Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Lordi: Killection – A fictional compilation album (2020)

2020.02.18. 17:44 | garael | Szólj hozzá!

lordi_killection.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.lordi.fi
facebook.com/LordiOfficial

Nem valószínű, hogy a Lordira gondolunk, ha a zene – és az ahhoz tartozó küllem – esztétikai élményéről nyitunk vitát, de azt el kell ismerni, hogy Mr. Lordi főgonosz kivételes érzékkel nyúl a dallamok és a kitépni való torkok után, és a csapat saját keretein belül mind a maszkok, mind az öltözet, mind a kialakított image (véres baltával) történő faragásában a maximumra törekszik.

Az alap persze a jól bevált, kitaposott ösvénnyel rendelkező shock rock, némi motoros/dirty/indusztriális feelinggel összekötve, így a kikerülhetetlen Alice Cooperen és Kissen kívül bátran említhetjük a Zodiac Mindwarp, vagy a White Zombie-féle szabadcsapatokat is: az egyszerű, de hatásos riffek még hatásosabb dallamokkal próbálják leszedni az ember fejét, már ha a tagok nem tették azt meg korábban. (Természetesen azoknak is igazat adok, akik szerint a Lordi nem a bátorságot, hanem a jó ízlést rombolja, még szerencse, hogy ezen személyek nem varrják a banda nyakába az összes globális szörnyűséget, amivel jelenleg a világban találkozunk.)

Az ötlet pedig jó: fikciós válogatás lemez elkészítése, a hard rock-heavy metal evolúciós útját bejárva, de az egyes stílusokat némileg saját képre igazítva. S mi kell ehhez? Hát elsősorban a stílusok lényegének üstökön ragadása, az a zenei empátia, ami a saját keretek közül is biztosítja a széles körű (ki)látásmódot.

Mint mondtam, az ötlet jó, de úgy érzem, a megvalósításból többet is ki lehetett volna hozni. Rendben van, azt belátom, hogy nem lehet minden alműfajról megemlékezni, hiszen már ezek elnevezésekor is ölre mennek a skatulyázásban jártas kritikusok és rajongók, meg egyébként vannak olyan stílusok, amiket tényleg nem lehet a Lordi zenéjének jótékony homályába kergetni, de a lemezen említett 5-6 kategóriánál azért lehetett volna szélesebbre is tárni azokat a bizonyos kapukat.

Nem is kezdeném felsorolni, mi az, ami kimaradt, vagy amit én hiányolok, inkább legyünk pozitív szemléletűek és folytassuk a jóval: van itt autentikus shock rock, Rob Zombie-féle modernkedő ritmusképlet, a Die Krupps dallamosabb oldalára emlékeztető ipari-döngölde, a disco korszakot megidéző, rocknak álcázott tánczene, Hendrix-riffes ősrock, popos megoldásokat kínáló AOR és mindezek egyvelege. Lordi pedig igencsak érzi, mi fán terem a rock 'n' roll, a stílusbeli játszadozások tökéletesre sikeredtek, a hangszerelés kiváló, és hát darabról darabra megjön az a feeling, aminek célja a számonkénti korszakidézés.

A játékosság azonban nem marad ennyiben: fikció a fikcióban, a számokat néha egy-egy rádiós beszélgetésnek álcázott humorbomba robbantja keretrendszerűre, és bár én jómagam eléggé rühellem, ha szövegelnek zenélés helyett, úgy érzem, ezeknek a többsorosoknak megvan a lemezen az odaillő helyük.

Mr. Lordi hangi adottságai persze némileg mosolygásra késztetik az embert, főleg az AOR betétek esetében, ahol ugye megszoktuk a selyemhangú hangszálakrobatákat. Nos, a főnök nem tartozik közéjük, mert nemhogy akrobatának, de bohócnak sem lenne jó – de hát ki várna mókát és kacagást egy megveszekedett démontól?

Mindez természetesen maradhatott volna egy csúnyán elcsúszott poén, ha a dalok nem lennének jók, de azok. Arra azért kíváncsi lennék, hogyan szólalnának meg ezek a Lordi eredeti stílusában, de ne legyünk telhetetlenek, ha a sok metal vicsorgástól már elfáradt szánk, jólesik kicsit játékosabbra venni a figurát. Még ha szörnyfeje van, akkor is.

Garael

Címkék: lemezkritika

Archon Angel: Fallen (2020)

2020.02.17. 18:51 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_274.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ArchonAngelBand

Tekintve, hogy ősi savafan vagyok, most hihetetlenül izgatottan kellene lelkendeznem, hogy újabb Savatage-közeli projekt látott napvilágot. A körülmények azonban higgadtságra intenek, egyrészt az egykori Savatage énekes, Zak Stevens egykori bandája, a Circle II Circle folyamatosan hanyatló formát mutatott, olyannyira, hogy a 2015-ös utolsó próbálkozást, a "Reign Of Darkness"-t olyan jelzőkkel voltam kénytelen leírni, mint: fáradt, középszerű, jellegtelen stb. Másrészt, a projekt másik főszereplője, Aldo Lonobile gitáros sem virított anyabandájának, a Secret Sphere-nek legutóbbi anyagával. Harmadrészt, ezen az oldalon már többször kifejtettem, hogy óvatosan kell bánni a Frontiers által mesterségesen összepakolt koprodukciókkal.

Ha ez nem lenne elég, hiányzik innen az a két ember, aki teljes egészében megteremtette és meghatározta a Savatage egyedülálló és maradandó stílusjegyeit. Egyrészt a szó szerint nagy formátumú Jon Oliva; az ő legutóbbi, régi demókat földolgozó anyaga óta eltelt hét szűk esztendő, és a mai napig ácsingózva várjuk, hogy előálljon valami frissel. Másrészt 2017-ben szomorú, végleges búcsút kellett vennünk a hosszasan betegeskedő Paul O'Neill producer/zeneszerzőtől, akinek mind a Savatage, mind pedig a Trans-Siberian Orchestra a leghangosabb sikereit köszönheti.

Az Archon Angel ötlete a fáma szerint kivételesen nem Serafino Peruginótól, a Frontiers tulajától származik, hanem Zak Stevens és Aldo Lonobile agyából pattant ki, amikor együtt dolgoztak a stúdióban a Timo Tolkki's Avalon "Return To Eden" lemezén (megjegyzem, ezt tavaly Garael kolléga TESCO gazdaságos anyagnak titulálta). A Stevens-Lonobile páros, miután elnyerte a "capo di tutti capi", azaz Perugino áldását, segítséget kért a Frontiers jelenleg két legfoglalkoztatottabb udvari zeneszerzőjétől: Simone Mularonitól (DGM, Empyrios) és Alessandro Del Vecchiótól [sóhaj...]. A kiadó a következő muzsikusokat utalta ki nekik a megvalósításhoz: Yves Campion bőgős, Marco Lazzarini dobos és Antonio Agate billentyűs.

Így született meg a "Fallen" névre keresztelt tematikus (concept) album, amit valami pogány gnózis által ihletett angyalos sztorira fűztek föl [legyintés...]. A terv tehát ambiciózus, az elképzelés nagyszabású, az ötlet ígéretes volt, de a sokadik hallgatás után is az a véleményem, hogy az Oliva/O'Neill-féle mágikus tehetség nem helyettesíthető a Mularoni/Del Vecchio-típusú kompetens szorgalommal. Ennek egyik szemléletes példája az "Under The Spell" közepe felé hallható kánonban énekelt rövid kórus, ami egykor védjegye volt a Savatage-nak (hallga' csak a "Chance"-t!), de itt csak vérszegény utánzat.

Stevens, bár némileg megtokásodott és megpocakosodott, még mindig jó torok (mondjuk sosem volt az a típusú énekes, aki erőltette volna a komfort zóna fölötti sikolyokat), Lonobile pedig kitűnő gitáros, ehhez kétség sem férhet. Kettejük teljesítményével nincs is probléma, inkább azt kifogásolom, hogy a dalok elég középszerűek (s egy kicsit a műanyag szimfonikus betétek is idegesítenek). Hál' Istennek, azért akad itt pár jól eltalált szerzemény, pl. a lemezt indító két dal (Fallen, The Serpent), vagy az inkább a Geoff Tate-féle Sweet Oblivionhoz passzoló "Faces Of Innocence". Azt mindenesetre el kell ismerni, hogy a "Fallen" az ucsó Circle II CIrcle-nél határozottan jobb, ez azonban a toplistára jutáshoz minden bizonnyal kevés lesz.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Shakra: Mad World (2020)

2020.02.17. 16:32 | Dionysos | 1 komment

y_8.jpeg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.shakra.ch
facebook.com/ShakraBand

Nem először írom le, hogy azok közé tartozom, akik szerint nagyon kevés pótolhatatlan ember van. Van egy pár, de szerény véleményem szerint Mark Fox nem tartozik közéjük. Ahogy annak idején a Van Halent is jobban szerettem Sammy Hagarral, mint David Lee Roth-tal, úgy a Shakra is jobban tetszett John Prakesh-sel, mint Mark Foxszal, de ennek már nincs túl sok jelentősége, mert 2015-óta a banda újra az eredeti frontemberével dolgozik. A 2016-os "High Noon" nem is sikerült rosszul, még majdnem a Prakesh távozása miatt érzett mélabút is feledtette velem.

Viszont meggyőződésem, hogy egy évre rá a "Snakes & Ladders" túl korán érkezett. Azon még kotlaniuk kellett volna legalább egy évet, vagy úgy, ahogy van újrakezdeni a munkát, mert arra a lemezre bizony egy igen gyönge dalcsokor került. Így hát nem is baj, hogy a "Mad World"-re három évet gyúrtak, legalább volt idejük kiérlelni a témákat. A tény, hogy egy nem egészen 50 perces albumra 12 nóta fért föl, már jelzi, hogy itt nem bonyolult, végletekig csűrt-csavart progresszív opuszok sorakoznak, hanem egyszerű, hagyományos dalszerkezetek, direkt, vaskos riffek, szinte már AC/DC-s letisztultság...

A "Mad World" tipikus és kimondottan jó Shakra album lett kevés töltelékkel. Íme a töltelékek: "A Roll Of The Dice", "Fake News", na és a végén egy borzasztóan halovány líra, a "New Tomorrow". Phú, ez nagyon nem áll nekik jól! Végül ott van a "Turn The Light On", ami nem rossz dal, csak éppen az eleje túlságosan hasonlít a Scorpions "Rock You Like A Hurricane" című klasszikusára. A Shakra tehát megint jól teljesít, és mi ennek örülünk...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Black Swan: Shake The World (2020)

2020.02.17. 11:09 | Dionysos | 2 komment

y_273.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/BlackSwanRockNRoll

Serafino Perugino, a nápolyi Frontiers kiadó tulajdonosa a hard rock "Don"-ja, vagy mondhatnám keresztapának is. Remélem nem sértődik meg (úgysem olvas minket), de szinte látom magam előtt, ahogy éppen aláírat egy szerződést valamelyik jobb napokat látott, egykori első vonalas előadóval, majd azt mondja: "Egy napon, ami el sem jön talán, majd én is kérek tőletek egy szívességet." A Fekete Hattyú bemutatkozó lemeze is valószínűleg úgy született, hogy Perugino magához hívatta Jeff Pilsont (Dokken, Foreigner stb.) és azt mondta: "Hát mégis eljött az a nap... Van itt a 'szakszervezetben' egy idősödő, de még mindig kiváló torkú énekes, kéne neki írni egy lemezt. Itt egy lista a nekem dolgozó zenészekről, válassz magad mellé, akit akarsz!"

Lehet, hogy kicsit cinikus ez a bevezető, de a helyzet az, hogy egyáltalán nincs elrugaszkodva a valóságtól. Akárhogy is, Pilson jó csapatot verbuvált (kapott?), hiszen McAuley majd' hetven éves, mégis baromi jó hangja van (szerintem az MSG vala volt legjobb torka), Reb Beach már számtalanszor bizonyított a Winger, Dokken és Whitesnake soraiban, Matt Starr pedig nevetséges, karikatúra-szerű bajsza ellenére joggal keresett szessön dobos.

A lemezt hallgatva nem érzem úgy, hogy indokolt lenne a címválasztás, ez ugyanis tuti nem fogja fölrázni a világot, ugyanakkor nagyon kellemes, könnyed hallgatnivaló: amolyan amerikás hard rock, ami nagyban (pl. a kórusok használatában) hasonlít a Night Ranger legutóbbi albumaira (Somewhere In California, High Road, Don't Let Up). Pusztán két kritikai megjegyzésem van: (1) nekem nem mindig tetszik Starr ritmus munkája (mondjuk ez egyéni ízlés kérdése), valamint (2) némileg elégedetlen vagyok Beach szólóival is.

Olyan érzésem van, mintha Beach csak fél gőzzel, rutinból, különösebb gondolkodás nélkül szólózta volna teli a számokat. Érdekes módon a lemez legjobb nótájának a "Make It There" című balladát tartom, mégis bántónak találom, ahogy Beach egy ilyen szép lírai számban szétkapirgálja a fogólapot: leginkább sietős, technikai jellegű villantásnak tűnik az egész. Mindezt leszámítva azért jó kis anyag ez, nem földrengés erejű, de stabil szórakoztatás.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Psychotic Waltz: The God-Shaped Void (2020)

2020.02.13. 09:55 | Dionysos | 4 komment

y_272.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.psychoticwaltz.com
facebook.com/PsychoticWaltzOfficial

Előre bocsátom, hogy túlcsorduló ellenszenvvel viseltetem a Valentin nap iránt. Már a nevéből is nyilvánvaló, hogy ez nálunk kultúridegen, mesterségesen gerjesztett, az emberek jóhiszeműségére bazírozó, fogyasztásra és pénzköltésre kalibrált marketingfogás. Magyarországon egyrészt Bálint nap van és nem Valentin nap (mint ahogy babák és nem bébik születnek), másrészt Bálint nem valami hamvas bőrű, rózsás képű, duci puttó volt, amolyan hájas hasú barokk Ámor, hanem egy 3. századi, igen kemény jellemű keresztény vértanú (akitől a modern reformliturgia bevezetése óta még saját egyháza is megtagadta a kultikus tiszteletet). Szóval most az egyszer megenyhült a kőkemény szívem, mert az ún. Valentin napra nagyon szép "hősszerelmes" ajándékot kaptam, méghozzá egy rendkívül régóta esedékes, vadonatúj Psychotic Waltz lemezt!

Tudom, hogy olcsó fogás, de muszáj élnem vele. A kemény 24 éve várt új Psychotic Waltz album címe: "Az Isten-alakú űr" (erre még visszatérünk). Nos, a kiéheztetett rajongókban az elmúlt közel negyed évszázadban leginkább egy Psychotic Waltz-alakú űr keletkezett, amit – úgy tűnt – semmi sem tölthet be. Ez a tarthatatlan helyzet nyert most orvoslásra azzal, hogy Bálint napi meglepetésként kezünkbe vehetjük a legendás "Bleeding" (1996) kései folytatását. Ami az "Isten-alakú űrt" illeti, a találó kifejezés Blaise Pascal keresztény tudós és gondolkodó "Pensées" (Gondolatok) című művére vezethető vissza, ahol ezt írja: "Mi egyebet harsog hát fülünkbe ez a mohóság és ez a tehetetlenség, mint azt, hogy valaha igazi boldogság lakozott az emberben, amelynek azonban már csak hűlt helye és puszta nyoma maradt meg benne, s ő hasztalan igyekszik kitölteni a környező világ dolgaival, az elérhetetlentől remélve az elérhető megtagadta segítséget, holott egyiktől sem kaphatja meg, mert a végtelen mély szakadékot csak valami végtelen és változhatatlan töltheti be, vagyis maga Isten?" (VII. 425.)

Meglepő gondolat-társítás egy olyan zenekartól, amelyet talán nem túlzás a prog-metál "Black Sabbath"-jaként emlegetni. Itt persze nem a Sabbath okkult/sátánista imidzsére gondolok (az egyébként is csak púder), hanem arra a baljóslatú, vészterhes, szinte horrorisztikus hangulatra, amelynek megteremtésében a PW páratlan mester. Devon Graves énekes a saját projektjeivel (pl. The Shadow Theory) is ezt a hagyományt ápolta, de a PW-t semmi sem pótolhatja.

Egy teljesen új anyag gondolatát a 2011/12-es európai retró turné komoly sikere ébresztette a zenekarban, de igen hosszú út vezetett a megvalósításig. A sok otthon szöszmötölés, lázas fájlcsere után Ulrich Wild hangmérnök vezetésével a banda otthonában, San Diegóban és – meghökkentő módon – a szomszédos Ausztriában (Studio D) folytak a stúdiómunkálatok. Az anyagot végül Jens Bogren keverte és maszterelte a híres svédországi Fascination Street Studiosban. Az eredmény magáért beszél. Már a "Bleeding" is frankón szólt, de a folytatás garantáltan leszedi a fejed – ráadásul úgy, hogy a hangzás teljesen önazonos, azonnal beazonosíthatóan, védjegyszerűen PW klasszik.

Nyilván illik néhány szót szólni a dalokról is, de majdhogynem fölöslegesnek ítélem. Ez nem lusta kritikus-duma, tényleg olyan, mintha ez a 24 éves kihagyás meg se történt volna. A "The God-Shaped Void" akár 1998 környékén is születhetett volna (ha az együttes nem hullik szét karrierje csúcsán). Jómagam nem tartozom az első három album föltétlen hívei közé; meggyőződésem, hogy a PW a "Bleeding"-gel talált igazán saját hangjára, a letisztult, szinte pőre, ragadósan dallamos, de azért mentalitásában még progresszív "gloom" metálra. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezzel tudnak majd új rajongókat toborozni, de bennünket, öreg rockereket kétségtelenül megörvendeztettek. Elnézve a tervezett megjelenések előzetes listáját, ez az év nem ígérkezik túl eseménydúsnak, de nem látok semmi rizikót abban, ha kijelentem (és ez nem csak nosztalgia): ennek az albumnak már most bérelt helye van a toplistám élbolyában.

A nagyjából 53 perces lemez (a bónusz nótát még nem volt szerencsém meghallgatni) zsíros tömörsége ellenére sem fekszi meg az ember gyomrát; épp olyan hosszúnak érzem, ami kellett ahhoz, hogy ütős és ne csömörítő (van ilyen szó?) legyen. Talán nem tökéletesen egyenletes a dalcsokor (bár üresjáratokról azért nem beszélhetünk), egyelőre a "veleje" tetszik legjobban (a Back To Black, All The Bad Men, The Fallen hármasa) – na meg a bűvöletesen fülbemászó "Sisters Of The Down" (ami nagyon ismerős valahonnan).

A zenekar azt ígéri a honlapján, hogy hamarosan bejelentik koncertkörútjuk állomásait. Nagyon remélem, hogy lesz magyar hangverseny, mert a megmagyarázhatatlanul kihagyott, mitikus 1997-es koncert mai napig sajgó seb, amire kell a gyógyír.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Serious Black: Suite 226 (2020)

2020.02.06. 17:31 | garael | Szólj hozzá!

sbsuite.jpg
Kiadó:

AFM Records

Honlap:
www.serious-black.com

Urban breed elvesztette a tökeit. Ezen profán megállapítás stílusával lehet vitatkozni, jelentéstartalmával azonban – persze a zenei dimenziók között – nem. Ez van, punktum. Persze ha Te alapos ember vagy, esetleg csak saját értékítéletedben bízol, nosza, gyerünk, hallgasd meg a Serious Black új lemezét, és ha nem értesz velem egyet, kommentben nyugodtan jelezz, bár meggyőzni kijelentésem ellenkezőjéről nem fogsz, legfeljebb elfogadom a véleményed, tudomásul véve, hogy léteznek ellenkező értékítéletek is.

Pedig a lemez egész pofásan indul, sőt, magával a zenei résszel – a végig érezhető útkeresési bizonytalanság mellett – nincs is igazán bajom, a riffek talán sosem horzsoltak még ennyire, mint most, és az AOR hatások is "csak" a refrénekben bújnak elő, a verzék azonban próbálják kimeríteni a power metal fogalmát. S hogy ez jó így? Hát jó lenne, ha főhősünk nem gondolja úgy, hogy ezeket a fránya dallamokat nem azzal a rá jellemző, gonoszkás, karcos éllel kell előadni, és ha már a "menet" elején rájön, hogy az édeskés hangvékonyítás inkább kínos félmosolyt csal az ember arcára, mintsem vokális érzelemkitörés okozta gyönyört. Breed ezzel a magára erőltetett zenei pózzal olyan, mint az a 120 kilós testépítő, aki egy tütü felvételével azt hiszi, hogy máris balett táncos, ráadásul még bizonyítani is akarván a lehetetlent, képes végig ugrálni Csajkovszkij Diótörőjét. El tudjátok képzelni? Hát röhögés nélkül nehezen. (És ha mégis van olyan profi táncos, aki az említett paraméterekkel rendelkezik, attól bocsánatot kérek.)

Hősünk tehát szereptévesztésben van, akár a producer, aki vagy süket, vagy úgy gondolja, hogy a "Castiel" geil dallamait úgy kell énekelni, mint egy gótikus szopránnak, csak hát itt egy szőrös, nagyhangú valamikori vezérhímről van szó, nem pedig arról az angyalarcú énekesnőről, aki korábban remekül eljátszhatta volna Urbannal a szépség és a szörnyeteg kettősét.

Sajnálom a dolgot, mert mint említettem, a dalok – előnyükre – kissé súlyosabban szólalnak meg – hallgasd csak a "Solitude Étude" reszelős riffelését – mint amit eddig tapasztaltunk, és ha a refrének már nem is érnek fel a szigorúbb stílusok követelményeihez, azért a mostani divatos dallamos metal több dicsőített üdvöskéjére rá tudnak verni egy-két kört – már ami a teljesítményt illeti. (A dallamérzékkel breednél ezúttal sincs baj.)

Ettől függetlenül a csapattal szembeni ambivalens érzelmeim nem változtak – mint írtam, mintha még mindig az útkeresés fázisában lennének –, és hát bizony ilyenkor könnyű zsákutcába tévedni, esetleg olyan felesleges kanyarokat tenni, ami nem csak a hallgatót, de magát a zenészt is megszédíti. Legyünk egy "Masterplan light" utánérzés, a szegény ember Jorn Lande-jával? Netán tévedjünk rá a most divatos szintipoppal kacérkodó csapatok kitaposott ösvényére? Vagy legyintsünk az egészre, és próbálkozzunk valami újjal, de meghatározott végcél nélkül? Mintha ezek a kérdések járnának a zenészek fejében, akik az eddigi dallamosodás után most megpróbálnak valamiféle átmenetet képezni a szigorúbb bandák sorába, csak erről éppen az énekest felejtették el értesíteni. A végeredmény mindenesetre koránt sem meggyőző, és ez tulajdonképpen azért fájó, mert érezni, hogy az együttesben több van – mégpedig egy teljesen útját vesztett tehetséggel, akit kár lenne így veszni hagyni. Remélem, hogy legközelebb már helyére billen a mérleg, és nem érzem puszta felesleges súlynak breed teljesítményét, ami igencsak húzza hátra a többieket, oda, ahol számtalan jobb sorra érdemes zenekar jutott. Seriously.

Garael

Címkék: lemezkritika

Wolfpakk: Nature Strikes Back (2020)

2020.01.31. 17:10 | garael | Szólj hozzá!

wolfpakknaturestrikesback.jpg
Kiadó:

Massacre Records

Honlap:
www.wolfpakk.net

Forró vizet a kopaszra! – kiáltanék, ha ordas csahosaink megint nem valami különleges csomagot – pakkot – állítottak volna össze, csak úgy, a meglepetés miatt. Nem tudom, hogy Mark Sweeney és Michael Voss hogyan és miként tudja megszervezni a vendégek garmadáját, immáron a harmadik lemez óta, de tény, hogy ilyen szintű válogatottal az Avantasia albumokon találkozhat csak az ember, és ez még akkor is elismerésre méltó, ha a mai zenekészítéshez már nem kell a közös tér. (Biztos átcsaholnak egymásnak.)

A nagy vendégzenészi Kánaánban, főleg a Frontiers háza tájékán persze már rájöttünk, hogy a válogatás nem minden, és a hallgatócsalogató nevek garmadája néha akkora bakot lő, amivel két tucatnyi farkas is elcsapná a gyomrát. Most azonban nem a gyomorrontásnak van az ideje, és a meghívottak tényleg azt nyújtják, amit a két szervező megálmodott, és amit mi, metal fanok elvárunk egy ilyen impozáns lista hallatán. Michael Sweet, Mats Levén, Ronnie Romero, Michael Bormann nevei minden bizonnyal minden olvasónk számára ismerősek, mint ahogy a gitárosok frontjáról Joey Tafolla, Vinnie Moore, Bruce Kulick, Craig Goldy, Jeff Waters (!), de találkozhatunk a frissen felfedezett, "kéthangú" Yannis Papadopoulosszal a Beast In Blackből és kellemes meglepetésként Carl Santance-szel a Nazarethből.

Ilyen válogatott esetén két út lehetséges: vagy mindegyik dalt a maguk képére formálják a vendégek, és akkor kapunk egy amolyan vegyes-felvágottat – ami jellegéből adódóan még lehet kitűnő – , vagy a keretmuzsikusokra hagyják magukat, és akkor indulhat a verseny, hogy a meghirdetett műfajban ki a jobb. (Ezt persze képletesen értsétek, nehéz úgy versenyezni, ha az embernek fogalma sincs, mit csinál az ellenfél.)

Vossék a második lehetőséggel éltek, és ha szólók terén adtak is némi szabadságot a gitárosoknak, a dalok jellege mutat annyi egységet, hogy elhihessük: az énekesek szinte kész anyagot kaptak, amit "csak" prezentálni kellett. A hangvétel egyébként egy leheletnyit dallamosodott az elmúlt lemez óta – amit mondjuk Nick Holleman a Vicious Rumorsból és Jeff Waters az Annihilator-ből "bűnös élvezetként" élhetett meg, de a többieknek nem kellett nagyon kimozdulniuk komfort zónájukból, így a végeredmény színvonala sem lehet kérdéses. (Bár a "Beyond This Side" echte Judas Priest riffje nem éppen Nazareth kompatibilis, még szerencse, hogy Santance hallhatóan jól érzi magát a végítélet ütemei között, ugyanakkor Frank Beck le sem tagadhatná Gamma Rayes hátterét, amivel szinte lubickol a "Revolution" happy-dallamaiban.)

Azt persze fel lehet róni, hogy a dallamok néha már-már túl édeskések, így a pillanatnyi élvezeten kívül egy-két meghallgatás után már nem okoznak túl nagy meglepetést – némelyikük már első hallásra sem –, de fogjuk fel az egészet egy amolyan könnyű desszertként, vagy ha nem lenne még tél, akkor azt írnám, hogy gyors nyári kalandként, és akkor semmiképen sem csalódunk. Voss és Sweeny nemcsak azért szimpatikus, mert megajándékoztak minket egy ilyen szereplő gárdával, de nem érződik rajtuk a profizmus pénzszagú izzadtsága sem, mint ami mondjuk Alessandro Del Vecchio vagy Magnus Karlsson munkáinál annyira facsarja az orrot (fület).

Hasonló karakterrel bíró, de remek dallamokkal ellátott szerzeményeket hozott össze ismételten a német páros, aminek a maga diszkrét bája mellett megbocsájthatók a "bűnei" is, amiért azért remélem, nem fogja senki sem hívni a vadászt Piroska mellől.

Garael

Címkék: lemezkritika

Dirty Shirley: Dirty Shirley (2020)

2020.01.25. 14:39 | Dionysos | 5 komment

y_271.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/DirtyShirleyRock

Pár hónapja már nagyon várom ezt a lemezt. A Frontiers ugyanis még tavaly megszellőztette, hogy összeboronálta a közismert gitáros legendát, George Lynchet és a kevéssé ismert, de bazi tehetséges énekes titánt, Dino Jelusic-ot (manapság – valószínűleg a tengerentúli zenehallgatóknak kedvezve – amerikai írásmóddal inkább Jelusick). Mint oly sokszor, a nápolyi marketingfogás most is marha jól néz ki papíron. Lynch igazi gitárhős, amolyan gitárosok kedvence, Jelusic pedig Dio nagyreményű örököse; olyan hanggal, amivel egy Boeing 787 Dreamliner hajtóművét túl tudná kiabálni.

Persze, mint tudjuk, a papírforma csalóka lehet. Ilyen alapon pl. Jelusic horvát anyazenekarának, az Animal Drive-nak bemutatkozó lemezéért is rajonganom kellett volna (nem tettem), és Lynch legutóbbi frontiersos szupergrúpjától, a The End Machine-től is dobnom kellett volna egy hátast (ez is elmaradt). Szűkölni viszont csak akkor kezdtem, amikor Lynch nyilatkozatát olvastam arról, hogy miként folyt a "közös" munka. Hogy a párosítás milyen irányítottan és mesterségesen történt, jól illusztrálja, hogy Lynch úgy mondott igent a Frontiers fölkérésére, hogy leendő partnere keresztneve alapján azt hitte, hogy egy olasz pop énekessel kell dolgoznia. Csak amikor első demóira megérkezett Jelusic éneksávja, döbbent rá arra, hogy itt egy klasszikus hard rock torokkal van dolga, és teljesen másként kell az egészhez hozzáállnia. Ez azért sokat elmond a Frontiers módszereiről... Az alkotómunka nem szervesen folyik, a zenei megtermékenyítés laboratóriumi körülmények között jön létre...

Persze ettől a zene még lehet jó, és a Dirty Shirley történetesen az. Nem hibátlan, de kimondottan ütős anyag, intelligens hangszeres alapokon eget rengető vokálokkal. Az azért hallatszik, hogy nem volt egységes koncepció, több vonalon is elindultak, a bluestól a hard rockon át egészen a grunge-ig (pl. Grand Master). Ha folytatódik a projekt, remélem már világosabban látják, mi áll jól nekik, és következetesen azt viszik végig. Ha rám hallgatnak, akkor a klasszikus ihletettségű, magas oktánszámú, szőrös szkrótumú hard rock dalokat fogják erőltetni.

Egy ilyen kollaborációnak akkor van értelme, ha a közös munka eredménye valami olyasvalami, ami több a résztvevők és képességeik sima egymás mellé állításánál. Elmagyarázom egyszerűbben: ha 1+1=2, az még csak matek, de ha 1+1=3, az már varázslat. És nekem ez jobban tetszik, mint Jelusic vagy Lynch legutóbbi anyagai, ergo: sikerült a varázslat, ha még nem is Apollo Robbins vagy David Copperfield szintű...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Revolution Saints: Rise (2020)

2020.01.24. 16:27 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_270.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Már a kezdetek kezdetén szkeptikus voltam ezzel a Frontiers-féle szülő(k) által előre elrendezett házasítással, pedig az első album kimondottan tetszett. Nem jósoltam nagy jövőt a csapatnak, annak ellenére sem, hogy három kipróbált, több legendás formációt megjárt (pl. Bad English, Hardline, Journey, Dead Daisies, Whitesnake, Night Ranger, Damn Yankees) muzsikusból áll. Az idő – úgy tűnik – mégsem engem igazol, hiszen ez az Alessandro Del Vecchio nevű hivatásos Frontiers szellemíróval megtámogatott trió harmadik lemeze.

A második album megjelenését beárnyékolta Deen Castronovo énekes/dobos 24 napig tartó, folyamatos metamfetamin használat által indukált ámokfutása (családi erőszak ügye). Valószínűleg nem ezért, de a második album nem lett olyan jó. Egyrészt próbáltak kimozdulni a Journey-utánzat skatulyából, másrészt érzelgősebb, lötyögősebb lett a muzsika. Castronovo azóta tiszta, bár még mindig elég ijesztően néz ki – talán nincs szüksége pszichoaktív drogokra ahhoz, hogy mániákusnak tűnjék.

A "Rise" az előző albumhoz képest mindenképp fölemelkedést jelent, feszesebbek, erőteljesebbek lettek. Ez nem változtat a tényen, hogy továbbra is elsősorban egyfajta Journey-pótlékként működnek, amire – és ezt Perugino igazgató úr nagyon jól tudja – szükség is van, hiszen a Journey utolsó lemeze éppen a Frontiersnál jelent meg 2011-ben. Azóta – főleg Jonathan Cain és Neal Schon politikai/vallási nézeteltérései miatt – csak egyre messzebb kerülünk attól, hogy valaha új Journey albumot tarthassunk kezünkben (már aki még vásárol fizikai hanghordozókat).

Mindent egybevetve: a kutyából nem lesz szalonna, ebből a Perugino által tető alá hozott házasságból nem fog születni csak olyan gyermek, amelyik megszólalásig hasonlít genetikai őséhez, a Journey-höz. Ebben a tekintetben talán mégis hozott némi újat a "Rise", mert ezúttal a Frontiers laboratóriumában a Petri-csésze "szennyeződött" némi Night Ranger genómmal is. Ezt alighanem Jack Bladesnek köszönhetjük, pedig a dalszerzéshez itt vajmi kevés köze van.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Magnum: The Serpent Rings (2020)

2020.01.18. 09:50 | garael | 1 komment

magnumtheserpentrings.jpg
Kiadó:

SPV/Steamhammer

Honlap:
www.magnumonline.co.uk

Hát ez a Magnum nem akar berozsdásodni (jégkrém rajongóknak: nem képes veszteni az ízéből), pedig a csapat több-kevesebb tagcserével, de ugyanolyan idős, mint én, Bob Catley, az együttes frontembere és arca pedig a hetvenen is túl jár. Ráadásul még azt sem mondhatom, hogy a valódi kreatív időszakukat elhaladták volna, mert már három vagy négy album óta képtelenség róluk rosszat írni – legfeljebb a környezet változott, amiben a hasonszőrű bandák tucatjai ívelték át karrierüket, és tették le a lantot. Nem hinném, hogy mélyen bele kellene mennem jelen album elemzésébe: lehet, hogy vannak, akik kissé több progresszivitást várnának, de a csapat igazi erőssége mindig is a dallamalkotás volt, és hát egy lassan ötven éve alkotó brigád hadd tegye már azt, amit akar – ráadásul piszok jól és szórakoztató módon.

S hogy mi változott legutóbbi jelentkezésük óta? Nem sok minden, és ha igazán gaz szeretnék lenni, bemásolhatnám ide az ezt megelőző kritikámat, mert a lényeg maradt, ami volt. Az persze biztos, hogy a csapat dobosa nem fog infarktust kapni koncert közben a megerőltetéstől – akár egy középtempóban dolgozó metronómot is állíthatnánk a helyére, nagy változás nem történne, és a "You Can't Run Faster Than Bullets”-ban felhangzó tapsgép változatosabb ritmusban csattant, mint ahogy Lee Morris püföli a bőröket, de hát ilyen korban fő az egészség!

Az erényeket azonban nem lehet pusztán az életkorból fakadó tapasztalatra fogni, Magnumék genetikai állományát egyszerűen a dallamokra fűzték fel, olyan természetességgel képesek slágert írni, ahogy az állat ösztönei vezetik tetteit. (Ezzel nem azt akarom írni, hogy micsoda állat módon játszanak a zenészek, mert ez így félreérthető, hiszen brit vonásokkal felvértezett AOR-juk nem a pulzus vad gyorsítására teremtődött.) Ennek ellenére mégsem mondanám, hogy a "The Serpent Rings" andalítóan nyugis lenne, igenis ott van minden szerzemény mélyén az az izgalmat hozó faktor, ami nem engedi elunni az édeskés dallamokat, bár ha thrash-fan vagy, nem igazán fogod érteni, miről is beszélek.

A lemez másik nagy erénye, hogy rendkívül egységes színvonalú, ráadásul ez a színvonal van olyan magas, amitől az "On A Storyteller's Night", az igazi közönségsikert hozó valamikori csoda juthat az eszünkbe: hol az említett tapsgép, hol egy kis szimfonikus betét, hol fúvósok gondoskodnak róla, hogy minden dalnak egyéni karaktere legyen. (Ráadásul kissé feszesebbre is húzták a dalokat, így elkerülték a refrének végtelen ismétlését.)

Catley hangján azért lehet érezni a kort, de előadásmódja mindig is az orgánumról, és nem a hangterjedelemről szólt, így kellő rutinnal kerüli el azokat a csapdákat, melyekbe idősödő kollégái néha beleesnek. A hangzás most talán nem annyira fémes, mint a legutóbbi lemezen, és az összkép is kicsiny elmozdulást mutat a dallamok irányába, de ez inkább csak árnyalatokban jelentkezik, mintsem meghatározó attitűdben.

Nem hinném, hogy 2020-ban ennél többet kellene várnunk egy új Magnum album megjelenése kapcsán: a példa még mindig ott áll az AOR színtér többi tagja előtt, hogy hogyan is lehet az öregedést – vagy annak látszatát – elkerülni, ez pedig mondjuk a kozmetikai termékek terén soha nem teljesülő, milliárdokat hozó felfedezés lenne: nos, ezért (is) szeretem jobban a zenét, mint a szépségipart.

Garael

Címkék: lemezkritika