Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Hammerfall: Dominion (2019)

2019.08.20. 14:19 | garael | 1 komment

hammerfall_dominion_cover.jpg
Kiadó:

Napalm Records

Honlap:
www.hammerfall.net

Általános vélekedés, hogy az együttesek (tágabb értelmében a művészek) valahol a húszas-harmincas éveikben vannak a csúcsponton, aztán legjobb esetben rutinból tartják a színvonalat, vagy új utakra tévednek, ahol azonban általában elbuknak – ezek után pedig jön a lassú regresszió és vigaszként a múlt állandó idézése. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e: inkább műszaki-orientált ember vagyok, és a művészettörténeti tudásom is hiányos ahhoz, hogy szakmailag helytálló véleménnyel álljak elő. Az, hogy most mégis egy olyan kritikát írok, ami ebben a témában fogalmaz meg sommás állításokat, köszönhető az évtizedekre visszanyúló zenehallgatói szokásaimnak és annak a több száz lemeznek, ami bőven tartalmaz ma már letűnt, vagy nagyon is működő együttesekhez köthető (eddigi) teljes diszkográfiát.

A Hammerfall ráadásul kissé ki is lóg a hagyományos karrierútból: szerencsés időben szerencsésnek lenni olyan előny, ami esetlegesen a sekélyebb minőségnek is ajándékozhat csodás pedigrét. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a Hammerfall igazságtalanul, pusztán szerencséjének köszönhetően vált a kilencvenes évek végének egyik vezető csapatává, sőt, hivatkozási pontjává, mert azzal hazudnék: a svédek első három-négy albuma a rengeteg ismerős megoldás ellenére ma már klasszikussá érett, és további albumjaik sem bűzlenek a rutin pállott szagától, csak hát…, csak hát őket is elérte a tetőpont utáni útkeresés, ami hol modernkedő idegenkedésbe, hol izgalom nélküli biztonsági játékba torkollott.

Aztán történt valami; olyan, ami írásom kezdő gondolatait cáfolva nemigen szokott előfordulni: a zenekarnak sikerült a másodvirágzás, kissé tágítva a határokat olyan albumokkal előrukkolni, melyek nem tűnnek a csikóévek gyenge lenyomatának, esetleg a zene nosztalgia teremtését kihasználó kufárkodásnak. Már a három évvel ezelőtti "Built To Last"-on is kénytelen voltam kalapácsosékat megdicsérni, pedig sosem tartoztak legbelső körös kedvenceim közé. A megelőző tíz év munkáit kenterbe verő lemez valamennyire szakított a hagyományossá vált Hammerfall jegyekkel, és kissé keményebb irányba fordulva kezdett Accept-idéző szigorral üllőt kalapálni.

Nem tudom, ki lehet a csapat "edzője", de a formatartás három évre rá is kitűnően sikerült: a "Dominion" folytatja elődje útját, csak jobb dalokkal: ennyi dallamos, a klasszikus zenéből kinövő gitárszólótól még azok is megbékülhetnek, akiknek a hátán áll fel a szőr az együttes imázsától, szövegvilágától, esetleg a mai trendeket elutasító attitűdjétől. Az Accept továbbra is hivatkozási alap, különösen a lemez első felében, az ikergitárokkal gördített mázsás riffeket Joacimék kabalaharcosa sem tudná megmozdítani, és a nagy szigorkodás közepette hely maradt két, tulajdonképpeni slágernek is. A "(We Make) Sweden Rock" igazából a csapat nagyterpeszes hitvallása is lehet(ne), ha nem fordulna szinte hard rockba – amitől persze nem lesz semmivel sem rosszabb, mint páncélos társai – az "And Yet I Smile" pedig olyan együtténekeltetős kocsmainduló, amilyeneket a németek szoktak írni, szigorúan sörös kriglikkel a kézben.

Aki azonban ezek után is a "fém keménységére" esküszik, annak tiszta szívvel tudom ajánlani az Accept riffel felvezetett címadót, vagy az azt követő "Testify"-t, (ez utóbbit mintha a jó formában lévő egykori Dream Evil rittyentette volna ki a zenei műhelyből), és hát ott van a triumvirátus harmadik tagja, a "One Against The World" a maga galoppozó, súlyos ütemeivel, aminek hallatán még a kutyád is a nyolcvanas évek nyelvén fog ugatni.

Kellemes meglepetés, és a hallgatólagosan felállított szabályoknak ellentmondó album a svédek új munkája, ami bőven versenyre kellhet a pályafutás csúcsait jelentő lemezekkel, még akkor is, ha a "Dominion" nem fogja újra a fősodorba varázsolni a hagyományos heavy metalt.

Garael

Címkék: lemezkritika

Twilight Force: Dawn Of The Dragonstar (2019)

2019.08.18. 12:57 | garael | Szólj hozzá!

twilight_force_dawn_of_the_dragonstar_cover.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
facebook.com/twilightforce

Furcsa dolgokkal szórakozik a valóság – bár a Twilight Force által prezentált műfajban, ha a szövegkörnyezetet nézzük, úgy vész el a realitás, mint egyes politikai struktúrákban az igazmondás –, hiszen legutóbbi kritikámban recenzált Northtale énekese nemrégen még ebben a bandában koptatta a hangszálait, hogy aztán átadja helyét annak az Alessandro Continak, akit Luca Turilli emelt ki a Helloween-paródia "Trick or Treat" soraiból a nagyérdemű ismertségébe: így váltott akkori kesernyés hangulatom hurrá-optimistába, mert büszkén jelenthetem a pártnak, hogy az euro-power nem halott – nagyon nem.

Az igaz, hogy a csapat a stílus szimfonikus-bombasztikus ágában utazik, de ha lehámozzuk róluk a szintetizátor borította nagyzenekari mázat, akkor tulajdonképpen egy ereje teljében lévő Rhapsody, a jobbik felét mutató "Pink Bubbles Go Ape" korabeli Helloween, némi régebbi Virgin Steele és az olyan másodvonalbeli happy metal csapatok keverékével találkozunk, akik jókedv helyett heroizmussal és pátosszal borítják el a hallgatót.

No, de hol marad az eredetiség és a karakter? Ott, ahol a sárkány hagyta, valahol a mesék és fantasy történetek tájékán, esetleg a gyermekek képzeletében: nem, azzal igazán nem vádolhatjuk a csapatot, hogy megváltotta a műfajt, vagy legalábbis restaurálta, mint Luca és Lione legutóbbi közös munkájukban, ezek bizony a hagyományőrzés hangjegyei, a fiúk tán még koszorút is raknának az euro-power képzeletbeli emlékművére – már ha lenne. Ezzel azonban remélem csak azokat ijesztettem el, akik számára a progresszió elengedhetetlen feltétele az élvezetnek, és azok, akik képesek a tulajdonképpeni évtizedes sablonokat tökéletesre kalapálva élvezni, szikla szilárdan állnak a csapat építette vár falain, büszkén és hurrát kiáltva lengetve a sárkányos zászlót.

A Twilight Force legfőbb erőssége ugyanis a stílus lényegi elemét adó dallamteremtés: ennyi hősies, eposzi méretű refrént – ahol gyakran a verze is annak minősül – már régen hallottam, ráadásul Contiék képesek el-eljátszogatni a sablonokkal: a "With The Light Of A Thousand Suns” nagyepikájában felcsendülő latinos húrbűvölde úgy teremt filmzenés hangulatot, hogy arra Tuomas is elismerően csettintene. (Conti pedig megvillantja, hogy az operaéneklésnek lehet helye a metálban férfi részről is, persze csak színezésként, mert nem szeretnék egy egész albumot vigyázzban ülve végighallgatni.)

A fiúk egyébként nem hívei a csendes szemlélődésnek, és szokatlan módon egyetlen zokogásra ingerlő balladát sem illesztettek a vágták közé, amivel szemben nekem semmi ellenvetésem nincs, bár Conti klasszikusokon edződött hangján biztos szépen csendülve fel valamilyen sárkánygyilkos lovag szomorú balladája.

A lemez csúcspontja a záró, több mint 12 perces "Blade Of Immortal Steel", aminek címét David De Feistől is kölcsönözhették volna, ő szokta a pengét állandó hangjegyvágásra használni. Nem véletlen a kitüntetett utolsó hely – ami a metalban a sporttal ellentétben nem feltétlen jelent lebőgést, csakúgy, mint a krimik utolsó oldalai, ahol végre kiderül, ki a gyilkos –, van itt minden, ami a megelőző szerzeményekben pozitív érzéseket kelthet bennünk: Dragonforce-os gitárszóló, hol begyorsuló, hol lassuló, hullámzóan szentimentális és hősies dallamok, több tételre osztott felépítés és persze a végén órási érzelmi robbanás, ami nekünk is, akik szeretjük az euro-powert, boldog mosolyt varázsolhat az arcunkra. Trónok harca rajongó vagy? Netalán szereted a csapat által játszott stílust? Akkor hajrá, gyürkőzz neki az albumnak, nagy valószínűséggel az együttessel együtt hetedhét-hírű sárkányölő lehetsz.

Garael

Címkék: lemezkritika

Northtale: Welcome To Paradise (2019)

2019.08.11. 09:31 | garael | 1 komment

northtale-welcome-to-paradise.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.northtale.bigcartel.com

De hol is tartunk? Hát ott, hogy a kétezres évek elejére felfuttatott hagyományos euro-power ismét az undergroundba szorult: a vezető nagy csapatok helyét átvették a NWOEPM bandái, amelyek – jóllehet le sem tagadhatják gyökereiket – rendelkeznek annyi önálló vonással, hogy lassan önálló alstílusként beszéljünk róluk. A fénykort megidéző monolitok közül talán csak a Stratovarius tartja pozícióját, a Helloween részben már keményebb zenét játszik, a Sonata Arctica és a Dark Moor musicales nyáltengerben küzd, az Angra progresszívebb irányba fordult, a Gamma Ray tetszhalott állapotban leledzik és a stílus másodvonalat képviselő bázisa is inkább Brazíliába és Japánba tevődött át.

Próbálkozások persze vannak, itt van mindjárt a svéd-amerikai Northtale, amelyben az ex-Twilight Force énekes, Christian Eriksson, valamint Bill Hudson gitáros (Trans-Siberian Orchestra, I Am Morbid, ex-U.D.O./Dirkschneider) próbálja megmutatni, hogy korai még a stílust temetni, azt egyébként is hagyjuk meg a felcammogóban lévő doomstereknek.

S miképpen teszik ezt? Megdöbbentő tehetséggel és kreativitással – persze a stílus keretei között: mintha a korai Soanata Arctica tért volna vissza arról a tévútból, ahol most önmagát keresve fel-alá szaladgál. Ez persze nem akadályozza meg őket, hogy rögtön a második dalban (Higher) olyan Hammerfall slágert kalapáljanak össze, amit a példaképnek évek óta nem sikerült. Christian hangja csodálatosan idézi meg Cans manírjait, így minden adva van ahhoz, hogy a kalapács ismét lesújthasson a metal árulóira – hát bizony, nem lennék a szakadárok helyében…

A stílus fő erényeit egyébként könnyű megragadni, de annál nehezebb prezentálni. Itt van mindjárt a "Follow Me", ami könnyedén bizonyítja, hogy a Dragonforce sebessége közben is lehet olyan fülbemászó dallamokat írni, melyek féken tartva tulajdonképpen bekerülhetnének az ovisok nagy dalos könyvébe, és ha hozzátesszük a szerzemény közepén sokkot okozó belassuló, reneszánsz betétet, nem hiszem, hogy van olyan stílus-rajongó, aki ne sóhajtana fel megkönnyebbülten az utánpótlás utáni nagy kesergések depresszív hangulatából.

Van itt hát minden, ami az aranykort idézi: tuc-tuc ütemek helyett rendesen odaverő dobmunka, virtuóz gitárjáték, ahol a gitáros nem szégyelli azt, hogy metal zenekarban játszik, és olyan hosszú ideig szólózik, ameddig lehetséges, valamint az őt folytonosan párbajra kényszerítő billentyűs: még szerencse, hogy a pengeváltásoknak halálos áldozat helyett stílusremek lesz a vége. (No és vannak azért hivatkozással ellátott, ihletforrások is, halld csak a "Bring Down The Mountain" "Painkiller"-es alapdallamát.)

Nem mondom, hogy a fiúk megújították az euro-powert – azt már megtették több-kevesebb sikerrel a Sabaton, Powerwolf és társaik – sőt, büszkén visszatekintve az időben a tradicionalizmus oltárán áldoznak, ami nekem, ötvenedik évem felé közelítve a fiatalságomat hozza vissza, ez pedig időgép hiányában megsüvegelendő teljesítmény, amiért nem lehetek elég hálás a hasonlóan érző rajongókkal egyetemben.

Garael

Címkék: lemezkritika

Brian Maillard: Stabilized (2019)

2019.08.06. 16:55 | Dionysos | 1 komment

y_246.jpg

Honlapok:
www.brianmaillard.com
facebook.com/brianmaillardArtist

A (főleg zsidó-keresztény, bibliai alapokon nyugvó) számszimbolika szerint a három kiemelt, tökéletes és szent szám (itt tehát illik három jelzőt használni), és a "Stabilized" a svájci/szardíniai gitáros, Brian Maillard (Dominici, Solid Vision) harmadik instrumentális szólóalbuma. A név kötelez: a kiváló húrnyűvő mára teljes egészében stabilizálta stílusát, kompozíciós és hangmérnöki képességeit; ennek lehetünk ezen a lemezen szerencsés fültanúi. Sokan a szemére vetik, hogy túlságosan hasonlít (vagy hasonlítani akar) John Petruccira (Dream Theater, Liquid Tension Experiment), de én akkor is mélységes tisztelettel hajlok meg előtte nemcsak muzsikusi, de dalszerzői minőségében is.

Úgy tűnik, Maillard nagyjából belőtte, hogy kb. ötévenként ad ki önálló albumot, a "Melody In Captivity" 2008-ban jelent meg, a "Reincarnation" pedig 2014-ben, most pedig 2019-et írunk. Elérkezett hát az ideje, hogy a másik nagy Petrucci-tisztelő talján, Marco Sfogli után ő is megmutassa idén, mi fán terem a modern-kori gitárhős. Senki se éljen ugyanis tévedésben, ez a hapsi tényleg gitárhős, ugyanabból a fajtából, mint Petrucci, Sfogli, vagy éppen Steve Vai és Joe Satriani! A kb. negyven perces, magánkiadásban megjelent anyag ennek míves bizonyítéka.

A pincestúdiózás és magánkiadás ténye szerencsére nem befolyásolta negatívan a hangzást; szól a lemez, mint a disznyó, ráadásul Brian dobos testvére (Yan) és a többi ismeretlen olasz muzsikus stabilan fölkészült hátteret biztosítanak a vállalkozáshoz. A két korábbi lemezhez hasonlóan itt is instrumentális nótákat hallhatunk, amelyek alapvetően progresszív rock/metál stílusban fogantak, jóllehet néha egy kis jazz (Clock In) és egy csipetnyi elektronika (The Legendary Story) is befigyel.

Nem mondom, hogy elgyöngül a térdem minden egyes hallgatáskor, de Maillard kifogástalan technikával és kivételes dallamérzékkel rendelkezik, így a kb. 40 percnek minden egyes pillanatát képes vagyok élvezni – pedig ezt mostanában nem mindegyik instru anyagról tudom jó lelkiismerettel leírni.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Lord: Fallen Idols (2019)

2019.08.04. 10:03 | garael | 3 komment

lord-fallen-idols.jpg

Kiadó:
Dominus Records

Honlap:
www.lord.net.au

Ez a Lord nem az a Lord, és itt nem arra gondolok, hogy bárki a magyar csapattal tévesztené össze az ausztrál veteránokat. Aki kicsit is ismeri az együttes diszkográfiáját, az most meg fog lepődni azon a stílusváltáson, ami az emlékezetem szerinti dallamosabb metaltól az Iced Earth/skandináv power tengelyre kalapálta a fémbrigádot.

A valamikor Dungeon néven működő alakulat főnöke, Lord Tim tehát igencsak bepöccent, és ez már a nyitó, "United (Welcome Black)" című szerzeményben megnyilvánul; az ember szinte meghökken a hangfalakból áradó agresszió hallatán, de ez így van jól. A csapat ugyanis nem feledkezett meg a riffaprítás közötti dallamteremtésről, és van mibe kapaszkodni az orkánerejű hangzavar közepette.

Bevallom, igencsak jól esik az effajta tradicionális megközelítés, a popos dallamok és a tuc-tuc ütemek abszolút ignorálása, melyek helyett hullámokban zúduló folyékony fémbe mártózhatunk meg, miközben a remek gitárszólók egy már-már letűnt korszak emlékeit idézik meg, legalábbis a power metal birodalmában.

A fiúk múltja szerencsére kötelez, így a refrénekkel nincs gond, amiket nem temet maga alá a folyamatos adok-kapok, amiben meg-megjelennek a thrash elemek is; egy más, lágyabb közegben a dalok fő alkotóelemét alkothatnák, de hát ez most nem az ellágyulás ideje. Lord főnök hangja engem kicsit a Mob Rules Klaus Dirkjére emlékeztet, sőt maguknak a dallamoknak a jellege is, bár az Iron Maiden hatás, ami a németeknél nyilvánvaló, itt teljes mértékben hiányzik. (Ugyanakkor nem állítom, hogy a NWOBHM nem hatott rájuk.)

Azt persze nem hiszem, hogy a stílusváltás ismertebbé fogja tenni a csapatot, de meg vagyok győződve, hogy ebben a közegben jobban érzik magukat, és akár valamiféle underground státuszt is kivívhatnak maguknak – ha már ki nem vívták –, hallva például a "Chaos Raining" döngölő ütemei közé ravaszul elrejtett Stratovarius jellegű refrént, vagy a "Kill Or Be Killed" Judas Priestet idéző vijjogó gitártémájára ráülő kiabálós, hullámzó témát, ahol a refrén helyét a vokál támogatással megerősített, dallamos gitárszóló veszi át.

Régisulis, ám könyörtelen harcot hirdető attitűddel rendelkező album a "Fallen Idols", ami kellemes unikum a maga felvállalós, és lassan feledésbe menő megoldásaival. Úgy látszik, Ausztráliában a biológiai mellett a zenei evolúció is megragadt egy-egy furcsaságnál, amire mi lassan már nem is emlékszünk, pedig nagyon is léteznek.

Garael

Címkék: lemezkritika

Volbeat: Rewind, Replay, Rebound (2019)

2019.08.02. 15:23 | Dionysos | 3 komment

y_245.jpg

Kiadó:
Vertigo/Republic/Universal

Honlapok:
www.volbeat.dk/en
facebook.com/volbeat

Nagyon érdekes jelenség a Volbeat, mert miközben a rock n' roll, heavy metal és rockabily furcsa elegyét egészen egyéni hangnemben tudják kikeverni, gyakorlatilag pár hangról azonnal föl lehet őket ismerni (és ez nagy erény!), valójában egyetlen sajátos stílusjegyet sem tudhatnak csak a magukénak, és a végeredményt tekintve szinte már őrjítően kommersz az egész – az ember azon húzza föl magát, hogy akkor ezt most tulajdonképpen miért is szereti annyira. De addigra már azon kapja magát, hogy napok óta fütyüli a Volbeat refrénjeit, és izomláza van a sok otthon, magányosan elkövetett (de a haverok előtt letagadott) csápolástól.

Lévén, hogy alapból kimondottan bizalmatlan és gyanakvó alak vagyok, nekem azért elég sokáig tartott idáig eljutnom. A nagy áttörést az Anthraxből érkező Rob Caggiano gitáros leigazolása hozta meg számomra. Bár addigra az együttes már megteremtette a saját hangzását és letette a névjegyét, Caggiano érkezésével határozottan szintet ugrottak. Ebben a műfajban nagyon nem mindegy, hogy milyen képességű a szólógitáros, na! Caggiano a véleményem szerint csúcsteljesítménynek minősülő "Seal The Deal & Let's Boogie" (2016) esetében már nemcsak egy-egy szólóval járult hozzá a végeredményhez, hanem a dalszerzésből is kivette a részét (pl. a kedvenc nótámban, a "The Gates Of Babylonban"). Ami az "RRR"-t illeti, Caggiano egy kivételével már minden dalnak társ-szerzője, sőt Jacob Hansen producer mellett, Michael Poulsennel együtt az egész album co-producere.

Nem állítom, hogy az "RRR" elejétől végig kifogástalan anyag lett, de közel került hozzá, és az is tuti, hogy méltó folytatása a "Seal The Deal..."-nek. A gyakorlatilag eseménytelen "Rewind The Exit"-et pl. ki kellett volna cserélni a deluxe kiadásban bónuszként szereplő "Immortal But Destructible"-re, esetleg egy-két "Last Day Under The Sun" és "Leviathan" féle bombaslágert még hozzátenni, és slussz-passz. Kész a fullos sikerlemez. Irány a slágerlisták csúcsa!

A jövőre nézve javaslom dán/amerikai barátainknak, hogy a Neil Fallon (Clutch, The Company Band) vendégszereplésével készült "Die To Live"-ben hallható zongora és szaxofon kísérettel érdemes lenne többet próbálkozni, mert a rockabily-s daloknak egészen jól áll ez a fazon. És az is fontos lenne, hogy azért a súlyosabb témákról se mondjanak le a "When We Were Kids" és "7:24" típusú rádió- és csajbarát dalocskák javára. Milyen jó már a Gary Holt (Exodus, Slayer) gitárszólójával dúsított "Cheapside Sluggers"-ben az a teljesen váratlan, doomos kiállás és a fejszaggató zúzda!

A deluxe kiadás második CD-jén javarészt csak demók és alternatív verziók vannak, viszont a két bónusz szám kifejezetten jó; idegesítő, hogy ezek miatt az ember kénytelen az amúgy is drága lemezért plusz kiadásba verni magát. Szóval én máshogy állítottam volna össze a számlistát, de ettől az "RRR" még önfeledt, habkönnyű szórakozást és torokszaggató fürdőszobás karaokét ígér...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Narnia: From Darkness To Light (2019)

2019.08.02. 09:19 | Dionysos | 2 komment

y_244.jpg

Kiadó:
Narnia Songs

Honlapok:
www.narniatheband.com
facebook.com/narniatheband

Christian Liljegren énekes/kiadótulajdonos megkerülhetetlen mérföldkövévé vált a nyíltan keresztény hard rock és heavy metal belterjes, "ritkán lakott" világának, jóllehet Skandinávia – főleg a keményebb zenei stílusokban – nem éppen jámbor és hitvalló kereszténységéről híres. Liljegren, miközben lehetőséget adott egy rakat keresztény csapatnak a nagyérdemű előtti bemutatkozásra, frontemberként aktív tagja több white metal formációnak is, mint pl. a Divinefire, a Tommy Johanssonnal (ReinXeed, Sabaton) alapított Golden Resurrection és persze zenei kreativitásának fő csapásiránya: a Narnia.

Ez az arculatban, dalszövegekben vállaltan keresztény rockzene látott már szebb napokat. Érthető okokból nem vált soha tömegjelenséggé, de manapság kezd szinte teljesen visszaszorulni Észak- és Dél-Amerikába, elsősorban az Egyesült Államokba és Brazíliába, ahol a hasonszőrű zenekarokra még mindig komoly érdeklődés mutatkozik. Valójában a "From Darkness To Light" megjelenését is egy sikeres brazil turné ihlette, hiszen a csapat ennek kapcsán határozta el, hogy energiával feltöltődve nekiugranak egy új anyag megírásának. Utoljára 2016-ban adtak ki lemezt egyszerűen csak "Narnia" címmel. A kb. 38 perces, rövidke album nem volt túl ihletett munka, így érthető érdeklődéssel vártam, hogy az idénre beért erőfeszítésből mi fog kisülni.

Meg kell hagyni, hogy a Viktor Stenquist hangmérnök és Jens Bogren producer által kivitelezett hangzás vastagabb és modernebb lett a 2016-os lemezen hallhatónál. Szerintem a dalok is jobban sikerültek, főleg a lemezindító, lüktető erejű "A Crack In The Sky", ami a nálam alapvetésnek számító, power metálosabb "Course Of A Generation" című albumukat idézi. Akad ezen kívül több remekbe szabott szerzemény is, különösen az epikus, két részre bontott címadó.

Bár nagyon jól értek angolul és a kereszténység sem áll tőlem távol, azért hálás vagyok, hogy valamiért ezek a Vidám vasárnapra hajazó, neo-protestáns ízű lelkesítő szövegek angolul fele olyan tolakodónak sem tűnnek, mintha magyarul hangoznának el. De még ennél is hálásabb vagyok CJ Grimmark gitáros hangszeres tudásáért, aki az Isten dicsőítésére fordított tehetségét bőven kamatoztatja a lemezen.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Phil Lanzon: 48 Seconds (2019)

2019.08.02. 08:09 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_243.jpg

Kiadó:
Phil Lanzon Ditties/Cargo Records

Honlapok:
www.phillanzonwordsandmusic.com
facebook.com/phil.lanzon

Phil Lanzon a rock n' roll, közelebbről a legendás Uriah Heep szürke eminenciása. Nem igazán tartozik a hard rock széles körben ismert és ünnepelt billentyűsei, komponistái közé, pedig a műfaj nagy "öregjei" között a helye; képességei és hozzájárulásai olyan illusztris társaságba sorolják, ahol Jon Lord a király, Rick Wakeman, Kieth Emerson és Don Airey a palotagróf, országbíró és kincstartó. Lanzon egyébként – a Hammond nyüstölésén túl – zenés színházi, sőt irodalmi babérokra is tör, idén jelent meg pl. a "Curse of The Mudchalk Devil" című fantasy könyve. A "48 Seconds" már a második önállóan megírt és kiadott szólólemeze, 2017-ben jelent meg "If You Think I'm Crazy!" című debütációja.

Még a Uriah Heep rajongók közül is kevesen tudják, hogy Lanzon nemcsak billentyűket nyomogat a bandában, de nagyszerű énekes (itt is vállalt dalokat) és 1987-es csatlakozása óta termékeny, sőt nélkülözhetetlen dalszerzője a csapatnak. A "Raging Silence" (1989) óta minden egyes albumon szerepelnek szerzeményei; a hibátlan "Sea Of Light" (1995) 12 nótája közül pl. 7-ben volt benne a keze (megjegyzem: másik négyet pedig a néhai Trevor Bolder szerzett). Lanzon tehát Mick Box elválaszthatatlan társává lett, mintegy a Uriah Heep kreatív motorjává vált. Elsősorban ő a felelős az összetettebb, progresszív hajlamú dalokért.

A "48 Seconds" sem egy hétköznapi, puritán rock n' roll album, hiszen vannak rajta szimfonikus jellegű szerzemények (valódi kamarazenekarral), de közreműködik egy fúvós szekció is. Lanzon itt éli ki azon hajlamait, melyek nem biztos, hogy minden tekintetben passzolnának az anyabandához, mivel esetleg túl filmzenések, vagy nem elég vérmesek. Én speciel kifejezetten örülnék, ha egyik-másik megoldást viszontlátnám (viszonthallanám?) a Uriah Heep lemezein (mit nem adnék egy "Sea Of Light 2"-ért!).

Ez tehát nem egy Uriah Heep light lemez, mint ahogy – mondjuk – a Pattern-Seeking Animals Spock's Beard lightra sikeredett; ugyanakkor hallatszik a dalokon – még ha karakterben olykor jelentősen el is térnek –, hogy ezek a nóták a Uriah Heep egyik fő dalszerzőjének alkotásai. Nekem kifejezetten bejön pl. az "In The Rain", a "Look At The Time" és a "You Can Make A Living", de mindent visz a címadó, közel 10 perces szimfonikus prog-rock gyöngyszem. Soha rosszabbat, főleg ebben a bágyasztó melegben és álmosító uborkaszezonban!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Sabaton: The Great War (2019)

2019.07.26. 17:40 | garael | 2 komment

sabaton_the_great_war.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.sabaton.net

Nem volt elég szenvedés az emberiségnek az I. világháború, most a Sabaton is megénekelte a történteket – még szerencse, hogy olyan kiadásban is, ahol egy narrátor felolvassa, miről fog szólni a következő szám, így ez a fajta "special edition" azoknak is jó, akik utálják a csapatot: elég egy zeneszerkesztő program, és a szöveg után el lehet tüntetni a dalokat, megkapván a Sabaton "Nagy Történelem Hangos Könyvét", amiből mindenki sokat tanulhat.

De félre a rosszindulatot, bevallom, bár eddig nem voltam túl nagy híve a csapatnak, most, hogy Tommy "Reinxeed" Johansson, a svéd gitármágus és csodavokalista csatlakozott hozzájuk, kíváncsian vártam, hogy szőke hősünk a mikrofont is elragadja-e Joakimtól – de ne tréfálkozzunk, mert a konceptalbum témájához nem illik a humor. Egyébként is, Joakim hangja, illetve hangjának hiánya ellenére is remek dalszerző és elsőrendű frontember, az alapvetően katonás ritmusok pedig kinek tetszenének, ha nem nekem (Tartuffe, ez felszólítás volt a táncra!). De lássunk is neki, az első világháború egy-egy nevezetes alakját, illetve történését mozaik-szerűen felvillantó album lényegében a legjobb, amit eddig csináltak – igen, a legendás debütöt nézve is, már csak Tommy miatt is, aki végre képviseli az IGAZI METAL legfőbb ismérvét, a gitárszólókat, melyeket valljuk be őszintén, elegánsan került el eddig az együttes. Most viszont bepótolták a diszkográfia bombakráternyi hibáját, és olyan dallamos gitárfutamokkal tűzdelték tele a rengeteg harcot, melyekhez még inasfütty sem kell, hogy azonnal slágerré tegyék a ragadós-hősies, eposzi-mértékű refrénekkel megtűzdelt dalokat.

Ott van mindjárt a lemez nyitó darabja, aminek hallatán a Manowar barbár harcosai minden bizonnyal könnyekre fakadnak – főleg így, az elhazudott búcsúturné fényében –, amiért nem nekik jutott eszükbe a mindent elsöprő dallam, de egyébként is: az egész lemezből úgy árad a hősiesség, mint Takaró Mihályból a hazugság és az inkompetencia.

A fiúk egyébként érezték, hogy ennyi harcban gyorsan elfárad a hallgató, így nem is szabták túl hosszúra a lemezt, aminek azonban minden rohama tartogat meglepetéseket: személyes kedvencem a "The Attack Of The Dead Men" furcsa nyikorgással és elsöprő támadással kinyilatkoztató refrénje és a "The Red Baron" barokkos nyitánnyal suhanó dallampuskatüze.

Persze megértem azokat is, akiknek a hátukon áll fel a szőr a tulajdonképpen hatásvadász és egyszerű megoldások hallatán, de próbáljunk meg egy másik oldalról bírálatot mondani a csapatról, akik tökéletes reprodukciói a metalhoz vezető út első kockakövének, a mai korhoz igazított hangzással, ütemekkel, és egy letűnt kor megfogalmazott gitárszólóival. Joakimtól pedig csak egy dolgot hiányoltam: dalt a Monarchia seregéről, hogy a szívem ne csak a hősies ritmusok, hanem a hazaszeretet miatt is hevesen dobbanjon.

Garael

Címkék: lemezkritika

Omen: Halálfogytiglan

2019.07.22. 18:00 | garael | 3 komment

omen_halalfogytiglan_2019.jpg
Kiadó:

Hammer Records

Honlap:
www.omen.hu

Mit mondjak, nem éppen szerencsés körülmények között készült el az Omen új lemeze, esetleg nevet kellene változtatniuk "Szerencse Fel Band"-re, hogy a múltban is számtalan rög között bukdácsoló csapatot végre Fortuna csókolja homlokon, ne egy úton átszaladó fekete macska. Gondolom, akik követik az együttes munkásságát, jól ismerik a történteket: Koroknai Árpi, aki már lassan 10 éve küzdött jóban és rosszban – de inkább csak jóban – a zenekarral, a már megírt lemez felvételei előtt jelentette be távozását; és ha nem ismerném a körülményeket, azt mondanám, nem éppen Grál lovag módjára, de legyünk empatikusak és elfogadók, és tudjuk be az egészet pusztán megoldhatatlan egyeztetési problémának.

Gyorsan kellett hát cselekedni, ami Magyarföldön nem olyan egyszerű, lévén Árpi kitűnő énekes, és ezekből hazánk metál berkeiben nem terem annyi, hogy minden karnyújtásunkkal egy vokális zsenibe kapaszkodhassunk, még szerencse – no, Fortuna csak nem hagyta teljesen magára a fiúkat –, hogy a közelmúlt egyik nagy felfedezettje, a Mobilmániában is megfordult és jelenleg saját projektjében, a Stula Rock Bandben zenélő Molnár Péter rendelkezésre tudott állni, így aztán az Ómen egy újabb tehetséges hard rock torkot tudott leigazolni, aki azonban, ha kell – és most kellett –, hangjával is idomulni tud a keményebb terephez. Megmondom őszintén, jobban is örültem ennek, mintha valami reszelős torkú mondókamestert találtak volna, bár nem irigyeltem Stulát sem, akinek egy kész anyagot kellett felénekelnie, elesve annak esélyétől, hogy saját kreatív energiáiból akár egy keveset is integrálni tudjon a dalokba. És most aztán lehet, hogy nagyon fogtok utálni, mert bizony a lemez bika kezdő számát és a kissé filmzenés kezdésű "Egy jobb pokol"-t tekintve nem igazán sikerült az általában középdöngölős riffek közé olyan dallamokat rittyenteni, melyek karaktert formáló prioritást élveztek volna a riffek és a veretes szövegek előtt. Lehet, hogy Árpi még igazított volna az énektémákon, mert benne éppen azt szerettem, hogy képes volt a acélkemény tüskéket is barátságosabbá varázsolni, így azonban nem sikerült azt az – egyébként építő jellegű – ambivalenciát belevarázsolni a dalokba, ami a fogyasztható refrének, és a könyörtelen riffzápor között tudta volna a feszültséget fokozni, esetleg a kellő helyen oldani. Rendben, megértem, hogy az Omen mindig is a szigorúbb válfaját képviselte a heavy metalnak, de most úgy érzem, az énekesváltással – és netalántán a kapkodással – kibillentek az eddigi egyensúlyból, amit Árpival eddig oly szépen megtartottak.

Természetesen azokat is megértem, akik teljesen elégedettek az albummal, mert a számok végighallgatása felér egy intenzív nyaktornával, és a léggitár sem hiszem, hogy a sarokban porosodna a riffek és szólók hallatán, de én a kemény zenétől is elvárom – és itt nem az extrém stílusokról beszélek –, hogy több legyen, mint mondókaszerű, egy-két szavas refrének riff-öklözte áradata, ahol a dallamokat a puhányság számlájára írva zeneszerkesztő programmal vágják ki a hangjegyek közül. (Nem beszélve egy ilyen, dallamformálási tudományát már bizonyított énekessel, akivel biztos vagyok benne, hogy új határok nyílnak meg az eddigiek előtt.)

A "Halálfogytiglan" helye majd csak később fog letisztulni az Omen diszkográfiában, én mindenesetre becsülöm a csapatot, hogy ilyen körülmények között is képesek voltak a földről felállni, és odavágni egyet, amúgy metal zenész módjára. Csak hát olyat, ami már túl kemény nekem.

Garael

Címkék: lemezkritika