenne fazonigazítani. Egy olyan generál szervízre van szükségük, mint amilyet példának okáért tavaly a DGM is merészen fölvállalt. Lett is belőle toplista első hely.

yy_39.jpg

The Ferrymen: Iron Will (2025)

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheFerrymenofficial

Blogunkon becsülettel végigkövettük a Frontiers milliomodik "csinált" zenekarának, a Feri-embereknek eddigi pályafutását. Aki olvasta korábbi kritikáinkat, tudja, hogy sosem voltunk elájulva a tagságában kiemelkedő, de teljesítménye szerint középszerű triótól. A 2019-es album recenziójában például azt írtam, hogy "nem tudja megidézni a Last Tribe vagy az első két Allen-Lande lemez varázsát. Nem tudnám megmondani, hogy a mágia hol veszik el; Karlsson ötletei halványultak-e el, Romero képtelen-e arra, hogy Russell Allen és Jorn Lande dallamérzékét és millió dolláros, védjegyszerű manírjait helyettesítse. Tekintve, hogy a trió minden egyes tagja a maga módján legenda, inkább hajlok arra, hogy egyszerűen az a bizonyos illékony, definiálhatatlan kémia hiányzik." Sajnos továbbra sincs okom korábbi ítéletem megváltoztatására.

Nem tudom, hogy a "Vasakarat" találó cím-e egy ilyen lemeznek. Az biztos, hogy erőltetett, izzadságszagú a projekt, de most már igazából az akaratot sem nagyon érzem az unalmas paneleket minden lelkesedés vagy meggyőződés nélkül hanyagul egymásra hajigáló muzsikusokon. A lemezt indító "Chokehold" gitárszólójának ötlettelenül kapirgáló/gurgulázó második fele nemcsak a jobb napokat látott Karlssonhoz méltatlan, de a jazzisták pont az ilyen gondolat- és érzelemmentes tekerés miatt nézik le a rockzenészeket. Erre mindjárt utána jön a nevetségesen sablonos metál toposz: a harangzúgással és Carmina Burana-ízű vegyeskórussal (ál)misztifikált "Mother Unholy". Szörnyű ilyesmit leírni, de alig bírtam végighallgatni az anyagot.

yyy_113.jpg

Ahmad & Mohamad Chegeni: Zahed (2024)

Honlap:
ahmadchegeni1.bandcamp.com

Az orientális (közelebbről közel-keleti) rock régóta a szívem csücske. Sajnos a Nap leáldozni látszik a stílus fölött; egyre kevesebb ilyen kiadvány jelenik meg; talán a "nyugati" közönség már nem érzi akkora kuriózumnak az ilyesfajta fúziót. Megjegyzem: az európai kultúrkörön belül is csökken az érdeklődés a jobb napokat látott folk rock/metal iránt. Divatok jönnek, mennek. Néha pedig a sírba visznek magukkal néhány egyébiránt nagyon is izgalmas és értékes vívmányt, szemléletmódot.

Ez az anyag a manapság Iránként (árják földjeként) emlegetett Perzsiából származik, gyakorlatilag pedig egy testvérpár, Ahmad & Mohamad Chegeni agyszüleménye. A szerzőpáros muzsikáját Ahmad szólaltatja meg; ő játszik minden hangszeren és a gitárszólói is teljesen vállalhatók. A koncepció lényege, hogy régi és új perzsa poéták (Hafez, Khayam, Khajoo Kermani, Hamid Mosadegh, Akhavan és Moshiri) költeményeit perzsa dallamokon és ritmusokkal kevert modern rockzenei köntösben tálalják à la Tool és SOAD. Az eredmény rendkívül tetszetős, bár inkább csak azoknak ajánlott, akik nyitottak nemcsak a közel-keleti népzenére, hanem pl. a Tool ritmus-vezérelt, komótosan építkező, lüktető, meditatív hangulatára. Egy próbát mindenképpen megér, ráadásul egy az egyben meghallgatható a mellékelt bandcamp oldalon.

Tartuffe

Címkék: villámkritika
2025.jan.24.
Írta: garael Szólj hozzá!

Sacred: Fire To Ice (2025)

sacred_fire_to_ice.jpg

Kiadó:
Stormspell Records

Honlapok:
facebook.com/sacredmetalband
stormspell.bandcamp.com/album/fire-to-ice

Amikor a lemez felvezető klipjét végignéztem/hallgattam, öklömet a magasba lendítve kiáltottam: ez az! Nem, nem a régi hálószobai teljesítményem visszatérésének örültem ennyire – bár még nem tartok ott, mint Voltaire, aki mikor először csődöt mondott az ágyban, nagyot legyintve csak ennyit mondott: egy gonddal is kevesebb –, buzgalmamat az a remény szította fel annyira, hogy…

De először is ugorjunk vissza az időben, majd huszonöt évet, mikor először hallottam meg egy debütáló svéd euro-power metal alakulat, a Lost Horizon "Highlander" című dalát, ami rögtön újradefiniálta az epikus heavy/power metal fogalmát, olyan sztenderdet állítva fel, amitől az underground összes ótvar hangzású, ebben a stílusban mozgó "underrated" true metal csapata összesz@rhatta magát, nem beszélve az akkor még csikóéveit élő, és rögtön ihletet kapó Tobias Sammetről, valamint a metal királyának önmagát kikiáltó Manowarról. A már címében is a grunge hordáknak szánt kijózanító fülest magában hordozó szerzeményt ráadásul az a Daniel Heiman énekelte – mit énekelte, sikoltotta, áriázta, suttogta, kiáltotta – világgá, aki ezzel az egyetlen cselekedetével azonnal a klasszikusok közé emelkedett, valahová oda, ahol Rob Halford, Bruce Dickinson és Michael Kiske a legszebb éveikben emeltek önmaguknak trónt.

A Sacred lemezét végighallgatva aztán örömöm némileg megcsappant, mert ugyan mind a hangszeres, mind a vokális szekció – jegyezzük meg jól Gustav Blide nevét – zenei talentumban felveszi a versenyt a Lost Horizonnal, de sajna nem tudják produkálni azt a skandináv szikársággal felépített, rideg és misztikus világot, amivel a svédek egy új alstílust teremtettek, sőt, a bandából kinövő Heeddel még tovább is mentek a lenini, izé, a kreativitás kockaköveivel kirakott, a powert új dimenziókba helyező úton.

Persze abban sincs hiba, amit a szintén svéd zenekar elébünk rakott, csak hát igazából abból főztek, amiből már oly sokan: a kondérból tehát már túl sokan ettek előttünk ahhoz, hogy az egyébként jóízű fogás után még repetát kérjünk. Igaz, ami igaz, hogy a "Nights Of Madness"-szel, a "Fire Of Ice"-szal, vagy különösen a lemezt záró "The Flying Dutchman"-nel úgy tudják az Iron Maiden eszköztárát háziasítani a skandináv power erejével, hogy abban hibát nehéz találni. Ráadásul a dalok önmagukban is megállják a helyüket, ami nemcsak elismerendő instrumentális produktumot takar – az ikergitáros megoldások tetszetősen és ízléses eleganciával osztják maguk között szét a ritmust és a virgás szólók szerepét, kár, hogy a vékony hangzástól kissé erőtlenül hat a dolog –, hanem figyelemre méltó dalalkotói tevékenységet is, ebbe pedig még az is belefér, hogy minden epikus metal stílus nagymesterét, a Savatage-t is megidézzék, bár csak amúgy látens módon.

S hogy mi mindebből a tanulság? Egyik oldalról az, hogy régen minden jobb volt – no, most vertem keresztbe Kotta kolléga Marsbéli Krónikás nagyszerű kritikájának amúgy elvitathatatlan megállapítását, csak hát a húsz évvel ezelőtti teljesítményeknek van egy behozhatatlan előnyük a maiakkal szemben, mégpedig az, hogy én is húsz évvel fiatalabb voltam –, a másik oldalról pedig az, amit a Sacred lemeze is megerősített: létezik egy olyan szintű teljesítmény, amit egyszer, legfeljebb kétszer lehet megismételni, pláne nem két évtizeddel később. Ezen megállapítást pedig a "Fire To Ice" sem tudta megcáfolni.

Garael

Címkék: lemezkritika
2025.jan.21.
Írta: Kotta 15 komment

Solaris: Marsbéli Krónikák III. – Mi vagy M.I. (2024)

solaris-marsbeli-iii.jpg

A "Marsbéli Krónikák" azon kevés zenei produktumok egyike, melyek a '80-as években is világszínvonalat képviseltek. Olyannyira, hogy a Solaris együttes respektje alighanem nagyobb volt külföldön, mint idehaza. Úgy tűnik, nincsen ez másképpen jelenleg sem, én például most sem a magyar szaksajtóból értesültem ennek a dupla CD-nek a megjelenéséről, hanem egy külföldi progresszív rockkal foglalkozó blog éves listája kapcsán. Amin az előkelő első helyen feszített. Na igen…

Nagyon komoly cucc, a digipack szemet és kezet gyönyörködtető, már meghallgatás előtt is. Jó megfogni, forgatni, nézegetni; látszik, hogy van benne munka, gondolat. A cím önmagáért beszél, a mesterséges intelligencia itt a központi téma. Persze, instrumentális album, de most is van erős tematikája. A három többtételes műhöz novellák is tartoznak ugyanis, ezek Erdész Róbert weboldaláról rendelhetőek meg, aki alanyi jogon science fiction író is, nem csak zenész.

Az egyes CD első felén Bogdán Csaba (gitár) által szerzett "Zoo Galaktika" talán a leghagyományosabb Solaris opus (öt tételben, circa 20 percben), ez a korábbi két "Marsbéli Krónikák" nyomvonalán haladva teremti meg a safe space, az otthon vagyunk érzését a fekete öves rajongókban. A gitár-fuvola-szintik egymásnak felelgetésére  épülő zenei világ ismerősen simogatja a hallójáratokat. A CD második része már rejt némi újdonságot, például egy magyar szöveggel elénekelt pop-rock nótát, ebben megcsillan egy kevés a Napoleon Boulevard vonalból is. Egy szebb világban (újra) ilyen minőségű muzsikát játszanának a rádiók. Ezt a blokkot (Az özönvíz balladája) Hollár Attila (fuvola) és Erdész Róbert (billentyűk) jegyzik.

A kettes koronggal aztán szintet lép a zenekar. A közel negyven perces, nyolctételes "Álomvölgy" (Erdész) egy kortárs komoly- és világzenei remekmű. Nem túlzok, a kidolgozottság, a finom részletek, az okos és tudatos építkezés, az elképesztő zenei  kompetencia – amely mindhárom részre igaz, de itt teljesedik ki igazán – olyan hangulattal és fülbemászó dallamvilággal párosul, hogy a hallgató álla a padlón landol. Vokális részek itt is vannak, de ezek leginkább kántálások csak; felteszem a koncepció része, hogy egyetlen nyelv se legyen domináns, felismerhető.

Az első két krónikára nyugodt szívvel lehetett azt mondani, hogy progresszív rock, még úgy is, hogy a bandának nagyon egyéni, egyből felismerhető stílusa van, ami egyáltalán nem illeszkedett bele egyértelműen az éppen futó nemzetközi trendekbe. A harmadik részt ez már messze nem írja le jól szerintem. Mi ez tulajdonképpen? Pop? Rock? Elektronikus muzsika? Világzene? Synth-pop? Űropera? Mike Oldfield vagy Jean-Michel Jarre legalább annyiszor ugorhat be a hallgatása során, mint a klasszikus progresszív csapatok. Legyen Solaris és kész! Megjegyzem, ez önmagában hatalmas érdem, hogy nem igazán lehet őket senkihez sem hasonlítani.

Két gyakran megfigyelhető jelenséget, csapdát is cáfol ez a dupla lemez, amelybe sokszor beleesünk mi magunk is. Az egyik a "régen minden jobb volt" boomerkedése. Életkortól és ízléstől függően hangzik el rendre, hogy a "Sgt. Pepper's…", a  "The Wall", vagy éppenséggel az "Images and Words" után lehetett / kellett volna abbahagyni a rockzeni albumok megjelentetését. Ami természetes is valahol egy hatvanadik születésnapját ünneplő műfaj esetén, de mégsem igaz. Manapság is születnek minden tekintetben (hangzás, zenei fölkészültség, kidolgozottság, mélység) mesterművek. Amikor a libabőrbe ugyanúgy beleborzongsz, mint amikor "Machine Head"-et (Deep Purple), vagy a "Heaven and Hell"-t (Black Sabbath) először hallottad. A "Mi vagy M.I." például ilyen, elég csak a belinkelt videót megnézni.

A másik az anglofilia. Pontosabban a külföldfilia. Hogy arra kevésbé figyelünk, ami magyar, mert az úgyse lehet olyan jó. Máshol történnek a dolgok, máshol van a minőség. Én magam se követem elég alaposan a hazai rockszínteret, megvallom őszintén - a szomszéd füve, úgy látszik, zöldebb. Ez a cucc például simán kenterbe veri a teljes nemzetközi mezőnyt Paralydiumtól Neal Morse-on át az Opeth-ig, mégsem kapott különösebb figyelmet a magyar sajtótól (tisztelet a kivételnek). Persze a külföldi blogok éves listáján ott van, nem is akármelyik helyen. Ha nem tudnám, hogy úgyse tudom betartani, most ünnepélyesen megfogadnám, hogy 2025-ben én is jobban figyelek majd a magyar rockzenére. De tudom, úgyhogy nem teszem.

Kotta

Címkék: lemezkritika
2025.jan.21.
Írta: Dionysos 7 komment

In memoriam John Sykes (1959-2025)

20250120_232952.jpg

Vannak a rocktörténelemben szinte közmegegyezéses alapvetések. Kétségkívül ilyen a Whitesnake "1987" albuma. Ez a lemez az évtizedek alatt a legfontosabb hivatkozási alap lett, kihagyhatatlan bármiféle diskurzusból, ha annak témája a kikezdhetetlen, minőségi hard rock zene. Ha Sykes pályafutása során csak az "1987" készítésében vállalt volna oroszlánrészt, akkor is a műfaj halhatatlanjai között tartanánk számon.

De nem ez történt. Számosságát tekintve a Sykes-diszkográfia talán nem jelentős, de kevesen mondhatják el magukról, hogy szinte valamennyi megjelenés, ahol szerzőként és gitárosként szerepelt, a műfaj klasszikusai közé emelkedett.

Bár a Tygers Of Pan Tang megélt mellőzöttségben nehéz időket, de manapság új erőre kaptak. Ugyan nem tömegek előtt, de tavaly az Analógban is korrekt bulit nyomtak nálunk. Noha Sykes csak a "Spellbound" (1981) és "Crazy Nights" (1981) lemezeken játszott, mégsem lehet csupán epizódistaként tekinteni a tagságára. Pályája elején volt, de gitárjátéka fazont adott ezeknek a lemezeknek, noha sem itt, de még csak a következő mérföldkőnek számító Thin Lizzy tagság idején sem tapasztaljuk meg azt a muzsikusi, szerző előadói karizmát teljességében, ami Coverdale mellett bontakozik ki majd rövidesen.

A "Thunder And Lightning" (1983) a Thin Lizzy utolsó nekirugaszkodása, sajnos egyben hattyúdala, túl a legnagyobb sikereken, ami ezzel együtt is klasszikusnak számít, remek dalokkal, (hang)súlyos gitárokkal, de ez a banda azért elsősorban Phil Lynottról szólt, aki ekkor már visszavonhatatlanul vesztésre állt a démonaival folytatott küzdelemben.

Jómagam a vinyl, sőt méginkább a CD korszak gyermeke vagyok. Egy-egy ilyen haláleset méginkább megerősíti azt a meggyőződésemet, hogy van létjogosultsága a fizikai hanghordozónak. Most is előkerestem a meglévő lemezeket, hallgattam a dalokat, néztem a bookletet. Jobb volt emlékezni úgy, hogy felidéztem, a zeneileg meglehetősen ellenséges '90-es években mit jelentett a két rendkívül ritkának számító Sykes szólólemez beszerzése és izgatott meghallgatása, vagy amikor megérkezett az itthon elérhetetlen második Blue Murder, egyenesen Japánból! (Vagy az, hogy az első viszont a mai napig nincs meg, ami most már tarthatatlan és elodázhatatlan szükség...)

Az értéket amúgy igazából az jelentette, hogy ezeket a kincseket, kispénzű egyetemistaként, komoly áldozatok árán és/vagy szerencsével lehetett begyűjteni. Persze az is lehet, hogy mindez csupán szimpla boomerség a jelenből nézve.

Sykes mindenesetre a Teremtőtől kapott talentumait remekül kamatoztatta. Igazi rockfazon megjelenése, lenyűgöző hangi adottságai mellé egyedi hangképzés, kifejező, virtuóz gitárjáték társult. Hangját ugyan a Whitesnake "1987" lemezén nem élvezhetjük, de ide már a maga művészi teljességében, mondhatjuk nyugodtan, rockistenként érkezik meg. A "Slide It In" (1984) lemezen inkább csak elvben hallhatjuk a gitárjátékát. A már felvett anyagra újravették, rákeverték Sykes gitársávjait, de hallás után ezt alig lehet megmondani...

Ahogy kezdtem, az "1987" , közmegegyezéses alapvetés. Aki nem ismeri/nincs róla véleménye, az valószínű e sorokat sem olvassa. Tényleg, mit lehetne még elmondani a lemezről? Két rockisten egyszeri és sajnos már megismételhetetlen produkciója, a hard rock műfaj tökéletes zenei definíciója. De amennyire működött a zenei kémia, pont annyira nem az emberi. Coverdale nagyon szűkszavú tegnapi megemlékezése mindenesetre beszédes. Ez a két zseni ki nem állhatta egymást, a köztük lévő távolság az elmúlt évtizedekben sem tudott megváltozni.

Ha valaki Sykes zenei és előadói nagyságát teljességében akarja élvezni, akkor a két Blue Murder lemez a kizárólagos és hibátlan megfejtés. Soha nem értettem igazán, hogy Sykes miért húzta az időt a megfelelő énekes utáni kutatással, amikor a megoldás elvileg kézenfekvőbb nem is lehetett volna. Ahogy mondtam; Sykes rockisten. Hihetetlen szuggesztív megjelenés, hosszú szőke rőzse, jó kiállás, virtuóz, dögös gitárjáték, brutál vibrato és... És igen; óriási rocktorok, nagyon nagy hangterjedelemmel. Ha végül mégis a szintén kiváló Tony Martin a befutó és ővele lesz ismert pl. a "Valley Of The Kings" , jobb lett volna a lemez? Biztos, hogy nem. Vele már ott voltak a klasszikus "Headless Cross" es "TÝR" Sabbath albumok. Ezekhez a dalokhoz viszont Sykes hangja kellett, fazont adtak az egész anyagnak. Van azonban még egy komponens, ami számomra különösen fontos. Tony Franklin fretless bőgőjátéka az amúgy is kiváló dalokat még inkább izgalmassá teszi. Óriási nóták, irgalmatlan zeneiség. Menjetek, merüljetek el, lubickoljatok benne!

Ekkor viszont lassan beköszönt az a korszak, ahol Sykes rockisten megjelenésének, virtuóz gitárjátékának nincs többé keresnivalója. Szembelógó, csapzott haj, kinyúlt pulcsi és kásás gitárhangzás a kizárólagosan elfogadott új trend. Ebbe a közegbe érkezik kompromisszum nélkül a "Nothin But Trouble" (1993). Sőt, olaj a tűzre, hiszen a második lemez slágeresebb a bemutatkozó anyagnál, amivel kényszerűen bár, de rögtön kiiratkoztak és távoztak is a piacról. Maradt Japán, mint egyetlen menedék a hozzájuk hasonló felfogásban muzsikáló és kitartó zenekarok többségének.

Ha valaki nem elégszik meg a streaming szolgáltatók nyújtotta lehetőségekkel, ma már meglehetősen költséges a BM lemezek begyűjtése. De még inkább igaz ez Sykes szólóanyagaira, hiszen ezek kevés példányban, kisebb kiadóknál, inkább csak Távol-Keleten jelentek meg a "száműzetés" idején. Nekem a "Loveland" (1997) és "20th Century" (1997) van meg, szenzációs anyag mindkettő. Az elsőn zongorás, lassabb dalai vannak, de erős hangja, és a síró-rívó Gibson Les Paul miatt messze nem szentimentális a végeredmény. Utóbbi pedig 100% Sykes. Itt Marco Mendoza a "társa a bűnben". A Blue Murder debütnél egyszerűbb, slágeresebb dalszerkezetek, némi Thin Lizzy örökséggel, óriási, signature Sykes-gitármunkával.

Évek óta vártuk, hogy visszatérjen. Jöttek ugyan a hírek, hogy éppen kikkel dolgozik, de kézzelfogható eredmény alig. 2004-ben örömmel fedeztem fel Derek Sherinian "Mythology" szólólemezén, főleg, hogy a "God Of War"-ban Zakk Wylde-dal vállalt olyan zabolátlan "kettőst", hogy a fal beleremeg, de mindez csak mézesmadzag volt. A nagy visszatérés elmaradt.

Tegnap pedig jött a letaglózó hír, ami nemcsak a rajongókat, de a szakmát is meglepte. Mint kiderült, nem sokan tudtak arról, hogy halálos beteg. Egy igazi rocksztár távozott, a legnagyobbak egyike.

A Tygers Of Pan Tang, a Thin Lizzy, a Whitesnake, a Blue Murder énekes/gitarosának mindössze 65 év adatott.

Köszönünk mindent; nyugodj békében, John!

Címkék: életpálya
2025.jan.10.
Írta: garael Szólj hozzá!

Ügyeletes kedvenc 63. – Ted Nugent: Strangehold (Ted Nugent, 1975)

ted_nugent_1.jpg

A dallal, ami Ted Nugent első szólóalbumának kezdő szerzeménye, először 2011-ben találkoztam, mégpedig a Rocksztár című film egyik betétdalaként. Mint az ismert, a film forgatókönyve Tim "Ripper" Owens Judas Priestbe történő bekerülésének alapjaira épült, ám mivel az egész sztorit a Sunset Strip hajbandás, narkós, puncizós, balhés környezetébe illesztették, az eredetileg támogatói attitűdöt tanúsító Judas Priest elhatárolódott a filmtől, mondván – ez nem a mi világunk (Ja, az más-világ volt 😊).

Nos, abban mindenképpen igazat adhatunk nekik, hogy a filmben szereplő banda a '80-as évek végi arénacsapatok összegyúrt parafrázisát jelenítették meg, így a felhangzó hard rock himnuszok nem a "brit acélt" énekelték világgá, és hát bármennyire nem voltak szentek a papok sem, azért a Mötley Crüe-féle overhedonista szintet sosem érték el. A sztori vázában ugyanakkor könnyű ráismerni Ripper felfutásának történetére, jóllehet, a film hősétől eltérően Owens sosem törekedett dalszerzői babérokra – ez a későbbi évek szerepléseiből is kiderült, ahol a rábízott dallamok kevésszer ütötték meg egy rossz napját kifogó thrash banda refrénalkotói színvonalát.

De ez a cikk most nem ismertető: a soundtrack nagy marokkal hint meg minket a valamikori aranyévek gitárhősöktől származó zenei fordulataival, sémáival (nem hiába játssza a filmbeli Steel Dragon gitáros szerepét maga Zakk Wylde), így aztán a cikkem tárgya úgy illik a party himnuszok közé, mint Bayer Zsolthoz az esztétikai nagyszótár.

Ted Nugent, aki zenészi kvalitásai mellett politikai elveiről is elhíresült, ezzel a dallal teremti meg a lüktető, hipnotikus, pszichedelikus Led Zeppelin-féle utánzatok királyát, ami LSD fogyasztása nélkül is képes repülő, rózsaszín elefántrajok zavaros látomását a sárga sötétítőfüggöny ráncai közé varázsolni, és hossza ellenére is végig élvezetes zenei trippel szolgálni az arra fogékony nagyérdeműnek. Ez talán azért is van, mert a késleltetés miatt a szólóban mintha két gitáros játszana, de Tedből egy is bőven elég.

Aki tehát fogékony erre a fajta ősrockkos muzikális vízióra, az bátran ugorjon neki a több mint nyolc percnek, és persze nézze meg a filmet, mert igazán szórakoztató.

Garael

2025.jan.10.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Tremonti: The End Will Show Us How (2025)

yyy_112.jpg

Kiadó:
Napalm Records/SPV

Honlapok:
www.marktremonti.com
tremonti.bandcamp.com
facebook.com/MarkTremonti

Ki gondolta volna? A Creed, amellyel a grunge-érában annak idején Mark Tremonti nevet szerzett magának, mostanában egyfajta reneszánszát éli. Az ős-trutyisok annak idején fanyalogtak a Creed sikerén, mondván, hogy csak másodvonalas jelenség volt és túl populáris (netán populista), de az eladások nem hazudnak, valójában rengetegen szerették őket. Nem is volt az annyira rossz (példának okáért kivételesen ügyes, jól képzett gitáros játszott benne, aki nem föltétlen érezte ideológiai alapon cikinek a gitárszólókat), de azért ez egyértelműen a rockzene jelenlegi krízisének árulkodó jele.

Abban viszont egyetértünk, hogy ha már Tremonti, akkor elsősorban nem a Creedet kellene ajnározni, hanem sokkal inkább az Alter Bridge-et, vagy még inkább Tremonti saját szólóprojektjét. Ebben a körítésben még a grunge-os dallamok sem irritálnak, olyannyira nem, hogy a "Dust" 2016-ban még a top 15-ös listámra is fölkerült valahogy. Ez az anomália azóta nem ismétlődött meg, pedig a nagyjából 3 évente érkező szólóalbumok legutolsó etapja (Marching In Time, 2021) sem volt rossz.

A 2025-re éppen csak átcsúszott folytatás nekem nagyon bejött; határozottan úgy érzem, hogy Tremonti a keménységben és zenei fölfogásban a "Dust"-hoz kanyarodott vissza. Most is akadnak olyan tételek a lemezen, amelyek nyilvánvalóan a harapósabb vonalat képviselik. A thrash metalhoz közelítő "I'll Take My Chances"-t vagy "Live In Fear"-t a Metallica is simán megirígyelhetné (bárcsak Kirk Hammet is tudna olyan szólókat írni/játszani, mint Tremonti!).

Érdekes, hogy most nem a zúzósabb számok jöttek be nekem leginkább, hanem pl. a lemezindító, elképesztően fölbemászó "The Mother, The Earth And I", a hipnotikusan lüktető "Tomorrow We Will Fail", vagy az epikus lemezzáró "All The Wicked Things". Persze lehet, hogy mindez csak hangulat kérdése. A 12 számos, kb. egy óra hosszú albumon mindenki talál kedvére valót, akármelyik oldalát is kedveli jobban Tremontinak. Ez szerintem a gitáros/énekes jobbik szólólemezei közül való!

Az angolul tudóknak kimondottan ajánlom Rick Beato, nagy hatású zenei youtuber tavaly december 10-én közzétett, több mint egy órás beszélgetését Mark Tremontival. Itt nagyon sok mindenről esik szó, többek között az új lemezről is.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2025.jan.10.
Írta: Dionysos 6 komment

HSAS (Hagar-Schon-Aaronson-Shrieve): Through The Fire (1984)

yyyyy_42.jpg

Kiadó:
Geffen

Hát ennek nagyon érdekes és személyes története van. "Ezer" éve (1998-ban?), szerintem még amikor egyetemisták voltunk Túrisassal (az igazsághoz hozzátartozik, hogy ilyen-olyan okok miatt mindketten nagyon sokáig voltunk egyetemisták) írtunk (és rögzítettünk elképesztően primitív körülmények között) közösen egy dalt "Seize The Day" címmel. Jó, én inkább csak egy fél verzéért meg a szövegért vagyok felelős, a dal valójában inkább Túrisasé. Megjegyzem: az Avenged Sevenfold is próbálkozott egy ilyen című számmal, de ha ismerték volna a mi szerzeményünket, biztos nem merik kiadni azt a "fércmunkát" :))

Szóval a refrénnel megakadtunk egy kicsit, és Túrisas annak idején - főleg a "Whiter Shade Of Pale" rajta szereplő hard rockos földolgozása miatt - sokat hallgatta ezt a HSAS albumot. Nem hiszem, hogy ez különösebb magyarázatra szorulna, de azért talán jó, ha tisztázzuk, hogy a klasszikus Procol Harum dalt sok legendás zenész, többek között Peter Frampton is a világ legjobb balladájának tartja. A lényeg, hogy az elakadt kreatív folyamathoz végül a csatolt YouTube klipen meghallgatható "Missing You" szolgáltatta a szükséges impulzust. Sietek hozzátenni: mindezt úgy, hogy szerzői jogokat firtató per azért nem le(hete)tt volna belőle. Évtizedes pangás és tengődés után azután Túrisas valahonnan előbányászta a közös opuszunkat, és ezzel kezdetét vette kissé kótyagos sétám végig az Emlékezet utcán - hogy ezt az ordas amerikanizmust használjam.

Ez tehát a velős története annak, hogy újra fölkerült zenei érdeklődésem széles horizontjára a HSAS album, pedig a megjelenésekor nem vert túl nagy hullámokat, az amerikai Hot Billboard 100 listán csak a 94. helyet tudta megszerezni. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Neal Schon nemcsak Sanatana (III, IV) és a Journey, valamint számtalan szólólemez gitárosa/dalszerzője volt, hanem emellett (és ezt sokan hajlamosak elfelejteni) ikonikus hard rock bandákat is alapított: Bad English, Hardline, Soul SirkUS! A mellékági projektjei közül bizton állítom, hogy a legkevésbé ismert a HSAS, pedig rocktörténeti jelentősége van, hiszen Hagar gyakorlatilag innen igazolt a Van Halenbe!

A kezdettől fogva rövid életű projektként kezelt HSAS kreatív magja Schon és Hagar volt, az előbb említett "Whiter Shade Of Pale"-en kívül minden dalt ők ketten jegyeztek. Eleinte Danny Carmassi dobossal (pl. Heart, Cinderella, Coverdale-Page, Whitesnake) és Tom Petersson bőgőssel (Cheap Trick) képzelték el a közös munkát, de végül Michael Shrieve-vel (Santana) és Kenny Aaronsonnal (Blue Öyster Cult, Joan Jett) vették föl a lemezt, ráadásul teljesen élőben (!) - úgy, hogy a közönség "zaját" utólag (a legtöbb dalból) eltávolították a szalagokról. A dobok persze (és sajnos) a korízlésnek megfelelően túl vannak visszhangosítva, de a basszusgitár jól hallhatóan, dögösen brummog. Érdekesség, hogy az albumnak "magyar" vonatkozása is van, hiszen Greg Ladányi keverte az anyagot.

yy_38.jpg

A HSAS - bár nem volt igazán sikeres - hatalmas talentumok piszkos szerencsés konstellációja volt. 1984-ben egy full élőben rögzített, izmos hard rock lemezt készítettek, amelyen azért vannak töltelékszámok, de akad néhány kiemelkedő szerzemény is. A "Top Of The Rock" és "Missing You" arénarockos kezdése már előrevetíti a Hagar nevével fémjelzett Van Halen korszakot. Az ezt követő "Animation/Valley Of The Kings" doomos súlyossága szinte a Tony Martin érás Black Sabbathot idézi. A "Whiter Shade of Pale" fincsi földolgozása után sajnos az album megül egy kicsit, bár a himnikus jellegű "He Will Understand"-ben (itt hallható a közönség is) újra villantanak egy nagyot.

Noha ez bevallottan csak egy tiszavirág életű, mellékes vállalkozás volt rendes stúdiózás, tényleges promóció és valódi turné nélkül, azért szólhatott volna nagyobbat. A retrospektív kategóriába való bekerülése mindenképpen indokolt, és talán (meglehetősen szűk körben) igazságot is szolgáltat egy rocktörténetileg sem elhanyagolható albumnak.

Tartuffe

Címkék: retrospektív
2025.jan.04.
Írta: Dionysos 16 komment

Daliás Idők

1000007801_1.jpg

Íme, a Metal Hammer H(ungarica) 1990-es évfolyamának 7. száma. Nem igazán akarok ehhez semmit hozzáfűzni, főleg nem szándékom triumfálni, hogy lám-lám, mondom én, sekélyesek számomra a kurrens megjelenések, hiszen zenei szocializációm kb. erre az időszakra esik, tehát lássátok csak, akkoriban a léc milyen magasra volt felhelyezve.

1000007799.jpg

Csak annyit mondok, rendkívül hálás vagyok, hogy ez nekem nem (csak) történelem, hanem nosztalgia, megélt valóság, amit nagyon jó felidézni, tudva azt is, hogy sajnos ezek az idők már jó eséllyel soha nem térnek vissza.

1000007800.jpg

Túrisas

Címkék: elmélkedések
süti beállítások módosítása