Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman: Live At The Apollo DVD (2018)

2018.11.16. 19:36 | Dionysos | 2 komment

y_202.jpg

Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.yesfeaturingarw.com
facebook.com/YESfeaturingARW

Hogy ezt már milyen piszkos régen vártam! Egyrészt a formációban szereplő legendák összeborulását, másrészt a DVD megjelenését és tisztességes áron való beszerzését. A legendás O2 Manchester Apollóban, 2017. március 25-én rögzítették a Yes zenével turnézó triász: Anderson, Rabin és Wakeman koncertjét, hogy a magamfajta senkiházi magyarok is megnézhessék az előadást (ha már Lengyelországnál közelebb nem jutottak sem ezzel, sem az egy évvel későbbi "Quintessential Yes" turnéval).

A Yes a brit progresszív ősrock egyik legnagyobb ásza, a DVD pedig a '68-as alakulást ünneplő 50. évfordulós koncertkörút méltó dokumentuma. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a közönség átlag életkora kb. 60 év. Ennek megfelelően a jól ápolt, öltönyös urak és frissen fazonigazított úrhölgyek szinte mozdulatlanul ülve kagylózzák a zenekart. Milyen igazuk van! Én is ezt tettem volna! A Yes nem kifejezetten ugri-bugri muzsika.

Jon Andersont a hippikorszakot idéző öltözködésével, bátortalan mozgásával és képtelenül magas hangjával együtt lehet nem szeretni, de azt senki sem vitathatja el tőle, hogy 74 évesen is kitűnő formában és atom pontosan énekel (ami sok kortársáról bizony nem mondható el). Gyakorlatilag az is eldönthetetlen vita a Yes rajongók között, hogy akkor most ki a Yes jobb gitárosa: Steve Howe vagy Trevor Rabin? Tulajdonképpen az utóbbi sem gitárhős a szó szoros értelmében véve, de játéka, stílusa, hangzása sokkal közelebb áll hozzám, mint Howe-é.

Rick Wakeman is megöregedett, alighanem megvan 160 kiló is, így most a nevetséges varázsló köpenye történetesen jó célt szolgál azzal, hogy elrejti hordó-hasát. Nem rejti el viszont a már-már obszcén billentyű "várat", mit maga köré épített (ha jól számoltam, 10 klaviatúrával). Egyébként úgy néz ki, mint egy brit vidéki asszonyság, aki vasárnaponként a helyi anglikán parókia orgonáján kíséri a szertartásokat. Szerencsére a hármast kiegészítő Lee Pomeroy bőgős és Louis Molino dobos simán pariban vannak a Yes legendás muzsikusaival, és ez nagy szó. Wakeman kivételével mindenki vitézkedik a hangszálain, Rabin is kifejezetten jó énekes és a kórusok hibátlanok.

A szetlistán (120 percnyi jó dramaturgiával összeállított varázslat keretében) vegyesen kapjuk a korai klasszikus korszak és a Rabin-éra dalait, az egyszerűbb nótákat és a progresszívabb szerzeményeket. Az első igazi "jam" a "Rhythm Of Love"-ban történik, a másik meg - ki csodálkozhat ezen? - az "Owner Of A Lonely Heart"-ban. Jön is rá az úri közönség ovációja (na meg a végén). A 2015-ben elhunyt Chris Squire-nek (a Yes alapítótagjának és eredeti bőgősének) egyébként szinte minden itt szereplő dalban benne van a keze, halálával legalább olyan mélyfekete űrt hagyott maga után a rock n' roll égbolton, mint Trevor Bolder (David Bowie, Uriah Heep). A "The Fish..." szinte kortárs komolyzenei darabja fényesen igazolja, amiről itt kotyogok.

A helyzet komikuma, hogy az eredeti Yes is turnézik Steve Howe-val a gitáron, Geoff Downes-szal a billentyűknél és Jon Davisonnal (Glass Hammer) a mikrofon mögött. Fölmerül a kérdés: ha erre kanyarodnának (mint ahogy sajnos nem teszik), vajon melyiket nézném meg a kettő közül? A válasz egészen egyszerű: mind a kettőt, de ezt itt egy kicsit jobban! A másik fogas kérdés pedig az, hogy vajon a mai fiatal muzsikusok, bandák közül melyik fog majd értő, csillagszemű közönség előtt 74 évesen örökzöldeket játszani? A mai generációnak ki lesz az Eric Claptonja, David Gilmore-ja, Jon Andersonja, netán Carlos Santanája? Félek, hogy gyermekeink és az ő gyermekeik nagyon sivár jövőnek néznek elébe...

Tartuffe

Címkék: dvd

Vinnie Moore koncert - Dürer Kert, 2018. november 13.

2018.11.14. 15:55 | Dionysos | Szólj hozzá!

20181113_215058.jpg

Ha valakinek a Zene nem csak alkalmi háttérzaj a rádióból, az pontosan tudja, hogy vannak előadók és vannak lemezek, amelyek egy életen át elkísérik. Talán ezek közül a legjelentősebbek akkor szegődnek mellénk "örök társként", amikor megtörténik a zenei eszmélésünk, amikor már tudatosan, mindenféle divat-ráhatás nélkül választunk magunknak zenét. Én abban a szerencsés korban lehettem fiatalként rockzene- és gitárrajongó, amikor a stílus újjászületett. A '80-as évek második felének forradalmi gitárhős korszakát megélni, valami elképesztő, semmi máshoz nem hasonlítható élmény volt. (Az addig alapvetően blues-orientált szólógitározás néhány kimagaslóan tehetséges muzsikusnak köszönhetően a blues-jegyeket megszüntetve/megőrizve eszköztárában és kifejezésmódjában inkább a klasszikus zenéhez közeledett.) Ha bekapcsoltad a rádiót (persze, nem kapcsoltad be...), szóltak az "eurochart" silány perc-slágerei, de mi csak fölényesen, cinikusan mosolyogtunk az osztálytársak aktuális kedvencein, mert otthon a kazettás deckben kazira másolva vártak ránk a gitárhősök. És már akkor is lehetett tudni, hogy ez nem múló varázslat, amit 3-4 év múlva már mi magunk is megmosolygunk. Igen, a '80-as évek gitárhősei túlélték a rock jelentősebb korszakait és ugyan voltak idők, amikor menő volt leszólni a virtuóz gitárosokat, de valahogy mégis az van, hogy mindazoknál, akiket megérint a rockgitározás és szólógitározás, máig nem a kísérletező/fakezű "állomány" a hivatkozási alap, hanem a Mike Varney menedzsmentje által felfedezett gitárhősök és azok a technikák, amelyeket ők fejlesztettek tökélyre.  

20181113_215400.jpg

A bevezető alapján talán el tudjátok képzelni, hogy mit éreztem, amikor 30 évvel az első rácsodálkozás (több volt az egyszerű csodálkozásnál azért...) után élőben megszólalt a "Daydream" a hőskor egyik legfontosabb lemezéről (Mind's Eye - 1986). 

Lehetne persze erről a koncertről rosszat is mondani, bosszankodni, hogy miért csak jóindulattal 100 fő kíváncsi a legendás korszak egyik ikonikus gitárhősére, miért nem "jár" a hős mellé egy fegyverhordozó (gitártechnikus), aki pillanatok alatt kiderítené, hogy mi okozza a kontakthibát, amiért háromszor kell újrajátszani a "Rain" gyönyörű szólóját (bánja kánya..), sőt még a végtelenül szimpatikus és jó humorú Mr. Moore is megérdemelne egy ejnye-bejnyét, amiért egy óra elteltével elköszöntek és a ráadás (Meltdown, Istenem!!!!!!!) sem nyúlt 10 percnél tovább, de eszemben nincs panaszkodni. Láthattam, élveztem minden másodpercét, KÖSZÖNÖM!!!

Túrisas

Címkék: koncertbeszámoló

Ashes Of Ares: Well Of Souls (2018)

2018.11.09. 16:33 | garael | Szólj hozzá!

ashes_of_ares_well_of_souls.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.ashesofares.com

Zakatol, robog, ellenállhatatlanul tör előre a gőzmozdony, acélból kovácsolt tömegét nem állíthatja meg senki és semmi – mi lehet ennél dicsérőbb metafora egy heavy metal lemez esetében? Gondolom, sokan rávágják, semmi – pedig sajnos a zene nem gép, az erő puszta érzékeltetése pedig még nem elegendő a dicséret kivívásához. Igen, ki merem mondani, ami már az előző Ashes Of Ares lemeznél is megfogalmazódott bennem – csak akkor még nem voltam ennyire bátor –, a csapat hiába amolyan power-válogatott, az általuk prezentált színvonal igencsak a középszer felé hajaz, Matt Barlow ide, Freddie Vidales és Van Villiams – aki egyébként is csak vendégként van feltüntetve, mivel 2017-ben otthagyta a fiúkat, gondolom, CASIO nevű japán kollégája házában töltötte a stúdió időt – oda.

Barlow persze nem tud hibázni, már ha éneklésről van szó, hangja maga az amerikai power megtestesülése (bocs a képzavarért), dalszerzőként azonban nem képes egy bizonyos szint fölé ugrani, jelenlegi társai között pedig nincs olyan, aki egy méretes taszítással segítene neki átvinni azt a bizonyos lécet. Így aztán marad az, amit hallunk, a fiúk tövig nyomva a pedált mutatják be a "Nagy Amerikai Power" formagyakorlat erő elemeit, csak hát az a bizonyos könnyedség, rugalmasság hibádzik, ami igazán mesterré avatná őket. (Nem véletlen, hogy míg a nyugati ember kemény akar lenni, mint a vas, a keleti hajlékony, mint a bambusz.)

Jönnek a dalok egymás-után, de nem hallom, hogy lenne olyan karakterük, ami megkülönböztetné őket, esetleg hogy egységes koncepció mentén kalapálódnának ki, és jóllehet, néha érzem az Iced Earth vagy a Nevermore szellemét ott lebegni a dalok felett, azt azonban túlzás lenne állítani, hogy deja vu-t okoznának, pedig még az is jobb lenne, mint ez a kilúgozott utánérzés. Hallgasd csak meg a "Transcending" alapriffjét, Warrel Dane-ék minden bizonnyal fantasztikus dalt komponáltak volna belőle a megfelelő dallammal és Jeff Loomis gitárszólójával, de ott van példának az Iced Earth hangulati elemeit bemutató "Let All Despair"-t is, amibe minden elem meglenne, hogy Schaffer is elégedett legyen, pusztán a lényeg hiányzik, az a fogós refrén, ami epikussá és emlékezetessé tenné a hömpölygő dalfolyamot.

Sajnos a dalok "élességén" a hangzás sem segít, a gitárok kásásan zizegnek a háttérben, a dobról pedig már szóltam – bár Van Villiams és a dobgép még mindig jobban járt, mint a basszus, amit még gépies tónusban sem lehet hallani. Sajnálkozva hallom, hogy többedszerre is megbicsaklott Barlow pályája, mert én a Pyramaze-beli munkásságával sem vagyok elégedett: remélem, hogy hamarosan fog találni maga mellé egy olyan társat, aki ráérezve az énekes lelki vívódásaira és a benne rejlő erőre, hozzá tudja adni azt a csipetnyi (no jó, maroknyi) pluszt, amivel tényleg nagyot lehet robbantani. Addig viszont marad a puszta reputáció, csak aztán most már el ne fogyjon!

Garael

Címkék: lemezkritika

Lost In Thought: Renascence (2018)

2018.11.08. 11:43 | Dionysos | 1 komment

y_201.jpg

Honlap:
facebook.com/lostinthoughtband

Nagyon-nagyon régen hallottunk utoljára ezekről a walesi proggerekről! A 2011-es "Opus Arise" című bemutatkozásuk egyáltalán nem sikerült rosszul, bár egy kicsit túlságosan is hasonlított a Derek Sherinian-érás Dream Theaterhez, beleértve Nate Loosemore énekes James LaBrie-t idéző "üvegvágó" orgánumát. Az ígéretes debütáció után nem sokkal (2013-ban) azonban a banda gyakorlatilag darabjaira hullott szét. Csak a formáció kreatív magját jelentő Chris Billingham dobos és David Grey gitáros tartott ki az "álom" mellett, de sok időbe telt amíg megtalálták maguk mellé a megfelelő partnereket, és a második anyag anyagi hátterének előteremtése sem volt egyszerű történet.

Végül, mint oly sokan mások a szebb napokat élt műfajban, ők is amellett döntöttek, hogy a Pledgemusic-on keresztül a rajongókkal finanszíroztatják meg a lemezkiadást (legalábbis azt, amivel önerőből nem tudtak előrukkolni). A LaBrie hasonmás Loosemore helyett most Deane Lazenby énekel, aminek én személy szerint nagyon örülök, mert bár az új frontember hangja nem különbözik markánsan, több szín és kevesebb vékonyka magas van benne. Az új lemez hangmérnöke megint a legendás Jacob Hansen lett, aminek most is sajátos, gyorsan fölismerhető hangzáskép lett az eredménye, amúgy Anubis Gate módjára. Nekem egy kicsit művi a dob sound és a basszusgitárt is szeretném jobban, tisztábban hallani, de soha rosszabbat!

Az együttes újjászületése (Renascence) egyáltalán nem sikerült rosszul, mintha kevesebb lenne benne a Dream Theater utánérzés és több a saját "hang". Sajnos ezzel a fajta muzsikával ma sem viszik majd többre, mint 2011-ben, de a kitartás értékelendő, a dalok pedig (ha ezúttal némileg kevésbé fogósak is) nagyon komoly hangszeres fölkészültségről és fejlődőképes dalszerzői vénáról tanúskodnak. Biztos, hogy nem lesz nálam toplistás anyag, de öröm hallgatni, kiváltképp ügyeletes kedvencemet, az albumot záró "Absolution"-t. Gondolkodás és fönntartások nélkül meg is adom nekik a föloldozást, amiért ilyen sokáig várattak bennünket...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Fractal Cypher: Prelude To An Impending Outcome EP (2018)

2018.11.07. 18:54 | Dionysos | 2 komment

y_200.jpg

Honlapok:
facebook.com/fractalcypher
fractalcypher.bandcamp.com

A Ktulu-hímtagja fedőnevű ügyeletes megmondó-embert figyelmeztetem előre (ha még olvas minket egyáltalán), hogy öntömjénezés következik. A montréali (Quebec) proggereket ugyanis mi fedeztük föl itthon, róluk (is) mi írtunk először, sőt még az sem kizárt, hogy egyedüliként (kivéve természetesen a partner oldalakat). És tettük ezt egészséges küldetéstudattal, valamint a büszkeség ártalmatlan érzéseivel, bántó szándék és kirekesztő hangvétel nélkül. Egy bölcs embertől olvastam egyszer, hogy elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy kertelés nélkül kifejtsük az álláspontunkat, de egyúttal elég alázatosnak ahhoz, hogy beismerjük, amikor tévedtünk. Ha valaki be tudja bizonyítani, hogy baromságot írtam, készséggel és nyilvánosan megkövetem.

A "The Human Paradox" című ígéretes bemutatkozás után úgy tűnik, ezek a francia-kanadai muzsikusok is föladták a kiadóknál való fárasztó és eredménytelen kilincselést, és belenyugodtak abba, hogy saját finanszírozással pár számos EP-ket posztolnak a különböző (fizetős) zenemegosztó oldalakon. A "Prelude"-öt elvileg minialbumként emlegetik, valójában egy négy számos EP-ről van szó, ami a maga közel 35 percével a bakelit-korszakban simán elment volna akár LP-nek is. A dalszövegek egy sci-fi ihletésű témára vannak fölfűzve és azt a kérdést járják körül, hogy az emberiségen kívül létezhet-e a világegyetemben másik civilizáció.

Az új anyag nekem most valamivel dallamosabbnak tűnik elődjénél, bár az óvatosan adagolt thrash és djent elemek nem tűntek el nyomtalanul. Hiába no, ez vérbeli modern prog metál, amely kicsit nyitottabban, fiatalosabban kezeli az utolsó két évtizedben megjelent vagy divatossá vált műfaji sajátosságokat. Egyetlen kifogásom, hogy stílusában elég csapongó ez a négy tételből álló dalcsokor. A "Coming Back To Life" úgy tökéletes, ahogy van, de a datált, csilingelő szinthangszínnel indító, hard rockos "The Grandeur Of It All" nekem minimum furcsa. Szerencsére a "From The Above And To The Stars" zúzdája minden egyes alkalommal helyreállítja a kibillent lelki egyensúlyomat.

Szerintem ez a megjelenés is arról árulkodik, hogy a lelkes, ám csapongó tehetségnek (akármilyen kiemelkedő) szüksége van egy szakavatott, külső, produceri fülre, ami az eltévesztett arányokat helyreteszi és a nyers kreatív erőket megfelelő irányba terelgeti. Sajnos a zeneipar állapota ma olyan, hogy erre a Fractal Cypher – tagadhatatlan és átlagon fölüli képességei ellenére – nem nagyon számíthat. Szerencsére azért valahogy csak utat találnak pár olyan fanatikushoz, aki órákig, napokig hajlandó kukázni a szájbertérben, mint ahogy azokhoz is, akik lényegében "underground" blogokat böngésznek újabb és újabb zenei élmények után sóvárogva.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Randy Brecker: The Brecker Brothers Band Reunion CD+DVD (2013)

2018.11.06. 16:22 | Dionysos | 4 komment

y_199.jpg

Kiadó:
Musicus Records

Honlapok:
www.randybrecker.com
facebook.com/RandyBrecker

Tekintve, hogy ez alapvetően egy hard rock/heavy metál-orientált kritikai oldal, csak óvatosan szabad adagolnom a jazzes kiadványokról szóló beszámolóimat, hogy ne haragítsam magamra sem az elkötelezett true metal-rajongó kollégáimat, sem a határozott műfaji érdeklődéssel ide "látogató" olvasókat. Egyszer-egyszer azonban tényleg kikívánkozik belőlem a fúziós muzsika iránti rajongásom, ami (ahogy öregszem) egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Álljon hát itt most személyes zenei érdeklődésem fejlődésének (elborulásának) újabb állomásaként egy Randy Brecker lemez! (Ide kívánkozik a kedvenc Far Side "karikatúrám" magyar fölirattal.)

farside.jpg

Egy ortodox jazz rajongónak persze nem kell bemutatni Randy Breckert, a híres-neves Brecker Brothers közül a trombitást (Michael tesó a szaxit nyüstölte 2007-es idejekorán bekövetkezett haláláig). Ez a két philadelphiai fúvós zseni annyi világraszóló nagy muzsikussal játszott már együtt, hogy azt fölsorolni szinte képtelenség. A jazz igazi óriásai mellett blues és rock előadókkal is rendszeresen játszottak együtt, és a testvérpár saját formációja is igazolja műfaji nyitottságukat, hiszen a '70-es évek közepétől aktív Brecker Bros. alapvetően jazz rockot játszott blues, hard bop, funk, r'n'b és világzenei hatásokkal.

A recenzió tárgyát képező CD+DVD kombó egy új stúdió albumot tartalmaz 11 dallal, valamint egy olyan koncert DVD-t, amit a híres New York-i Blue Note Jazz Clubban rögzítettek. Az anyagot Randy a leukémiában elhunyt testvére, Michael emlékének dedikálta, a CD-n szerepel is egy "Elegy For Mike" című szerzemény. Az "alapzenészek" mellett rengeteg vendég is muzsikál a CD-n, pl. Dean Brown, Adam Rodgers, Mike Stern, Mitch Stein gitáron, David Sanborn és Ada Rovatti szaxofonon, Dave Weckl és Rodney Holmes a dobokon...

A DVD-n összesen kilenc szám kapott helyet, régi és új nóták vegyesen. Hogy ez igazából mennyire élő műfaj, azt jól mutatja, hogy a koncert ihletettebbnek, feszesebbnek tűnik a stúdiófölvételnél. Dave Weckl (az egyik legmuzikálisabb dobos, akit ismerek) és Mike Stern (egy legendás gitáros elképesztően retkes gitárral) közreműködése igazi bónusz, és Randy Brecker felesége, Ada Rovatti is fantasztikus munkát végez, pedig a szegény Mike Brecker által hátrahagyott űrt nem könnyű betölteni. Nem fűzöm tovább: a fúziós világ színe-java látható/hallható itt top formában. De jó is lenne ilyesmit itthoni jazz klubok műsorán látni!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Wall of Sleep: The Road Through The Never (2018)

2018.11.05. 09:59 | garael | 2 komment

wall_of_sleep-cover-2018-01.jpg
Kiadó:

Nail Records

Honlap:
www.facebook.com/wallofsleep

A magyar doom metal térképét egyszerre könnyű és nehéz felrajzolni, mert ad 1: van a Nevergreen – akik azért ugye jócskán vegyítenek a "háborús" gótikából is –, illetve ad 2: van a Mood és annak "osztalékai". És hát mi ebben a bonyolult? Próbáld csak meg az utódcsapatok permutációit és variációit kiszámolni, az ide-oda vándorló tagok nevét hálózati mátrixba fogni, és garantálom, a stílushoz adekvátan nem kacagni, hanem sírni fogsz a végére.

Előre is elnézést kérek azoktól a doom rajongóktól, akik az undergroundban teljesen jogosan királyi státuszt kiváltó csapat(ok) teljes diszkográfiájának ismeretét kérik tőlem számon: ez sajnos nem megy, mivel hiába is adta szívét-lelkét Holdampf Gábor (illetve társai) a zenébe, ha hangját nem tudta, én pedig még ebben a kegyetlen, fájdalommal teli műfajban sem tudom elviselni, ha az énekes fő eszközét nem fémből, hanem fából készítették, ezt az anyagot hagyjuk csak meg a színpadi kelléknek számító koporsónak.

A helyzet azonban jelentősen megváltozni látszott, hiszen hirtelen – ezt a jelzőt persze kéretik doom mércével érteni – dupla váltás is történt az énekesi fronton: az ezt megelőző két lemezen Cselényi Csaba, a jelenlegin pedig a talán ismertebb Bátky Zoltán áll a mikrofonnál, ami nemcsak a dallamok terén, de a stílusban is okozott némi változást. Nem, ne gondoljon senki arra, hogy az X-faktort is megjárt hősünk hatására egy amolyan crossovert kapunk doom és progresszív metal vonalon; nem, ezt a hibridet a magyar paletta még nem találta meg, de az énekes markáns zenei világát itt sem tudta "letagadni", az pedig egyértelmű módon befolyásolta a korábbi lemezek szikárabb dallamvilágát, és az abból fakadó zenei megközelítést.

Az előző album kritikáit olvasva a recenzorok egy része már akkor elmozdulást érzett egy kevésbé tömény, kissé szellősebb, rockosabb világ felé, amiben a billentyű szerepe amúgy Uriah Heep vagy Dio módon nőtt meg, egyöntetűen elmarasztaló evolúcióként élve meg a hallottakat, én azonban nem lennék ennyire szigorú. Az biztos, hogy Bátky Zoltánnak az énekdallamok tolmácsolása nem jelent gondot – sőt, néha a komfort-zónáján túllépve énekel, alkalmazkodni próbálván a basszus gitár prior mélyéhez, és mint ahogy említettem már, az általa tolmácsolt dallamokban is érzek a "könnyebb" stílusokból hozott ízt – ez azonban az olyan dallam-fetisisztáknak, mint én vagyok, egyáltalán nem jelent gondot. Az is igaz, hogy az átlagtempó sem kimondottan a stílus által megkövetelt nyugalmat, vagy vontatottságot képviseli – inkább hasonlatos egy birodalmi lépegető század megfontolt menetélésből származó súlyos poroszkára, mintsem a dallamokat eltemetni szándékozó gyászmenetre – de ez így van jól.

A leírtakból aztán egyenesen következik, hogy a csapat lényegét mindig is adó riffek mennyire képesek a több tonnás harckocsi képét szemünk elé vetíteni – hát mit mondjak, Guderian vagy Tuhacsevszkij minden bizonnyal elismerően bólogatna, ha támadás közben ennyire visszafoghatatlan érzést közvetítve robogtak volna az általuk vezényelt harckocsik. Ennek ellenére, illetve mindezek mellett tagadhatatlan, hogy a groove-ok, és a felsejlő southern elemek a hard rock felől közelítik a csapatot, és ha a "Deserter"-re azt mondod, hogy ez egy tökéletes doom n' roll, amire az úri közönség is szívesen táncol – illetve bólogat – akkor nem tévedsz nagyot.

Bár szűz fülként nem biztos, hogy releváns a véleményem – az objektivitás legyen azoké, akik otthon vannak a zenei családfa termésében –, de azt hiszem, hogy a digitális korszak ellenére ezek a hangjegyek nem bitekbe, hanem ólomba lettek nyomva, ráadásul a fiúk könnyedén cipelték el ennek súlyát. Az erő legyen ehhez velük!

Garael

Címkék: lemezkritika

Alapi István: L. A. On My Mind (2018)

2018.11.04. 16:21 | Dionysos | 1 komment

istvanalapi_la_on_my_deream_final_small.jpg

Kiadó:
szerzői kiadás

Honlap:
facebook/Istvan Alapi the guitar player

Legutóbb a "niXfaktor" lemezéről született nálunk recenzió és ezúttal is idéznem szükséges saját magamtól, merthogy kihatással van a jelenre: "Alapi István (egyébként főállásban Edda Művek, nagyon gyengébbek kedvéért) akkor sem tudná letagadni, hogy rocker, ha gödrösarcú, teli mosolyú Dieter Bohlenné maszkírozná magát. Ugyanis így, ennyire zabolátlanul vastagon csak egy rockzenész kezében szólal meg a hangszer, csomagolja azt akármilyen zenei kontextusba. És ugye tremolókart sem szoktunk ekkora gain szint mellett ilyen emberesen rángatni, csak mifelénk, itt Rockföldön…"  Az érdekesség, hogy ezt egy fúziós lemez kapcsán írtam le, márpedig Steve most deklaráltan egy kompromisszum-mentes rocklemezt készített. Nos, ha a fúziós világában is ennyire zabolátlanul tudott szólni a hangszere, akkor gondolom, senkit nem ér váratlanul, hogy most aztán tényleg nincs pardon.

A címadót előzetesen elképzelve egy lényegesen szellősebb darabra számítottam. No, ehhez képest alig kaptam levegőt, Steve ugyanis rögtön ráült a mellkasomra, persze szigorúan csak zenei értelemben. Elsőre nem egy kimondott slágertéma, az biztos és kb. rögtön meg is értettem, hogy itt aztán semmiféle megfelelési kényszer és motívum nem lengte körül az alkotói periódust. Szigorúan ami jött és amit jólesett kijátszani magából. Alapvetően tehát nem egy simulékony, egyhallgatásos lemez ez, és azt gondolom, hogy aki a gitár-instrumentalizmusnak nem feltétlen szerelmese, az nehezen fog kapaszkodót találni a dalokban, legalábbis a papírforma szerint. De ez igazán nem baj, mert a célközönség nyilván mi, gitárbarátok vagyunk, ez nekünk készült. Onnantól pedig, hogy az esetleges első rácsodálkozás és megkapaszkodás után összekapjuk magunkat, nyugodtan lehet kincskeresni, mert az azért bőven akad. Minden dalnak van saját arca és karaktere, nagyszerű témák sorjáznak, a sokadik hallgatás után pedig megérezhetjük, hogy milyen egy vadlovat betörni. Megmarad ugyanaz az erő, ösztönösség és kiszámíthatatlanság, de összességében már mi uraljuk, engedelmeskedik nekünk. Ehhez azért az is kell, hogy ne legyen a lemez túl hosszú, ebben a félórás időkeretben azért jogosan elvárható egy gitárbarát hallgatótól, hogy beleálljon a kihívásba, "megülje" a zenét és az anyag szégyenszemre ne dobja le a hátáról a porba. 

Időközben én slágeresre hallgattam a CD-t, még a címadót is, a "When It's Over" és az "On My Way" nagy kedvenccé lettek, a "Blue Whale" pedig ténylegesen egy bálnasúlyú riffre épül. A leg-leg viszont a "Pain Of My Soul". A dalt hallgatva mindig az a kép jelenik meg előttem, hogy a végén szegény gitár erőtlenül, zihálva lerogy a sarokba, miután Steve a lelkének fájdalmát rajta keresztül elmondva a szart is kitaposta belőle.

Alapi (majdnem) egyszemélyes projektjének (gitár, basszus és billentyűs hangszerek) másik hajtómotorja az a Borlai Gergő lett aki kimagasló tehetségével mára világhírnévre tett szert, teljesen megérdemelten. Szenzációsan dobolta fel a dalokat. Mint ahogyan már írtam fentebb, tömény lemez, nagyon sok hanggal, de emellett rövid, ezért mindenképpen érdemes rászánni az időt, meghálálja a törődést. 

Túrisas

Címkék: lemezkritika

Holter: Vlad The Impaler (2018)

2018.11.02. 09:34 | Dionysos | 2 komment

y_198.jpg

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
facebook.com/TrondHolterOfficial

Utólag végigolvasva Trond Holter (Wig Wam) Jorn Landéval közösen készített 2015-ös lemezének kritikáját, ma már úgy gondolom, kicsit szigorú voltam. Mentségemre legyen mondva, hogy a hideg ráz ki (és nem a jó értelemben) a drakulás, vámpíros történetek közhelyességétől (hogy ne mondjam: ostobaságától). Nem mellesleg akkori zenei ítéletemet alapvető megállapításait tekintve ma is helytállónak tartom: Jorn Lande kiváló teljesítménye ellenére (ezen mondjuk olyan rettenetesen nem lepődünk meg, ugye?) a "Swing Of Death" kicsit egyenetlen, csapongó, inkoherens anyag lett, amit viszont darabjaiban alkalomadtán tök jó hallgatni.

Akkor a kommentekben ért is kritika az ítéletem "elhamarkodott és igazságtalan" volta miatt. Nem kis megelégedésemre, utólag maga Trend Holter is valamelyest igazolni látszik a véleményemet. Amikor ugyanis Norvégiában színpadra állították a rockoperát, Trond is érezte, hogy a történetben (zenei értelemben is) vannak hiátusok. Ezeket új dalokkal igyekezett orvosolni, kiegészíteni, kerekebbé tenni, majd rájött, hogy az új anyagból, némi erőfeszítéssel kijönne egy másik album is. Ebből lett a "Vlad The Impaler".

Ezúttal nem Jorn énekelte föl az anyagot, hanem Nils K. Rue, aki a Pagan's Mind (számomra is) fájdalmas inaktivitása miatt pont nagyon ráért. A csere valószínűleg azért történt, mert a színpadra állított darabban is ő játszotta a főszerepet. Egyébként tökéletes választás erre a posztra úgy hangi adottságai okán (van benne valami gonoszkás és hisztérikus), mint kicsit őrült/ijesztő fizimiskája miatt (lásd a mellékelt videót!). Eva Iselin Erichsen személyében kapott egy női partnert is, aki érdekes színt és egészséges egyensúlyt hoz a mixbe.

A darab koncepciójára továbbra sem vagyok hajlandó időt pazarolni (jót nem tudok írni, rosszat meg minek), de zeneileg érezhetően kompaktabb, átgondoltabb, egységesebb anyag született. Lehet, hogy valakinek hiányozni fog majd Jorn hangjának jellegzetesen "északi", hátborzongató hidegsége, de a maga módján, ha kicsit másként is, Rue simán képes hozni a figurát. A vastagabbra kevert hangzás is része annak, hogy Holter projektjének második fölvonása tett egy fordulatot (ha nem is túl éleset) a hard rocktól a metál felé.

Lehet, hogy a körítés frusztrálna egy picit, de nagyon megnézném élőben ezt a fölturbózott, friss vérátömlesztésen átesett darabot. Mondjuk, ezért nem fogok Norvégiáig utazni...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Heaven's Trail: Lethal Mind (2018)

2018.11.01. 10:35 | garael | Szólj hozzá!

heaven_s_trail.jpg
Kiadó:

Escape Music

Honlap:
www.escape-music.com

Rick Altziról – bárhogy is szeretné – nem mondhatjuk, hogy a session énekesek Jorn Landéja. Azt persze nem állítom, hogy abszolút tehetségtelen, hiszen képes volt az eredeti dalnokok után beugrásával kisegíteni egy-két jó nevű csapatot, de valljuk be őszintén, azok az albumok sosem váltak az adott együttes csúcsteljesítményeivé.

Ezúttal azonban némileg másról van szó, jóllehet, a ki- és beugrás ténye itt is jelen van, hiszen az együttes tagjai a Masterplanból és a Jaded Heartból is ismerősek lehetnek, kérdés az, hogy alkalmi projektről van szó, esetleg egy kétségbeesett próbálkozásról, amivel végre Altzi is meg tudja mutatni, milyen minőségű zenét képes összerakni, ha egyszer végre ő a főnök, és nem a pótszer. Úgy gondom, nem vétek nagyot, és már az elején lelövöm a poént: hát amolyan semmilyet, vagy olyan átlagosat, amiből több tucattal találkozhatsz, ha a "heavy metal music" szavakat beírod a YouTube keresőbe.

Az alapok egyébként nem lennének rosszak – az bizony jól megdörrenő, egy-egy modernebb riffet is felmutató power –, de Altzi egyszerűen nem elég jó dalszerző ahhoz, hogy a korábban megjárt együttesek sikertelenebb paneljait messze tudja hajítani, így aztán olyan dalkezdeményeket kapunk, melyek elindulnak valahová, hogy aztán minden izgalom nélkül tűnjenek el a semmibe. A daloknak nincs ívük, nincs megfelelő refrénjük, és előbb-utóbb a kínos erőlködésből fakadó reményt az unalom váltja fel: a "Changes" című szerzeményben, megszámoltam, nyolcszor hangzik fel a refrénnek kissé szegényes szó, ami jelentésénél fogva így válik az ellentétét kihangsúlyozó olcsó poénná.

Mindezen túl Altzi sincs formában, olyan megoldásokba megy bele, amihez legfeljebb Lande-nak lenne meg a hangja – talán korábban, önbizalom növelésként addig-addig sulykolták a haverok az énekesbe, hogy "leszel te olyan jó, mint Jorn", míg önmaga is elhitte a dolgot, kár, hogy a hallgatónak nem csak hite, de füle is van.

Az album egyetlen erénye, hogy a színvonalat sikerül tartani, ami ez esetben csak enyhe vigasz, hiszen a jellegtelenség konstans volta csak egy fokkal jobb, mint teszem azt a "pusztító alpáriság" (idézve Puzsér Róberttól), a jóra  hallgatás pedig ebben a felgyorsult, felületes világban – bár az albumhoz nem feltétlenül muszáj elmélyedni, anélkül is rossz – már nem igazán jellemző.

Nagyon remélem, hogy az együttes csak egy projekt, amolyan hobbi, ahol a tagok célja önmaguk szórakoztatása – mert az enyém biztos nem –, hiszen ilyen produktummal karriert építeni még underground szinten sem lehetséges, és a hosszú távú tervekhez sajnos nem elég a puszta rutin, ahhoz több kell valamiből – mondjuk a tehetségből.

Garael

Címkék: lemezkritika