Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Avantasia: Moonglow (2019)

2019.02.18. 18:44 | Dionysos | 2 komment

yy_24.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.tobiassammet.com

De rég volt, amikor a tinédzserkorból éppen kilépett, hosszú hajú, farmerdzsekis srác, akit a feltörekvő német Edguyból ismerhetett néhány undergroundban járatos személy, egy új, euro-metal alapokon nyugvó kifejezési formát hozott létre a többszereplős operák mintájára, olyan minőségben, hogy attól a Helloween éppen gyászos időszakát élő rajongói a bánat után rögtön örömkönnyekre fakadtak. Wunderbar, harsogott a német, majd az európai metal média, ami nem csak a zenei produktumnak szólt, hanem annak a csodának is, amivel a kurvalétet mindaddig messze elkerülő Kiske kiváltotta a bárcát, és rögtön a lemez elején tudatosította az alattvalókkal, hogy a király élt, él – és lehet, hogy élni fog.

Az évek múlásával aztán sok minden változott – a hagyományos bőrdzsekit és farmert felváltotta a porondmesteri ruházat, a színpadot a váltószereplős cirkusz, a zenét pedig a Meat Loaf-Trans-Siberian Orchestra tengelyen mozgó nagyszabású – metal elemeket is tartalmazó – kissé geil, musicales, néha terjengős heavy rock. Hogy ezt aztán hogyan élték meg az ősrajongók, azt pontosan tudom, mert én is közéjük tartozom: bevallom, a legutóbbi két lemezből már csak a hagyományosan Kiskére hagyott speed vágtákat hallgatom, annak ellenére, hogy szeretem azt is, amivé az Avasntasia vált – pusztán ebben az új műfajban nem éreztem olyan erősnek a dalokat (egyet-kettőt kivéve), mint az első etapot, amivel tulajdonképpen Tobias megírta a "Keeper O fThe Seven Keys II" zenei folytatását.

Azt persze dőreség lenne várni, hogy a húsz évvel idősebb Sammet visszatér a gyökerekhez, csak mert pár iszapszemű rája átkokat szór "rája", ráadásul talán most van az a pillanat, amikor Tobias barátunk megkapta a mestervizsgát ebből a műfajból is: a projektből az enyhe mesterkéltség mellett süt a profizmus biztos öntudata – talán éppen ez korlátozza be kissé az egyébként sokszínű világot –, és hát ki ne hallgatná meg a metal színtér válogatott énekeseit újra és újra; még akkor is, ha a dallamok bizony néha már ismerősen csengenek, és a műfaj sémái többedszeri körüket futják a zenei megoldások között.

S én milyennek találom az új albumot? Hát olyannak, amilyennek az együttesek szószólói új lemezeik megmosolyogtató promóciós szövegeiben: a dallamos részek még dallamosabbak, a kemény részek pedig még keményebbek lettek – vagy inkább jobban sikerültek, így aztán fedni tudják némileg a túlírást (ami az irodalomban mondjuk Stephen Kingre jellemző), és a kissé nárcisztikus hangjegyhalmozást, ami a rokokóból könnyen giccsbe fordíthatja az eredményt. (Bár a borító inkább a gótikát idézi, de abból annyi van a lemezen, amennyi metszéspont a párhuzamosok között.)

A meghívott dalnokokon persze nem múlik semmi, már ami a sikeresség esélynövelését illeti, sőt, a megszokott arcokon túl berendelt Hansi Kürsch és a szigorúbb stílusokat, illetve énekelni nem tudókat reprezentáló Mille Petrozza úgy keménykedi végig a lemez legvadabb és szerintem legjobb tételét, hogy arra csakis talpig páncélban lehet táncolni. Nem tudom, egyébként, hogy mi Tobias módszere, de ha úgy vesszük, Dickinsonon és Halfordon kívül minden prémium kategóriájú ismertebb énekes megfordult már barátunk csili-vili cirkuszában. (Meg most már prémium alatti is, köszönhetően a Kreator-dúvadnak, és ha már itt tartunk, milyen érdekes lenne egy thrash metal opera, ahol lehetne versenyezni, ki tud nagyobb falsot rúgni a hangjegyekbe…)

A hangulat és a zenei megoldások – az izmosodáson és dallamosodáson kívül – tehát lényegében a megszokott vonalon mozognak, olyannyira, hogy a "The Raven Child"-ban Lande – aki a kiváló vendégénekesek ellenére is a hátán viszi el a vokális részeket – újraénekli a "The Scarecrow”" egyes dallamait. No, de kicsire ne adjunk! Úgy gondolom, aki eddig szerette az Avantasia darabjait, az most sem fog csalódni, sőt, talán friss szellőként éli meg a kissé bepállott szobában – aki meg nem, az… az talán ha teljességében nem is, de egyes aspektusaiban találhat neki tetsző momentumot – este, holdfényben is akár.

Garael

Címkék: lemezkritika

Dream Theater: Distance Over Time (2019)

2019.02.17. 13:08 | Dionysos | 8 komment

y_216.jpg

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.dreamtheater.net
facebook.com/dreamtheater

A Dream Theater legutóbbi, enyhén szólva is megosztó produktuma és az általa kiváltott komment-, vélemény-, és indulat-cunami után alighanem jó adag félsszel kellene nekiállnom ennek a recenziónak. Pedig semmi ilyesmi sincs bennem. Akármilyen szenvedélyesen szerettem az első DT albumokat, akármilyen szenvedéllyel tudtam gyűlölni, amikor alulmúlták magukat (az utóbbi időben egyértelműen ez volt a jellemző), ma már túl vagyok ezen; egyfajta szenvtelen szakmaisággal (bár valószínűleg számos tudatalatti fixációval) igyekszem kiértékelni a legújabb anyagot. Ez természetesen közel sem jelenti azt, hogy nincs markáns véleményem, vagy hogy egykori "viharos szerelmünk" nem árnyalja, színezi – bizonyos értelemben hitelesíti, más szempontból pedig megkérdőjelezi – a kritikai ítéletemet.

Van egy jó hírem, meg egy rossz. Bár ez szokás szerint nézőpont kérdése. A "Distance Over Time" lényegesen jobb lemez a megdöbbentő (lásd: Astonishing) fiaskónál, ellenben a nyilatkozatok alapján várható visszatérés az "Images & Words"-höz nem több szintetikus állagjavítókkal habosított marketing-mesénél. Ennek a lemeznek nincs több köze az 1992-ben megjelent legendás, stílusalapító albumhoz, mint bárminek, amit tőlük Mike Portnoy kilépése óta hallhattunk. Ez egy teljesen tipikus Rudess-Mangini érás DT dalcsokor, annak minden egyenetlenségével, instrumentálisan kiemelkedő, de dallamokban, szövegvilágban, hangzásban világosan tetten érhető ellaposodásával. Ami itt nézőpont kérdése – és ezt már többször leírtam – az, hogy egy ilyen albumért világszerte sok-sok együttes különösebb gondolkodás nélkül kötne mefisztói alkut a kénköves kipárolgásoktól bűzlő, ős-hazug patással.

Bár 2016-ban azt az ókori Rómától kölcsönzött szakrális büntetést állt szándékomban kimérni a DT kesze-kusza, nyáltól csöpögő, "gamer"-orientált rockoperájára, amit latinul damnatio memoriae-nek neveznek, most a történelmi folytonosság szellemében kénytelen vagyok egy kurta visszautalás erejéig megjegyezni, hogy a "Distance Over Time" – közvetlen elődjével szöges ellentétben – újra kerek, egész dalokban, alapvetően progresszív metálban és húzósabb, "ütemesebb" dalokban gondolkozik. Ez a koncepció csak pillanatokra bicsaklik meg: a LaBrie-re jellemző nyálas-romantikus "Out Of Reach"-ben, illetve az albumot záró, a DT-től merőben szokatlan rock n’ roll "hintázásban" (Viper King), amit föltehetőleg (legalábbis ösztönszerűen) a Deep Purple "Lazy"-je ihletett.

Egyébként az előzetes nyilatkozatokban – alaptalanul – hivatkozott "Images & Words" helyett több helyen is a "Falling Into Infinity" kandikál ki a "takaró" alól (pl. az "At Wit’s End"-ben, ahol viszont az elhalkulás után visszatérő próbatermi hangzású lezárás megint eszméletlenül irritáló). Legerősebbnek egyértelműen az epikus "Barstool Warrior"-t érzem és a furcsa című "S2N"-t, ahol az általam már korábban dicsért Rushra emlékeztető témák dominálnak. Az utóbbi dalban (2:53 és 4:02 között) olyan instru kiállást hallhatunk, ami simán szerepelhetne a "Working Man" című fantasztikus Rush tribute albumon. Ha engem megkérdeznének (mint ahogy nem fognak), azt ajánlanám, hogy ezt a vonalat erőltessék.

Végül – némileg kilépve a beígért szenvtelenségből – továbbra is az a véleményem, hogy gyökeres és abszolút értéken mérve is pozitív változást az egyre nyálasabb LaBrie nyugdíjazása és Rudess radikális visszametszése jelenthetne. Persze mindkettő csak teoretikus, hiszen LaBrie hangja marker-jellegű alapeleme a DT muzsikájának, Rudess pedig Petrucci mellett a banda fő dalszerzője. Annak azért kimondottan örülök, hogy itt Rudess sokkal kevesebbet kütyüzik/vértyog/bárzenél – mintha önmérsékletet tanúsítana. Petrucci továbbra is káprázatos, bár szólói már korántsem olyan ikonikus, hallójáratokat kísértő, egyedi mesterművek, mint a klasszikus lemezeken, és szerintem – itt csatlakoznom kell Lovrek Krisztián szakmai véleményéhez – a korábbi prémium-kategóriás, védjegyszerű JP hangzás is egyre távolabb kerül a régi dimenzióitól. Ami pedig Manginit illeti, hiába értetlenkedik, acsarkodik Petrucci a net különböző felületein: amilyen tökéletes technikailag ez a fickó, annyira nem tud hangzásban, egyéniségben fölnőni elődjéhez.

Ezt a lemezt bizony be fogom szerezni, még ha nem is lesz tekintélyes gyűjteményem legmegbecsültebb darabjaival együtt számontartva – még a DT diszkográfián belül sem. A régi szikra már kialudt, a régi szerelem már elhalványult, de a Rudess-Mangini érában ehhez maximum a valójában ön-nem-definiáló "Dream Theater" (2013) volt fogható.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Beast In Black: From Hell With Love (2019)

2019.02.08. 17:57 | garael | 2 komment

beast-in-black2019-315x315.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
beastinblack.com

Bár a The Night Flight Orchestra kimaxolta a felfutóban lévő "diszkó-metal" hullámot, tevékenységükben a direkt szereteten kívül mindig is éreztem némi gúnyos kikacsintást, a Beast In Black azonban bestiálisan komolyan gondolja, hogy a metal sárkány annyira tetszik diszkó királynőnek, hogy frigyükből életképes utód születhet. Születhet? Születhet! Itt a bizonyíték, hiszen Kabbe(BattleBeast)nen, bocsánat Kabanen már második albumán győzködi a röhögni készülő jó népet szándéka komolyságáról, méghozzá dupla csavarral: a csapat központjában ugyanis egy  hangilag nemi identitását vesztett énekes áll, aki egyszerre próbálja a szép és szörnyeteg kettősét a nagyérdemű elé tárni.

Bevallom, én eleinte kissé idegenkedve fogadtam ezt a katyvaszt, még akkor is, ha a gitáros munkája elismerésre méltó, de meg kell valljam, mostanra már nem tudom utálni őket, pedig annyira szeretném. (A kritikusnak is könnyebb dolga lenne egy gúnytól csöpögő recenziót írni, amit a "Grease" rocker bőrdzsekijét, és a "Szombat esti láz" fehér diszkó nadrágját viselő Travoltának ajánlhatna.) Nem, kérem, mert szeretem azt a fajta dallamvilágot, amit a csapat képvisel, pedig még azt is lopták: jó néhány riffet és rímet hallottam már a Lordi korai időszakában, csak míg az újdonság volt, addig ez inkább nosztalgiát ébreszt az emberben, de oda se neki.

Az album egyébként tökéletes folytatása a debütnek, még azt az átkozott szintetizátort sem sikerült kicserélni, amin annak idején az Alphaville játszott – oké, tudom, ez a koncepció és alaphangzás része, de hát ez akkor is egy metal album, na! Most pedig én is belekeveredtem saját mondandómba, mert mint mondtam, nem tudok hupililát hányni attól, amit hallok, ami már csak azért is érdekes, mert a már említett és a kritikai sajtóban is egyöntetűen dicsért Orchestra nem igazán tudott elkapni, a bestiákat azonban akár kétszer is képes vagyok végigpörgetni, pedig a dallamok már első hallásra belesütik magukat a fülbe, úgyhogy hosszú időt nem jósolok az albumnak a lejátszóm aktuális listáján. (A Rocky IV. betétdalának, a "No Easy Way Out"-nak a feldolgozásáért azonban jár a nagy piros pont.)

(Nagy kár, hogy annak idején a MEX nevű, hasonló koncepcióban utazó magyar csapat annyira megelőzte korát – hallgassátok meg az "Őrülj +" című albumukat, zeneileg van olyan jó, mint bármelyik mostani pop-metal horda, ráadásul a szövegek Romhányi szintű rímhányást produkálnak, ami azért elég ritka ebben a műfajban. Talán ez is lehetett a nemzetközi sikertelenség titka, mert megnéztem volna azt az angol fordítót, aki képes ékes brit nyelvbe  oltani Závodi Gábor humoros, kvázi költői szövegi képeit.)

Nem bánom, hogy a Battle Beast-tel együtt így dupla adagban kapjuk meg ugyanazt, mert a lemez a maga módján szórakoztató, és még mindig szívesebben elhallgatom, mint a Sas kabaré aktuális poénjait. Ezen legalább tudok röhögni, még akkor is, ha nem tudom, hogy nő, vagy férfi viccel.

Garael

Címkék: lemezkritika

Ribozyme: Argute (2019)

2019.02.08. 17:26 | Dionysos | 1 komment

y_215.jpg

Kiadó:
Indie Recordings

Honlapok:
www.ribozyme.no
facebook.com/ribozyme
ribozyme.bandcamp.com

Ha valaki most rám parancsolna, hogy márpedig azonnal definiáljam a norvég Ribozyme stílusát, elég nagy bajban lennék. Csak tanácstalanul vakargatnám a fejemet, mert ezek a srácok egészen fiatalos, modern alternatív metált játszanak, pedig valójában öregfiúk: 1998 óta folyamatosan aktívak. Alternatív vagy progresszív, indie vagy mainstream, rock vagy metál? Alighanem maguk is bizonytalanok a kérdésben, hiszen honlapjaikon ekképpen elmélkednek: "A mi zenénket osztályozták már úgy, mint ami sötét, de nem gótikus; haragos, de nem erőszakos, szomorú, de nem könnyfakasztó, nem kemény, mégis súlyos." Ezt magam sem fogalmazhattam volna jobban.

Az alkalmi tagcserék ellenére az együttes 1998-as alapítása óta power-trióként működik, de most a hangzás kövérítése érdekében Thomas Lønnheim személyében fölvettek egy második gitárost is. A lemez ennek megfelelően kellően zúz, hasít, dübörög, és akik a kezdetektől fogva figyelemmel kísérték karrierjüket, azt mondják, hogy mind produkciós, mint kompozíciós szempontból ez az album eddig a csúcsteljesítményük. Kénytelen vagyok hinni nekik, hiszen gyakorlatilag semmit sem tudok a banda korábbi munkásságáról. Így lényegében szűz füllel hallgattam bele az anyagba, és meg kell mondjam, kifejezetten tetszett, amit hallottam.

Van ebben valami az azóta sajnos földbe állt (és szerintem sokkal többre hivatott) Urbanduxból, az ausztrál Voyagerből, de főleg a rokonlelkű skandináv pályatársakból: a Leprousből, illetve az oldalunkon valamiért méltatlanul agyonhallgatott Soenből (akik épp a napokban jelentkeztek egy új, "Lotus" című anyaggal). Ha Kotta kolléga nem vonult volna "nyugdíjba", most ő pótolhatná ezeket a mulasztásokat, és fedhetné le oldalunk e némileg szégyenletes fehér foltját. Így megmarad nekem az a feladat, hogy amennyire tudom, pótoljam azt, ami ugyan teljesen méltó a kitüntetett figyelemre, mégsem illeszkedik pontosan saját zenei preferenciáimba.

Ez a rövidke, kb. 35 perces lemez igazi progresszív/art rock "tour de force", bivaly hangzással, elvont, de megközelíthető dallamokkal, lankadást nem ismerő, feszes energiákkal. Alapvetően tényleg nem az én zeném, de nem tudok nem az elismerés hangján szólni róla. Ha nem lennék kopaszodó, megcsontosodott, konzervatív öreg rocker, lehet, hogy még rá is cuppannék, mint a New York-i maffia a szemétgazdálkodásra.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Eric Gales: The Bookends (2019)

2019.02.08. 16:28 | Dionysos | 1 komment

y_214.jpg

Kiadó:
Provogue/Mascot

Honlapok:
www.ericgalesband.com
facebook.com/EricGales

Ez a világ egy rémisztően és irritálóan igazságtalan hely, több okból. Az egyik ok az, hogy egy olyan istenáldotta (bár magánéletét tekintve kicsit zűrös) tehetség, mint Eric Gales közel 20 saját lemez és számtalan "session" munka után is viszonylag ismeretlen a "nagyérdemű" előtt, főleg Európában. Mifelénk szinte mindenki Joe Bonamassát ünnepli a blues "aranyembereként" – aki tagadhatatlanul jó gitáros és dalszerző, de a színpadi jelenléte kicsit "halszagú" –, miközben szenvedélyes afro-amerikai ősereje számomra Gales-t lényegesen ösztönösebb, érdekesebb, hitelesebb blues jelenséggé teszi.

Eric Gales igazán különleges muzsikus: eredendően jobbkezes, de Jimi Hendrixt utánozva úgy tanult meg gitározni, hogy bal kézzel penget egy jobbkezes gitáron. A hamisítatlan, koszos memphisi blues mellett "benne van" a soul és a funk is, ráadásul remek énekes. Azt nyilatkozta, hogy ezen a lemezen nemcsak gitárosként akart bizonyítani (ebben a tekintetben talán már nem kell kétkedőket meggyőznie), hanem énekesként is igyekezett látványosan fejlődni. Túrisas kolléga a 2006-os "Crystal Vision" kritikájában úgy fogalmazott, hogy orgánuma "leginkább egy néhány hanggal lejjebb transzponált Glenn Hughes-ra emlékeztet", és ez egészen találó jellemzés.

Az okát nem teljesen értem, de Gales lemezeit csak meglehetősen drágán lehet beszerezni, ráadásul megvan az a bosszantó tulajdonságuk, hogy nem 100%-osak, azaz kb. 10 számból átlag 6-7 telitalálat van, a többi pedig nálam tölteléknek minősül. Ebből a szempontból a "The Bookends" sem kivétel, itt sem rajongok minden nótáért, még ha a szólók minden egyes alkalommal élményszámba is mennek. Az intróval fölvezetett és B. Slade-del együtt játszott "Something's Gotta Give" pl. zseniális (lásd a videoklipet), de libabőr a Beatles klasszikust földolgozó és Beth Harttal együtt énekelt "With A Little Help From My Friends" is.

Ilyesmin nyilván értelmetlen vitatkozni, de nekem Eric Gales mindig hitelesebb blues figura lesz, mint pl. a bevezetőben említett Joe Bonamassa. Szeretném egyszer élőben is hallani/látni, de nem lenne ellenemre az sem, ha kiadna egy min. 2 lemezes válogatás albumot is a legjobb, legdögösebb blues dalaival.

 

Címkék: lemezkritika

John Diva & The Rockets Of Love: Mama Said Rock Is Dead (2019)

2019.02.08. 09:13 | Dionysos | 1 komment

y_213.jpg

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.johndiva.com
facebook.com/johndiva.rocks

A John Diva... lényegében egy anomália, egy szakadás a tér-idő kontinuumban, egy fosszília. Eddig két magyarázatot találtam a jelenségre, a hivatalos kommentár szerint John Diva menedzserként, énektanárként, vokalistaként évtizedekig végzett csendes és névtelen háttérmunkát sikeres, nagynevű előadók mellett, mögött (pl. Bon Jovi), de most végre előre lépett a reflektorfénybe, hogy saját zenei karrierjét egyengesse. A nem-hivatalos verzió szerint "Művésznő János és a Szerelemrakéták" csak amolyan öreg rockerek, akik eddig a '80-as éveket idéző retró bandaként "tribute"-műsorral szórakoztatták magukat és maroknyi közönségüket, de hosszú idő után most saját számokat írtak régi kedvenceik stílusában. Nekem van egy harmadik elméletem: a neves német producer, Michael Voss (Mad Max, Bonfire, Wolfpakk, Michael Schenker) megirigyelte a Frontiers viszonylag sikeres kampányát az "egykori pufihajú nagyok" újraélesztésére, valamint elkápráztatták a Steel Panther paródia-szerű zenés orfeumának eladási mutatói, így hát maga is ki akart harapni egy jókora szeletet abból a bizonyos tortából.

A végeredményt tekintve egyébként majdnem mindegy, hogy milyen motivációk mentén készült el ez a lemez, a lényeg, hogy én – aki ismerőseim, kollégáim, barátaim rosszallása ellenére is nagykanállal, bár kicsit szégyenkezve falom az ilyesmit – széles mosollyal, ökölrázva hallgatom ezt a képtelenül avítt dalcsokrot, ami könnyed eleganciával, de a szolgalelkűség minden árulkodó jegyével repít vissza 30 évet az időben. A John Diva... gyakorlatilag a Steel Panther szalonképes változata, amelyben maximum epizódszerepet kap a trágárság és a fülledt erotika, de épp annyira önállótlan, épp annyira paródikus jellegű. Tiri-tarka kinézetük, képtelen művészneveik (pl. J.J. Love, Snake Rocket, Remmie Martin, Lee Stingray), és szinte hangról-hangra lenyomozható, régről ismert paneleik egyértelművé teszik, hogy nem veszik túl komolyan magukat. Ez csak egy kosztümös zenei cirkusz, ahol viszont minden muzsikus alaposan fölkészült és készségszinten reprodukálja a régi nagyok minden szakmai fogását, trükkjét és stílusjegyét.

A teljesség igénye nélkül (csak hogy ne kelljen a hallgatónak túl sokat törnie a fejét) itt egy lista arról, hogy a lemez egyes nótái konkrétan kiket idéznek meg a cicanadrágos hős-nemzedék neves képviselői közül: "Whiplash" - Mötley Crüe, "Lolita" - Van Halen, "Rock 'N' Roll Heaven" - Poison, "Wild Life" - Whitesnake, "Blinded" - Bon Jovi, "Dance Dirty" - Aerosmith, "Get It On" - David Lee Roth, és így tovább. Az egész olyan, mint az a rendszeres Las Vegas-i "Raiding The Rock Vault" show-műsor a Hard Rock Hotelben, ahol neves rockzenészek jó pénzért, az önálló gondolkodás minden jele nélkül játsszák kollégáik régi dalait, mintegy tisztelgő összefoglalását adva a '70-es és '80-as évek rádió slágereinek. Az egész marha szórakoztató, a haverjaimmal baromi jót buliztunk (mondjuk ehhez lehet köze a számolatlanul fogyasztott margheritáknak is), de önálló "hanggal", innovatív megoldással, saját vonással eggyel nem találkoztunk.

Simán el tudom képzelni, hogy megint kikapok ezért, de nekem ez az album nagyon bejött, nagy kedvvel és étvággyal fogyasztom, még ha fél órával később már korog is a gyomrom. Ne sok "szubsztancia" van benne, de jópofa és mulattató, és ezzel szerintem nincs semmi baj. Ha igaz, április 18-án föl is lépnek a Dürer Kertben. Gondolom, kevesen lesznek majd, de a kevesek között alighanem én is ott fogok csápolni.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Warkings: Reborn (2018)

2019.02.01. 17:49 | garael | 4 komment

warkings.jpg
Kiadó:

Napalm Records

Honlap:
www.warkings.rocks

A kissé felemásra sikeredett Dream Evil visszatérés bevallom, elszomorított kissé, hiszen a csapat egyike volt az állandóság zenei példamutatásának, már ami a harcias, indulós, a Manowar "europizált" jegyeit mutató megalkuvásmentes kiállást jelenti. Aztán jött a Warkings, és a bánat úgy röppent el, mint nyílvessző a levegőben, hiszen itt van, amire vágytam, és amit a svédektől nem kaptam meg. Ráadásul az énekes hangja kísértetiesen hasonlít az utánozhatatlan Niklas Isfeldtéhez, és mivel minden zenész bevetette a "vegyünk fel maszkokat, majd kanyarítsunk köréjük valami ostoba eredettörténetet", már-már azt hittem,  hogy dalos pacsirtánk egy új projekt keretében dalolja ki azokat a dallamokat, amiket a Dream Evil legutóbbi albumán nem sikerült neki. A valóság azonban más: a kémek jelentései szerint a banda osztrák központú, mégpedig a Serenity tagjaira épül, az énekes pedig Georg Neuhauser, aki képes elhitetni a hívőkkel, miszerint a Metal God – nem, nem Halford, hanem az, akit a Dream Evil énekelt meg jó pár évvel ezelőtt – kegyet gyakorolván csettintett egy nagyot, és megteremtette "Nick Night" hangi klónját, hallelujára késztetve ezzel a harcra vágyó embereket, akik mostanában nem is katonák, hanem politikusok.

A Warkings nem árul zsákbamacskát, zenéje valahol a Manowar és az említett Dream Evil között mocorog, olyan szövegi frázisokat pufogtatva, amitől még Eric Adamsnek is könnybe lábadna a szeme, ráadásul a viking mitológiával a nagy testvér is foglalkozott már, úgyhogy szabad a vásár, s ha a Manowarnak nem volt ciki, a Warkingsnek miért is lenne az? (De van itt a spártai katonától a gladiátorig minden, ami egy kamasz számára az azonosulást jelentheti, bár az említett alakok filmbeli sikerei ennél jóval masszívabb rajongótábort sugallanak.)

A dalok azonban kitűnőek, már ha szereted az említett elegyet, és nem fittyen le a szád az ökölrázós himnuszok hallatán, melyek szinte menekülnek a progressziótól és a csavaros megoldásoktól. Nem, kérem, ez itt a himnuszok daloskönyve, melyek hallatán szinte látod magad előtt Odint, ahogy kalapácsával szétzúzza azokat, akik szerint ez nem metal, pusztán az óvodások honvédelmi nevelésére létrehozott kliségyűjtemény, gitárral és dobokkal előadva.

De én most nem is a fanyalgókhoz szólok, inkább azokhoz, akik velem örvendeznek egy ilyen ismeretlenségből előbukkanó harcos hallatán, mert valljuk be őszintén, az utóbbi időkben némi hiány mutatkozott a világot megváltani akaró hősök piacán, amire hiába a hangszeres tudás, vagy a  buliszellem: ehhez a mutatványhoz lelkesítő dallamok és egyértelmű, a legbutább katona számára is érthető stratégia kell – ez pedig már az ókorban is sikerre vihette a harcot, főleg, ha hatszoros túlerőben volt a győzelemre éhes csapat.

Fel hát az öklöket a levegőbe, és induljon a headbang, ennyivel talán mi is hozzá tudunk tenni az istenek győzelméhez, messzire űzve a Ragnarök végső pusztítását.

Garael

Címkék: lemezkritika

The Neal Morse Band: The Great Adventure (2019)

2019.01.28. 15:30 | Dionysos | 1 komment

y_6.jpeg

Kiadó:
Metal Blade/Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

A folytonosság és a következetesség szerintem komoly értékek egy olyan blognál, mint a miénk, ezért nem félek magamtól idézni. A formáció 2016-os előzmény-lemezével kapcsolatosan ezt írtam: "a lemezen szereplő dalok szövegei Neal Morse saját bevallása szerint csak a [történet alapját képező] vaskos könyv kb. első 80 oldalát dolgozzák föl, így nem fogunk a meglepetéstől berottyantani a gatyánkba, ha idővel folytatás következik." Nos, ha az időközben elmúlt három esztendő alatt elő is fordult, hogy belerottyantottunk a gatyánkba (ezt az eshetőséget nem lehet kizárni), az biztosan nem a meglepetéstől történt, főleg nem afölötti meglepetésünkben, hogy a 2016-os epikus mű idén folytatást kapott.

Az már más kérdés, hogy még a bandában muzsikáló zenészek (főleg Morse és Portnoy) híres-hírhedt termékenysége ismeretében is elképesztő, hogy a folytatás elődjéhez hasonlóan dupla album lett, ráadásul kb. 104 perc hosszú! Már a "Similitude..." esetében is fölmerült bennem, hogy a kevesebb alighanem több lett volna, de a "Nagy Kaland"-ot még be sem tettem a lejátszómba, és az a bizonyos bajsejtelem már úrrá lett rajtam. Na, nem mintha egyenként és kollektíve nem tiszta zsenialitás lenne Morse csapata. Ezek az emberek bármire képesek, főleg együtt, de azért ők sem mindenhatók és mindentudók (egyetlen ilyen létező van, és ő nem tagja az együttesnek, bár kétségkívül sok hivatkozás történik rá).

Természetesen mivel hosszú, összetett, progresszív anyaggal van dolgunk, kerülni kell az elhamarkodott véleményalkotást. Épp ezért hallgatom napok óta folyamatosan a lemez(eke)t, lemondva arról a lehetőségről, hogy a legelsők között osszam meg kritikai véleményemet a hazai (rocker) olvasóközönséggel. Most már látom, hogy helyesen jártam el, mert a nálam gyorsabban reagáló recenzorok ítélete megerősíteni látszik a saját benyomásomat. Magyarul, a hiba ezek szerint nem az én vevőkészülékemben van.

Ez a lemez ugyanis bazi hosszú, már-már kellemetlenül hosszú: úgy nyúlik, mint a viszkózselyem, és közben minden progresszivitása ellenére eszméletlenül kiszámítható. Az egész olyan, mintha egyetlen összefüggő tételből állna, amelyben rutinszerűen váltják egymást a lassú átvezető részek, a dominánsan instrumentális jellegű középtempós passzusok, és a kötelezően érzelgős, grandiózus kórusokkal megtámogatott himnikus kicsengések. Hiába a hibátlan és füleket gyönyörködtető hangszeres tűzijáték, alig-alig akad egy-két pillanat, ami igazán markánsan kiemelkedő, vagy emlékezetes lenne (kivéve talán a szórakoztatóan játékos "Vanity Fair"-t).

Persze így is elképesztő, hogy ezek a muzsikusok különösebb inspiráció és hosszabb együtt töltött kreatív periódus nélkül képesek ilyen színvonalon teljesíteni. A lemez nyilván nem is gyönge (hogy is lehetne az!?), de a helyzet az, hogy a formáció tagjai olyan világraszóló nagy profik, hogy gyakorlatilag bármikor össze tudnának hozni egy ilyen anyagot, ha valaki egy-két hétre összezárná őket. Morse korábbi szólóanyagai is sokban hasonlítanak egymásra, de ez most nem lett fele olyan változatos sem: egyszerűen túlságosan teátrális, musical-es, szentimentális és – nem utolsósorban – önismétlő.

Senkit sem akarok elriasztani a "Nagy kaland"-ban való részvételtől, ha valakinek van ideje és türelme rászánni a másfél órát, épp romantikus hangulatban vagy vallási révületben van, egyben hallgatva tök jól fog szórakozni. Ilyen muzsikusok – egészen közönségesen fogalmazva – képtelenek szart csinálni. Élőben például meggyőződésem, hogy hatalmasat ütne; kár, hogy esély sincs egy magyarországi koncertre. Hadd írjam le még egyszer világosan! Ez a lemez nem rossz, nem csalódás, nem kompromisszum, éppen csak fele olyan lelkesítő és megkapó, mint amilyen lehetne.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Gathering Of Kings: First Mission (2019)

2019.01.27. 11:09 | Dionysos | 3 komment

y_212.jpg

Kiadó:
RN Records

Honlapok:
www.gatheringofkings.se
facebook.com/gatheringofkingssweden

Svédországban királyi nagygyűlést tartottak, de nem a francia napoleonista tábornoktól származó, 1818-ban alapított Bernadotte-ház királyi sarjai jöttek össze, hanem a dallamos hard rock svéd fejedelmei, méghozzá olyan neves bandériumokból – csak hogy a teljesség igénye nélkül említsünk néhányat –, mint az Eclipse, W.E.T, Nordic Union, Therion, Treat, Saffire, Soilwork, The Night Flight Orchestra, Crashdiet, Spiritual Beggars stb. A gyűlést tehát nem XVI. Károly Gusztáv svéd király hívta össze, hanem a híres zenei producer, Thomas "Plec" Johansson (Soilwork, The Night Flight Orchestra, Nocturnal Rites, Dynazty), aki hangmérnökként egyben a keverésért és a maszterelésért is felelős volt.

Tamás őfelsége a nagygyűlés zenei aláfestésével azt a Victor Olsson nevű komponistát és karmestert bízta meg, aki a Saffire gitáros-zeneszerzőjeként már többször bizonyította, hogy egy ilyen feladathoz mind a képességei, mind pedig az ambíciói adottak. Egyetlen kivétellel a lemez összes dalát ő írta meg. Ez a bizonyos kivétel pedig az a "The Runaway" című nóta, amivel egy Carola nevű svéd pop "díva" aratott relatív sikereket 1986-ban, és amit egyébként Robin és Maurice Gibb írtak a Bee Geesből.

Tekintve, hogy a Saffire gitárosa szerezte a zenét, elég nehéz megértenem, hogy az anyabanda fantasztikus torokkal megáldott frontembere, Tobias Jansson miért szerepel olyan keveset. A koncepció nyilván kezdettől fogva az volt, hogy a svéd rock-színtér minél több sztárját bevonják a munkálatokba. Az énekesek között pl. ott találjuk Rick Altzit (Masterplan, Herman Frank, At Vance), Björn Stridet (Soilwork, The Night Flight Orchestra), Apollo Papathanasiót (Spiritual Beggars, Firewind) és a már említett Tobias Janssont (Saffire). Bizony a gitárosok listája sem akársemmi: Victor Olsson (Saffire), Stefan Helleblad (Within Temptation), Martin Sweet (Crashdiet) és Erik Martensson (Eclipse, W.E.T, Nordic Union).

Ez nyilván sokaknak lelkesítő és van komoly hírértéke is, amire a promócióban építeni lehet, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez a sokszínűség föltétlenül és minden körülmények között használ egy ilyen projektnek. (Itt jegyzem meg, hogy az album címe – Első küldetés – arra enged következtetni, hogy lesz folytatás.) Szóval a tiri-tarkaság helyett néha jobb egy átgondolt, következetesen alkalmazott koncepció fix társulattal, és a személyes véleményem az, hogy jelen esetben kiváltképp áll ez a tétel.

Tetszetős dalcsokor született ugyan kiváló muzsikusok interpretálásában, de valahogy mégsem akar egy egésszé összeállni az egész. Kicsit szedett-vedett benyomást kelt a gyűjtemény: hol AOR, hol hard rock, hol karcos, hol pihe-puha. Szinte csodálkozom is, hogy ebben nincs benne a Frontiers kiadó keze. Azért azt mondom, a dallamos rock rajongóknak mindenképpen tartogat kellemes pillanatokat, de ha tényleg lesz folytatás, azt már AOR-os, '80-as éveket idéző kicsengések és csilingelések nélkül szabják ki feszes, egységes hard rock szabásminta szerint.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Come Taste The Band: Reignition (2019)

2019.01.25. 18:25 | garael | 2 komment

cttbreignition.jpg
Kiadó:

AOR Heaven

Honlap:
facebook.com/cometastetheband

Come Taste The Band. Ha csak ennyit írnék le, talán az is elég lenne egy ismertetőhöz. Na jó, esetleg egy félhez. Mert milyen zenét játszhat az az együttes – projekt, örömbrigád, tisztelet-csapat – amelyik ezzel a névvel vág neki a nagyvilágnak? És ha hozzátesszük, hogy a dalokat Doogie White és Joe Lynn Turner énekelte fel, talán az sem lenne meglepetés, ha a gitárt maga Blackmore mester kezelné, de az már túl sok lenne a jóból (esetleg a rosszból). Nem, a hangszeren egy számomra ismeretlen norvég tanítvány, Jo Henning Kaasin bizonyítja, mennyire képes megidézni a példaképet – de talán nem is akarja annyira megidézni. Hogy miért? Mert inkább a blues felől közelíti meg a végcélt, és nem nagyon találni a lejátszott hangjegyek között klasszikus zenébe illőt – de úgy gondolom, jól is van ez így.

A zene azonban hamisítatlan brit hard rock, és talán egy kicsit elszállósabb, pszichedelikusabb is, mint a Purple vagy a Rainbow "akkori korában", köszönhetően a billentyűsök valamint  az említett gitármágus játszogatós, felelgetős munkájának, és ha kicsit gonosz lennék, azt mondanám, itt csak egy, illetve két legény van talpon a vidéken, ha tényleg bíbor nosztalgiát akarsz: dallamaik bizony ott röpdösnek a majd 45 éve megjelent album körül, autentikusan tompa, meleg bakelit hangzással, bár az is lehet, hogy a melegséget az énektechnika több évtizedes tapasztalata gerjeszti, és nem a technológia.

Nehéz írni az albumról, hiszen a Purple-ről mindent leírtak már, talán csak Chuck Norris lenne képes még egy-két mondatot papírra rúgni, én azonban nem vagyok annyira tehetséges ebben (is), mint urbánus legendánk. A dalok a billentyűs, gitáros kalandozások ellenére is azonnal ismerősek – naná, ezzel a nosztalgiateremtő képességgel, és ha nem is beszélhetünk plagizálásról – mert nem – azért nem nagyon hiszem, hogy a korszak rajongóinak bármelyik lejátszott hang is ismeretlen lenne.

Apropó, hangulat: a mai gyorsfogyasztó, rohanó világban a Come Taste The Band maga a lázadás – a közösségi média szülte pillanat ürességének antitézise, ami úgy kéri a figyelmed a szűk negyven percre, hogy nem ígér progressziót, megdöbbenést okozó zenei csavart, új stílust és a világot megváltoztató zenei forradalmat – nem, ezek a pillanatok a nagyi esti meséjének ráérős és  megnyugtató puhaságával fonnak körbe, amit 45 év múlva is vágyakozva idézel fel.

Sajnos nem nagyon tudtam információt összeszedni az alapvetően norvég kezdeményezésről (vagyis lusta voltam rákeresni), de valószínűsíthetőleg nem egy tartós zenei formáció debüt kezdeményezése az album – inkább tisztelgés, vagy még inkább örömzene. Megdöbbentő, hogy a zord, hideg vidékről így tudnak meleget csempészni a szívekbe. S hogy mi ennek a titka? Egyrészt a játszott stílus időtlensége, de még inkább a tehetségé, ami képes felismerni és adaptálni egy csodálatos zenei korszak örökségét jelenünk olyannyira más türelmetlenségébe.

Garael

Címkék: lemezkritika