Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Scott Stapp: The Space Between The Shadows (2019)

2019.07.18. 16:04 | Dionysos | 2 komment

y_242.jpg

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.scottstapp.com
facebook.com/ScottStapp

Rögvest az elején őszintén be kell vallanom, hogy ami engem illet, Scott Stapp, a Creed egykori frontembere nem tartozik a legszimpatikusabb muzsikusok közé. Aki rendszeresen olvassa ezt a blogot, tudja, hogy a '90-es évek elemi erejű zenei mozgalmával a grunge-dzsal (szó szerint: trutyival) enyhén szólva hűvös a viszonyom. A Creed ráadásul a Seattle-ből kiindult stílus egyik másodgenerációs, epigonként elkönyvelt képviselője volt, ami miatt még az elkötelezett Nirvana, Pearl Jam, Alice In Chains stb. rajongók is gyakran ekézték őket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Stapp immár harmadik szólólemeze gyakorlatilag egy nehezen magyarázható véletlen folytán kötött ki a lejátszómban.

Mint sokan mások, én is úgy gondoltam, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt. A srácnak meglehetősen hányattatott volt az élete (története kísértetiesen hasonlít Nikki Sixxére), tizenévesen menekült el otthonról, a Creed világsikerei után gyorsan elszaladt vele a ló, jöttek az ilyenkor szokásos alkohol- és drogproblémák, amit csak tetézett egy pikáns családi erőszak ügy 2007-ben. Azóta rendbe tette az életét, elment rehabra, kiengesztelődött a családjával, vállalta a kontrollált gyógyszeres kezelést, miután bipoláris zavarral diagnosztizálták, valamint három gyermekével együtt egy békés Nashville-i keresztény kommunába költözött.

A "The Space Between The Shadows" dalai nagyobbrészt erre a kanyarokkal, megpróbáltatásokkal teli életútra reflektál, ezért elég sok rajta a merengő, lassabb tempójú nóta. Ezek közül mondjuk szép tisztelgés a "Gone Too Soon", amit Strapp Chris Cornell (Soundgarden) és Chester Bennington (Linkin Park) emlékére írt. A túlzó lötyögésnek már csak azért sem örülök annyira, mert az album húzósabb, groove orientált dalai: pl. "Purpose For Pain" és "World I Used To Know" kifejezetten jól sikerültek, legalábbis sikerrel oszlatták el korábbi előítéleteimet. Hál' Istennek, sokkal kevesebb az Eddie Veddert utánzó, mesterkélt grunge-os "orrból éneklés", ami olyan ellenszenvessé tette Stapp Creedben nyújtott teljesítményét, és a gitárszólók sincsenek ideológiai alapon letiltva.

Mivel a CD fizikai állapotában még nem került a kezembe, fogalmam sincs, hogy a stúdióban Stapp mellett kik játszották föl a dalokat, de az biztos, hogy a produceri feladatokat Marti Frederiksen és Scott Stevens látták el, a fölvételek pedig Frederiksen Sienna Studiójában készültek. Ez az album sokat tett nálam Strapp rehabilitációjáért, de még így is azon az állásponton vagyok, hogy egykori fegyvertársa, Mark Tremonti (Alter Bridge, Tremonti) tehetségesebb nála és jobb úton jár zeneileg. Az viszont kétségtelen, hogy a Creed további nyüstölése helyett választott szólókarrierekkel és projektekkel mindenki jobban járt...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Pattern-Seeking Animals: Pattern-Seeking Animals (2019)

2019.07.16. 11:14 | Dionysos | 1 komment

y_241.jpg

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.psanimals1.com
facebook.com/psanimals1

Ránézésre John Boegehold egy joviális, kopasz öregúr benyomását kelti, kb. úgy néz ki, mint a szomszéd gasztroenterológus; valójában azonban hosszú évek óta a Spock's Beard "szellemírója". A "Feel Euphoria"-tól (2003) kezdve Boegehold besegített a kreatív motorját vesztett, megfogyatkozott csapatnak zene és szövegírásban, de a "The Oblivion Particle"-t (2015) már gyakorlatilag felesben Boegehold írta meg. Most úgy határozott, hogy egykori és még ma is aktív SP muzsikusokkal készít egy albumot, amelyen helyet kaphatnak olyan szerzeményei is, melyek nem föltétlen passzoltak volna az anyabanda zsáneréhez.

Boegehold előzetes nyilatkozataiban igyekezett kihangsúlyozni a különbségeket, de a teljes album ismeretében azt kell mondanom, nem sikerült markánsan eltérni sem az SP kompozíciós jellemzőitől, sem pedig a védjegyszerű SP hangzástól. A Dave Meros bőgős és Jimmy Keegan dobos által alkotott nagyszerű ritmusszekció azonnal beazonosítható zenei alapokat teremt, amire erősen rásegít Ted Leonard semmivel és senkivel sem összetéveszthető orgánuma. Valóban akadnak olyan dalok, amelyek nem kifejezetten az SP stílusát képviselik (pl. We Write The Ghost Stories, No Land's Man), ugyanakkor az SP sohasem volt egy szigorú, áthághatatlan határvonalak által megbéklyózott zenei műhely, és a nóták közül is leginkább azok működnek, amelyek simán ráférnének az új SP anyagra (pl. No Burden Left To Carry, Orphans Of The Universe).

Készséggel elismerem, hogy dallamossága ellenére ez nem egy azonnal átlátható és befogadható dalcsokor, mégis az az érzésem, hogy minden erénye ellenére ez egy "Spock's Beard light" album, és egyet kell értsek Kárpátisszal a hardrock.hu-ról: akármilyen tehetséges muzsikus Ted Leonard, orgánumában nincs meg fele sem Neal Morse és Nick D'Virgilio érzelmi töltetének, ráadásul gitárosként ebben a közegben sajnos kevés - egy szürke kis fecske, aki nem csinál nyarat. Ezt annak ellenére mondom, hogy nagyon csípem a palit, pl. az Enchant "My Gravel Hand"-jét (Break, 1998) a mai napig megkönnyezem, a "Submerged" (Spock's Beard: Brief Nocturnes And Dreamless Sleep, 2013) pedig minden idők egyik legnagyobb prog-rock balladája.

Azt gondolom, hogy a PSA életképes projekt, ez az album is nyújt tartalmas, maradandó élményeket (a "Fall Away" pl. egy rendkívül szép, szívmelengető lassú dal), de nagyon félek attól, hogy ez a projekt esetleg hátráltatja, negatívan érinti a Spock's Beard jövőjét, netán éket ver az SP jelenlegi fölállását képező zenészek közé. Remélem, nem így lesz.

Tartuffe

 

Címkék: lemezkritika

Mind Key: Aliens In Wonderland (2019)

2019.07.15. 16:44 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_240.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.mindkey.it
facebook.com/MindKeyBand

A Mind Key amolyan epizódszereplő az erős olasz heavy metal színtéren, a közel 20 éves fönnállásuk alatt – az ideit beleértve – mindössze három albumot sikerült kiadniuk (plusz egy koncert DVD-t), és bizony egyik anyaggal sem tudtak berobbanni a köztudatba, de még a progresszív műfaj szűk keresztmetszetében sem igazán voltak képesek nevet szerezni maguknak. Utolsó lemezük éppen tíz évvel ezelőtt jelent meg, és bár akadtak rajta kellemetes nóták, valamint a hangszeres teljesítmény is elismerést érdemlő, a dalszerzés terén maradt a langyos középszer.

Már a 2009-es "Pulse For A Graveheart" is mutatott némi elmozdulást a Dream Theater által fémjelzett stílus ivartalan szaporítása révén "született" progresszív metál irányából a dallamosabb, közérthetőbb hard rock felé. Az "Aliens In Wonderland" pedig kifejezetten frontiersos kiadvány lett, elhatalmasodott rajta a retrós hangulatú hard rock (Uram bocsá', helyenként AOR), ami a musicales énektémákban, az egyszerűbb dalszerkezetekben és a '80-as éveket idéző gitár- és billentyűhangzásban is tetten érhető.

Alighanem tudomásul vették, hogy nekik a ma már egyébként is egyre népszerűtlenebb progresszív metálban nem teremnek babérok, Aurelio Fierro Jr. énekes orgánuma pont ehhez a stílushoz passzol, és valószínűleg a kiadó is ebbe az irányba terelgette őket. Mindazonáltal képtelenek voltak teljesen elszakadni zenei gyökereiktől, olykor a hangszeres megoldásokból, instrumentális betétekből vastagon "kiszól", hogy egykor prog-metálon élesítették karmaikat.

Mindennek az az eredménye, hogy született egy furcsa, majdnem disszonáns végeredmény, retró hangzású, de modern fölfogású hard rock, progresszív zenei ambíciókkal, ugyanakkor már-már kommersz énekdallamokkal. Lehet, hogy valakinek még be is jön ez a szokatlan turmix, de nekem továbbra is közepes a teljesítmény: a szólók jók, de nincs bennük egyéniség, a dallamok pedig minden sziruposságuk ellenére sem fülbemászóak. A Mind Key tehát most sem találta meg a kulcsot a lelkemhez, maradt szürke eminenciás egy olyan tiritarka palettán, ahol náluk sokkal fiatalabb zenészek sokkal izgalmasabb dolgokat művelnek.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Hollow Haze: Between Wild Landscapes And Deep Blue Seas (2019)

2019.07.14. 09:53 | garael | 2 komment

hollow-haze-bwladbs.jpg
Kiadó:

Frontiers

Honlapok:
www.hollowhaze.com
facebook.com/hollowhaze.music

A legutóbbi Hollow Haze lemez kissé rafináltra sikeredett, ahol a többszereplős konceptalbum elvitte a lényeget: a jó dalokat. Pedig Mats Levén szokásához híven szívét-lelkét beleadta a produkcióba, kár, hogy társai is csak azokat, a fülüket pedig nem, mert akkor biztos hallották volna, hogy valami nem stimmel. A banda főnöke nem küldte el fül-orr-gégészetre a csapatot, hanem az egyszerűbb megoldást választotta: az énekes és a dobos lecserélésével új alapokra helyezte a kreatív elemet, s hogy ezt milyen jól tette, bizonyítja a megszületett végeredmény, ami jóllehet, nem váltja meg a világot, de kellemes hallgatni valóval szolgál, amúgy egy hajszállal az átlag Frontiers kiadványok színvonala felett.

Az új énekes, Fabio Dessi ráérzett a kívánalmakra, mert kiváló orgánum mellett kellemes dallamokkal tűzdelte meg a dalokat, ráadásul egyenletes módon, így aztán mindegyik darabban találhat az ember olyan részt, amit képes zeneakadémia elvégzése nélkül is elfütyülni. A stílus maradt a megszokott, talán a progresszív elemek képviselete lett szegényebb, ami az egyszerű dallamos metal felé billenti a mérleget, a kikopott csavaros megoldások helyett azonban vannak ismerős, megnyugtató refrének, és meglepetésmentes, egyenletes biztonsági játék.

Talán éppen ebből adódik a lemez gyenge pontja is: túlságosan is erős falakat épített maga köré a csapat, és jóllehet, kellemes, amit hallunk, azért néha hiányzik egy-egy meghökkentőbb, vagy legalább kirívóbb megoldás. A tempó egyenletessége sem javít ezen, így a lemez a végére – a kiváló énekdallamok ellenére is – kissé elfárad, és az egymás után folydogáló, hasonló tempóban fogant dalok úgy olvadnak egybe, mint a Laokoón szoborcsoportban az emberek és a kígyók.

A hangzás ennek megfelelően szintén a megszokott Frontiers-féle műanyag, ami bőszen hirdeti a "komfortzónát elhagyni tilos!" üzleti felfogást, pedig a zenészek tehetségéből annyi izgalmat lehetne csempészni az, ismétlem, édes-mézes dalokba, amennyitől egy kezdő horror fan ijedtében inkább újra a zombikat választaná. Azon mindenesetre érdemes elgondolkodni, hogy ilyen kvalitással miért engedi magát az együttes burokba zárni – tudom, azok az átkozott producerek –, hiszen az előadott dalokba elég lenne csupán egy kicsi szikrát elrejteni, hogy lángra lobbanjon az egész, és messziről hirdesse azt, hogy itt valami különleges született.

Mindezek ellenére nem akarom elvenni olvasóink kedvét, mert a "Between Wild Landscapes And Deep Blue Seas" kiválóan alkalmas háttérzenének, és ha eleget hallgatod, biztos akad egy-két darabja, ami bekerülhet az éves kedvenceid közé.

Garael

Címkék: lemezkritika

Turilli/Lione Rhapsody: Zero Gravity: Rebirth And Evolution (2019)

2019.07.06. 16:46 | garael | 4 komment

rhapsody-zero-gravity-01-500x500.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.tlrhapsody.com

A Rhapsody együttes két fő vezéregyénisége által már abban is különbözik a többi, „egy diktátoros” bandától, hogy a csapat különböző variánsaiból maguk a parancsnokok is eltűnhetnek, hogy aztán hol itt, hol ott bukkanjanak fel a Rhapsody szövevényes mátrixában.

Mint kritikáimból kiderült, a Lucastalanított Rhapsody klónok nem igazán nyerték el tetszésemet – úgy látszik, az olasz gitáros székével együtt az ihletet is elvitte, még szerencse, hogy saját környezetében egy csodapacsirtát felfedezve azért fel tudta szárítani a valamikori egységes és stílusalkotó együttes híveinek könnyeit. Persze ebbe belejátszhatott a „pótszer” hatás utáni vágya is: bármennyire is jó volt Turilli legutóbbi két albuma, véleményem szerint csak megközelíteni tudta az aranykor színvonalát. Mi lehet ennek az oka? Talán Luca billentyűs képzettsége, amivel az elektronikus színtérre jellemző tuc-tuc ütemekkel, és hangmintákkal próbálta elhitetni, hogy az alapvetően a zenei múltat felhasználó szimfonikus metal igenis lehet modern – ezzel azonban olyan paradoxont próbált feloldani, amibe nem csak egy zenész, hanem egy teljes matematikai tanszék bicskája törne bele.

Most viszont valamennyire visszaállt az idő kereke, és a két régi harcostárs újra összeállt megmutatni talán önmaguknak is, hogy a kreatív csúcskorszak felülmúlható, de legalábbis elérhető – ennek megvalósulását elsősorban Lionétól vártam, hiszen Luca nem tud kibújni a bőréből, és biztos voltam benne, hogy az alapok nem fognak változni. Fabio azonban alapvetően más dallamkarakterrel bír, mint Conti, ráadásul számtalan projektben és csapatban szerepel(t) ahhoz, hogy esetleg meglepetés-színekkel gazdagítsa a Rhapsody-palettát.

A beharangozó promó szövegek természetesen az újkori zeneirodalom megváltását ígérték – nem is tudom, hogyan mertem belevágni az album meghallgatásába, aminek egyes elemeit az ígéretek szerint a Queen instruálta, másokat maguk az angyalok. (No jó, nem, de ha elolvassátok Luca ígéreteit, rögtön valami szimfonikus metal mennyországban találhatjátok magatokat.)

De visszautalva a matematikára, szerencsére a zene nem (csak) az, így Lucát nevéhez méltóan nem tudjuk a jövendőlátásban hazugságon kapni, és valóban sikerült neki a tördelt, enyhén progresszív staccato ritmusok közé Lione édesen hullámzó dallamait integrálttá tenni úgy, hogy a kapott végeredmény szerves egészet mutat, ahol a tulajdonképpeni egymást ütő zenei hatások úgy ölelik egymást át, mint haverok az esti kocsmázás után – támogatóan, és a mámor különböző szintű érzetét árasztva.

Nem mondom, Turilli és Lione világa eléggé rétegzett, így kell pár hallgatás ahhoz, hogy a részletek – a gregorián töredékektől elkezdve az ígért Queen vokálokon keresztül az elektronikus hangmintákig és a filmzenei elemekig – ne tűnjenek néha kaotikus masszának, esetleg valami művészieskedő absztrakciónak, de a türelem olyan rózsát terem, aminek szirmai nem fedik el egymást, hogy aztán teljes pompájában mutassák meg szépségüket. Nem véletlen az sem, hogy Fabiotól nem csak a régi panelek tologatását vártam, dallamai között bizony ott bujkálnak az Angrás hatások is, hallgasd csak meg a "Multidimensional", vagy a DGM Mark Basile-jával előadott "I Am" slágerteremtését.

Nem hinném, hogy ebben a műfajban lehet jobbat csinálni – mást igen –, mert Luca és Lione zenei puzzle-jában benne van minden, amire a színtér többi szereplője vágyik, esetleg csak az arányok különbözhetnek az elvárásokban. És most mi legyen a többi Rhapsodyval? Virág elvtárs szavaival élve: Nem szeretnék most a helyükben lenni!

Garael

Címkék: lemezkritika

Teramaze: Are We Soldiers (2019)

2019.06.21. 07:26 | Dionysos | 1 komment

y_239.jpg

Kiadó:
Mascot Label

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze

Hosszú-hosszú hónapok óta türelmetlenül látogatom a Teramaze facebook oldalát; vajon mikor jelenik meg már végre az elbűvölő progresszív gyöngyszem, a 2015-ös "Her Halo" folytatása? Miközben a megjelenés dátuma egyre csak tolódott, rendre komoly meglepetések – hogy ne mondjam: csalódások – értek. Dean Wells lassan és csöndben gyakorlatilag mindenkit kirúgott a "Her Halo" totál nyerő csapatából. Leginkább az új énekes, Nathan Peachey kényszerű távozása ütött szíven, mert hihetetlenül sokra becsültem ezt a fiatal csákót; amellett, hogy nagyszerű, szép tónusú hangja van, szerintem dallamokban is képes volt mást (többet, jobbat) hozni, mint elődje. Mondom ezt úgy, hogy igazából a régi-új frontember, Brett Rerekura sem piskóta.

Dean Wells tehát nem siette el a folytatást, dalszerzés közben kénye-kedve szerint rendezgette a Teramaze nevű sakktáblán a figurákat. Föltette, majd a lemez fölvételei után kurtán-furcsán levette a második gitárost, Chris Zoupát (WTF?), valamint – és ez kivételesen pozitív és remélhetőleg maradandó változás – leigazolta a Pyramaze billentyűsét, Jonah Weingartent. Persze azt nehéz eldönteni egy ilyen nehéz természetű zseni esetében, mint Wells, hogy ez a fölállás mennyire lesz szavatos, mint ahogy az is tisztázatlan, hogy a dalok kétgitáros témáit hogyan fogják eljátszani élőben. Rendben, ez a zenekar gyakorlatilag mindig is róla szólt, de nem tudom elképzelni, hogy ez a nagy jövés-menés jót tegyen az alkotási folyamatoknak.

Az előzmények után talán érthető, hogy izgatottan, de egyfajta félsszel ugrottam neki az új, közel 70 perces anyagnak. Rerekura visszatérte után az volt az egyik legnagyobb kérdés, hogy az "Anhedonia" (2012) prog-thrash fölfogásához térnek vissza (az albumot záró "The One Percent Disarm"-ban van is egy kis thrash-es károgás), vagy az "Esoteric Symbolism"-mal (2014) megkezdett hiperdallamos, olykor djent elemeket integráló, kórusaiban már-már popos progresszív metál kap folytatást. Az utóbbi történt. Szó szerint. Az "Are We Soldiers" ugyanis az avatatlanok türelmét komolyan megpróbáló hosszát és jól beazonosítható stílusát tekintve is egyenes folytatása az "Esoteric Symbolism"-nak. Ennek nyilván – ízlés szerint – lehet módfölött örülni, de részemről továbbra is kötöm az ebet a karóhoz: a "Her Halo"-t nem tudták fölülmúlni.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az "Are We Soldiers" közepes színvonalú, színtelen-szagtalan zenei termék lenne. Korántsem! Ez ugyanis – tévedés ne essék! – vérprofi, sokszínű, fordulatos, lehengerlő progresszív metál a legjavából; abból a fajtából, ami bizony nálam idén (is) köröket ver a műfaj némileg megfáradt alapító atyjára, a Dream Theaterre (pedig a legutóbbi lemezük a Portnoy-talan éra legjobbja). Azt természetesen be kell vallani, hogy 70 perc az ilyen tömény muzsikából bizony nagy falat még a magamfajta Hakapeszi Makinak is. Ülepednie, tisztulnia, levegőznie kell még, de az biztos, hogy a szerethető, tipikus Teramaze védjegyek mind megvannak: összetett, de követhető dallamok, fogós refrének, nyakatekert, szólóértékű riffek, káprázatos hangszeres szólók, folyamatos tempóváltások, epikus igényű építkezés...

A lemezt indító "Fight Of Flight" – jóllehet kiváló nóta – kezdésnek nekem furcsán lanyha (középtempós). Egyelőre az a benyomásom, hogy az album második fele erősebb, kiváltképp a csatolt klipen meghallgatható "Weight Of Humanity" tetszik, illetve abszolút mindent visz a jó értelemben szörnyűséges "M.O.N.S.T.E.R.S.". Szent Kleofás! Az emberben bennakad a lélegzet! Ilyen kellett volna még több, és akkor dehogy nosztalgiáznék én a "Her Halo"-ról! Nagyon ajánlom, hogy az ígért európai turnénak legyen egy magyar állomása is!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Soto: Origami (2019)

2019.06.15. 10:37 | garael | 10 komment

 origami-cover.jpg
Kiadó:
InsideOutMusic

Honlap:
www.sototheband.com

Nem titok – naná, hiszen írtam is róla, legalább kétszer – hogy nem vagyok oda Soto "durvulós" lemezeiért, melyek hallatán bármely óvodás csoport üvöltve tagadja le Halász Jutka imádatát, ami lehet, hogy modern, meg "cool", de valahol elszomorító is. Sotonak ugyanis nincs szüksége arra, hogy modern agyszaggatásokkal rejtse el képzettségbeli hiányait, és szerintem dallamérzékét sem adta még el az ecseri piacon, tudjátok, "ócón", ez pedig már csak azért is érdekes, mert nem vagyok ellene a modernizációnak, persze csak akkor, ha a véres adok-kapokban nem vész el a számomra lényeget jelentő valami: a dallamok és a hintába terelő groove-ok és riffek egysége.

Hogy ez mennyire így van, szolgáljon bizonyítékul kedvenc Alice Cooper lemezem, ami nem más, mint a hasonló szellemben fogant "Brutal Planet", és ami annak idején szemplerekkel, mélyre hangolt gitárokkal és modern rifekkel rémisztette el a korai évek Stones-közeli, valamint az aréna-metal csúcsteljesítményét nyújtó "Trash-Hey Stupid"-féle slágergyárat váró fanokat.

Gyorsan lelövöm a poént, mielőtt Soto lő le engem a nagy keménykedésben – az album tetszik, nem is kicsit: nagyon. Úgy látszik, hősünknek jót tett a Sons Of Apollo-féle kaland, és jóllehet, a két színtér között semmifajta kapcsolat nincsen, a progresszív futamok közt ismét ráérezhetett a dallamok lényegteremtő képességére, melyek – láss csodát! – ilyen durva környezetben is működnek, sőt: a kemény riffek és az azokon csordogáló dallamok ambivalenciája legalább akkora feszültséget teremt, mint az egyhangú sika-mika, ahol a groove-ok közül zeneszerkesztő programmal vágnak ki minden olyat, ami dallamokra emlékeztet.

Soto tehát megtalálta azt az egyensúlyt, amit oly régóta várok tőle, így az "Origami"-tól nem kap agyf.szt egy AOR hívő sem, már ha csak a dallamokra és harmóniákra figyel, de jól járnak azok is, akik szerint a slágeresség a világ minden bajának eredője, egyébként is, a metal azért született, hogy zúzásra és ne andalgásra késztesse az emberfiát.

Az énekest kísérő csapat kis mértékben változott, hiszen David Z. basszer sajnálatos elhunytával Tony Dickinson lett az új bőgős – és mivel a Dickinson név egyébként is jól cseng a metal fanok fülében, nem is marad el az elvárásoktól. Jorge Salan öreg motoros a szakmában, így aztán nincs is mit csodálkozni a masszív gitármunkán, ami nem tolakodva, de kellő szigorral és hangsúlyos fellépéssel egyesíti magában a modern és régebbi iskolák hatásait.

A lemez másik nagy erénye – sok egyéb között – a végig egységes színvonal: a dalok szerzői nem egyes slágerekben, hanem teljes albumban gondolkodtak, aminek megvan a kellő hangulati-érzelmi és dinamikai íve, esetleg az "AfterGlow" fúvósokkal kísért témáját vehették volna kicsit funky-sabbra, és talán – nem mondom, hogy nem szubjektív módon - a "Give In To Me" refrénje idézi kissé túlságosan Michael Jackson klasszikus "Dirty Diana"-ját.

Soto végre ezen a kemény terepen is azt hozta, amit elvártam tőle, a teljesítménnyel, amivel szolgál, akár a Soto-kan nevet is kiérdemelhetné – ez ugye a keménység és lágyság egységének harcművészeti szinonimája is lehet –, de maradjunk a zenénél: az "Origami" színtiszta Soto, és ha ez nem elég, hallgass Halász Jutkát – akkor is jól jársz!

Garael

Címkék: lemezkritika

Timo Tolkki's Avalon: Return To Eden (2019)

2019.06.08. 09:54 | garael | 3 komment

timotolkkisavalonreturntoedencover.jpg
Kiadó:

Frontiers music

Honlap:
facebook.com/avalonopera

Timo Tolkkinak jó éve volt 2013 – az Avalon első részével, és az Allen/Lande albumokkal azokra a csúcsokra pozicionálta – ismételten – magát, ahonnan a Helloween a Keeper duóval és Tobias Sammet az Avantasiaval bámul lefelé a világra. Ezt persze megtette korábbi anyacsapatával, a Stratovarius-szal is, de a válás utáni pályája nemcsak magaslatokkal, hanem iszonyatos buktákkal is szolgált – példa rögtön erre az Avalon folytatása (Angels Of The Apocalypse), amit még ma sem értek, hogyan sikerült annyira rosszra formálnia. (A mélypont azért még mindig a "Saana" volt, de azt elegánsan hallgassuk is el, hiszen nem metal albumnak készült.)

S hogy mi ebből a tanulság? Semmi – talán az, hogy Tolkki bármikor képes fantasztikusan jóra és fantasztikusan rosszra is, így aztán olyan fogadó-játék alapja is lehet, ahol a nyeremény egy korszakos mű, a veszteség pedig valami hallgathatatlan vacak.

Jósolni tehát nehéz, talán az adhatott támpontot, hogy általában a női énekesekkel futott lyukra – rossz az, aki rosszra gondol –, de hát az Avalon harmadik része minden gender-szakos hallgató örömére vegyes csapat, ahol ráadásul a gyengébbik nemet a méltán Tarja népszerűségi szintjén mozgó Anneke Van Giersberg képviseli – arra, hogy Tolkki képes még neki is gyenge dalt írni, példa maga az új album.

Hallgatom a dalokat, most már sokadszorra, de még mindig "TESCO light2 érzésem van – olyan a lemez, mintha a szegény ember Tolkkija írta volna, aminek mélyén ott van a lehetőség, csak a kibányászáshoz kellene annyi idő, amennyivel a mai, rohanó, digitális világban már nem rendelkezünk. De nem is, egyszerűen nem eléggé erősek a dalok, illetve azok nagy része, hiába a vendégsereg – Zak Stevens, Todd Michael Hall, Eduard Hovinga – reményt keltő csapata, hiszen Timo-t azokért a fantasztikus édes-mézes dallamokért, mondhatni himnuszokért szeretjük, melyek méltán íródtak a METAL NAGY ARANYKÖNYVÉNEK legkarátosabb lapjaira.

A himnuszok azonban elmaradnak, hiába az euro-metal minden erényét felvillantó eszköztár, talán a teljesen felesleges intro utáni "Promises" üti meg a csúcskorszak gyengébb darabjainak szintjét, a többiből egyszerűen hiányzik az a valami – nevezzük ihletnek, vagy földhöz ragadtabb módon a szívekben tüzet gyújtó dallamnak –, amit Tolkki korábban akkor is képes volt kirázni, ha a csuklóját gipsz borította.

Ettől még persze hallgatható az album, annak ellenére, hogy nem érzi az ember minden pillanatában, hogy elájul a gyönyörtől, bár azért csúnya bakiként rondít bele az egészbe az Anneke-nek adott "Hear My Call" idegesítő átlagossága, még szerencse, hogy a "We Are The Ones"-szal hősünk némileg kiköszörüli a csorbát.

Sajnálom, hogy ezt kell írjam, de úgy néz ki, jelenleg Tolkki még jobbik formájában sem képes arra, amit várnánk tőle, és ha el is kerülte a trilógia második részének csúfos buktáját, ujjongásra most sem ad okot, legfeljebb arra, hogy fogadjunk: a következő album vajon hol fog elhelyezkedni a gitáros hullámzó pályájának magasló és zuhanó ívein?

Garael

Címkék: lemezkritika

Trapeze: Medusa (1970)

2019.06.05. 18:26 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_238.jpg

Kiadó:
Threshold Records

Ritchie Blackmore nem volt (van, lesz) egyszerű figura, de a rockgitározás forradalmasításán túl azt sem veheti el tőle senki, hogy nagyszerű füllel ismerte föl a tehetséges frontembereket, és csábította el őket más bandáktól: Ian Gillant az Episode Sixből, Ronnie James Diot az Elfből, Glenn Hughest a Trapeze-ból... És már el is érkeztünk egy újabb kevéssé ismert brit együtteshez, akik kiemelkedő teljesítményük okán sokkal több hírnevet, sikert érdemeltek volna. Glenn Hughes impresszív munkásságával kapcsolatban sokszor fölmerül a Trapeze neve, mint amely a zseniális rock-torok szárnybontogatásának volt első terepe, de a muzsikájukat bizony nagyon kevesen ismerik.

Mielőtt azonban a zenéjükről szó esne, mindenképpen meg kell emlékeznünk arról, hogy a Trapeze nem csak Hughes miatt érdekes, hiszen itt az a Dave Holland dobolt, aki azután a Judas Priest klasszikus lemezeivel vált igazán ismertté, valamint az a Mel Galley gitározott, aki később csatlakozott a Whitesnake-hez, és társszerzője volt az idén 35. évfordulóját ünneplő "Slide It In" (1984) hatalmas slágereinek (pl. Gambler, Love Ain't No Stranger, All Or Nothing).

Ez a kiváló csapat alkotta meg a "Medusa" című albumot, mely a formáció második lemeze volt (Terry Rowley billentyűs távozása után immár trióvá soványodva). A legfeketébb hangú fehér énekes, az erős blues-funkos hatások egészen egyedi hangzást kölcsönöztek a híresen feszes ritmusszekciót fölvonultató együttesnek. Talán nem is olyan nagy meglepetés, hogy a Trapeze nem is annyira Európában, hanem Amerikában, közelebbről az USA déli államaiban aratta leghangosabb sikereit.

A "Medusa"-t hallgatva senki sem csodálkozhat azon, hogy a nyughatatlan Blackmore a Deep Purple második fölállásának széthullása után mindent megtett, hogy Hughes-t leigazolhassa, hiszen (Coverdale mellé) kellett neki egy bazi jó énekes, egy dögös stílusáról ismert bőgős, egy tehetséges dalszerző, és nem utolsósorban egy színpadra termett, seggig érő rőzsét lobogtató Adonisz. Hihetetlen izgalmas időszaka (axiális periódusa) volt a '70-es évek a rockzenének, ezért érdemes szemezgetni retrospektív jelleggel még az olyan bandák lemezeiből is, akikre ma már alig emlékszünk.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Necromandus: Orexis Of Death (1973)

2019.06.05. 17:12 | Dionysos | Szólj hozzá!

y.JPG

Kiadó:
Vertigo

Pár napja a Lucifer's Friend recenziómban megemlítettem, hogy nemcsak amerikai bandák tűntek el méltatlanul és szinte nyomtalanul az európai rocktársadalom emlékezetének szürke ködében, hanem bizony olyanok is, akik az öreg kontinensen (vagy a közvetlen mellette fekvő szigetországban) születtek, éltek és tevékenykedtek. Ezek közé tartozik egy igazi kuriózum is, az észak-angliai Cumberlandben, 1970-ben alakult Necromandus. A tehetséges formáció sikertelenül próbált lemezszerződéshez jutni mindaddig, amíg 1972-ben Tony Iommi, a Black Sabbath gitárosa föl nem fedezte őket. Iommi menedzselni és producerelni kezdte a csapatot, így 1973-ban maga a doom atyja irányíthatta a bemutatkozó anyag fölvételeit.

Sajnos még a megjelenés előtt kilépett a karizmatikus gitáros, Barry Dunnery, így kiadójuk, a Vertigo fiókba tette a szalagokat, melyek csak egy hosszúra nyúlt Csipkerózsika-álom, egy förtelmesen méltánytalan lappangás után, 1999-ben kerültek elő újra, hogy több mint negyed évszázados késéssel lássanak napvilágot. Az album, ha időben jelenik meg, biztosan hangos siker lesz, de legalábbis komoly visszhangra talál a kritikusok között, így azonban csak az ügyesen rejtőzködő, megveszekedett gyűjtők verik föl a kevés elérhető lemez árát a börzéken.

Az "Orexis Of Death" hossza az akkoriban szokásos, bakelitekhez mért 40 perc alatt van, de egészen különleges zenét tartalmaz, amely igazán érdekfeszítő keveréke a Sabbath-os doomnak, a Yes-féle progresszív rocknak (billentyűk nélkül) és a '70-es évek közepére jellemző Rush hangzásnak (2112, A Farewell To Kings, Hemishpheres). A muzsika dallamvilágában és hangzásában teljesen egyedi, amihez erősen hozzájárul Bill Branch énekes kitűnő, olykor Tobias Janssont (Saffire) idéző orgánuma (ld. Nightjar).

A lemez immáron (2005 és 2010 óta) bónuszolt változatban is elérhető (demókkal és élő fölvételekkel kiegészítve), már annak, aki hajlandó érte kiadni az irreális vételárat. Aki csak bele szeretne hallgatni, annak is szolgálhatok egy jó hírrel, elérhető az egész a belinkelt videón (egyelőre, amíg valaki jogi okok miatt le nem tiltatja).

Tartuffe

Címkék: lemezkritika