A lengyel Malmsteen, Boguslaw Balcerak megtáltosodott. A csikorogva, prüszkölve beindított karrier először viszonylag ritkán termett gyümölcsöt (2011 és 2014), de a Covid után a küllemre leginkább Győzike bátyjára, Gáspár Zsoltira hasonlító Boguslaw egészen felpörgött, hisz 2022 óta évente szórja a nagylemezeket. Nem tudom, hogy ez az új keletű hiperaktivitás minek köszönhető, de Malmsteen rajongóit, akik a mester nyűglődését fokozódó aggodalommal figyelik, ez valószínűleg egyáltalán nem érdekli. Örülnek, hogy addig sincsenek hallgatnivaló nélkül, még ha be is kell érniük holmi epigonokkal.
Márpedig nincs mese, Balcerak - éppen úgy mint pl. Joe Stump - epigon, bár annak nem tehetségtelen. Az egy dolog, hogy a dobokon kívül minden hangszeren ő vitézkedik és a mester neoklasszikus stílusát ügyesen elsajátította, ezeknél azonban fontosabb, hogy egészen jó dalszerző. Ezúttal nem küldött ki számos meghívót különböző vendégénekeseknek, inkább úgy döntött, hogy az egységesség kedvéért egyetlen dalnokkal dolgozik, méghozzá azzal a Göran Edmannal, aki a '90-es évek elején, a nagy példakép oldalán állt a reflektorfényben (Eclipse - 1990, Fire and Ice - 1992). Ezzel a húzással határozottan ráerősített a Malmsteen párhuzamra.
Úgy ítélem, hogy a munkatempó fölgyorsítása nem tett jót a kreatív folyamatoknak. Az "Endless Life" nem túl lelkesítő egy órában ontja magából az ismerősen gurgulázó gitárjátékkal és hatásvadász kórusokkal megtámogatott "viking" metált (nem a folk vagy a black fajtából). Nekem többszöri meghallgatás után sem ragadt meg semmi a hallójárataimban, de legalább jól szól a cucc, nem úgy, mint a pincestúdióban penészedő Malmsteen botrányosan kevert agymenései. Malmsteen contra mundum. Tudjuk, rajta kívül mindenki hülye...
Noha Balcerak szólói alkalmanként kifejezetten jólesően cirógatják a neoklasszikus futamokhoz szokott rockerek fülét, elérkezettnek látom az időt arra, hogy lengyel barátunk rápihenjen a következő anyagra, különben úgy elvékonyodik, mint vaj a holland vendéglátók asztalára kihelyezett hipervékony kenyéren.
Még mondja valaki, hogy a világháló adta lehetőségekkel aztán hűde megnyílt a kapu a niche (réteg/rés/kevesek érdeklődésére számot tartó) piacokra lövő előadóknak, mert manapság könnyen meg lehet találni a célcsoportot, és ha jó vagy, befutsz. Nem az a fránya zeneipar dönti el, kiből lesz sztár. Hát akkor itt van ez a – odahaza és a zsánerben korántsem ismeretlen – svéd-litván multihangszeres zenész, énekes és producer, akinek már az ötödik nosztalgiában tobzódó, gyakorlatilag hibátlan AOR lemezt kellett elkészítenie, hogy először eljusson – mondjuk – hozzám, aki azért direkt keresi az új megjelenéseket, arcokat a stílusban. Még hogy könnyű…
És persze lehet lenézni a The Night Flight Orchestrát is, mert tényleg nem sok újat tesznek hozzá a rock történelméhez, de valahogy mégiscsak megvan bennük az a plusz, az a modern stich, amivel egy-egy mai fiatalt is el tudnak csalogatni az A38-ra. Michael Palace szerintem nem tudna, bármennyire is profi ez a cucc, mert tényleg színtiszta retro (mondjuk nem is akar). Ha valamibe bele lehet itt kötni, akkor az az, hogy a muzsika olyan, mintha tervezőasztalon fogant volna, hiszen így is van. Egyedül dobja össze az albumait a stúdióban, kicsit hiányzik belőle a zenekari próbák során cigaretta- és izzadtságfelhőben fogant egyediség; a többféle gondolkodás, ízlés, játékstílus ütközéséből adódó sokszínűség, spontaneitás.
Human Zoo: Echoes Beyond (2024)
Ez is egy húszéves zenekar, és ide a bökőt, hogy még nem hallottál róluk. Pedig a stílus időtlen (hard rock), a színvonal magas, és mondhatni még szexepiljük is van, ami miatt könnyen megjegyezhetőnek kellene lenniük. Ami segít kiemelkedni a tömegből. Ez pedig a szaxofon, teljes jogú tagként egy szaxis is a csapat tagja, ez mindenképpen érdekessé, egyedivé teszi őket.
Bár németek, nekem leginkább a skandináv vonalat juttatják az eszembe, az érettebb csapatokat, mint például a Treat. De a H.E.A.T is jó megfejtés lehet, kevésbé a fiatal, glam vonalon ülők, eleve – a felállás miatt (fúvós, szinti) is – egy vastagabb, rétegzettebb hangzással operálnak. A svájci párhuzam (Gotthard, Shakra) is adja magát, és szerintem van bennük egy kis modern karcosság is néhol. Először meglepő lehet, amikor gitárszóló helyett szaxi-virga érkezik, de egyáltalán nem rossz, sőt! Én az ezt megelőző lemezzel találtam rájuk, az idei korongjuk is kifejezetten élvezetes, kellett is várni rá jócskán. De nem adták fel, tolják tovább – alighanem maguknak leginkább.
NeversiN: Revamp (2023)
Harminchat fokban valahogy kevesebb death metalt hallgat az ember, ez valahol természetes, de hogy ne csak a dallamos vonal képviseltesse magát, bemutatok egy – ha nem is death, de – progresszív zenekart. Ez az olasz brigád harmadik nagylemeze, melyre új énekes érkezett. Én sajnálom kicsit a váltást, mert az előző pacsirtának elképesztően fülbemászó, kellemes orgánuma volt, ráadásul a cserével nemcsak a vokális munka lett "átlagosabb", de mintha a muzsika is vesztett volna a sokszínűségéből.
Korábban ugyanis a progresszív rock és metal mellett soft és classic rock hatások, megoldások is voltak a zenéjükben bőven (lásd Deep Purple és Boston feldolgozások), ezek gyengülésével egy hagyományosabb prog-power banda képe bontakozik most ki. Párhuzamosan ezzel, a Maiden faktor felerősödött, a gitárosok Vasszűz rajongók lehetnek, a kezükben ott vannak Murray futamai bőséggel. Itt is van két átirat, egy Pink Floyd és egy Iron Maiden, ez azért elég beszédes és előrevetíti, mire számíthatunk. Mindezzel együtt ez egy roppant kellemes alkotás, de nem csak ezt, hanem a teljes diszkográfiát (nevesül az előző két lemezt - a legelső még csak amolyan demo-féle) ajánlom!
Egy kicsit most beleizzadtam a gatyámba, nemcsak azért mert "odakint" tovább háborog a közel 40 fokos kánikula, hanem mert a Yesről sokaknak van karakteres véleménye, amit természetesen nem restek vehemensen képviselni bármiféle ellenvéleménnyel vagy alternatív elmélettel szemben. Nyilván nekem is megvannak az előnyben részesített korszakaim és kedvenc lemezeim, amiért már ezen az oldalon, a komment szekcióban is kaptam hideget, meleget...
Nekem persze elég vastag a bőröm ahhoz, hogy kibírjam az ilyesmit, illetve vagyok annyira arrogáns, hogy értékítéletemben (legalábbis bizonyos területeken) megingathatatlan maradjak. Az egyik ilyen kikezdhetetlen alapvetés nálam, hogy van Anderson Yes nélkül, de nincs Yes Anderson nélkül. Ennek szerintem cáfolhatatlan bizonyítéka az utolsó négy, Anderson nélküli (úgy is mondhatnám: Tesco-gazdaságos) Yes album. A 2021-es "The Quest" kapcsán kijelentettem és újra megerősítem: "...valljuk be - bár az orgánumát éppen lehet nem szeretni - itt elsősorban Anderson volt a fő motor, a kihagyhatatlan 'összetevő'."
Anderson, aki nélkül szerintem érthetetlen és igazolhatatlan a Yes név használata, tekintélyes szólókarriert tudhat maga mögött valami 15 albummal, melyek között akadt ilyen is, olyan is. Természetesen a Yes örökség ápolását sem hanyagolta el, aminek fontos (és szemet-fület gyönyörködtető) mérföldköve volt a Trevor Rabinnel és Rick Wakemennel való összeborulás. Tavaly azután belefogott egy ""Yes Epics, Classics & More" turnéba a New York-i The Band Geeks nevű formáció zenészeivel, akikkel olyan jól összecsiszolódott, hogy elhatározta, velük készíti el soron következő szólólemezét. Ezt vesszük most górcső alá.
A "True" talán minden korábbinál Yes-szesebb dalcsokorral lep meg minket, alighanem Anderson is érzi, hogy valójában ő a Yes hagyaték őrzője. Szerencsére a stréberekkel (geeks) tényleg olyan muzsikusokra talált, akik képesek a tehetségnek azon a magas frekvenciáján rezegni, ami méltó a Yes "régi nagy híréhez". Különösen igaz ez Richie Castellanora, aki nemcsak kitölti a legendás Chris Squire hatalmas cipőit, de hangmérnök/producerként a zeneszerzéshez és a soundhoz is jelentősen hozzájárult.
Nem állítom, hogy a "True" hibátlan anyag, ellenben az első két számba (True Messenger, Shine On) lehetetlen belekötni. Mintha az egyik abszolút favorit Yes lemezemet, a "The Ladder"-t hallanám. Sajnos ezután visszaveszik a tempót; ha maradna ez az energiaszint, most ódákat zengenék a kiadványról. Persze azért a lassabb tételek között is akad emlékezetes és jellegzetes Anderson szerzemény. Szeretem a "Countries And Countries" vidám hangulatát és pozitív üzenetét, a "Realization Part Two" hipnotikus lüktetését és az epikus, közel 17 perces "Once Upon A Dream" bevezetőjének Andersonra oly jellemző, ritmizált dallamvezetését (ami milliószor zeneibb, mint bármilyen - manapság sajnos nagyon is divatos - "rap").
A Paralydiumot bizonyos értelemben a saját fölfedezettünknek tekintem, hiszen mi már akkor írtunk róluk (abban az időben még The Paralydium Project néven futottak), amikor még rendes kiadójuk sem volt. A bemutatkozó három számos EP-t több mint meggyőzőnek találtam, sőt olyan jónak, hogy nemcsak azon akadtam ki, hogy a Frontiersnál megjelent első stúdiólemezre nem kerültek föl az EP nótái, hanem azon is, hogy a "Worlds Beyond" végül az EP-nél egy érezhetően kiadó- és fogyasztóbarátabb produktum lett, rövidebb és lineárisabb tételekkel.
Mivel a Paralydium a Dynazty tagjaiból jött létre, akik közül kettő (Jonathan Olsson bőgős és Georg Härnsten Egg dobos) ma is aktív az anyabandában, még az első album után sem voltam biztos abban, hogy ez egy stabil formáció, vagy hogy lesz-e folytatás egyáltalán. Kiderült, hogy valóban sok minden hátráltatta őket, először a COVID nevű rémálom, majd a tény, hogy az énekesük, Mikael Sehlin kapott egy biztosabb és jobban fizető állást az Amaranthe nevű diszkó-metál bandában. Szerencsére a formáció atyja és fő dalszerzője, John Berg gitáros nem ijedős fickó, a folytatáshoz jó érzékkel igazolta a rendkívül jó adottságokkal rendelkező Alexander Lycke énekest az Astrakhanból.
A majdnem pontosan 50 perces "Universe Calls" - már most nyugodtan kijelenthetem - egészen biztosan az éves toplistámon fogja végezni. Pont azt a jellemzően skandináv, dallamos és virtuóz instrumentalitást villogtató muzsikát játsszák, amire minden mennyiségben vevő vagyok. Azonkívül a "Universe Calls" határozottan visszakanyarodik a bemutatkozó EP progresszívebb, hosszabb s epikusabb szerzeményekben gondolkodó stílusához, amit a "Worlds Beyond" LP-n hiányoltam. Vastaps! Ez az, fiúk! Pont ezt vártam.
Az albumon van három olyan szám is, amely a 10 percet (alulról vagy fölülről) súrolja, ezeket két instrumentális "közjáték" (egy prelűd és egy interlűd) kíséri, az első nagylemezre jellemző direktebb hangvételt egyedül a "Sands Of Time" című nóta képviseli. Aminek külön örülök, hogy Mike Blanc billentyűs most mintha többet kapott volna a reflektorfényből, oda meg vissza vagyok a szólóitól, főleg mivel kedvenc hangszínében megidézi azt a Richard Anderssont (Majestic, Time Requiem, Space Odyssey), aki úgy hiányzik nekem a metál világából, mint a só a levesből.
Nem eget verő, korszakalkotó cucc, sőt hangulatában elég retrográd, hiszen a '90-es évek meghatározó progresszív metál megjelenéseit idézi (néha hangról hangra), de az ilyesmi olyan nekem, mint egy hazatérés: végre olyan területen találom magam, ahol minden ismerős, kényelmes, biztonságos és vigasztaló.
Nincs mese, amit hűséges olvasónk, Szakállas hal (beardfish) ajánl skandináv prog rock területen, arra oda kell figyelni. Ezt egyszer s mindenkorra megtanultam a tavalyi Moon Safari album kapcsán, amely nélkül sokkal, de sokkal szegényebb lenne tekintélyes CD gyűjteményem! A kommentben érkezett legújabb ajánlás a svéd Ritual augusztus 16-án megjelent új lemezére vonatkozik, amit annak rendje s módja szerint - a hangerőgombot jó magasra tekerve - kikerestem hát a Tidalon.
Normális esetben a szerénység különösebb nyoma vagy jele nélkül dicsekszem a progresszív rock színtérről megszerzett kiterjedt ismereteimmel - főleg ha, annak skandináv válfajáról van szó -, de bevallom, hogy a Ritualt nem ismertem - még csak nem is hallottam róluk! (Bocsika!) Ennek talán az az oka, hogy a Ritual név nemcsak szokatlan a műfajban, de vagy egy tucat együttes létezik ezen a néven - főleg black és death metal körökben. Bár ez nem mentség, arra mégis magyarázattal szolgál, hogy miért kellett alapos kutatómunkát végeznem a neten a társulat előéletéről.
Bár a Ritual a '90-es évek eleje óta változatlan fölállásban létezik, az idei csak az ötödik albumuk, ráadásul egy hosszúra nyúlt, 13 éves szünet után! Az együttes nem oszlott föl, inkább csak amolyan téli álmot aludt, amiből viszont látványos vitalitással feltöltve ébredtek, hiszen a Mr. Bogd történetét földolgozó kb. 45 perces lemez csak az első, amit rövidesen követ majd a hasonló terjedelmű folytatás (Part 2). Az együttesre jellemző az irodalmi igényű sztorikra felfűzött koncepcionális dalszerzés, Mr. Bogd történetének szülőatyja ezúttal is Fredrik Lindqvist bőgős volt.
A Ritual stílusát nagyjából úgy lehetne belőni, mint amit jelentősen befolyásolt a kult státuszú brit progresszív "óriás", a Gentle Giant sokszor minden szabályt, elvárást figyelmen kívül hagyó alkotói hozzáállása, a Kaipa svéd népzenét integráló zenei modora és a The Flower Kings tipikusan skandináv progresszivitása. A Kaipával való kapcsolatot természetesen fölerősíti (és magyarázza), hogy ott is Patrik Lundström énekes/gitáros tölti be a frontember szerepét.
Az együttes tagjai jellemzően több hangszeren is játszanak és ezt nem is félnek kihasználni. Mindjárt a lemezt indító "A Hasty Departure"-ben megjelennek a vonós és fúvós hangszerek, de a közelkeleti hangulatú záró tételben még a buzuki is előkerül. Itt azonban nem merül ki a zene sokszínűsége, hiszen vannak itt jellegzetes skandináv prog tételek, de akusztikus folk dalok, egy bizarr, cirkuszi hangulatú keringő (Mr. Tilly And His Gang) és instrumentális közjáték is (Through a Rural Landscape).
Ehhez az albumhoz sokkal több türelem és sokkal specifikusabb hangulat szükségeltetik, mint mondjuk a bevezetésben említett Moon Safarihoz, mert teátrálisabb, szerteágazóbb és a hangzás is kevésbé modern: mai füllel főleg a gitár és a dobok tűnnek kicsit retrónak. Hozzám közelebb áll a Moon Safari, a Karmakanic vagy a Magic Pie világa, de ettől ez még nemcsak nagyon becsületes munka, de a műfaj egyik kiemelkedő alkotása.
Most, hogy a magyar oktatás számos kihívással küzd – aminek csak egy szegmense a pedagógushiány, de véleményem szerint legalább akkora probléma a tananyag jellegének (lexikális tartalom sulykolása), összetételének (még mindig úgy teszünk, mintha nem lenne fontos a pénzügyi-tőzsdei-közgazdaságtani, politikai/választási ismeretek alapszintű integrálása a tanrendbe), az alkalmazott módszertannak (generációs jellemzők figyelembe vételének gyakori ignorálása), a kreativitás fejlesztési projektfeladatok-csoportmunkák általános iskolai hiátusa –, igazán örülhetünk, hogy egyre több metal együttes tűzi zászlajára a "történelemoktatás" nemzeti, vagy általános feladatát, ráadásul gyakran olyan, csak kevéssé ismert személyiségek és események zenei tálalásával, amiket nem biztos, hogy a nebuló megtalál a tankönyvekben, vagy a TIK-TOK videók pár perces bugyuta klipjeiben.
Megmondom őszintén, két egyetem abszolválása után és egy PhD tudományos fokozat birtokában – ráadásul a történelmet imádva – sem hallottam Oda Nobunagáról, aki a feudális Japán egyesítéséről lett híres, s most itt van, a New Horizon új lemezének egyik dalából kell megismernem – természetesen gyorsan utánanézve a neten található forrásokban – a felkelő nap országának egyik legnagyobb történelmi alakját.
A "Conquerors", ahogy azt bevezetőmből sejtheted, egy impulzív és élvezetes utazás a történelemben, illetve a Bibliában, olyan eseményeket felidézve, amiknek egy részéről már biztosan hallottál – esetleg filmet is láttál – más részével azonban dühös és dallamos metal zenei aláfestésben találkozhatsz először, hogy aztán a dalnyi keretből kilépve, bővebben utána tudjál olvasni/nézni a történteknek.
A csapat – ami tulajdonképpen Jona Tee, multihangszeres egyszemélyes projektje – két évvel ezelőtti debüt albumán még Erik Grönwall énekelt, aki – el nem ítélhető módon –, az ismertség új szintjére lépve a Skid Rowba igazolt át, ahonnan sajnálatos módon betegsége miatt újfent kénytelen volt távozni.
A kitűnő hangú frontember helyét aztán a svéd zenei éra egyik leggyorsabban feltörő dallamos metal brigádjának, a Dynaztynak az énekese, Nils Molin foglalta el – ami mellett persze nyilvánvaló, hogy a "főnökön" kívül mindenki bármikor lecserélhető – és a bemutatkozó albumhoz hasonlóan vendégzenészekkel töltötték fel/színesítették meg az "üres helyeket", így örömmel találkozhatunk az Amaranthe csodálatos hangú énekesnőjével, Elize Ryddel, vagy a szintén a Dynaztyből érkezett Love Magnussonnal.
A zenei irány a váltás ellenére sem változott, jóllehet Molin hangja kissé monokrómabb, mint Grönwallé, így a zenei témák is hangosabbak, indulósabbak lettek, talán egy nüansznyit hiányzik is belőlük az a fajta hard rockból származó érzékenység, vagy érzelmi túlfűtöttség, ami képes több hangulati komponensét is kibontakoztatni az adott zenei témának. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szövegi tartalomhoz idomulva a zene ne közvetítené a történések érzelmi árnyalatait is: úgy gondolom, hogy a nukleáris versenyről szóló "Fallout War"-t legfeljebb a fehérorosz elnök képzelhetné el indulós köntösben – egyébként ez az a szerzemény, ahol a progresszivitás szele is meglegyinti a sötét tónusú dallamkifejtést, és az apokaliptikus szorongást kivetítő riffek a Symphony X-et is eszébe juttathatják a vájt fülű hallgatónak: ezzel talán már most is megcáfolva a Grönwall távozásával leírt, és a hangulati kifejtésre vonatkozó véleményemet.
S mi az, ami nem változott? Könnyű kitalálni – az a dallamérzékenység, ami olyan, ezerszínű vokállal megtámasztott power-lírait képes alkotni, mint az "Apollo", aminek azonban csak az eleje andalít el, hogy aztán az űrprogramok történéseinek megfelelő tempóváltásokkal próbálja meg érzékeltetni a hidegháború kétségbeesett, erőltetett ütemű nagyhatalmi versenyének elkerülhető emberáldozatokkal járó feszültségét.
A lemez tulajdonképpen végig egyenletes színvonalon pörög, ami azt jelenti, hogy jó, vagy jobb dalok születtek s a finom lüktetéssel induló "Edge Of Insanity" a metal szinte minden módszertani eszközét felvonultató, réteges adrenalin bombája remélem azoknak is bizonyíték, akik nem a stílus elkötelezett rajongói.
Nem gondoltam volna, hogy Grönwall optimista érzékenységét sikerül pótolni – és nem is sikerült –, de a kissé metalosabbra vett irányvonal – a hangszerek tudatos, lélekből jövő kezelésével és a tökéletesen időzített tempóváltásokkal - színes-szélesvásznú, eseményekkel teli, mozgalmas zenei/történelmi mozivá tudta varázsolni az albumot.
Lassan a végéhez közeledik a Metallica 2023-as albumának (72 Seasons) két éves turnéja. Tavaly négy, idén öt koncertet hirdettek meg Európában, a többit Amerikában. Minden városban két koncert - "no repeat weekend" - két különböző setlist, két különböző előzenekar. A sajátestés koncertek mellett kisebb-nagyobb fesztiválok is befutottak.
Néztem ma egy felvételt a múlt heti bostoni estéről és elöntöttek az utóbbi évek koncertélményei. Hallottam már vérbeli rajongótól, hogy nem is érti, miért akar mindenki a küzdőtérre menni: nyomorogni, órákat állni, el sem mozdulni a viszonylag elérhető legjobb helyről. Helyette a kényelmes, fix ülőhelyre nem kell sietni, tolongani, szuper a látvány, a hang is (hát ez azért nem igaz teljesen) és az estét kényelmesen sörözve el lehet tölteni a szomszédokkal, akikről nem tudni, csak ülnek vagy tombolnak-e majd melletted . Alacsony, törékeny nőként nekem fel sem merült, hogy valaha állóhelyre menjek.
Hogyan tud ez az együttes 43 év után is megújulni, és még mindig rajongók százezreit magával vinni? Mindig van valami meglepő hír a bandáról, érdekes esemény, film, verseny, ami megmozgatja az embereket. Most már a kamaszok is felismerik a "Master of Puppets" dallamát. Manapság rengeteg videóval van tele a média, a személyzetet (staff) is megismerhetjük. Minden korosztályban a koncerteken csajok tömkelegei visítoznak és sírnak: "I love you, James!" De a férfiak is rendesen rajonganak, harcolnak az első sorokért, a legjobb videókért. James utálja a sok telefont, és tényleg nézzünk már meg egy '94-es felvételt, és hasonlítsuk össze a maival! Hát valóban gáz! Mindenki a telefonnal pózol a mikrofon előtt álló Jamesszel és vigyorogva mutogatja a metálvilláit, ahelyett hogy tombolna. Ez a metál isten manapság már visszafogottabban, de még mindig a középpontban van. Sokak meglátása szerint a rajongókkal való bratyizás visszaszorulása mögött az új barátnő szelleme van.
Az én első Metallica koncertélményem 2017-ben volt Koppenhágában. Akkor az újítás az volt, hogy a stadion közepére építették fel a színpadot és a rajongók körben álltak. A színpad felett led dobozokat lógattak le és azon mentek a zenéhez igazított képek. Ezt 2018-ban Budapesten is láthattuk. Mindkét koncerten ülőhelyünk volt. Az előbbit végigálltuk, mert ahogy bejöttek, mindenki elkezdett kiabálni és ujjongani, aztán pedig végigugrálni az estét. A Budapestin nagyon szolidan szórakoztunk a szomszédokkal, és még kényelmesen lehetett FB élőt is közvetíteni a hang silány minősége mellett. 2019-ben a barátommal kitaláltuk, hogy menjünk együtt Bécsbe. Ő nagyon gyakorlott koncertező, évek óta járja a fesztiválokat, ezért csak kiemelt állóhely jött számításba. Mondta: "Ne aggódj, nem lesz gond, biztonságos. Mindenki nagyon kulturált, nem szokott ebben a szektorban baj lenni." Iszogattunk a büféknél, többször körbejártuk a stadiont, már az előzenekar is rákezdett, de még mindig nem táboroztunk le. Aztán kényelmesen bekerültünk kb. a tizenötödik sorba. Mikor elindult a koncert, én voltam az, aki nem bírt magával, és erőlködtem, hogy menjünk előre, ameddig csak lehet. Minél közelebb. Igaza volt a barátomnak, tényleg nem volt gond, és ez egy életre szóló első igazi koncertélmény lett a hatodik sorból.
A 2022-es prágai buliba már egyedül mentem. Úgy voltam vele, hogy ez nekem voltaképp egy zarándokút lesz. Kiemelt állóhely, buszos utazás. Vettem egy italt, és már 16:00-kor beálltam előre, amennyire csak lehetett a színpad bal oldalán. Baromi meleg volt. Elterveztem, hogy el sem mozdulok, és végigtombolom az estét. Öt előzenekar volt a fesztiválon a Metallica előtt. A FFDP lement, és az színpadrendezés közben sikerült előre törnöm egészen a harmadik sorig. Addigra már a sok ácsorgástól és pácolódástól a tömegben úgy bedagadt a lábam, hogy egyre nehezebben mozogtam. Aztán jött a második sor, és az utolsó számnál szerencsémre bekéredzkedtem az első sorba, így végre megéreztem, milyen az, amikor a korlátot szorongatják a rajongók.
Szóval visszatérve a mostani turnéra. Az új díszlet egy nagy körszínpad. Körülötte 8 baromi magas állvány, rajtuk a kivetítők. A színpad közepén a híres snake pit, ahová a kb. 60.000 ember közül csak a kiváltságosak kerülhetnek be. Na jó, nem. Nem csak nyerni, hanem venni is lehet jegyet. A "vikingek" érdekes módon minden koncerten bekerülnek. Többfajta "fejlesztett tapasztalat" élmény van a koncertekre, ki mit tud megfizetni: a háttérkiállítástól és ajándékposztertől kezdve a bandával való fotózkodásig. Létezik a régi black ticket is, aminek birtokában minden saját estés koncertre early entryvel bemehetsz. Azt hiszed így tuti megvan az első sor, de még mindig lehet izgulni, mert ki tudja, a másik csomagos ajánlatot mennyien vették meg, őket hamarabb engedik be fél órával. Ha sima állójegyed van, mire beérsz a 16:00-os kapunyitással már az első három sor tele van. Masszívan állnak, ülnek a csapatok.
2023-ban is egyedül mentem Amsterdamba, az első este szuperül telt. Összebarátkoztam két holland sráccal akik kedvesek voltak és vigyáztak rám. A második este már zúzósabb volt. Nem volt senki ismerős, próbáltam beljebb kerülni a mikrofon irányába, de nem voltak kedvesek az emberek. Aztán mentem egy kört és megkértem egy srácot, engedjen már előrébb, mert megtudtam, hogy ott vannak a magyar ismerőseim az első sorban (tényleg így volt), de nem. Elkezdett kiabálni: "Órák óta itt állunk, itt vagyunk, együtt a család, és nem engedlek át!". Aztán amikor elkezdődött a koncert, keményen elindult a tömeg és ők vinnyogva elmenekültek, mert az asszony nem bírta a tolongást. Így egy picit előrébb kerülhettem. De aztán a negyedik sorban beragadtam egy 2 méter magas srác mögé. Nem láttam semmit, és alig kaptam levegőt. A "Battery"-nél már nagyon zúzott a tömeg, és a mozgás préselte előre a korlátra az embereket. A srác viszonzásul a hátsójával visszabökdösött. Persze én voltam mögötte és én kaptam folyamatosan. Ekkor már kiabáltam neki, hogy hagyja abba, ennek semmi értelme. Aztán látta, hogy bajban vagyok és eléje engedett. Kicsit fellélegeztem. Volt ott minden mellettem. Láb a fejem fölött, ájulás, esés, kidobás, félelem, hogy én is a földre kerülök. Akkor megfogadtam, hogy nem megyek soha többet állóhelyre, csak biztonságos ülőhelyre.
2024-ben nézegettem az időpontokat, nem utazok sehová. Minden helyszín messze van, drága a szállás és egyéb kifogások. Aztán kiderült, hogy a legközelebbi fesztiválra van buszos szervezés. Csak elmentem. Június 1., Bécs, Golden Circle. De még milyen jó, hogy ezt a jegyet választottam! Botrányos szervezés, parkolás, órákig sorban állás. Mi ebből bent nem érzékeltünk semmit. Szeszélyes időjárással indult a délután és csodával ért véget az este. Már egy ideje a színpad végén a snake pit bejárata mellett ácsorogtam és néztem a kiváltságos fejeket, akik besétálnak oda. Mi kellene nekem ahhoz, hogy én is bejussak? - ezen tanakodtam. Aztán egyszer elindultam én is befelé, mikor láttam, hogy lecserélték az ellenőrt egy látszólag hozzá nem értő - milyen karszalagot is kell nézni? - emberre. De végül berezeltem és visszafordultam. Aztán csak sikerült a csoda. Barátnőm backstage ismeretsége révén egyszer csak ott állt előttem egy másik "isten" és ráragasztotta a kezemre a szép színes snake pit szalagot. Mi van?! Már robogtunk is befelé. A FFDP-ot már bentről néztük. El sem hiszem. Van hely, nincs tolongás, nincs veszély, mindenki mosolyog, a színpad egy karnyújtásnyira. Kár, hogy nem vagyok 15 cm-el magasabb, akkor még pacsizni is tudnék a tagokkal. Pont a színpadi kifutó közepén álltunk a fal mellett. Kiderült, a mellettünk álló srácokkal 30 km-re lakunk egymástól. Jót buliztunk, tele élményekkel, vidáman, pár pengetővel tértünk haza.
Aztán adódott még egy nem tervezett lehetőség. Egy srác árulta a jegyét akciósan a júliusi koppenhágás koncertekre. A csillagok állása is azt mutatta, hogy erre el kell menni. Ajándék áron találtam repjegyet és szállást is 6 perc sétára a stadiontól. Erre a hétvégére mondom azt, hogy ennél már több meglepetés nem is érhet ebben a témában (aztán ki tudja mit hoz a jövő). Bejutottam mindkét alkalommal a pitbe, kaptam pengetőket, pacsiztam kétszer Robbal és még James egyik gitárját is a kezembe vehettem.
Első este nem nyomultam előre. Ez a körszínpados pit sokkal nagyobb mint a fesztiválos. Rengeteg ember van bent, sok a gyerek is. Jó taktika a technikusok pultjai köré helyezkedni, vagy a mikrofonok mellé. Két magyar fickóval töltöttem el az estét, és még megcsodálhattuk James újdonsült barátnőjét is, aki mögöttünk állt. A második estén már kicsit jobban helyezkedtem, a második sorban. Beszédbe elegyedtem egy helyi fickóval, akinek ez a 124. koncertje volt. OMG, ő méltán viseli a legacy member címet, és első körben juthat hozzá a jegyekhez. Aztán szemeztem a biztonsági őrrel, és a még egy félembernyi helyre bepréseltem magam mellé. Összehúzódtak a jobb oldalamon a lengyel srácok is. A színpad az orromig ért, pont James pultjával szemben voltam. Az az érzés! Ott állsz, csak kapkodod a fejed jobbra-balra. Repkednek a lángok meg a kamerák. Egyszer csak az orrod előtt kijön egy dobszerkó a színpad alól és már ott játszanak előtted mind a négyen. Látod a cipőjét, megfogod a kezét, rád csöpög az izzadsága és még a lábát is megsimogathatod. James a "Ktulu"-nál megállt a színpad másik oldalán, pont velem szemben. Megfordult és elindult felém. Éppen kameráztam és lecsúszott a kezem az izgatottságtól. Még rám is nézett, mintha mosolygott is volna, és ahogy ez a metál isten megállt pont felettem, én csak felnéztem rá, s mintha egy örökkévalóságig tartott volna az a pillanat! Szóval ez az élmény felejthetetlen volt. Csak ámuldoztam, és átfutott a fejemben, hogy nekem is kellene egy szelfit lőni, de még csak esélyem sem volt, annyit bénáztam a telefonnal. Aztán elindult, és bevallom, ekkor én is beálltam az "I love you, Jamest"-t visítozók táborába.
Még elcsípheted idén őket az USÁ-ban és Mexikóban. Egy kis ízelítő az említett új, 360 fokos felvétellel.
Na ilyen is fölöttébb régen fordult elő. A blogunk kezdőoldalán beállított 10 cikkből mindössze egyetlen az enyém, azt is közel egy hónappal ezelőtt írtam. A mentségem mindössze annyi, hogy szabin voltam, a nyári kánikula sem kedvez a kritikusi ihletnek, ráadásul a július-augusztusi időszakra szokás szerint erősen megritkultak a megjelenések. Egy ideje azért már terveztem Corey Glover (Living Colour) és Mike Orlando (Adrenaline Mob) projektének, a Sonic Universe-nek ismertetését (It is What It Is), de a Shockmagazin megelőzött.
Igazából nagyon is jól sikerült a Sonic Universe album, de nekem Mike Orlando mindig is sok volt egy kicsit, Glover érzelmes, "lélekteli" (értsd: soulful) hangját pedig egyszerűen nehezen tudom összeegyeztetni Orlando fület kápráztató (hogy ne mondjam: szemfényvesztő) tekeréseivel, kaparásaival. Pont ezért (meg mivel a Shock! már minden érdemit leírt róla) inkább úgy határoztam, hogy Corey Glover egy másik projektjéről írok abból az apropóból (franciásoknak: à propos-ból), hogy az eredetileg 2019-ben megjelent album kapott egy kis ráncfölvarrásos "re-issue"-t augusztus 13-án.
Az igazságról hozzátartozik, hogy annak idején ugyancsak a Shock! leközölt már egy kimondottan pozitív értékelést a lemezről, amit föltétlen érdemes elolvasni. Ennek okán itt most inkább csak arra szorítkozom, hogy az új kiadás tényét rögzítsem, valamint a saját olvasóink figyelmét is fölhívjam erre a nagyszerű muzsikára. Bár Corey Glover sajnos már nem húzónév a műfajban (nem vagyok biztos, hogy valaha is igazán annak számított) és Stevie DeAcutis neve gyakorlatilag ismeretlen, a kiadvány kiemelkedő érdemei tagadhatatlanok. Nekem a Sonic Universe-zel összehasonlítva ez messze a jobbik lemez - nem kérdés!
Corey Glover üde színfoltja a heavy metalnak (ebbe a kijelentésbe ne lásson bele senki valamiféle ízléstelen tréfát!), hiszen a metál világában kb. annyi fekete muzsikus forgolódik, mint ahány fekete sportoló a hokimeccseken vagy a vízilabda rangadókon. Ennek nyilván megvan a szociológiai megfejtése (kíváncsi lennék egy ilyen témájú tanulmányra!), főleg úgy, hogy a bizonyos értelemben társműfajként értékelhető blues és jazz funk terén nagyjából dominálnak, legalábbis domináltak. A zseniális Glover tipikusan "fekete hangja" miatt ez a muzsika nagyjából olyan, mintha Glenn Hughes készített volna egy albumot Eric Gales-szel.
Ami DeAcutist illeti, multiinstrumentalista muzsikussal, tapasztalt hangmérnökkel és zenei producerrel van dolgunk, aki olyan nagyágyúkkal dolgozott már együtt, mint Andy Wallace (Rage Against the Machine, Nirvana), Kevin Shirley (Led Zeppelin, Aerosmith) és Max Norman (Ozzy Osbourne). Itt a legtöbb hangszert is ő kezeli, nyilván a néhány számban megjelenő, élőben rögzített rézfúvós szekció ez alól speciel kivételt képez.
A "Torn From The Pages" nekem sokkal élvezetesebb, változatosabb, zeneibb, mint a Sonic Universe. Úgy kalandozik a különböző stílusok, a metal, hard rock, blues (sőt gospel, dixie, southern shuffle) között, hogy nem esik szét, nem válik csapongóvá. Úgy gondolom, hogy a közös szál, ami sikeresen összefűzi őket, az Corey Glover káprázatos vokális teljesítménye és DeAcutis bravúros, de nem magamutogató gitárjátéka (hallgasd csak meg a lemezt záró instrumentális "Face Plant"-et!). Pont ideális a fülledt melegben jó pár gyöngyöző pohár hosszúlépés mellé!
Nézzük csak meg, milyen "true metal" megjelenéseket hozott 1996, illetve 1997, az a bűvös év, amikor a Hammerfall – a későbbi évekből visszautalva – a tradicionális stílus megváltójává változott, egy olyan, korábban tökéletessé csiszolt zenei és szövegi eszköztár felelevenítésével, ami a csapat megjelenésével sem megújulni, sem minőséget ugrani nem tudott, ugyanakkor képes volt arra, hogy a fősodorrá váló grunge-ba, modern metalba, pop-punkba belefeledkezett ifjúság a homlokára csapva csodálkozzon rá a "Glory To The Brave"-re: jé, ilyen is van?
Tehát 1996: Helloween: The Time Of The Oath, Stratovarius: Episode, Manowar: Louder Than Hell, 1997: Bruce Dickinson: Accident Of Birth, Rhapsody: Legendary Tales, Yngwie J. Malmsteen: Facing The Animal. Impozáns lista, aminek bármely darabja köröket vert rá a svédek a Stormwitch zenei örökségét egy kis Manowarral vegyítő debüt albumára, ebből következően szinte rejtély, hogyan is sikerült ennek az egyébként szórakoztató, de máskülönben öt évvel korábban valószínűleg elsikkadó lemeznek elhozni a "heavy metal resurrection"-t. Ami biztos, a fiatal zenészek naiv rajongással, és a csikóévek viháncolásával vetették bele magukat a metal stílusainak addigra mozaikszerűvé vált – mások szerint rongyszőnyegre hajazó – többszínű és az egységet csak nagyon lazán értelmezhető forgatagába, ami ezzel egyidőben az extrém stílusok undergroundban burjánzó, ám kultikussá nemesedő bandáit is életre hívta.
Persze, lehet, hogy a fiatalok már unták a régebbi "zászlóvivőket" és meg sem hallgatták, sőt egyenesen elutasították az ebben az időben a stílusban megszülető, káprázatos tradicionális szereplőket, így a Hammerfall tulajdonképpen kvázi versenytárs nélkül maradva tudta újra ráirányítani a figyelmet a korábbi uralkodó színtérre. (Mindezt azonban már úgy, hogy sem a tradicionális heavy/power metal, sem az amerikai hard rock csapatok nem voltak képesek a stílusok sokfélesége között olyan hegemóniát és kereskedelmi sikereket produkálni, mint pár évvel azelőtt. A mainstream színtere többszereplőssé vált, az újabb és újabb megszülető stílusok pedig vagy nagyot durranva, kipukkadt lufiként tűntek el két-három évnyi tündöklés után, vagy bebetonozva a közfigyelembe osztották újra az egyre felaprózódó piacot. Ha pedig az összeesküvés-elméletek híve vagy, még az is megfordulhat a fejedben, hogy a zeneiparban szó sincs tehetség, vagy hiátus általi kiemelkedési lehetőségekről: a "big brother", vagyis az említett zeneipar vezetői döntenek arról, mi is legyen a következő "nagy durranás", már ha maga a metal sem vált avíttá kereskedelmi, vagy továbbmegyek, generációs szempontból, mert sajna a rock nem örök és nem elpusztíthatatlan – bár erről Kotta kolléga, mint közgazdász, biztos hitelesebben tudna véleményt nyilvánítani.)
A Hammerfall mentségére legyen szólva – nem, mintha valamiért magyarázkodniuk is kellene az őszinte, nem a profit miatti stílus-felvállalásért –, sok más, tehetségesebb társukkal ellentétben sosem váltak a közeg paródiájává, holott a felhasznált eszköztár, a kötelező sémák, melyeket a csapat tökéletes nyugalommal és természetes magatartással használt (ki), szinte ab ovo predesztinálta volna őket erre. Az is igaz, hogy – jóllehet, jókor voltak jó helyen, és igazán gyenge albumot az egyszeri megingástól (Infected) eltekintve, soha nem adtak ki – igazából azért hiányzott az a bizonyos szikra, mellyel az ismertetőm elején felsorolt és a resurrection évében is aktívan alkotó bandák rendelkeztek és amivel aztán ki tudtak volna törni a másodvonalból.
S hogy mi is ez a szikra? Talán az a képesség, amivel a már unalmassá koptatott sémákat akár csak részben is, de valami újjal, mással tudták volna kiegészíteni, azok tökéletes alkalmazása ugyanis nem elég ahhoz, hogy igazán kiemelkedőt alkothassanak. A másik – szerintem neuralgikus pont – Joacim Cans, akinek magas fekvésű hangja inkább volt idegesítő, mintsem releváns hatású, és hősünk hiába rendelkezett megfelelő dallamszerzési képességgel, orgánuma – vagy annak hiánya – a harcias témák tolmácsolásához nem (volt) eléggé "epikus", esetleg bravúros jellegű, így el is maradt a gitárosok által nyújtott teljesítménytől.
S most ezek után szeretném azt írni, hogy az új album új minőséget is teremtett, legalább hajszálnyival többet, mint az ezt megelőző három lemez, de sajnos nem igazán tehetem. Bár a nyitó "Avenge The Fallen" döngölős indulóját a Manowarnak sem kellene szégyellenie – jóllehet a dallam ismerős korábbról –, a további dalok idomulnak ahhoz a hangzásvilághoz, amit a csapattól megszokhattunk, ebből fakadóan tehát tulajdonképpen nem tudok semmibe sem belekötni, talán csak Cans teljesítményébe, akinek elvékonyodott a korábban sem acélos hangja, és egysíkúságával nem képes a zenei és szövegi érzelmi árnyalatok vokális követésére.
Amennyiben tehát tetszett az utóbbi évek Hammerfall termése, most sem fogsz csalódni, sőt, véleményem szerint az "Avenge The Fallen" egy paraszthajszálnyit jobbra is sikeredett, mint az elmúlt 10 év "kalapácsos" albumai – ami főleg a gitárszólók dallamos és igazán élvezetes jellegéből fakad –, de ha a már ezerszer hallott klisék példás prezentálásán kívül másra is vágysz, ne ezzel az albummal próbálkozz.
Nomen est Omen. Akár kezdhetném így is a Blues Pills új lemezének ismertetőjét, már ha igaz lenne – de nem az. Ez persze nem azt jelenti, hogy az amerikai-svéd csapat hirtelen ötlettől vezérelve stílust váltott, de a végeredmény messze van attól a pszichedelikus, a blues bensőséges lüktetését és a Janis Joplin-féle hagyományokat felvállaló – sőt, a Zeppelint is megidéző – zenei világtól, amit a legutóbbi albumon, a "Holy Moly!"-n produkáltak a zenészek – s most jöjjön a poén – szerencsére! Mert a "Holy Moly!" – bár jobban megfelelt a stílus referenciáinak, mint a "Birthday" – nem igazán tudott emlékezetes dallamokkal szolgálni, és hiába jellemezhettük a Who, Zeppelin, Hendrix, Joplin-féle iskola jeles bizonyítványaként, azokat is meg lehetett érteni, akik szerint nem mások, mint az említett hatásokból összegyúrt klón-kreatúra lenyomatai, amit a Joplin imitátor, egyébként kitűnő hangú Elin Larsson emel a középszer fölé.
Jelen album készítését azonban több tényező is befolyásolta, melyek ha nem is váltást, de módosítást eszközöltek a csapat stílusában: Elin állapotos lett – biztos vagyok benne, hogy a gyermekvárás az olyan hangulat-determinált zenei műfaj, mint a blues interpretációjában is szükségszerű nyomot hagyott –, illetve a svéd slágergyáros Freddy Alexander lett a producerük, aki jó érzékkel tapintott rá a zenekar energiaszintjére, és feszesebbé téve a dalokat és a riffeket adott egy csipetnyi kortárs jelleget az albumnak.
Innen aztán vissza is ugorhatunk kritikám első mondatára, mert a zenei módosulás miatt célszerűbb lenne Retro Pills-nek nevezni a zenekart: "pszicho-turbó" bluesos világuk átváltott valami egyenesebb, '60-as évekbeli rockra, bluesos jegyekkel, sőt, a korai power pop alapbandáinak hatása is felfedezhető mind a ritmizálásban, mint a dallamalkotásban. A hangzás ennek megfelelően idomult az új irányvonalhoz, nem olyan koszos, recsegő, és jóllehet, a basszus-dob gyomorból feltörő dinamikus mélyei megmaradtak, az élő megszólalás illúziója tovatűnt, átadva helyét a producer vezérelte polírozottságnak. Ez persze az olyan zenei közegben, ahol a Blues Pills mozog, nem biztos, hogy erény, de a kommerszebb, popos direktívának mindenképpen megfelel, emellett a hangzás modernségéből és a retró jellegből fakadó ambivalencia végig feszültséggel tölti meg még a bensőségesebb, merengősebb dalokat is.
Elin hangja is változott, a "Holy Moly"-n tapasztalt, Joplin-féle "üvöltős" stílusból az R'n’B sztenderdekhez közelebb álló éneklésre váltott, amiben néha Beth Hart hajlításai is visszaköszönnek: ez a kevésbé "hangos", ám technikailag tökéletes, életvidám, ugyanakkor az áldott állapothoz illően kevésbé harsány kifejezésmód szervesen illeszkedik a dalok hangulatába, a közvetíteni szánt világképbe, a múlt évszázad hatvanas-hetvenes éveinek újszerű köntösbe történő megjelenítésébe.
S ha már dalok: ha a "Proud Woman" volt a csapat vezérhimnusza, akkor ilyenből három is akad, rögtön a lemez elején: a "Shadows", a "Don't You Love It" és a "Like A Drug" olyan, a poppal is kacérkodó, de blues nyomokat is tartalmazó slágerek, amelyek első hallásra is úgy hatnak, akár az alkohol-szűzre az első pohár barackpálinka, de ha azt gondolod, hogy ezzel el is lőtte a puskaporát a zenekar, akkor nem lennél jó hadtápos. A lemez ugyanis ezen a "slágercsapáson" üget végig, hol lassabb, hol gyorsabb ütemben, olyan refrénekkel, melyek még a eldugott, releváns szórakozóhelyek füstös auráját is képesek édessé finomítani. A "Bad Choices" visszautal a bluesos kezdetekre, aminek hangulatában ott találjuk a múlt századelő füstös, harsány klubéletét, a "Piggyback Ride" boogie-s hangulata pedig azokat is jókedvre derítheti, akik blues-tablettákat vettek be vidámság ellen.
Íróasztal mellől végül is úgy gondolom, hogy a Blues Pills tökéletes slágercsokorral köszönt be újra a bluestörténet klubjába, még akkor is, ha ezúttal a retró-érzés kommerszebb felfogása erősebbnek bizonyult az ihletadó delta-sztenderdeknél. S hogy mindez hogyan fog működni a koncerteken? Erre csak annyit mondhatok: meghalljuk!
