Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak




 

ws szines.jpg

Bonfire: Fistful Of Fire (2020)

2020.05.05. 11:01 | garael | Szólj hozzá!

bonfirefistfulofifre.jpg
Kiadó:

AFM records

Honlap:
www.bonfire.de

Akik a nyolcvanas években ismerték meg a Bonfire-t, minden bizonnyal csak vállukat vonogatták a legutóbbi két albumról szóló dicsérő szavaim hallatán, esetleg legyintettek egyet, ami egyszerre szólt az ízlésemnek és a csapat produktumának. Az persze igaz, hogy az eredeti tagságból már csak egy legény áll talpon vidéken, de a változás tényét én nem ennek tudom be: a valamikori hajbandák által játszott blues-alapú hard rock – főleg skandináv hatásra – Európában némi transzformáción esett át (halld például a Jaded Heartot!). A heavy rock egy keményebb, néha egyenesen metalból szőtt köntöst vett fel, ebben a világban pedig – főleg, ha németekről van szó – minden szögletesebb, katonásabb és szigorúbb.

Ez persze jelenthet új rajongókat – lásd magamat –, de úgy gondolom, hogy a valamikori tábor kevésbé tudja tolerálni az ilyesfajta elmozdulást a germán heavy metal irányába, még akkor is, ha a lemezeladások értékei már rég nem mutatnak semmi olyat, amiből következtetést lehetne levonni. A vállvonogatásban ettől függetlenül most rajtam van a sor, mert a kijelölt útban némi visszakanyarodás érezhető, esetleg olyan aránytévesztés, ami némileg felülírta az utóbbi albumok fémesebb megközelítését: olyan hibrid született, ami sajnos sem a régebbi rajongókat, sem az új generációt nem tudja elég erőteljesen megszólítani, ráadásul ez a "félvilág" mind a régebbi, dallamosabb, mind az új, keményebb elemeiből silányabb minőséggel tud szolgálni.

Már a kezdés sem olyan, amit elvárhatna az ember: a Scorpions gyengébb darabjaira emlékeztető lötyögős "Gotta Get Away" ugyan dallamaiban nem elvetendő, de igazából nem tudja végig fenntartani az ember figyelmét – hol van már a "Temple Of Lies" (Temple Of Lies) Judas Priestre hajazó kompromisszummentes hozzáállása! Hans Ziller ugyan menti a menthetőt, ő az, akinek gitározása korszaktól függetlenül meghatározta/meghatározza a Bonfire hangzását, de a nagy hangterjedelmű Alexx Stahlnak sajnos senki nem szólt, hogy ez most nem a sikítós power metal ideje. Stahl persze jó énekes, de hangjából hiányzik az a "dorombolós erotika", ami a sajátja ennek a fajta stílusnak, lovasrohamot vezényelni pedig nem ilyenkor kell.

A "The Devil Made Me Do It" is identitászavarban szenved, mert a riffelés és Stahl énekstílusa power fokozatba kapcsol, az óóó-zós refrén azonban az arénabandák kedvelt sémáját veti be, és hiába érkezik óraműpontossággal az egyébként élvezetes gitárszóló, nem tudja feloldani azt a felemás érzést, amivel nagyon szeretnénk az albumot szeretni, de valaminek a hiánya miatt nem megy. A "Ride The Blade" végre úgy csalogat édes refrénjével, hogy az előtt a verzék sem fordítanak hátat, a "When An Old Man Cries"-nál azonban éppen a dallamok jellegtelenek, így a harmóniamenet hiába hasonlít egy Maiden balladára, az izgalom annyi benne, mint egy százszor látott Derrick epizódban.

Az album mélypontja a "Rock 'n' Roll Survivers", ez a kiabálós refrénnel ellátott, echte német heavy metal dal, ahol a csordavokál úgy üti agyon az egész számot, ahogy a kommunizmus vasökle az imperializmust. A színvonal sajnos ezek után sem sokat emelkedik, a "Fire And Ice" ismételten elcsépelt refrénnel untatja a hallgatót, talán az azt követő "Warrior" tényleg hajbandás hangulatidézése az, ahol végre el tudták dönteni a fiúk, mihez is akarnak kezdeni. (A "Fistful Of Fire" is hasonló szellemben íródott, csak ott a gitárszólón kívül nem sikerült elég markáns dallamokat írni a zenei időutazáshoz.)

Sajnálom, hogy a metalosabb darabokra egyszerűen nem fordítottak elég időt a zenészek, a "Breaking Out"-nak a többiekhez hasonlóan nem sikerül átugrania a lécet, a kétszavas, kiabálós refrén még a Saxon legutóbbi albumjain sem jön be, pedig ők azért általában tudják, mit is akarnak. Mindezekkel együtt nem hiszem, hogy le kellene írni a bandát, mert amennyiben egy kicsit többet gyúrnak a szerzeményekre, minden bizonnyal vissza tudnak térni ahhoz a színvonalhoz, amit megszoktunk tőlük. Én legalábbis adok nekik még egy esélyt.

Garael

Címkék: lemezkritika

TURI: Notre Dame De Paris – Belle (cover)

2020.04.30. 21:56 | Dionysos | 1 komment

Bár Axell Rudi Pell után ember legyen a talpán, aki gitározással mer itt előhozakodni, de hát vesztenivalóm már rég nincs...:-)

Hihetetlen élveztem ezt a kissé szirupos musical-slágert meggitározni. Tudom, ciki, de akkor is...

 

 

Címkék: video

Axel Rudi Pell: Sign Of The Times (2020)

2020.04.30. 17:45 | garael | Szólj hozzá!

axel_rudi_pell-sign_of_the_times-1500x1500.jpg
Kiadó:

SPV

Honlap:
www. axel-rudi-pell.de

Mit lehet írni azokról a zenészekről és együttesekről, akik több évtizede lényegében ugyanazt az albumot szállítják le, a permutációs és variációs halmazon alig változtatva? Hát az attól függ! Ha a kiadott replikánsok magas színvonalon mozognak, akkor a gyarló kritikus is megbocsátóbb, sőt, esetenként még fel is háborodik, ha kedvence jócskán kilép a már megszokott nyomvonalból. Emellett ott vannak azok, akik képességhiányból eredeztetően nem tudnak változtatni, az ő esetükben egyszerű dolga van az egyszeri bírálónak: gyors földre vitel, aztán páros lábbal a szőnyegbe taposni a delikvenst, aki ha fel is kel, vagy elmegy a kedve az egésztől, vagy beáll pofozógépnek a "bajnokságba".

Itt van tehát blogunk egyik kedvence, a teuton csoda, aki tulajdonképpen évek óta ugyanazt a sémát próbálja lenyomni a torkunkon, még a lemezek struktúráján sem változtatva: a felesleges nyitány utáni lendületes kezdődalt egy középtempós társa követi, majd jön a kötelező, számomra dögunalom ballada, és az epikus, általában hét perc fölé nyúló, a Tony Martin-féle Black Sabbath és a Rainbow iskolát követő szerzemény, ami nem véletlenül ismerős már azoknak sem, akik eddig csupán csak két albumot hallgattak meg hősünktől.

De ne legyünk rosszindulatúak, mert igazából egyik lemezre sem tudom azt mondani, hogy gyenge lenne, sőt, az ezt megelőző amolyan kedvenccé lépett elő – hát még a mostani! A "Sign Of The Times" közepéig ugyan Axel követi a megszokott szerkezetet – bár a "Bad Reputation" vijjogós szólójával kikandikál a megszokott Pell univerzumból –, de aztán a "Wings Of The Storm"-tól mintha ötletrohamot kapott volna, és elkezdi szórni azokat a riffeket, amik ugyan nem változtatják meg a megszokott összképet, ám érdekessé, változatossá, sőt, előre mutatóvá varázsolják a dalokat. (Érdemes egy pillanatra elidőzni a szokványos Rudi képi világtól elütő lemezborítón is, ami esztétikailag ugyan kifogásolható, ám már jelzi, hogy a főnök ezúttal vagy aggódik, vagy berágott, esetleg kedélyállapotában mindkét hangulati elem jelen van.)

A "Wings Of The Storm" kezdő ütemeit mintha sajtreszelővel játszanák, a durva (!) hangzás engem a Megadeth "Train of Consequences"-ének örökbecsű, vonatot idéző zakatolására emlékeztet, a "Waiting For Your Call" pedig olyan stadionrockkos riffel üti le a szinkópát a fejekben, amihez a csodálatos hangú Gioeli sem tud sokat hozzátenni, pedig hát szakavatott fekete öves mestere a megidézett stílusnak. De tovább is van, mondjam még? Nem hinném, hogy bárki reggae-s ütemeket várna egy német iszapszemű rájától, ám most itt van, és ha csak egy poén erejéig is, de tökéletesen üt – pedig általában a német humorérzéket nem tartjuk sokra, sőt, kevésre sem. A "Living In A Dream" tehát nem csak vicces, de zeneileg is élvezhető, hiszen ilyen optimista, Hammonddal bőven alátámasztott retro-rockkal az Uriah Heep szokott előrukkolni.

Hideglelős borzongás egy Axel Rudi rifftől? Igen, hiszen az "Into The Fire" olyan gonosz hangulatot áraszt, ami bátran felveszi a versenyt egy egész Netflixes horror sorozattal, az más kérdés, hogy Gioelli dallamai aztán kicsit enyhítenek a feszültségen – ennek ellenére tökéletes Black Sabbath parafrázis, aminek hallatán Iommi is minden bizonnyal elismerően bólint.

Nem hittem volna, hogy a jelenlegi világhangulat ilyen és ennyi kreatív energiát szabadít fel a német zenészben: remélem, hogy a COVID-19 után is megmarad az a csipetnyi progresszivitás, amivel ekkora meglepetést tudott okozni nekem. Úgy gondolom, hogy ebben a műfajban most nem lehet sokkal jobbal előrukkolni: a "Sign Of The Times" a Pell diszkográfia kiemelkedő darabja, ami már csak azért sem megvetendő, mert hősünk több mint negyedszázada ontja magából a hallgatni valót.

U.i.: Azért ez a többgenerációs időszak nem volt eseménytelen a banda életében, hiszen a Wikipédián külön grafikonos kimutatást kellett szerkeszteni a csapatban megfordult zenészek felsorolásához és tagságuk időrendjének bemutatásához.

Garael

Címkék: lemezkritika

Trick Or Treat: The Legend Of The XII Saints (2020)

2020.04.25. 10:49 | garael | Szólj hozzá!

trickortrear12saints.jpg
Kiadó:

Scarlet Records

Honlap:
www.trickortreatband.com

Kik azok, akik Helloween tribute csapatból kinőve, a példakép nyomdokain haladva készítenek úgy albumot, hogy zeneszerkesztő programmal vágják ki a megjegyezhető refréneket? Minden bizonnyal a tökfejek – de mivel ebben a kontextusban igencsak áthallásos ez a szó, maradjunk abban, hogy a nyulakba beleszeretett Trick or Treat nevű csapat (lemezborítóik főszereplői ugyanis az egyáltalán nem acélosságukról híres tapsifülesek, sőt korábban sikerült egy nyulakról szóló disztópikus regényt is zenébe oltaniuk), kiknek már több albumáról is értekeztem ezen az oldalon.

Mivel köztudottan nagy Helloween fan vagyok, alapvetően rokonszenvesnek találtam az együttes próbálkozásait, és jóllehet, lemezeik körülbelül ötven százalékát sosem találtam arra érdemesnek, hogy újból meghallgassam, azért mindig kiötlöttek pár olyan slágert, melyek elfértek volna a példakép klasszikus munkáin is. Jelen próbálkozással azonban – mint ahogy kritikám felütéséből is kiderül – nyulat, izé, bakot lőttek, mert hiába a Helloween által tökéletesre csiszolt eszköztár ügyes használata, ha éppen a lényeg veszik el az egészből: a nyúl úgy tűnik el a cilinderben, hogy arra még a legügyesebb bűvész sem talál rá.

Az persze igaz, hogy szokatlan a formátum, mert az anyag tulajdonképpen olyan kislemezek gyűjteménye, melyeket a zodiákus jegyek kötnek lazán össze, de ettől még születhetett volna mondjuk tizenkét slágert tartalmazó korszakos remekmű – az, hogy ettől igencsak távol állnak, úgy gondolom, nem csak a vadász jelenléte, hanem az igazi tehetség hiánya a ludas (nyulas).

Az euro-power szerelmeseinek talán sikerül azért jóra hallgatni a lemezt, már ha van türelmük a folyamatos dara egészséges szakaszolásához: ebben minden bizonnyal segít az énekes, Alessandro Conti személye, akit a nagyközönség Luca Turilli jelenlegi társaként ismert meg, és aki véleményem szerint a színtér egyik legjobb és legképzettebb énekese. A dalokat azonban ő sem képes megmenteni, mert a stílus paneljeinek egymásra dobálása abszolút rendszertelen módon történik, a hangjegyek elindulnak valahonnan, de hogy hová érkeznek és milyen úton, azt csak egy menekülő nyúl tudná megmondani. Pedig becsület szóra, erőltetem a dolgot, hiszen akár kedvenceim is lehetnének – nem kellene ehhez nagyon sok, csak néhány megjegyezhető, akár infantilis refrén, amik már első hallásra is fütyülésre ingerlik a hallgatók és Conti produktívabb hozzáállása, mert ahogy kihallom a prezentációból, még ő maga is unja saját magát.

Nem gondolnám, hogy a "The Legend Of The XII Saints" rendes„ soralbumként értelmezhető – és ez maximálisan mutatja jóindulatomat –, nevezzük inkább egy olyan ajándékcsomagnak, aminek beltartalma, ha nem is kedvünkre való, de szándékában azért mindenképpen dicséretes. De csakis abban.

Garael

Címkék: lemezkritika

Compass: Our Time On Earth (2020)

2020.04.24. 20:09 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_290.jpg

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
facebook.com/compassrockbanduk

Ez az átkozott járvány a zeneipart is jócskán megfektette. Április nem is szokott uborkaszezon lenni, most mégis alig-alig jelenik meg valami, ami pedig korábban erre a hónapra lett beígérve, többnyire késedelmet szenved a kialakult sajnálatos helyzet miatt. Ezekben az ínséges időkben lehet és kell leginkább "kukázni". Most egy olyan albumot bányásztam, ami ugyan az angol AOR világából érkezett, de maga inkább a progresszív rock/metál műfajba illeszkedik.

Történt ugyanis, hogy a brit melodikus rock második vagy harmadik vonalába tartozó Newman (idén márciusban jelent meg "Ignite" című lemezük az AOR Heaven kiadónál) névadója, Steve Newman elhatározta, hogy tesz egy kisebbfajta kirándulást a progresszív muzsikák irányába, és olyan zenekarok nyomdokaiba lép, mint a Rush, Saga, Marillion, Shadow Gallery. Most kivételesen nem ő énekelte föl a lemezt, az új stílushoz új hangot keresett, így lelt rá végül egy Ben Green nevű fiatal csákóra, akiről persze még életemben nem hallottam. Nincs rossz hangja a srácnak, jól is passzol ehhez a kifejezetten dallamos, de az átlagos AOR-nál jóval változatosabb muzsikához.

Szerintem nagyon hallatszik a végeredményen, hogy ez egy brit falka műve, van benne jócskán a szigetország neo-prog hagyományaiból, bár egyértelműen nem illeszthető bele ebbe a műfaji kategóriába. Egyrészt néha fémesebb (értsd: metálosabb) a hangzás, másrészt van ebben egy nagy adag amerikanizmus is, de főleg a kanadai fajtából. Engem leginkább Eric Ragno és Dan Reed egy nagyon régi és hasonló tőről fakadt projektjére, a Vox Tempusra emlékeztet (In the Eye Of Time, 2004). Csak az a gondom, hogy bár kétségkívül dallamos a dolog, nem elég dallamos, és bár tagadhatatlanul progos a fölfogás, nem elég progos a kivitelezés. Az az érzésem, hogy szegény Newman egyik széket sem akarta megülni igazán, így azután tomporával a földre esett. Azért akadnak itt elismerésre méltó pillanatok. Ahhoz elég jó, hogy az uborka ízét elvegye az ember szájából...

Címkék: lemezkritika

Joe Satriani: Shapeshifting (2020)

2020.04.09. 20:36 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_289.jpg

Kiadó:
Sony Music/Legacy

Honlapok:
www.satriani.com
facebook.com/joesatriani

Sok mindent el lehet mondani Satrianiról, de azt nem, hogy alakváltó lenne. Most nem arra gondolok, hogy kb. 30 éve ugyanúgy néz ki a pali, hanem arra, hogy minden görcsös igyekezete ellenére sem tudta újra és újra és újra föltalálni önmagát. Erre azért voltak kísérletei, néha jazz/blues irányba próbált kitörni (Joe Satriani, 1995), néha az elektronikus muzsikák (zörejek?) felé (Engines Of Creation, 2000), mint mostanában, 20 évvel később – ahogy hallom – Király Pitta is. Lelke rajta!

Bármennyire is szerette volna, Satriani nem tudott kibújni a bőréből, közel 35 év, 18 lemez, és még mindig az első néhány hang után rákiáltom bármelyik nótára, hogy: "Ez tuti Satriani!". Ez persze nem baj, sőt, tulajdonképpen erény, de azért néha szeretném fölkapni a fejem, néha szeretnék valami frisset hallani, vagy csak simán azt és olyan szinten, mint a '90-es évek elején. Már annak is nagyon örülnék.

Nem fűztem sok reményt ehhez az anyaghoz, de lehetetlen, hogy ezen az oldalon ne lásson napvilágot recenzió egy Satriani albumról. Az már az első taktusok után kiderült, hogy a lemez valami egészen brutálisan szól. Satriani hangzása gyakorlatilag a "Flying In A Blue Dream" óta etalon, de a "Shapeshifting" ebből a szempontból képest volt szintet lépni. A sound fület gyönyörködtető, szinte azt mondhatnám "organikus-orgazmikus"; kiváltképp tetszik Kenny Aronoff dob hangzása, a cinek/tányérok pl. szokatlanul hangosra vannak állítva, ahogy én szeretem! A címadó és lemezindító nóta engem arra emlékeztet, ahogy Manu Katché kezdte el annak idején totál lazán egy fölütéssel (és totál hasonló sounddal) a "Joe Satriani"-t (Cool #9).

Az új csapat szerintem jót tett Satrianinak, a lemez ígéretesen is indul, de azután sokszor és sokfelé elkalandozik. Köztudomású, hogy okádok a reggae-től, így a "Here The Blue River" például azonnal ugratós, de "nemgyerebe" a country-s "Yesterday's Yesterday" sem, az "Ali Farka..." pedig nem csak címében furcsa. Ez a latinos, Santana-féle stílus szerintem nem áll jól Satrianinak. Azért vannak stabil tételek is, mint a kvintesszenciálisan satrianis "Big Distortion", vagy a bulizós, tapsolós "Perfect Dust" stb.

A legutóbbi, 2018-as "What Happens Next"-nél ez sokkal jobb lemez, de valószínű, hogy ezt sem fogom majd teljes fizikai valójában megvásárolni. Semmit nem tesz hozzá ahhoz, amit a mester karrierje első 10 évében megalkotott. Az első (Shapeshifting) és az utolsó nóta (Spirits, Ghosts and Outlaws) a kedvenceim, de furcsamód nem annyira Satriani, mint inkább Aronoff miatt. Ezt a vonalat kellett volna erőltetni, még 8 ilyen nóta, és én sem dohognék többet.

Címkék: lemezkritika

Nightwish: Human.:II: Nature (2020)

2020.04.07. 18:07 | garael | 11 komment

nightwish_human.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.nightwish.com

Az előző album kritikájában megállapítottam, hogy Tuomas Holopainen unja a metalt: sokkal inkább szeretne olyan filmzeneszerzők nyomán haladni, mint Hans Zimmer, Alan Silvestri, vagy John Williams. S jelen lemezen mi változott ebben? Hát hogy még zöldbe is burkolja ezen vágyálmait, ráadásul egy egész album erejéig, ami hiába tűnik grandiózusnak és jól megszerkesztettnek, nem való egy metal album kritikájába – mondjanak ítéletet róla azok, akik otthon vannak a filmzenék világában, esetleg szeretik az instrumentális, szimfonikus műveket. Ezt a részét le is zárom jelen recenziónak, nem akarok sommás ítéletet mondani arról, mennyire tartom a próbálkozást ügyes bűvészmutatványnak, esetleg muzikális erődemonstrációnak, vagy a filmvilág felé tett kinyilatkoztatásnak. (Bár nem hiszem, hogy ez utóbbi zenei szcéna árgus szemmel követné a mester szimfonikus mesterműveit…)

Az persze lehet, hogy a két lemez egymásba integrálódik, és csakis így fejtik ki a teljes művészi hatást, de ilyen finomságok érzékelésére sajnos alkalmatlan vagyok, talán ezért is szeretem jobban a metal/hard rock zenét, mint a filmek egyébként sokszor valóban már-már művészi kísérő dallamait. (Az olyan klasszikusokat most hagyjuk, mint Morricone dollár-trilógiája, a Conan a Barbár, vagy az Excalibour).

Kezdjük hát az első lemezzel, amin viszont kevesebb a szimfonikus hatás, mint az ezt megelőzőn, és talán a hangvétel is visszafogottabb, nem az a harsány, már-már giccsbe forduló többrétegű hanghalmaz, amiben úgy kell keresni a fémet, mint ahogy azt annak idején az aranyásók tették a Yukon folyó mélyén.

Tuomas azonban – a "túldíszítési hajlam" ellenére – vitathatatlanul tehetséges zeneszerző, és úgy érzi a slágerek lényegét, mint vaddisznó a szarvasgombát: az első rész igazából a már megszokott fordulatokkal – halld kelta és skót folk elemek felhasználása! – tarkított szívdobbantó dallamgyűjtemény, amit azok is kellemesnek találhatnak, akik egyébként nem szeretik a metal zenét. Ez így ugye dicséretesnek tűnik, de ott van az a rút kis szó, ami keserű szájízt hagy a sok édes dallam után: a megszokottság.

Lehet, hogy az ismerős megoldásokat nem is a Nightwishtől hallottam: régen elmúltak azok az idők, mikor a finnek csákánnyal jelölték ki a többi hasonló stílusban működő csapat előtt az utat, és ez egy ilyen, a metalban mainstream szintre jutó együttes esetében egyértelmű visszalépés. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Tuomas tehetsége megkopott volna, pusztán túl sok a hasonló szellemben alkotó vetélytárs, ráadásul az epigonok között vannak olyanok, akiknek sikerült felnőniük a példakép alkotói színvonalához. Ilyen közegben aztán elkerülhetetlen, hogy "deja vu"-t okozó megoldásokkal találkozzunk, olyanokkal, melyek kővé merevedve határozzák meg a stílus alapsablonjait. Újdonságból hát kevés van, én igazából csak a "Tribal" durvább megközelítésére kaptam fel a fejem, a "Pan" és a "How's The Heart?" édeskés folkzenés fordulatait pedig nem csak a szimfonikus metal, de más alkotói közeg is unalmassá koptatta (Emlékezzünk csak a Jag Panzer legutóbbi albumára!)

Az új lemez – illetve annak első része – mindent összevetve azonban kellemes hallgatni való, sőt, nekem jobban is tetszik, mint az "Endless Form Most Beautiful" túldíszített szimfonikája, egyedül az az érzés hiányzik, ami miatt annak idején tűkön ülve vártam az új "Nightwish mű" megjelenésére. Ezek az idők azonban úgy gondolom, elmúltak, a nosztalgia pedig nem tudja feledtetni a valamikori, Tarjával felálló csapat unikum voltát.

Garael

Címkék: lemezkritika

LINETT ÉS BARÁTAI: Várj, míg felkel majd a nap (karantén cover)

2020.04.04. 16:08 | Dionysos | Szólj hozzá!

Egyre-másra születnek a karantén dalok, ami nem véletlen, ugyanis sok zenésznek lételeme az alkotás, márpedig a jelenlegi technika messzemenően alkalmas arra, hogy zenekart szervezzünk úgy, hogy ki sem mozdulunk a lakásból.

Hallgassátok szeretettel ezt a gitárgazdag feldolgozást.

Conception: State Of Deception (2020)

2020.04.02. 23:08 | Dionysos | 4 komment

y_288.jpg

Honlapok:
www.conceptionmusic.com
facebook.com/conceptionmusi2

Az albumok hosszúsága nem olyan dolog, amit ideológiai alapon szoktam kezelni, lehet egy nagylemez kb. 45 perc, mint ahogy azt régen a bakelit LP-k indokolták, de lehet simán 70 perc körül, ahogy arra a CD-k már lehetőséget biztosítanak. Egyetlen dolgot várok el, ha lehet, ne legyenek rajta üresjáratok. Persze az új Conception anyag 39 perces hossza, amiben benne van egy közel két perces újrahasznosított instrumentális intró és egy 2018-as kislemezes remaszterelt ballada (Feather Moves), azért meglepett. Elvégre is 23 éve adtak ki utoljára nagylemezt, és a bemelegítésnek szánt EP megjelenése óta is eltelt már két év! Csalódás no. 1.

Az öt nótás (de a fönt említett intró miatt hat track-es) "My Dark Symphony" EP után magam sem tudom, hogy miben reménykedtem. Ott már hallható volt, hogy az egykor legendás banda második "fogantatása" most egészen más csillagzat alatt történt. Noha leginkább a sokáig hattyúdalnak gondolt, 1997-es "Flow" kínálkozik összehasonlításként, valójában már azt is maguk mögött hagyták. Ez inkább egy művészieskedő, introspektív art rock anyag, ami magasról ejt le minden trendet, elvárást, és – igen! – rajongót. Ez a "maverick" hozzáállás még szülhetne valami egészen egyedülállót és varázslatosat is, de – ó, fájdalom! – nem ez a helyzet. Csalódás no. 2.

Rendben, kb. nettó 36 perc a lemez (ha levonjuk a remasztert, csak 30), de hogy még ebbe is belefértek olyan töltelékek, mint a "The Mansion", amit csak Tore Østby Gilmour-ízű szólója ment meg a totál unalomtól és az "Anybody Out There" (amit nem ment meg semmi), hát ez már kicsit erős. Sajnos ezt a jobban sikerült dalok sem tudják ellensúlyozni, méghozzá azért nem, mert bizony a "No Rewind" és a "By The Blues" sem egy "And I Close My Eyes", "Missionary Man", vagy egy "Gethsemane" (hogy a '90-es évek klasszikusait idézzem). Csalódás no. 3.

Meggyőződésem, hogy ez az eredmény nem volt törvényszerű. Van nekünk idén egy másik nagy visszatérőnk, a Psychotic Waltz, akiknek legújabb anyagára ugyancsak huszonvalahány évet kellet várni. Nekik bejött. Már elnézést a közönséges stílusért, de nekem erről az a csúfondáros gyermekkori mondóka jut eszembe: "Japán és kínai elmentek fingani, a japánnak sikerült, a kínai elterült."

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Dynazty: The Dark Delight (2020)

2020.03.31. 23:12 | Dionysos | 6 komment

y_287.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Általában úgy készülök egy recenzió megírására, hogy – amennyiben van ilyen – átolvasom az adott előadó korábbi lemezeinek kritikáját. Most nem jutottam tovább a Dynazty legutóbbi, 2018-as albumánál (Firesign), mert egy kicsit még engem is megdöbbentett, hogy mennyire zaklatott voltam a cikk megírásakor. Nagyon kikaptak akkor ezek a svéd arcok! Van úgy, hogy elragad a hév, főleg, ha egy olyan előadóról van szó, akit korábban kifejezetten kedveltem.

Szerettem ugyanis a Dynazty korai időszakát, amikor még nosztalgikus retró fölfogásban, nagy loboncot rázva nyomták a glam/sleaze dalokat (Sultans Of Sin, 2012), bejött a szálkásítás is, amikor épp keresztény power metal bandaként akartak újjászületni (Renatus, 2014), de ami azóta folyik náluk, számomra már érthetetlen, de főként emészthetetlen. A "glam" és a "power" föliratú két szék közül sajnos alighanem a földre huppantak, és ott a talajmenti kipárolgásoktól megszédülve rátaláltak a skandináv pop-rock eurovíziós fazonigazításon átesett, ellenszenvesen digitalizált hangzására.

A "The Dark Delight" tétje most az volt, hogy van-e kiút ebből a diszkó-csapdából. Részemről nagyon szurkoltam nekik, Nils Molin énekes – ahogy ez már csak lenni szokott – promóciós jelleggel áradozva nyilatkozgatott az új anyag érettségéről és sokszínűségéről... Hát persze, de az egymillió dolláros kérdés továbbra is az: sikerült-e kimozdulni a holtpontról? Nos, a "The Dark Delight" se nem "dark", se nem "delight". Igaz, megpróbálnak szigorkodni egyet pl. a "From Sound To Silence"-ben, illetve az "Apex"-ben, de ezzel csak azt érik el, hogy összezavarják a hallgatót. Ez azért továbbra is diszkó metál, és ha erről valaki pár pillanatra megfeledkezne, gyorsan kap a nyakába néhány techno ritmusra ültetett Sabaton refrént némi ABBA áthallással (pl. The Black, Heartless Madness, Waterfall, The Road To Redemption).

OK, nem "dark", de ami még nagyobb baj, nem is "delight", mert lehetetlen élveznem ezt a zagyva, ide-oda kapkodó, középszerű dalcsokrot. Régen hallgattam már ilyen identitászavaros és minden őszinte ihletet nélkülöző muzsikát. Ez pedig azért is kiváltképp bosszantó, mert mindenki tudja róluk (hiszen korábban már bebizonyították), hogy többre is képesek. A Dynazty nagyszerű zenészek kollektívája, az instrumentális részekben ez egyértelműen át is jön, egy-két dal még jó is (From Sound To Silence, Hologram, The Dark Delight), de sürgősen lépniük kellene valamit: menedzsert, producert vagy kiadót váltani, mittomén...

Szomorú ez, és csak annyi vigaszunk lehet, hogy egy volt Dynazty tag, John Berg gitáros és két jelenleg is a bandában muzsikáló fószer, Georg Härnsten Egg dobos és Jonathan Olsson bőgős alapítottak egy progresszív metál formációt is, amely egykor The Paralydium Project néven futott, most pedig Paralydium néven készül a Frontiers égisze alatt kiadni bemutatkozó albumát, amelyről már az első dal is meghallgatható. Alighanem ide szivárgott el minden inspiráció...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika