Nem volt mit tenni. "Heep-szűzként" ugyanis nem nagyon volt mérlegelési lehetőség. Egy 60 éves, rocktörténeti alapműveket megíró zenekar utolsó hazai koncertjét kihagyni, mindenféle mondvacsinált okkal, nem biztos, hogy bocsánatos bűn. De legalábbis Tartuffe mély megvetésének biztos tudatában kellett volna leélni a hátralévő néhány évemet. Szerencsére minden a legjobban alakult, cimbora-járattal, igaz, utolsó pillanatos beugrással, cikizett ötö-"dick"-ként, de időben a helyszínen voltunk.

Legutóbb a Kamelot tragikusan, egészen konkrétan végig élvezhetetlenül hangosított koncertjén fogadtam meg, hogy ide, a Barba negrába én többet aligha jövök, sem az időm, sem a pénzem ellensége nem vagyok. Aztán most mégis itt, de nem voltam nyugodt. Utálom a szarul megszólaló bulikat, kicsit úgy érzem ilyenkor, hogy meglopják az embert. Ehetetlen, rosszul elkészített ételt felszolgáló étterembe sem megyünk újra el (mondván: na, hátha ezúttal jól átsütik!), hanem messze elkerüljük. De most mégiscsak a Heep, ráadásul utoljára, na, hátha ezúttal jól átsütik...

Heavy Pettin. Ősidők óta ismerem a nevüket, de nem kereszteztük eddig egymás útját. Biztató volt az első perctől élvezhető megszólalás és összességében tök rendben is voltak erre a szerepre. Igen, a HP egy jó kis bemelegítő csapat. Nem egy patinás életmű, karrier-ív ez néhány évtized alatt, de kicsit sem tűntek bánatosnak, hitehagyottnak emiatt.

A Uriah Heep viszont más liga, és ez akkor is érződött volna, ha helyet cserélnek és ők nyitnak. A nagy kő is rögtön legördült, minden hangszer kihallatszott, arányos, telt volt hangkép az első pillanattól. Az úton odafelé beszélgettünk, hogy kinek melyik korszak, melyik dal a kedvence, de abban egyetértés volt, hogy a "Lady In Black" nélkül is teljes élményt kapnánk. Ez a háromakkordos dalocska elég suta, nem véletlen, hogy Csóré Béla is erre harapott rá és az "Én hazám" címmel, ismeretlen szerző(???!!!) megjelöléssel el is énekli (Spotify-on csekkolható...).

Persze, volt a (sajnos) kihagyhatatlan Hölgy is, nagy közönségénekeltetéssel, meg volt "Sweet Lorraine", meg a "Magician's Birthday2 egy hosszú és tipikus Mick Box wah-nyúzással. Ezek nekem az abszolút felejthető perceket jelentették, de mindent elmond a koncert egészéről, hogy a számomra nem sok zenei izgalmat hozó dalok sem tudták csorbítani az élményt. Ez az előadás mindennel együtt méltó volt a zenekarhoz. Ha a szetlistából jómagam bizony vastag, piros filccel húztam volna is ki az említett dalokat és tettem volna be helyette sok-sok izgalmasabbat (pl. Look At Yourself..., de tényleg, ne szórakozzunk má'!), a libabőr azért a koncert jelentős részében bejelentkezett. Sunrise, Stealin, July Morning, Easy Livin', de az újak közül is tarolt a nyitó és gyilkos "Grazed By Heaven".  A koncert hirdetése alatt a Facebookon fitymálta le az ügyeletes okos előre a bulit, hogy csupán Box az őstag, mintha valami hakni körvonalazódna, statisztákkal. Ő nyilván nem jött, de nélküle és az épületes butasága ellenére a Barba Negra szinte faltól-falig tele lett.

A zenekar jelenlegi felállása zeneileg talán most a legerősebb. Bernie Shaw és Lanzon már negyven éve (!) tagok, Gilbrook meg a szegény Bolder (RIP) helyét betöltő, fazonilag leginkább egy death metal bandába illő Davey Rimmer szenzációs muzsikusok, a klasszikus dalok is olyan húzással és vokálokkal szólaltak meg, hogy bármi kifogás értelmezhetetlen velük szemben.

Mondom, a szetlistába határozottan belenyúltam volna, de ez személyes ízlés kérdése, a buli objektíve egy tízpontos, tömény zsenialitás volt. Vajon, a mai sztárolt csapatok közül ki fogja megtölteni 2086-ban a Barba Negrát, vagy a helyére emelt csarnokot?

A kérdés költői...

Túrisas

Valamikor 1988-ban, húsz éves voltam akkor, és már hatalmas rocker. Olcsó gitárral, saját bandával, meg minden, ami kell (a logó volt meg legelőször 😊). Egyik éjjel belefutottam egy klipbe. Tuti riff, fülbe ragadó refrén, hosszú hajú félistenek, füstölgő gitárszóló. Az énekes hatalmas rőzséje úgy lobogott a szélben, mint Thoré, mikor csatába vágtat szanaszét csapni az ellent. Legalábbis így élt az emlékezetemben sokáig. Tegyük hozzá, mindez egyik vasárnap hajnali kettőkor történik, hiszen akkor ment a Headbangers Ball az MTV-n. Ergo 99,9%, hogy valamilyen buliból hazatérve, nem kevés tudatmódosító szer elfogyasztása után, félálomban esik meg ez a harmadik típusú találkozás.

Nagyon sokáig kerestem azt az albumot, amin ez a szám lehetett, amit az akkori - net és MI mentes - időszakban különösen megnehezített, hogy a refrénen kívül (mondom, hogy ragadós) semmi másra nem emlékeztem. Se az előadóra, se a nóta címére. Szerencsére viszonylag gyakran jutottam el külföldi nagyvárosokba, ahol minden – gyakran három emeletes! – lemezbolt tüzetes átvizsgálása a napi program szerves részét képezte, az akkori barátnőm nagy „örömére”, aki a városlátogatások hagyományosabb formáit részesítette volna előnyben.

Meg is találtam végül, a szóban forgó track a „God Promised a Paradise” a Masi 1988-as, „Downtown Dreamers” c. korongjáról. Alex Masi egy olasz gitáros, aki előbb Londonban, majd Los Angelesben próbálkozott. Ekkoriban az éppen menő hajmetálban utazott, de párhuzamosan instrumentális műveket is kiadott - az egyikért (az elsőért) még Grammy jelölést is behúzott. Aztán meg is feledkeztem erről az egészről, magát a lemezt se hallgattam túl gyakran később, mert egy számban sajnos megugrasztja a tűt.

2026, napjainkban. Elém sodor az élet, egy Hawk nevű bandát. A ’86-os debüt borítója igazi időutazás, így nyilván bele kell hallgassak. Nagyon kellemes korai, dallamos heavy metalt rejt a randa külcsín; érdekesség, hogy Matt Sorum dobol rajta. Hallgatom, élvezem, és valami nem hagy nyugodni. Ezt az énekest én már hallottam valahol…, a lemez vége felé be is ugrik: hát persze, „Thor” lesz ez a Masiból. A világháló most már segít, nyugtázza a felfedezést, a két pacsirta valóban ugyanaz – David Fefolt.

Ha már, akkor belehallgatok egyéb munkáiba is. Merthogy kalandos utat járt be a – szerintem jóval többre hivatott – muzsikus. Olyan arcokkal zenélt együtt különböző formációkban (amikből aztán vagy lett valami, vagy sem), mint Jörg Fischer, Roy Z, Mark Zonder, Rhino (Manowar), David Ellefson, Wolf Hoffman stb., míg (majdnem) ki nem kötött a Fifth Angelben 2011-ben (ami szerintem remek párosítás lett volna). Ez az állomás azonban – sajnos - tiszavirág életűnek bizonyult, gyorsan pattant tovább a FireWölfe-be.

A FireWölfe első két albumán szerepel, ezek közül különösen a másodikat (We Rule the Night – 2014) ajánlom figyelmetekbe. Igen korrekt, dallamos, leginkább európai hatásokat fölvonultató heavy-power metalról van szó. Csodálkozom, hogy eddig még nem jött szembe! Jelen cikk körmölése közben pedig a 2018-as Revolution Highway c. lemezt/csapatot hallgatom, ami groove-os, dallamos - megint csak kiemelkedő gitárjátékkal. Fefolt munkásságát alighanem éppen e miatt érdemes követni: nem csak jó énekes, de valahogy mindig megtalálta (vagy azok találták meg őt) a tehetséges hathúrosokat. Érthetetlen, hogy miért nem tudott tartósan megragadni és befutni egy ismertebb együttesben. OK, Thorról mondjuk tudva lévő, hogy hirtelen haragú és szerfelett ingerlékeny természetű – talán ez lehetett a probléma.

Kotta

Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.iommi.com
facebook.com/tonyiommi

Mi történne az AI-jal, ha olyan mértékű bugot helyeznénk el az algoritmusában (már ha önálló, digitális entitásként tekintenénk rá), ami párhuzamba állítható egy gitáros ujjának az elvesztésével? Főleg, ha az a gitáros a heavy metal emberi megtestesítőjének szerepére készül? Az eredményt látva valószínűleg még a laposföld-hívőknek is elszállna minden félelme a "Skynet" öntudatra ébredésétől, és mesterséges barátunk nemhogy az ember, de talán egy kanári mentális szintjét sem tudná elérni, nem most, de legalább soha. Pedig a kanárik okos madarak, Iommy meg a műfaj megkerülhetetlen origója.

Thor hangjának emberi tolmácsolása. Észak zord viharaiban született, hangszálait Völundtól, a mitikus kovácsmestertől kapta, egyetlen fújásával képes  Ymirt, az óriást leteríteni. Ő Jorn Lande, aki azért jött, hogy megmentse a világot a pózerektől és az árulóktól. Nos, valahogy így vezetné fel a Marvel vagy a DC univerzuma a lemez másik főszereplőjét, ha az olyan jelentéktelen hősök után, mint a Bosszúállók vagy Superman, végre egy igazi megmentőt akarnának bemutatni, aki képes akkor is meglepővel előrukkolni, ha formáját néha elhagyva, mézsörrel (vagy valami erősebbel) próbálja azt visszanyerni.

A két zenész jelenlegi együttműködése – ahogy Tartuffe kolléga találóan fogalmazott – "a match made in heaven" – a mennyben köttetett frigy. Legalábbis a híreket hallva a legtöbb rocker így gondolhatott Iommi és Jorn egymásra találására, főleg a 2005-ös "Fused" fényében, ami a gitáros életművének vitathatatlanul egyik csúcspontja (és Hughes-é is), pedig ennek a pályának a minőségére a reneszánsz mesterei is büszkék lennének.

Ha azonban a "változókat", vagyis az énekeseket vizsgáljuk, sejthettük, hogy a végeredmény nem lesz ugyanolyan. Nem jobb, nem rosszabb, csak más. Mert Hughes alapvetően a bluesból, funkyból táplálkozó dallamai egészen eltérő világot képesek az alapokra építeni, mint Jorn jellegzetesen északi, de Dio fémesebb éveit is idéző, kissé "nehézkesebb" zenei témái, melyek jelen albumot is figyelembe véve a példakép doomosabb lemezeihez (Strange Highways, Angry Machines) is remekül passzoltak volna.

A "Fused" épen ezért volt nagyszerű a maga nemében, mert úgy tudta Iommi és Hughes elméletben egymást taszító világát közösbe integrálni, ahogy Ying és Yang folyik egymásba, mindegyik tartalmazva a másikból valamit, újradefiniálva az egység fogalmát. Közben azonban elmúlt több mint huszonöt év. Iommi nem lett fiatalabb, dacolva a betegséggel, kényszerű részeseként a Sabbath búcsújának, Ozzy eltávozásának, és a környező világ lassú, klímaváltozásos, háborúkkal pusztító haldoklásának – de ezek olyan tényezők, amik az általa "feltalált" stílusban  nem okozhattak minőségbeli változást.

"From The Dark" – a cím akár lehetne optimista kicsengésű is, de a lemez nem az. Nyomasztó, tüskés, vontatott, súlyos, ősi doom riffekkel (naná, mit vártál) előre haladó, ahol a groove-ok felett Jorn epikus dallamai szövik a dalok textúráját folytonossá, hol mélyre húzó, hol szemlélődő, hol drámai hangulattal. (Így aztán inkább a 2006-os "Heaven and Hell" "The Devil You Know"-jával rokon, mintsem a Hughes által bluesosabbá varázsolt "Fused"-dal vagy az Ozzy éra pszichedelikus megközelítésével.)

Lande nem akar megváltani, nem akar a lemez fölé nőni, alázattal és teljes mértékben alkalmazkodva teszi a dolgát, mint ahogy a kitűnő ritmusszekció is (Becky Baldwin és Karl Brazil), pedig a mélyre hangolt gitárhangzás mellett könnyen elveszhetett volna a dob és a basszus. Jornra visszatérve: bár hangján kicsit hallatszik ringrozsda, ám dallamteremtés terén most formában van, és a teatralitás dimenziójában ugyanúgy megjárja a mennyet és poklot, mint ahogy azt Hughes egy más formában tette.

Iommi. Ezúttal nem annyira "játékos", mint a "Fused"-on, riffjei – a nyitó "Over The Violent Sun" lüktető hipnotizálásától eltekintve – "élesebb" kontúrokat követnek, mint a 2005-ös lemez blues 'n' doom áradatában, és a tempó sem annyira változatos, de a kifacsart ütemekből áradó kripta-hangulatot talán csak King Diamond tudta így dalokba varázsolni, igaz, ő egy másfajta "hang-szeren".

Dalokat nem szeretnék kiemelni, talán csak a záró, epikus, hét perc fölé kúszó "Legacy"-t, ami tökéletes összegzése a lemez hangulati-érzelmi-zenei eszköztárának: a hidegrázós nyitóriffhez igazi, Dio-iskolás, ám Jornra is jellemző dallam társul, amit a gitáros szólója emel katartikus magasságokba, az akusztikus akkordok pedig a kreativitás végtelen határait feszegetik.

S végezetül nem tudok elmenni a hangzás mellett, ami nem a mai digitális, modern, agyontömörített  tucat, ahol úgy vesznek el az árnyalatok, mint a józan ész a kommentmezőkben. A mélyekre a koncepcióból adódóan Iommi és Mike Exeter producer külön figyelhetett, így aztán mind a dob, mind a gitár lélegző és testes, átütő erejük ellenére is messze kerülik a sterilitás benyomását.

Ha a "Fused" kettőt vártad, csalódni fogsz. Ha a klasszikus Black Sabbath-ot, talán akkor is. Barátságtalanabb, komorabb, lelkileg megterhelőbb a lemez, mint amire számítottam – idő kell neki, de megéri a "befektetés". Az év legfontosabb albuma és nálam a legjobb is. Bár ez annyira evidens, mint az, hogy ki ül még mindig a heavy metal trónján.

 Garael

Kiadó:
Rise Above Records

Honlap:
facebook.com/bloodceremonyrock

Van az úgy, hogy az ember bármennyire is szeretne kedvelni valamit, nem megy, és mivel az érzelmi viszonyulás nem logikai okokra vezethető vissza, hiába a győzködés, a pragmatikus érvek megfogalmazása, ebben az esetben még magunkat sem tudjuk becsapni – ezért is jó a politikusoknak, mert náluk a dolog mégis működik, jóllehet, az általuk vizionált alternatív világ valósága egy idő után csak fejbe kólintja a kognitív disszonanciáról hebegő jóembereket.

S hogy miért is ez kis bevezető? Mert elméletben a Jethro Tull zenéjének a lelkemig kellene hatolnia: a progresszív, blues, hard rock elemek, a jazzes és klasszikus zenei hatások, a hosszú, ismétlődő részeket tartalmazó, váratlan váltásokkal, szokatlan ritmusokkal hintába szédítő megoldások és a fuvola hangja miatt térdre kellene kényszerülnöm, ehelyett azonban bevallom – néhány kivételtől eltekintve  –, Ian Andersont hallgatva egy idő után azon veszem észre magam, hogy a figyelmem már a holnapi meló feladataira összpontosul – vagyis unom az egészet.

Most erre lehetne mondani, hogy hülye vagyok, de mivel bevezetőmben kitértem rá, hogy az érzelmi indukció csak kevéssé függ a mentális állóképességtől, ezt most vessük el! (Azt persze nem vitatom, hogy az ízlés formálható, hiszen két éve én is jelentős fordulaton estem át, aminek eredménye a mostani ismertető is, melynek tárgyát korábban egyetlen elegáns mozdulattal hajítottam volna a digitális kukába.)

A Blood Ceremony pedig letagadhatatlanul merít a Jethro Tull-i örökségéből, és nem csak azért, mert a frontasszony, Alia O'Brien szintén ezen a hangszeren színesíti a csapat dalait – emellett a billentyűket is ő kezeli –, de hasonló módon nem ódzkodnak át-átkacsintani a jazz vagy a progresszió terepére, játékosan felrúgva azokat a sémákat, melyek biztos fogódzkodót adnának a felkészületlen hallgatónak.

Alia pedig nem fél magára venni a boszorkánymester szerepét, és fő varázseszközével, a pszichedeliával hipontizálni a közönséget: a "Eugenie" – amiben még a szaxofon keserédes hangja is felcsendül – riffje valahonan Ted Nugent "Stranglehold"-jából ered, szinte látni a rózsaszín elefántokat, ahogy a zenei LSD hatására előbújnak az agy szinopszis-dzsungeléből.

Ha viszont pőrére vetkőztetjük Aliát – izé, a Blood Ceremony  zenéjét – , akkor már könnyebben ki tudunk kerülni a felépített muzikális labirintusból: a hatvanas-hetvenes évek ősrockjából táplálkozó, okkult témákat is feszegető, hol könnyebben, hol nehezebben emészthető, a progresszív megoldásokat is légies könnyedséggel felhasználó eredmény a maga kitűnő refrénjeivel még úgy is azonnal szerethető, ha a váltások és a hangszerkavalkád néha többismeretes egyenletté formálják az együttes "matematikáját".

A fiúk és a lány pedig szívesen tartózkodnak ezen a játékokkal zsúfolt játszótéren. A "Hecate" a lemez egyik a vezető slágere, melynek refrénjét már első hallásra ismerősnek fogod találni, mert a Beatles is hasonló dallamokkal lett a könnyűzene megkerülhetetlen etalonja, de biztos vagyok benne, hogy a hegedűvel dúsított, folkelemeket integráló "The Bonfires at Belloc Coombe" is tetszeni fog, már ha vevő vagy az ilyesmire.

Természetesen a hippikorszak sem maradhat ki a (fuvola)szórásból, a "Lolly Willows" hangjegyeiből virágok nőnek ki, amiken meztelen lábú lányok lejtenek hipnotikus táncot – a mély, kissé kásás, analóg hangzás pedig tökéletes aláfestéssel szolgáltatja a talpalávalót. A zenekar csapatmunkájában nem az egyéni bravúroskodás a fő irányadó – pedig annak nem lettem volna ellenére –, inkább az összhatás a lényeg, amiben a hangszerek szerepe elsősorban a támogatásé, a dalok fő szervező eleme pedig a játékosság, jóllehet, valahol a mélyben megbújik némi sötét, okkult jelleg is, ami  az agyunk hátsó részében ismételgeti, suttogja a Black Sabbath nevét.

Lehet, hogy a legtöbben csak egy olcsó kópiát fognak hallani a ceremóniamesterek előadásában, engem viszont megvettek, mégpedig kilóra. Ez pedig nem került sokba, mert éppen csak megütöm a fél mázsát.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.johndiva.com
facebook.com/johndiva.rocks

Bár a hard rock és heavy metal alapvetően teátrális műfajok, azaz illik, jár, kell hozzájuk némi színpadiasság, van aki ezt túlzásba viszi. Manapság egyre több olyan előadóval szembesülünk, akiknél az "imidzs" legalább olyan fontos, mint a muzsika - vagy még fontosabb. Meggyőződésem, hogy a kereszténygyalázó gót/horror díszletek nélkül a Ghost fele akkora sikert sem aratott volna, az Angine de Poitrine-ról gyakorlatilag senki sem hallott volna az idióta jelmezek nélkül, de a Steel Panther sem léphetne föl nagy fesztiválszínpadokon a szexista stand-up műsor nélkül.

Még egyszer mondom, kedvenc "fémes" műfajaink nem nélkülözik a teatralitást, de ez alapvetően a zene patetikus jellegéből fakad, azaz a látványos "show elemek" normális esetben természetazonosak. Sajnos az utóbbi időben a szórakoztatás, a látványosság kellékeiből egyre inkább álságos gegek, üres marketingfogások lettek - ami eredetileg "díszlet" volt, ma már inkább jól megtervezett reklámkampány - Igen, rád nézek Tobias Forge!

Művésznő János és a Szerelemrakéták is elsősorban a marketingnek köszönhetik ismertségüket - ami azért még így is szerény. Eredetileg azzal etették a népet, hogy John Diva komoly művészek (pl. Bon Jovi) énektanáraként megunta a szürke, dolgos hétköznapokat, és a világot jelentő deszkákra, reflektorfényre vágyott. Ez persze csak süket maszlag. Egy tudatosan fölépített német nosztalgiazenekarról van szó, akik - pl. a Steel Panther sikerét megirigyelve - jó érzékkel idézik meg a '80-as évek hajbandái által képviselt hedonisztikus életörömet - pontosabban annak zenei leképeződését.

Az első lemez voltaképp egy könnyen lenyomozható stílusgyakorlat volt, amely dalról-dalra a cicanadrágos hőskorszak egy-egy legendás bandáját majmolta. Kifejezetten jó poén volt, de az utána következő két album (ITT és ITT) - ezeken igyekeztek az ismert panelekből saját "várat" építeni - inkább felemás képet mutatott. Ők is érezhették, hogy szükség van némi változtatásra, mert kiadót váltottak (átmentek a stílus nagy mecénásához, a Frontiershoz), valamint fölkérték a Kissin' Dynamite-tal komolyabb sikereket elérő Hannes Braunt producernek. Nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy Braun dalszerzőként is besegített nekik.

A "Your Favourite Drug" minden sablonossága és önállótlansága ellenére kimondottan jó lemez lett, amelyen - meglepő módon - éppen a címadó a leggyöngébb láncszem. Ez most már nem egy tribute zenekar, azonnal fölismerhető tisztelgésekkel a régi kedvencek előtt. Inkább egy Kissin' Dynamite 2.0, a korábbinál kicsit nagyobb költségvetéssel, kompetensebb producerrel és profibb hangmérnöki munkával. Nem az év lemeze, de az biztos, hogy most egy időre be fog ragadni a kocsim hifijébe.

Tartuffe

Kiadó:
Helikon

Kétszeresen is szívszorító érzés volt olvasni a könyvet, egyrészt, mert Ozzy fizikailag már nincs köztünk, másrészt egy olyan életszakasz felidézése miatt, ami egy test lassú – hogy is fogalmazott az énekes? – szétszakadásáról szólt, ezt pedig lehet akár úgy is tálalni, mint egy sztorizós este fő eseményét, de hiába az önirónikus hangvétel, ha tudjuk, hogy ebben az esetben a poén elmarad.

Persze, de mit is vár az olvasó a "clown"-tól, mint néha burleszkbe átcsapó, röhejes történetek végtelen folyamát, aminek főszereplője elpusztíthatatlanul csetlik-botlik a zenei színtér megrökönyödött szereplői között, csak hát jelen esetben egy középkori tortúrával felérő küzdelem egyre inkább súlyosabb és fájdalmasabb stációiról van szó, ahol a minimális empátiával rendelkező olvasó inkább egy orvosi látleletben érzi magát, mintsem az egyik legváltozatosabb életet élő énekes ikon kacagtatóbbnál kacagtatóbb helyzeteket teremtő életében.

Természetesen a könyv mindezek ellenére maradéktalanul képes az ember figyelmét lekötni, hiszen a mesélés szálait többé-kevésbé ott veszi fel, ahol az "Én Ozzy"-ban abbamaradt, és az Osbourne család szappanoperájának háttértörténete van olyan érdekes, mint a megrendezett epizódok, de a humor szerepét átveszi a testi hanyatlás és az orvosok – na és Ozzy – közti küzdelem aprólékos narrációja, aminek sötét árnyalatait még komorabbá színezi Randy Rhoads, a mesélő lelkén örök, begyógyíthatatlan sebet okozó halálának egy helyszíni jelentés aprólékosságával felidézett, önostorozó gyónási folyamata.

A könyv egy dologban azért hasonlít elődjére – az ember esendőségének mikroszkopikus lenyomata, csak itt már nem a rocksztár, hanem a műtétek sorozatával terhelt, az állandó bizonytalanságtól szenvedő beteg nézőpontjából, akinek élete a család – benne a szintén sötét epizódot jelentő öntudatlan gyilkossági kísérlettel –, műtét, koncert (szent)háromság fejezeteire szűkült, nosztalgikus merengéssel vissza-visszatérve gyermekkorának sötét iparvidékére és ismételt rátalálására a origóra, vagyis a mindent jelentő Black Sabbath-ra.

Ozzy esendő ember, aki képes még az almától (!) is függővé válni, egyben végtelenül erős is, akinek szupertulajdonságait a szereplési vágy és a koncertek teremtik meg és tartják életben, még akkor is, ha szó szerint ki kell kötni ahhoz, hogy állva végig tudjon szenvedni egy számára és a közönség számára fontos eseményt. Éppen ezért nem távolodik el az átlagembertől és válik a sztárokra jellemző elérhetetlen csontvár lakójává, csakúgy, mint az addikciós verseny másik esélyese, Lemmy Kilmister, akinek tehetségét egy ragyogóan megírt, csattanós sztorival sikerül szemlélteti, és akinek a testet gyorsan és fájdalmasan elpusztító halála a romboló hedonizmus önkéntessége révén nem válik tragikussá.

Biztos vagyok benne, hogy a könyv teljes egészében nem Ozzy visszaemlékezésein alapul, aki saját maga bevallása szerint is hónapokig volt kiütve az – ezúttal – legális drogok hatása és a "lábadozás-hanyatlás -lábadozás-hanyatlás" hullámvasútjában töltött félájult állapota miatt, de mégis sikerült valamit megragadni abból a karizmából, ami a metal történetének egyik legszerethetőbb figurájává tette a "Sötétség hercegét". S most, hogy a sztorinak tényleg a végére értünk, nincs más hátra, mint felrakni valamelyik lemezét és elmerengeni azon, mi is okoz boldogságot egy ember életében, túl a drogokon és a dollárok millióin.

Garael

Kiadó:
H-Music

Honlap:
facebook.com/wallofsleep

A zenei históriások szerint a legjobb gitárosok egyetlen húrpengetésükből felismerhetők, (a pesszimisták szerint pedig kettőből): nos, valahogy én is így vagyok Bátky Zoltán énekessel, akinek dallamai annak idején már az "Angelo Salutante"-n is teljesen kész és jellegzetes karakterrel ruházták fel a dalokat – ezt pedig egyetlen stílus szigorúbbnál szigorúbb törvényei sem tudták kordában tartani, legyen szó progresszív metalról, hard rockról, vagy szabad – bocsánat, Sabbath – stílusú doom/epikus metalról.

Jóllehet, a Wall Of Sleep eszköztárát ólommal írják a zenei szabálykönyvekbe, a Füleki Sándor vezette doomlegenda sem tudta "elkerülni sorsát”, még akkor sem, ha a dalok vázának nagy részét maga a gitáros írta – biztos vagyok benne, hogy dallamok nélkül ezek a keretek sokkal inkább közelítettek a tradicionálisabb, Ozzy-féle Black Sabbath nyomasztóbb, földhöz (föld alattihoz) ragadt stílusához, amiben a riffek katonás fegyelmezettséggel húzzák le a hallgatót a mélybe – bár ha jelen EP ütemeit, groove-jait megvizsgáljuk, a lemez ezen aspektusában is találunk némi elmozdulást a heavy/pszichedelikus/epikus metal felé. De álljunk meg egy pillanatra, és ne legyünk igazságtalanok, főleg ne egy metalzenei blogon: Kemencei Balázs gitárszólói meg tudták valósítani a lehetetlent, vagyis BZ dalmainak a kiegészítését, olyan hangulati többlettel megtöltve azokat, amitől az elkészült dalok rögtön más dimenzióba kerülnek.

A "Monolith" – ami egy, a huszonöt éves felállást ünneplő ajándék a zenészeknek és a rajongóknak – nem is lehetne találóbb cím, még akkor sem, ha az ortodox doom-hívők szemöldöküket ráncolhatják néhány zenei fordulat hallatán, ráadásul olyan kriptaszagú riffből, amitől a hátadon elindul a hideg verejték, most jóval kevesebbet találunk, és én ilyet igazából csak a "When The Times Comes"-ból  – micsoda találó cím, micsoda szívszorító szöveg! – hallottam ki, bár azt is sikerült a jellegzetes dallamokkal körbepárnázni, amitől aztán a stílus-alapvetés jóval távolabbi zenei vidékekre is ki tudja nyújtani csápjait.

De ugorjunk vissza a kezdéshez, illetve BZ-hez, aki ezúttal is úgy a maga képére formálta az albumot, hogy az jellegzetes legyen, ugyanakkor meghagyja az alapvető tartalmi, hangulati értékeket, melyekből a stílus életet nyer. A lemez ettől függetlenül igazi csapatmunka eredménye, amiben minden egyes elemnek megvan a maga helye és szerepe, akár egy olyan krimiben, ahol a szereplők jelentéktelennek tűnő megnyilvánulásai a regény végén tökéletes, aprólékos magyarázattá válnak, megvilágítva az olvasót tévútra vezető csavarokat.

S hogy miben is más a mostani Wall Of Sleep, mint a húsz évvel ezelőtti poroszka-brigád? Hallgasd csak meg a 2007-es "Stabat Mater" újravett verzióját, és azonnal tudni/érezni fogod: az alapvetően az anyai fájdalomra épült siratóének hangulata olyan keleties ízekkel ad többletet jelentő érzelmi tartalmat, ami kultúrákon átívelő dimenzióba helyezi a dalt, amelyben a billentyűk dús hangzása sem rogyasztja meg a valamikori tradicionális vázat.

Mint soraimból kiderült, tetszik az album, nem kicsit, de legalább nagyon. Indokként aztán írhatnék még számtalan olyan összetevőt, melyek bizonyítékként találhatnak utat más hallgatók lelkébe: a nyolc percen is túlnyúló, epikus, Tony Martinos ízekkel felvértezett "Abyss"-t, ami a címe ellenére inkább a felhők fölé röpít (ahol ugye cigarettázó angyalokkal találkozhatsz), Matláry Miklós és Bob Macura, a másik magyar doom legenda Nevergreen tagjainak vendégszereplését, amiben a zenészek a számukra legtökéletesebb  szerepet játszhatják, a parádésra sikerült, kéténekes felállást újraélesztő Gary Moore feldolgozást, vagy akár a "The Killing 25" kezdéseként felcsendülő gitárharmóniát, de minek – ha meghallgatod a nagylemeznek is beillő EP-t, magad is megbizonyosodhatsz róla, hogy még az olyan "vaskalapos" stílusnak, mint amiben a WOS alkot, számtalan olyan, integrálható hatása, zenei eszköze, értéktöbbletet adó eleme létezik, melyek feltárásához elég pár tehetséges zenész alázattal teli, ám progresszívnek is mondható munkája. Ettől pedig még a monolit is képes embermértékűvé zsugorodva perszonálissá válni, hogy bárhová magunkkal vihessük, akár a zsebünkben, akár a lelkünkben.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.flotstildeath.com
facebook.com/flotsamandjetsam.official

Lehet ebben a chemtrail dologban mégiscsak valami. Mással nem tudom magyarázni, hogy éltes öregurak egyszer csak feltámadnak a punnyadtságból és olyan combos lemezeket tolnak le nyugdíjasan, mint az új Deep Purle eposz, vagy éppen a friss Europe. Valami van a levegőben... Egyúttal meg is kell állapítsuk akkor, hogy a háttérhatalom, amely valamilyen idősekre ható életelixírt permetez a sztratoszférába feszt, minden bizonnyal bazi nagy hard rock rajongó. Ennek az egésznek a sajnálatos mellékhatása lehet, hogy a hetven pluszos diktátorok (Putyin, Netanjahu, Trump) is elég fickósnak érzik magukat ahhoz, hogy háborúkat indítsanak, és kiélhessék végre gyerekkori katonás-lövöldözős vágyaikat.

A Flotsamra is hathat ez a cucc, mert olyan energia feszül bennük még most is, így 60 környékén, mint a CERN hadronütköztetőjében egy-egy kiemelt kísérleti napon. Hiába próbál meg Knutson dallamos énektémákat és megjegyezhető refréneket írni, elsőre úgy száguld el melletted a CD, mint egy veszélyes rakományt szállító tehervonat a bámészkodókkal teli peron mellett. Másodszorra is. Tény, hogy Ken Mary új lendületet hozott a bandába, de helyenként már kezd idegesíteni, hogy minden tizedmásodpercnyi szünetet ki kell töltenie a kétlábdobos hupákolásának. Úgy tűnik ő a mozdony ebben szerelvényben, ő húzza a többi kocsit, utána lohol az összes zenész.

Pontosan ez volt a bajom a legutóbbi Metal Church lemezzel is. Tudjátok, hogy mitől mestermű a "Blessing In Disguise"? Szerintetek melyik az első szám azon az albumon, amit egy tempóban darálnak le végig, egyszerűen, egyenesen, mintha a kocsma előtt köpték volna oda peckesen? Úgy emlékszem, a kilencedik, egyben utolsó dal az egyetlen, ami ugyanabban a tempóban fejeződik be, amilyenben elkezdődött. Előtte inkább a középtempók dominálnak, a gyors számokba is beletesznek lassabb betéteket (vagy fordítva), de ott a 10 perces power-lírai is, van instrumentális. Hová tűnt manapság a kreativitás, a tempóváltások, a különböző érzelmek adekvát zenei tolmácsolása? A változatosság? Fájl-küldözgetés közben úgy látszik, ezek valahol elvesznek.

De vissza a templomi patkányokhoz: itt csak a tizedik nótánál jön be végre egy kis szusszanás, és láss csodát, innen kezdve a korong máris működni kezd. Az utolsó négy számra valahonnan előkerültek a heavy/power metalosabb riffek, lassul a korábbi rohanás, és így az énekdallamok is egyből jobban ütnek. Rohadt mérges vagyok, mert ha 3-4 tracket lehagynak a tizenháromból, a maradékot pedig ügyesebben rakják sorba, most egy piszok jó megjelenésről írhatnék, amit még a meglévő anyagból is ki lehetett volna hozni. Némi odafigyeléssel, további érleléssel pedig aztán főleg, manapság igazán nem muszáj kétévente kiadni egy 60 perces etapot. Így viszont most kesergek, hogy csak simán jó lett. Megint. Mert nagyot hibázni azért nem tudnak, ezt gyorsan szögezzük le. Azt nem engedi a háttérhatalom.

Kotta

Kiadó:
Majestic Mountain

Honlapok:
www.nephilamusic.com
facebook.com/swenephila

"Álmodtam egy világot magamnak,
Itt állok a kapui előtt…"

Nos, a Nephila nemcsak álmodta, hanem meg is valósította ezt, egy olyan koncepció elővarázsolásával, ami több érzékszervet stimulálva misztikus utazással kecsegtet. A hetvenes évek pszichedelikus, blues alapú, de a hard rock elemeit is magába foglaló zenéjük mellett az erős vizualitással és "dupla" élménnyel "rohamozó" formáció valóban komolyan veszi azt, amit a promó szövegben ígérnek, hiszen az álarcos zenészek mellett két, a boszorkány vagy szirén szerepét játszó énekesnő fűzheti egymásba a dallamok fonalát, varázslatos mintázattal borítva el az instrumentális alapokat.

"A Huldra egy olyan konceptalbum, ami a skandináv mitológia és a nordikus folklór egyik legismertebb alakja, a csalóka erdei szellem (skogsrå / huldra) köré épül." A zenei világ hűen tükrözi ezt a témát: "a kritikusok szerint a dalok hallgatása olyan, mint egy misztikus, kísérteties utazás a sötét svéd erdők mélyén", a lemez alaphangulata ebből eredően tipikusan azt a panteisztikus, természet-uralta, a kereszténység előtti történelmi tudatot transzformálja zenévé, ami még mindig annyira jellemző az északi nemzetek világfelfogására, melyben a koboldok, varázslók, boszorkányok és tündérek segítik vagy hátráltatják az emberek munkáját, és ahol a környezet nem legyőzésre váró ellenfél, hanem a személyiség integráns része, ebből fakadóan pedig az individuum végtelenségbe oldó közege.

De hagyjuk is ezt a kissé zavarosra sikerült metafora-láncolatot, jóllehet a koncepció megvalósításában tényleg érezni némi földöntúli hangulatot, amit az énekesek kissé fátyolos, ezzel együtt hipnotikus előadásmódja tesz teljessé, és ha valami hasonló zenei reprodukciót próbálnék keresni, akkor a doom elemektől megfosztott Avatariumot, a korai Black Sabbath bluesos/pszichedelikus oldalát és a Jethro Tull folkcentrikusságát említeném, de ha az idősebb hallgatóknak a Fleetwood Mac is eszébe jut, szerintem nem tévednek nagyot.

A muzikális elképzelés ettől függetlenül válhatott volna bazári mutatvánnyá, de nem: a fő alkotóelem, a roppant plasztikus, megragadó, egyben elillanó atmoszféra mellett sikerült olyan emlékezetes dallamokat elővarázsolni az alkotóműhely boszorkánykonyhájából, amik úgy tudnak instant hatást elérni, hogy abszolút nem paneles, ezerszer hallott elemeket tartalmaznak.

Ahogy a kezdő "Mother Of The Woods" orgonával felvezetett énekdallama néhány hang segítségével azonnal fel tudja vázolni a lemez hangulati arculatát, az tényleg bámulatra méltó, az említett zenei stíluskomponensek egymásba illesztése pedig tökéletesre sikeredett, ráadásul azonnal magukkal képesek ragadni – ez pedig talán tényleg boszorkányság, vagy pragmatikusan gondolkodva, egyszerű tehetség műve? – ezt döntse el mindenki.

Nem szeretném egyenként elemezni a dalokat, mert a lemez igazából egységében tudja kiváltani a kívánt hatást, inkább pár szót az instrumentális munkáról. A hipnotikus ütemeknek, groove-oknak központi szerepet szánó hangzás alapja a blues-orientált basszusjáték és a Hammond simogató szőnyege, amit a gitárok pszichedelikusan tekergő dallamkísérése egészít ki, a retró híveit boldoggá tevő analóg "melegséggel".

Ritkán hallani ennyire kitalált, ám mégis természetes koncepció-megvalósítást, ami ráadásul a két roppant tehetséges énekesnő révén egyedi is tud lenni: aki tehát magamhoz hasonlóan szeret elmerülni a hetvenes évek trendalkotó zenei folyamába, az bátran próbálkozzon, mert ebben az esetben a süllyedés nem halált, hanem örömteli álmot ígér, még ha nem is pontosan azt, amit az EDDA is megtalált annak idején.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stryper.com
www.facebook.com/Stryper

A Stryper gyermekkorom vallási élményekben gazdag éveinek meghatározó alakulata volt, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a heavy metalhoz - egyébként meggyőződésem szerint nem szervesen - kötődő boszorkányos, szörnyes vagy nyíltan sátánista világon túltegyem magam. Akkor ez nagyon fontos volt számomra, de úgy gondolom, ezzel rajtam kívül sokan voltak még így - főleg a nálunk, európaiknál jámborabb amerikai rockrajongók.

Azt is leírtam már párszor, hogy az ősfanokkal ellentétben nekem az erősen vanhalenes és egyesek ízlésének nem eléggé kegyeskedő "Against The Law" (1990) hangvétele nagyon tetszett. Persze ha azon a nyomvonalon haladtak volna tovább, ugyanúgy belebuknak a '90-es évek elején hódító útjára indult grunge (magyarul: trutyi) offenzívába, de legalább nálam fölkerültek volna a legfelsőbb polcra.

Ehhez képest az újjáalakulás után inkább a klasszikus lemezek stílusát tolták, illetve az európai ikergitáros heavy metal csapatok (Iron Maiden, Judas Priest) ihletét szívták magukba. Személy szerint sajnálom ezt a fejleményt, és a mai napig csóválom a fejem az "újkori" lemezek rettenetesen retró hangzása hallatán. Ez azután azt eredményezte, hogy ügyeletes Stryper-felelősből szenvtelen bámésszá lettem, aki a legutóbbi album recenzióját már boldogan engedtem át tanult kollégámnak, Garaelnek. A retrográd attitűd dominanciáját egyébként maga Michael Sweet is megerősítette egy interjúban: "Ez az old school metálosoknak szól. Egy kis 1985, egy kis 1991, a tetejére pedig egy csipetnyi 2026."

A csapat előtt mindazonáltal minden őszinte metálos arcnak tisztelettel meg kell hajtania a fejét. Elképesztő kitartásról, hogy ne mondjam: konokságról tanúságot téve emelik magasra a stílus zászlaját - immár több mint négy évtizede. Teszik mindezt úgy, hogy rémes egészségügyi problémák nehezítik a pályájukat. Nemrég visszatért Michael Sweet daganatos betegsége, Oz Foxot pedig olyan súlyos vérnyomás-bajok sújtják, hogy most először minden gitártémát (a szólókat beleértve) Michael Sweetnek kellett följátszania. Még szerencse, hogy piszkos jól kezeli a hangszert...

Úgy érzem, ez a lemez (talán a hosszabb pihenő miatt) egy hangyányival jobban sikerült, mint a közvetlen elődei. Főleg azok a nóták jönnek be, amelyek kevésbé a NWOBHM hagyományokra építenek, inkább az amerikai hard rock tupírozott hajú korszakát idézik meg: Falling, Hollywood, Beautifully Broken, és főleg az Ashes To Roses (ez nálam a lemez dala!). Nem kiugró minőségű sorlemez, de egy lépés a - szerintem - helyes irányba.

Tartuffe