Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Ügyeletes kedvenc 55. – Riverside: Vale Of Tears (Wasteland, 2018)

2018.10.18. 17:38 | garael | Szólj hozzá!

y_193.jpg
A Riverside bármennyire is dicséretes státuszt ért el az underground mezőnyében, blogunk oldalain nem sikerült osztatlan sikert elérnie. Ennek okairól és azok valóságtartalmáról most nem szeretnék vitát nyitni – aki szeretné tudni fenntartásaink eredőit, az olvassa el a korábbi lemez kritikájához írt hozzászólásokat. Egyébként sem az okkeresés ideje a mostani, hanem a búcsúzás méltatásáé: a lemez ihletője – és a hangulat meghatározója – a közelmúltban tragikus hirtelenséggel elhunyt gitáros, Piotr Grudziński, akinek hiánya – jóllehet a fő dalszerző az együttes vezetője, Mariusz Duda – ha hangjegyekben nem is, de a lelkekben és a szívekben mindenképpen jelenlévő és soha el nem múló.

A gyász jelen esetben azonban nem bénította a kreatív szellemet: a méltatott dal ha nem is "progresszív" módszertani jellegével, de hangulatával és azonnal megmaradó finom, szinte éteri dallamaival teremt egyedi, sajátos világot, amiben ott van a bánat, de ott van a szeretet is, és ami hasonlatos a gyermekét elaltató, és pusztán egy éjszakára búcsúzó anya áramló érzelmeihez. A mélyre hangolt gitárok tónusa így válik depresszív helyett melengetővé – ez a transzformáció, úgy gondolom, jóval nehezebb, mint a gyász közvetlen, tömény közvetítése. És ha ez így van, akkor megtaláljuk a progresszivitást is a megvalósult célokban.

Garael

Címkék: ügyeletes kedvenc

Slash: Living The Dream (2018)

2018.10.12. 08:02 | Dionysos | 1 komment

 y_192.jpg

Kiadó:
Snakepit/Roadrunner Records

Honlapok:
www.slashonline.com
facebook.com/Slash

Elképzelésem sincs, hogy Slash és Miles Kennedy mikor találtak időt arra, hogy megírjanak egy lemezre való nótát (a feat. Miles Kennedy...-t csak lustaságból és helyspórolási szándékkal hagytam le a címből). Slasht az utóbbi időkben teljesen lefoglalta a Guns N' Roses bámulatosan sikeres világköri koncertkörútja (és persze a válópere), míg Kennedy az Alter Bridge-dzsel adott ki lemezt (The Last Hero, 2016), majd szólóban is megmérette magát (Year Of The Tiger, 2018). Persze nem elképzelhetetlen, hogy a brutálisan hosszú, 17 számos "World On Fire" után is maradt pár nóta a tarsolyukban, ráadásul mindketten elég termékeny dalszerzők, akik egy ilyen 53 perces albumot már-már rutinból összeraknak.

Azért nem maradt következmény nélkül az elmúlt négy év "rohanása". A legutóbbi albumot egyesek ekézték azért, hogy túlságosan hosszú, mégis úgy érzem, hogy kevesebb volt rajta a töltelék, mint ezen. Nem leszólni akarom a "Living The Dream"-et, mert így is frankó rock n' roll gyűjteménynek gondolom, de a fülemnek kedves, tipikus Slash szólók ellenére akad itt néhány szürkécske darab, pl. a szinte már countrys "The One You Loved Is Gone", vagy a taszítóan lakodalmas bevezetővel agyonvágott lapos ballada, a "The Great Pretender".

Jobban szerettem volna, ha a lemezindító "Call Of The Wild", vagy az AC/DC Bon Scottos korszakát idéző "Mind Your Manners"-féle pörgős, direkt rock n' roll témák uralják az anyagot, de a szerzőpáros most kicsit merengős hangulatba került, főleg az album közepe felé. Érződik tehát az elmúlt évek leterheltsége, de (remélhetőleg) az is, hogy Slash talán egy új Guns N' Roses anyagra tartalékol. Hogy ebből lesz-e valami, most még nem tudjuk, de ettől a "Living The Dream" még alapvetően jó lemez, pár kimondottan erős fej- és ökölrázós nótával (és egy – mondjuk ki! – botrányosan szar borítóval). Nincs izzadságszaga, nem terhelte megfelelési kényszer, egyszerűen csak ez jött ki most belőlük. Szeretném, ha belőlem "downtime"-ban, lazán és rutinból fele ilyen jó muzsikák buggyannának elő.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Seventh Wonder: Tiara (2018)

2018.10.12. 06:52 | Dionysos | 1 komment

y_191.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.seventhwonder.se
facebook.com/seventhwonderofficial

Elvileg a világ hetedik csodája az alexandriai kikötőt jelző fároszi világítótorony volt és nem ez a stockholmi sokadik generációs progresszív metál társulat. Tételezzük föl róluk a legjobbat és vélelmezzük, hogy a névválasztáskor nem magukra gondoltak! Ez nem is esik annyira nehezünkre, hiszen alapvetően egy tök szimpatikus, szerény és keményen dolgozó csapatról van szó, amelyik az első albumának megjelenése óta gyakorlatilag kétévenként jelentkezett új anyaggal. A 2010-es "The Great Escape" után azonban történt velük valami, ami miatt teljes nyolc évet kellett várni a folytatásra. Ennek pontos miértjét nem ismerjük, de talán nem tévedünk nagyot, ha Tommy Karevik énekes kamelotos szereplését nevezzük meg az egyik fő okként.

Persze az együttes nem maradt teljesen tétlen, hiszen 2014-ben kiadtak egy 2CDs+2DVDs koncert anyagot, amelyen egy "best of" válogatás mellett egy az egyben eljátszották az eddig legsikeresebb "Mercy Falls" (2008) című lemezüket. Akkor a második CD végére fölkerült két korábban kiadatlan dal is (Inner Enemy, The Promise), és én meg voltam győződve, hogy ezeket viszontlátjuk majd az új albumon is. Hát tévedtem. A "Tiara" kb. hetven perce 13 vadonat új szerzeményt tartalmaz (a japán kiadás bónuszként a "Tiara's Song" akusztikus verzióját is), melyeknek színvonala a korábbi megjelenésekhez és egymáshoz viszonyítva is kimondottan egyenletes. Egyedül a "Truth" című lírát érzem fölöslegesnek, főleg a három részes "Farewell” záró, adagio tétele után.

Nyilván sok hallgatásra van még szükség, de én ezt most nem érzem semmivel sem gyöngébbnek a sokak által etalonként emlegetett "Mercy Falls"-hoz képest; még akkor sem, ha kikívánkozik belőlem, hogy a korongot indító, másfél perces álszimfonikus intró minden szempontból kriminális. Istennek hála a lejátszó >> jelet viselő gombjáért! A muzsika főszereplője – akármilyen furcsa – szerintem továbbra is az elképesztő háttérmunkát végző (és a dalszerzésért is elsősorban felelős) Andreas Blomqvist bőgős, akinek hangszeréből és szinte szólóértékű munkájából (ha már ő a producer is) szívesen hallanék többet.

A Seventh Wonder stílusában mindig is két dolog zavart: egy kicsit túlsúlyosnak érzem Karevik terjengős és pl. a kamelotos szerepléséhez képest is "operettesebb" (értsd: patetikusabb) éneklését, de rendesen fázom Andreas Söderin ’80-as éveket idéző szinti soundjától is (hallga' pl. a "By The Light Of Funeral Pyres" kezdő taktusait!). Az utóbbi tekintetben azért némi előrelépést tapasztalok, amennyiben most valamivel több a zongora és más szinti hangzások is előkerülnek (pl. "Damnation Below").

Meglehet, hogy a "Tiara" nem a Seventh Wonder karrierjének koronája, de biztosan ott van az ötlemezes diszkográfia három legjobbja között. Érdekes módon az album záró nótáját, az "Exhale"-t érzem a legerősebbnek. Szívesen meghallgatnám élőben is, remélem, kerülnek egyet majd mifelénk.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Outloud: Virtual Hero Society (2018)

2018.10.11. 14:47 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_190.jpg

Kiadó:
Rock Of Angels Records

Honlapok:
www.outloud-rock.com
facebook.com/outloudtheband

Már kezdjük megszokni, hogy egy új album megjelenése előtt az együttesek rendre ellenállhatatlan kényszert éreznek arra, hogy orbitális sületlenségeket írjanak a promóciós mellékleteikben vagy nyilatkozzanak a sajtónak. Ennek egyik eklatáns példája az Outloud legújabb reklámszövege, miszerint az új anyaggal valahol a Guns N' Roses, Annihilator, Eclipse és Iron Maiden közé pozicionálták magukat. A kutyafülét! Nincs itt semmiféle Annihilator vagy Iron Maiden; ez elődjeihez hasonlóan egy tipikus retrográd hangulatú hard rock album, nemcsak a '80-as évek pufihajú, dallamos csapatait idézve meg, hanem már-már AOR-ba és – Uram bocsá! – újhullámba hajolva át.

A legutóbbi, 2014-es lemezen még meglepetésre az amerikai death metal brutalitásból, a Nile-ból ismert George Kollias dobolt, ennek megfelelően kicsit feszesebb is lett az anyag, de a "Virtual Hero Society" (amelyen a fiatal, Berkleeben diplomázott Kostas Milonas veri a bőröket) már megint egy totál laza, tompán, retrósan lötyögő stílusgyakorlat, ahol a Firewind gitárosa/billentyűse, Bob Katsionis kellőképpen kiélheti a '80-as évek iránti lelkesedését. Ezzel nem is lenne semmi baj, csak éppen az első két albumhoz képest kifogyni látszanak a puskaporból; a dallamok sokkal kevésbé ülnek és a hangulat is meglehetősen lapos.

Végtelenül tisztelem Katsionist, elképesztően tehetséges muzsikusnak tartom (többször láttam is élőben), de zeneszerzőként valahogy nem tud levenni a lábamról. Jelenleg sajnos az "anyabanda", a Firewind és annak fő motorja, Gus G. is gyengélkednek: az előbbi "Immortals" című lemezével, az utóbbi pedig "Fearless" névre keresztelt szólóalbumával okozott nekem fájó csalódást. A "Virtual Hero Society"-t egyébként nem mondanám csalódásnak, az Outloud ugyanis hozta vele a kötelezőt, s ez még akkor is igaz, ha az első két album színvonalát nem sikerült elérni. Talán az alapító és társ-zeneszerző, Katsionis-tanítvány Tony Cash hiányzik ebből a produktumból, nem tudom... Az biztos, hogy ezúttal nem kell vesződnöm az iPodomra való föltöltéssel, max. a lemezt záró "Fight On!" menekülhet meg a zenei mappa végleges archívumba süllyesztésétől.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Dynazty: Firesign (2018)

2018.10.11. 08:58 | Dionysos | 1 komment

y_189.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Igazán érdemes (nem csak néha) egy-egy előadó kapcsán retrospektív jelleggel elővenni a korábbi recenzióinkat. Ez itt nem a reklám helye, egyszerűen arról van szó, hogy igen tanulságos tud lenni, ha egy banda pályafutását módszeresen végigkövetjük, főleg ha azt (szak)értő kommentárok segítik. A svéd hiperdallamos Dynazty esetében ez különösen is helytálló, mivel – ahogy korábban minden álszerénység nélkül megírtam – "ezt a bandát is mi vezettük be a magyar rockrajongók által látogatott 'blogszférába' (a köztudatba kifejezés azért túl erős lenne). Szívesen. Igazán nincs mit."

Mindig is élénk érdeklődéssel és érzékeny, finoman hangolt fülkagylókkal kísértük a skandináv rockzenei élet történéseit; a Dynazty-t is idejekorán "észleltük", és azóta szisztematikusan tudósítunk karrierjük újabb és újabb állomásairól, szokásunk szerint nem rejtve véka alá a véleményünket. A Rob Love Magnusson és John Berg gitárosok által alapított együttes tanulságos utat járt be, a kiskiadós (mára csak aranyáron beszerezhető) első néhány lemez (pl. Knock You Down, Sultans Of Sin) még tipikus terméke volt a neo-glam/seaze mozgalomnak, azután a "Renatus" (2014) albummal megpróbáltak egy új, keményebb, metálosabb hangzást keresni.

Ez a húzás várható (megjósolható) volt, egyben ígéretes is, de a zeneileg különben nem rossz "Titanic Mass" című folytatás olyan fejleményeket hozott, amelyektől kiver a vérvörös ragya. A nagyobb kiadóhoz és ezzel a közízléshez (értsd: populáris tendenciákhoz) történő igazodás elektronikus háttérkütyüzéssel, technós effektekkel borzolta az amúgy is zaklatott kedélyeimet. Így az Amaranthe-tal együtt beálltak egy olyan sorba amelynek végén nem örök érdemeket, hervadhatatlan babérokat osztanak, hanem hatalmas körmösöket a jelentéktelen, inkonzekvens, idegesítő korszellemnek való behódolás, és a nyereségvágyból elkövetett "eldiszkósodás" miatt.

Igen, kérem. Nem véletlen, hogy Nils Molin énekes került Jake E helyére az Amaranthe-ban! A Micke Jansson billentyűs által elkövetett (erre nincs jobb szó) technós vértyogás elhatalmasodni látszik a Dynazty muzsikáján. A "Renatus" fémjelezte metálos váltásból csak a szigorúbb hangzású gitárok és a bátrabb szólók maradtak, az együttes a "Firesign"-nal visszakanyarodott a korábbi retrós sleaze-hangulatú dalokhoz, amiket viszont – gondolom: az áporodott levegő kiszellőztetése érdekében – telepakoltak trendi táncdalos techno-poppal. Micke Janssonnak és általában az együttesnek jár az a bizonyos körmös! De nagyon!

Alaphangon nem rosszak a dalok, de a "Firesign" az idegesítő, menőnek gondolt sounddal (és a minősíthetetlen borítóval) beleszürkült egy olyan tömegbe, ahol nyugodtan lehetnének Max Martin és Lukasz Gottwald a fő producerek, zeneszerzők (ha valaki nem ismerné őket, ez a két figura írta az elmúlt 15 év popslágereinek 75 százalékát). Azt kell mondjam, hogy miközben a szólói miatt csak elismeréssel tudok szólni Rob Love Magnusson gitárosról, igazat kell adjak John Bergnek, aki alapítóként 2015 körül elhagyta a csapatot, hogy tartalmasabb, izgalmasabb zenék szerzésére koncentrálhasson. Az általa (egyébként két másik Dynazty muzsikussal) létrehozott The Paralydium Project az utóbbi évek legígéretesebb progresszív formációja. Alig várom, hogy a bemutatkozó EP után végre megjelenjen az első nagylemez. Addig meg hallgatom inkább a korai Dynazty albumokat.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Impellitteri: The Nature Of The Beast (2018)

2018.10.09. 17:40 | garael | 1 komment

impellitteri-the_nature_of_the_beast_2018.jpg
Kiadó:

Frontiers Records

Honlap:
w.w.w.impellitteri.net

Lehet, hogy én vagyok túl fantáziátlan, esetleg alulképzett – már ami a zenei tudományokat illeti, és bizonyos szempontból sajnos van is benne némi igazság –, de soha nem értettem, miért tartják a pozitív értékek csimborasszójának, ha valakit, vagy valakiket a leghangosabbnak, esetleg a leggyorsabbnak titulálnak a heavy metalban. Vallom, hogy a művészetet – és a metal tud az is lenni, bármennyire is a popkultúra része (ami már a nevéből adódóan is kulturális értékké vált) - nem decibelben, vagy az egy másodperc alatt lejátszott hangok számában mérik, és ha ez utóbbi magas értéke feltételez is némi technikai képzettséget (Túrisas kolléga nyugodtan cáfoljon meg ebben), a végeredmény szempontjából puszta cirkuszi mutatvány, aminek köze sincs az esztétikához. (Szép lenne, ha a festészetben a minőséget az ecsetvonások sebessége jelentené, micsoda rapid műalkotások születnének!)

Nos, Impelitteri az a gitáros, akinek a neve mellé a nyolcvanas években sikerült odaragasztani az említett jelzőt, hiszen shredder képessége önmagáért beszélt, illetve rohant – ma, az internet korában persze már tinédzserek tucatjai képesek lejátszani azt, és úgy, ami hősünk hírnevét megalapozta –, ám én személy szerint mindig is legalább annyira rajongtam dallam- és kompozíció-képességéért, mint neoklasszikus technikai felkészültségéért, amivel a zenében is bebizonyította a hangok permutációjának és variációjának matematikai összefüggéseit.

Chris példaképe, mint kortársai közül oly sokaknak, letagadhatatlanul Blackmore volt, nem csak a neoklasszikus alapok, hanem a zenei kiiindulópont és szervező értékek miatt: a gitáros által világgá pengetett szerzemények forrását könnyű megtalálni a Rainbow világában, jóllehet, egy jóval modernebb, metalosabb felfogásban, amiben a gitár példaértékű erővel visít, a dobok elefántcsordaként dübörögnek, a basszus pedig úgy röfög, mint egy megvadult vaddisznó horda.

Nem nagyon akarok a múltban kaparászni, aki szereti a gitárost, az úgyis tisztában van eddigi munkásságával – ha meg nem, uccu neki, itt, a blogon már többször értékeltük aktuális lemezeit -, talán csak annyit említenék, hogy neve ugyanúgy összeforrott Rob Rock-kéval, mint Blackmore-nak Dio-éval: ha fogalmazhatunk kissé profánul, a zsák tényleg megtalálta foltját, és az általuk készített lemezekben a metal underground sajnálatosan elhallgatott, ám színvonalukban nagyon is példaértékű alkotásait tisztelhetjük.

A két zenész ismételt egymásra találása óta ez már a harmadik etapja a koprodukciónak – bár a termékenységet idézőjelbe tenném, hiszen jelen, rövidke albumon is két, tulajdonképpen felesleges feldolgozás szerepel – , ám  mint az ezt megelőző "újkori" lemezek esetében, most sem vagyok maradéktalanul elégedett: tökéletes szólók, bika hangzás, felesleges cicoma nélküli speed-power metal himnuszok, melyek egy kerekekig felgépfegyverezett katonavonat erejével szórják zenei csapásaikat az arra érdemesekre – hát akkor meg mi a bajom? Talán paradox módon éppen a csapat szeretete, ami érzékenyebbé tesz a már egyszer lejátszott panelek felismerésére, így az ismerős sémák nem üdvözlést, hanem hiányérzetet szülnek. Mert az önidézés szép dolog, de hát a tudományos életben sem díjazzák, ha valaki a régebbi dolgaiból összeollózott részekből próbál valami újat létrehozni – ez esetleg csak a rendszerszervező zseniknek és a politikusoknak sikerülhet, utóbbiaknál jó adag szemfényvesztéssel együtt.

 Új dolgot tehát ne várj: ha ismered Impellitteri munkásságát, akkor minden egyes szerzeménynél eljátszhatod a „hol is hallottam ezt már korábban” játékot, még az a szerencse, hogy a nyertesnek elég pusztán a gitáros diszkográfiáját töviről-hegyire fújni, és akkor garantált a győzelem.

A másik gond, amit érzek, elsősorban a dallamokból fakad, melyeket ezúttal sem sikerült olyan fülbemászóra applikálni, ahogy azzal a Impellitteri múltjában már szembesültünk, a keménykedésben és rohanásban éppen az az érzékenység veszett el, ami feltétlenül szükséges lenne az igazi feszültséget létrehozó ambivalenciához. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a kezdő „impellér” ne találna a lemezen a háziasszonyok megríkatásához szükséges elemeket, persze a releváns zenei környezethez igazítva, de a haladókban már nem biztos, hogy vulkánt fog robbantani a lelkesedés és a csodálkozás. S hogy az elismerő biccentés mennyit ér a mai jóléti, fogyasztói világban? Azt döntse el mindenki saját igényei és elvárásai szerint.

Garael

 

Ghost Ship Octavius: Delirium (2018)

2018.10.05. 13:18 | garael | 2 komment

ghost_ship_octavius-cover-2018.jpg
Kiadó:

Iceburn Multimedia

Honlap:
www.ghostshipoctavius.com

A kukaturkálás csodálatos dolgokra képes – például a felfedezésre, olyanra, amire nem számítottál – és itt nem a kidobott szaros pelenkára, vagy lesütött háztartási olajjal teli üvegre gondolok, egyébként is itt, a blogon ilyesfajta vagyonszerzésre még nem kényszerültünk: érdeklődésünk elsősorban az elrejtett, és nélkülünk valószínűleg a feledés – a szeméttelep – homályába/mélyére kerülő zenei javakra irányul.

A rátalálás eredménye pedig szemét helyett gyakran gyöngy, ráadásul olyan, amit rajtunk kívül csak kevesen vesznek észre: utánanéztem, a Ghost Ship Octavius első – és kitűnő – lemezét sikerült a magyar metal zenei kritikai színtérnek agyonhallgatni, pedig ha az érdeklődés fénykörébe kerül, állítom, azonnal érinthetetlen szent tehénként vonul be az underground hősök aranyszénás istállójába, Tartuffe gazda nagy örömére.

Nem véletlen, hogy a csapat új albuma rögtön szemet szúrt – így mélyre sem kellett túrnom érte – és talán az sem véletlen – sőt – , hogy az új album nem okozott csalódást: a teremtett zenei világgal, azzal  a különös, elszállós, borongós, de mégis gyermeki hangulattal, amitől hol összefacsarodik, hol kitárul a hallgató szíve és ami úgy tudja a kedélyedet változtatni, mint egy Platón szemelvény és egy Bayer Zsolt cikk felváltott olvasgatása. (Bár utóbbit csak akkor teszem, ha horror helyett az emberi stílus szörnyűségein akarok borzongani.)

A Nevermore táptalajából kinőtt együttes zenéje természetszerűleg rokon nagynevű – és soha többé el nem feledhető – társánál, de az alapvető hasonlóságok ellenére mégsem beszélhetünk egyszerű replikánsról: ez jelentheti persze a Nevermore egyszeri és utolérhetetlenségét, de véleményem szerint itt kissé másról van szó. Igen, itt is jelen vannak azok a furcsa, töredezett, kifacsart riffek, meghökkentő tempóbéli váltások és itt vannak azok a jellegzetes, néha fájdalmas, néha elvágyódással teli dallamok is, de a Ghost Ship Octavius elveti a dehumanizálódás fémes ridegségét, és képes egy gyermek szemével rácsodálkozni a világra. A zene tónusa ez által lesz melegebb, ember közelibb – ám nem kevésbé rafinált és összetett – és így változik a modern társadalom reménytelensége panteisztikus vágyódássá egy, talán a maga rejtekében jót is hordozó világ után.

A fenti sorokat olvasva természetesen felmerülhet az olvasóban, miszerint mi a fenét zagyválok itt össze-vissza, felkeltvén a gyanút, hogy többet ittam a kelleténél, de nyugi, erről szó sincs, pusztán azokat az érzéseket próbálom a magam sekélyes módján bitekbe vetni, melyek a csapat zenéjének hallgatása folyamán kavarognak bennem, mégpedig konkrét helyen, a szívemben (a racionalisták számára az agyam érzelmekért felelős részeiben).

A csapat a példaképnél „puhább”, pulzálóbb, örvénylőbb zenei világa – nem véletlen a lemez címe – tehát egyrészt a dallamok jellegéből, másrészt a billentyű hangsúlyozottabb használatából ered, és persze abból a csodafegyverből, amit, illetve akit Adōn Fanionnak hívnak, és akinek teljesítményét nyugodtan oda lehet helyezni a közelmúltban sajnálatos módon elhunyt Warrel Dane által nyújtottak mellé. Igaz, hogy itt nincsenek torokvérzést okozó, dobhártyavagdosó sikolyok, melyek oly sokat és oly plasztikusan tettek hozzá a Nevermore komplex, ám összességében hideg világához, de vannak melegséget sugárzó, a pozitív irányába hajló emberi érzelmek, a depresszió mindennemű jele nélkül, és vannak bravúros énektechnikai megoldások, melyeket csak a hol akusztikus, hol elektronikus gitárdallamok ambivalens hangulati árnyalatokat közvetítő jelenléte tud néha-néha felülmúlni.

Nehéz lenne egy-egy szerzeményt kiemelnem, hiszen a lemez - lemez. Egység, koherens zenei utazás egy örökséggel felruházott, és abból kiteljesedett, talán sosem volt és sosem lesz valóságba, ahol az érzelmek és a zenetechnikai megoldások szerves egészet alkotnak, olyan kíváncsi, ám összességében optimista szemlélettel vigasztaló produktumot a világba kiáltva, ami mindent megtesz azért, hogy jobbá tegye azt.

Garael

Címkék: lemezkritika

Brainstorm: Midnight Ghost (2018)

2018.09.29. 10:12 | garael | 10 komment

brainstrom_midnight_ghost.jpg
Kiadó:

AFM Records

Honlap:
www.brainstorm-web.net

A komfortzóna kellemes dolog, bár amellett, hogy biztonságot ad, paradox módon termel veszélyt is: a kreativitás nem szereti a zónahatárokat, aminek az eredmény látja kárát, mondjuk az unalom képében.

Ezzel nem azt mondom, hogy elbóbiskoltam a Brainstorm új lemezén, mert a fiúk saját, belőtt világukban képtelenek tartósan egy bizonyos színvonal alá menni, de az utóbbi három album fényében – melyek ugyanazon kreatív-vonal mentén helyezkednek el –, talán szívesebben fogadtam volna némi kockáztatási hajlandóságot, esetleg egy-egy olyan momentum megjelenését, amin képes vagyok meglepődni.

Persze piciny elmozdulás érezhető – főleg az album első felében –, mert a nyitó három-négy szám kissé szellősebb, slágeresebb felfogása arrébb löki a csapatot a merev, németes kockagurítástól, és képes azonnal együtt dalolhatós slágereket teremteni, de ilyet szintén tapasztalhattunk már a Brainstorm birodalomban – igaz, most különösen magas, netán tán még szörnyűség kimondani is, rádióbarát – színvonalon. Az említett dalok ugyanis teljesítenek minden követelményt a közérthetőséggel szemben, és bármelyik szerepelhetne egy nagy Brainstorm válogatás duplalemezes változatának A oldalán. Hallgasd csak meg a nyitó „Devil’s Eye”-t, és rögtön érezni fogod, miért is lehet a csapat sikeres már évek óta – ha ezt nem történik meg, akkor ne is kezdj bele a diszkográfia meghallgatásába, mert az együttes eszközrendszerében nem fogod megtalálni a neked kellőt.

A lazább hangulat a „The Pyre”-nél szakad meg, nos, ez az a thrash-közelibb attitűd, amit annak idején Andy prog.-metal együttese, a Symphorce is annyira szeretett, és ez lehet az első szám a lemezen, amit a „keményvonalasok” is üdvrivalgással fogadhatnak, majd ezek után egy szimfonikus jellegű, hosszabb, epikus szerzemény mutatja meg, hogy történelmi témában nem feltétlenül csak az Iron Maiden képes az egyszeri rockert megszólítani. (Filmbarátok számára, az említett „Jeanne Boulet (1764) ihlette a Farkasok szövetsége c. francia szuperprodukciót, és a téma első lehet a sorozatgyilkosok felbukkanásának hitelesen dokumentált esetei között.) A hangulat megragadásához Andy természetesen kiváló segítséget nyújt: az énekes hangjában a bikavadító keménység mellett ott vannak azok a finom érzelmi árnyalatok, melyek túl is mutatnak a Brainstorm zenei világán, és esetleg eggyel magasabb szintű bajnokságba képesek lökni a zenekart, mint amit megérdemelne.

Innentől kezdve azonban mintha bicsaklott volna az ötlettár, sőt a „The Four Blessing” kínos gajdorászása inkább egy rock-kocsmát juttathat az eszünkbe, mintsem őrjöngő tömeggel teli stadiont, ráadásul a refrénteremtés szintjére még egy zeneileg képzett óvodás is csak legyinthetne: talán itt találhatjuk meg a már említett nyitószám színvonalbeli ellenpólusát, az átlagot számítva azonban még mindig jól járunk, és  ha a „Haunting Voices” is betalál nálad, akkor nem is igazán értheted, miért is fanyalgok.

A lemezt záró ballada talán szerencsésebb lett volna bónusznak, mondjuk Japánba, mert kiválóan passzol a szaké ivás mellé kesergőnek, de a csapat rajongóinak európai ingerküszöbét valószínűleg nem fogja elérni a kinyilvánított mélabú.

A Brainstorm tehát nem kockáztatott, izomból elnyomott egy olyan edzést aminek minden gyakorlatát töviről-hegyire ismerjük, de talán most már jobban járnánk, ha bemutatnának egy olyan gimnasztikai gyakorlatot is, amibe mi is beleizzadunk – természetesen az izgalomtól és nem az erőlködéstől.

Garael

 

Címkék: lemezkritika

Black Majesty: Children Of The Abyss (2018)

2018.09.25. 17:22 | garael | Szólj hozzá!

black_majesty.jpg
Kiadó:

Pride & Joy Music

Honlap:
www.blackmajesty.com

Vannak olyan csapatok, akiknél minden adott ahhoz, hogy világsztárrá váljanak (bár a rockzenében ez a kategória egyre inkább értelmezhetetlenné válik), mégsem sikerül a nagy áttörés, legfeljebb a művészi tartalom önvigaszával együtt járó underground státusz (bár néha kiderül, hogy az egész csak egy nagy blöff volt), és vannak olyanok, akinél a produktum okán nincs mit csodálkozni azon, hogy a tisztes középszer hosszú sorait erősítik. (Az egészben az az érdekes, hogy ők is az undergroundba süllyednek, csak hát ott is vannak fokozatok, és nem mindegy, hogy az ismeretlenség elején, vagy a végén foglal helyet az ember. Így válik a zene matematikailag modellezhetetlenné, hehehe.)

A Black Majesty tipikusan az utóbbiakhoz tartozik: jóllehet, mind az énekes, mind a gitáros átlag feletti színvonalon képes végezni dolgát, a prezentált dalok folytán mégsem csodálkozott senki, hogy nem ők lettek Ausztrália első számú metal bandája: lemezeik, jóllehet sosem űztek csúfot a műfajból, tipikusan a jellegtelen alkotások közé tartoztak – de ez talán nem is igaz, mert mindig is rendelkeztek egyfajta sajátos arculattal, jóllehet ez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megjegyezhetőek is legyenek.

Ennek okát persze nehéz megfejteni, főleg egy olyan együttes esetében, ahol technikai értelemben hiba nincs – talán a dallamok nem voltak annyira magukkal ragadóak, amit a stílus megkövetel, talán túl sok már ismert panellel dolgoztak, aminek összefőzésénél elhalasztották a kreativitás varázsigéit elmondani, de az is lehet, hogy pusztán rosszkor voltak rossz helyen, és a figyelem nem a csapat által nyújtott összetevőkre irányult az adott időszakban és környezetben.

Azt persze nem mondanám, hogy nem hallgattam meg az összes lemezüket, mert mint írtam, az énekes és a gitáros mindig képes volt a reménykeltés fázisába taszítani – hogy aztán a reményvesztés fázisába jutva konstatáljam, miszerint ismételten nem sikerült kiugrani a megszokott középszerből.

Az átlagosság átka – ami minden bizonnyal egy felsőbb hatalomnak, és nem a tehetség hiányának köszönhető – azonban a legújabb albumnál megtörni látszik, a csapatra jellemző dallamalkotási sajátosságokhoz ezúttal a fogósságot is sikerült hozzákapcsolni, e két aspektus elegye pedig az átlagtól eltérőt – pozitív irányút – hozott létre. Mint mondtam, az együttes már korábban is rendelkezett egyfajta karakterrel, ami megkülönböztette őket a sok hasonszőrű brigádtól:  ez tulajdonképpen sajátos dallamképeiknek köszönhető, annak az elnyújtott, kissé „szemlélődős” attitűdnek és inkább a progresszív stílusokra jellemző, a csúcspontokat mellőző  refrénteremtő képességnek, ami, ha bátrak akarunk lenni, nevezhető egyfajta „ausztrál” vonásnak is, hiszen a szintén ausztrál Pegazus, valamint az Eyefear hasonló metódussal építették fel említett jellemzőkkel rendelkező zenei világukat.

És ami ezen kívül található a lemezen? Nos, az már tényleg a megszokott formulákhoz alkalmazkodik, és ha feltétlen analógiát szeretnék találni, akkor a Hammerfallt és az Iron Maident – ez főleg az énekes vokális képességeinek köszönhető – említhetném, mint hivatkozási pontot, bár előbbi esetében nem beszélhetünk olyan kiváló gitármunkáról, ami a Black Majesty-t tulajdonképpen oda sorolhatná, ahová a kalapácsosok jelenleg is tartoznak. A színvonalnak ugyanakkor jót tett, hogy a csapat kilépett a biztonságot jelentő középtempó erőteljes, de könnyen egysíkúvá váló zónájából, és merték magasabb fokozatba kapcsolva megmutatni, hogy húsz év után is megy még a vágta, a szokatlan dinamizmus pedig olyan kreatív energiaforrásokat nyitott, amin talán még a csapat is meglepődött, hát még én.

Nem is szaporítom tovább a szót: kellemes meglepetés egy eddig megbízhatóan unalmas albumokat szállító ausztrál csapattól, ami azt bizonyítja, hogy feladni sosem szabad, esetleg azt, hogy a vaktöltényekkel teli tárba is bármikor kerülhet éles lövedék. Ebben az esetben azonban nem baleset lett a vége, hanem a diszkográfia csúcspontja, ami ennyi év után, ennyi idősen nem lebecsülendő teljesítmény.

Garael

Címkék: lemezkritika

Dream Child: Until Death Do We Meet Again (2018)

2018.09.19. 17:33 | garael | 2 komment

dream_child-cover-2018.jpg
Kiadó:

Frontiers

Honlap:
www.facebook.com/DreamChildRock

Igen, Dio-nak valami hasonló albumot kellett volna kiadni a "Killing The Dragon" után, csak nem ezt a "expanded", hanem a "short cut" verziót. Mert kérem szépen, az már eleve gyanús, ha nem éppen a progresszív stílusról híres művész nevében kiadott lemezen szinte több a hat percen felüli szerzemény, mint az egész életműben, és hát maga a lemez sem a bakelitek szokásos hosszával kecsegtet – az engelsi tézis antitézisével élve itt a kevesebb tényleg több lett volna.

Pedig a teljesítmény humán faktoránál, vagyis a zenészeknél nehezebben találna az ember autentikusabbat: Craig Goldy még a sírból is képes volt hologramként előhívni Dio-t – ennek ízlésességéről külön cikkben nyitnék vitát -, Rudy Sarzo és Simon Wright maguk is dolgoztak a mesterrel, és hát Diego Valdezben a jelen egyik legjobb, legerőteljesebb hangi replikánsát tisztelhetjük: a koncertek díszletei közé nem is javasolnék papírmasé darabot állítani, mert a felcsendülő hangorkánban mindegyik megrepedne, és hát nem irigylem az első sorban csápolók belőtt frizuráit sem, melyeket Valdez szélgép nélkül is képes lenne divatosan lobogtatni.

Goldy vitathatatlanul elemében érzi magát ebben a közegben, sőt, bizonyítási vágya számomra a „szovjet effektust” idézi – tudjátok, ahová elég lett volna fél kiló acél, oda biztos kétkilónyit pakoltak, csak hogy elszégyelljék magukat a takarékoskodó imperialisták. Ebből persze akár valami jó is kisülhetne, ám ahhoz szükséges lenne némi arányérzékre, és egy olyan producerre, aki képes gátat szabni a gitáros túlburjánzó ötletfolyamainak – vagy inkább szinte nárcisztikus önismétléseinek. Ezek hiányában azonban – az első két szerzeménytől eltekintve – olyan totális aránytévesztésnek vagyunk fültanúi, ami unalmassá és dagályossá változtatja az egyébként kecsegtető ötlethalmazt. De tovább is van, írjam még?

 Goldy ugyanis, jóllehet Dio aranyévei korszakának tanúja, bőven átnyúlt a mester doomos – és valljuk be, joggal sikertelen – lemezeinek világába is, már ami a riffgördítés nehézkességét illeti. Ezzel persze nem Goldy gitártudását akarom megkérdőjelezni, pusztán azt a magával ragadó könnyedséget hiányolom a számok egy részéből, ami lényegi eleme volt a példaképnek – de nem a Tracy G. években.

Bár Goldy annyira bele van szeretve riffjeibe – amelyek közül tényleg bármelyik szerepelhetett volna (és szerepelt is) a klasszikus albumokon –, hogy a kelleténél kétszer annyit játssza le őket egyetlen szerzeményen belül, mint amennyire szükség volna – én igazából a másik fő tényezővel sem vagyok elégedett. Valdez – aki vokálisan kitűnően teljesít – ritkán produkálja az „ősforrás” legemlékezetesebb dallamainak színvonalát – sőt, még a közepesekét is –, így a riffek ismételt sulykolása megfelelő ellenpont, vagy válasz hiányában egy idő után tényleg unalomba fullad.

Mindezekkel nem azt akarom mondani, hogy a Dio hívők dőljenek nyugodtan a kardjukba, mert a lemez hangulatteremtése példás, a gitár- és orgonajáték kitűnő, és a Dio deja vu mellett felidéződik a korszak Ozzy és Uriah Heep fémjelezte világa is, ez pedig rosszat nem jelenthet, csak hát egy valaki akkor is hiányzik innen, ha a megidézés rítusa jól is sikerült. Ő pedig jelen zenészekkel ellentétben tényleg rendelkezett a klasszikus teljesítményhez szükséges mágiával, amit Goldy túlburjánzó szándéka ellenére sem talált meg. Pedig volt rá 12, Japánban 13 szerzeménnyi ideje.

Garael

Címkék: lemezkritika