Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

In memoriam Neil Peart (1952-2020)

2020.01.11. 01:50 | Dionysos | 3 komment

y_6.png

Szomorú kötelességünk megemlékezni a rockzene egyik legnagyobb legendájának, a kanadai Rush zseniális ütősének, Neil Peartnek haláláról. Nem volt teljesen váratlan, éveken át emésztette csendben, de módszeresen a legaljasabb kór, mégsem lehet földolgozni a szörnyű veszteséget. Szerintem Jon Lord elmúlása óta nem érte ilyen katasztrofális veszteség a szakmát (pedig mostanában is hunyt el egy csomó legendás muzsikus). Fantasztikus zenész volt, generációkat, stílusokat meghatározó egyéni játékkal, noha tolakodó ideológusa is volt az ordas ateizmusnak (Isten irgalmazzon neki, ha tud!). Amit Peart ehhez a műfajhoz hozzátett, páratlan és megismételhetetlen!!! Két dolgot tehetünk kegyeleti szempontból, még több Rusht hallgatunk, illetve megnézzük az esetlenségében is megkapó 2008-as filmet, az "Adventures Of Power"-t, amelyben joggal szerepel a Rush klasszikusa, a "Tom Sawyer" a lég-dobolás világbajnokságának mindent eldöntő, fölülmúlhatatlan alaptételeként. Álljon itt most emlékül ennek a dalnak tréfás, ámde legalább annyira kifejező videóklipje! Neil Tesó, legyen neked könnyű a föld!

P. Mobil: És? (2019)

2020.01.09. 17:44 | garael | Szólj hozzá!

pmobiles.jpg
Kiadó:

GrundRecords

Honlap:
www.pmobil.hu

A P. Mobil feldolgozás-albumot készített. Na és, akkor mi van? Erre a kérdésre persze a gonosz lelkek felkiálthatnak, hogy ez eddig is így volt, hiszen a korai lemezeken megtalálhatók az akkori elérhető, nyugati rock csapatok "lábnyomai", de mivel mi nem vagyunk a bulvár félhazugságos részei, örömmel fogadjuk az új lemez ismerős/átdolgozott szerzeményeit.

Ez az öröm pedig csak akkor lenne a Krakatau vulkán kitörésénél erősebb, ha a lemez első felét nem hallottam volna már ilyen-olyan koncert kiadványokon, esetleg bónuszként elpottyantva, ráadásul a két népdal – "Csitári hegyek alatt, Fellegajtó nyitogató" – feldolgozásának nem nagyon látom ilyen formában az értelmét: bár az előadás szuggesztív és érzelemteljes, nem ad többet, mintha pusztán autentikus formában, népi hangszerekkel rögzítették volna. Feldolgozásnak ugyanis véleményem szerint akkor van értelme, ha az "aktus" ad valami pluszt, valami mást, esetleg újra értelmezi az eredeti jelentéstartalmat és kvázi önálló "entitássá" gyúrja át az eredeti nyersanyagot. S hogy miért is gondolom azt, hogy igazam van? Mert amit az együttes a lemez második felén művelt, az példaértékű minden tribute/cover csapat számára, és én sem tudok mit tenni, mint virtuálisan megemelni a kalapom elismerésem jeléül.

Babylon. Ikonikus dal, az Omega egyik legsikerültebb a space-rock látomása, ami már eredeti formájában sem áll távol a fémhívők nagyobb csoportjának ízlésétől. Mobiléknak azonban az sem volt elég, és egy csodálatos, Tony Martin időszakos Black Sabbath nótát faragtak Mecky-ék alapanyagából, olyan, Iommira jellemző riffel, amit minden "szombatista" imába foglalhat.

A csapat bátran merít a lehetőségekből, így aztán elsőre meghökkentő az Echo táncdalos választása. A "Gondolsz-e még rám" ugyanis bármely hatvanas évekbeli Táncdalfesztiválon elindulhatott volna, ráadásul győzelmi potenciállal, úgyhogy nagyon nem metal, amit annak idején Visszhangék összeédeskedtek. Ijedtségre azonban nincs ok, Lóriék ugyanis egy echte blues-rock "siratót" bűvészkedtek ki a geil énekdallamokból – ennél kevés ötletesebb módját ismerem a stílus preferenciába történő integrálásnak, bravó.

Azt mindig is tudtuk, hogy a csapat szereti a humort: nos, a poén kedvéért az Illés Kégli dalát kívül-belül átformálták, új szöveggel, és a kissé szigorúbb dallamvezetéshez illő dübörgő riffeléssel nevettetik meg az arra fogékony hallgatókat. A viccgyártásnak azonban nincs vége, hiszen a Metro "Mi fáj?" slágeréből Mobil-féle death(!) metalt faragnak, amit Lóri vitézül hörög végig, ráadásul röhögés nélkül, amiért minden elismerésem. (A másik két ős-feldolgozás, a "Ha én ló lehetnék", és a "Hol van már az ezüsttál?", melyek tulajdonképpen hasonló paródiák, Presser Gábor belegyezésének híjával nem kerülhettek fel a lemezre. Kár.)

A végére hagytam a TRB "Szabad Vér" című dalát, amelyben a csapat ügyesen fordítja vissza a dal központi riffjét, így aztán mi is felismerhetjük, hogy Tunyóék annak idején a Deep Purple "Perfect Strangers" című dalából vették az ihletet. (Ha ez az eredeti szerzeménynél nem tudatosult, Lóriék egyértelművé teszik a helyzetet.)

Nem igazán szeretem a feldolgozás albumokat, de ez most ütött, mint a Terminátor vasökle – a lemezborító ötletes, fiktív újságcikkekből összeollózott montázsa, amiből megtudhatjuk az újságírók véleményét is az albumról, önmagában jellemzi azt az attitűdöt, amit a Mobil a lemez második felében felvállalt: ezt a nagy fityiszt azonban mindenképpen ki kell egészíteni a hallgatók várható attitűdjével, ami meggyőződésem, hogy egy lelkesen tapsoló tenyérpár.

Garael

Címkék: lemezkritika

Sons Of Apollo: MMXX (2020)

2020.01.02. 10:29 | Dionysos | 1 komment

y_269.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.sonsofapollo.com
facebook.com/SonsOfApollo1

Apolló fiainak bemutatásakor sikerült egy szokatlanul hosszú, "tolsztoji" recenziót írni. Most ígérem, rövid leszek, méghozzá több okból. Egyrészt az ünnepek után vagyunk, és még mindig elsősorban arra koncentrálok, hogy az emésztőrendszeremet újra egészséges egyensúlyba hozzam. Másrészt – ébredezve a kajakómából és a baráti borozgatások utóhatásaiból – most sem tudok sokkal többet, vagy általában véve mást írni, mint az előző lemez, a "Psychotic Symphony" megjelenésekor. A Sons Of Apollo összetétele bizony nem egyezik a fejben már évekkel ezelőtt összerakott ideális progresszív metál bandám tagjainak listájával. Persze ez nem baj: ki foglalkozik azzal a teljesen ezoterikus gondolatgyakorlattal, amivel ráérős időmben, dolgozószobai magányomban szórakoztatom önmagam?!

Azt alapul véve, hogy a formáció muzsikusai milyen elfoglaltak (főleg Mike Portnoy), mindenesetre meglepő, hogy szűk másfél esztendő alatt összehozták a folytatást. Ráadásul nem is érződik a kb. egy órás anyagon, hogy összecsapták volna, pedig Portnoy, Sherinian és Bumblefoot (alias Ron Thal) gyakorlatilag három hét alatt írták meg a nyolc nótát. Az ilyenkor rendszerű nyilatkozatok persze arról szóltak, hogy a 83 állomásos turné alatt mennyire összeszoktak, és hogy ez mennyire meghallatszik a lemezen. Igazából azonban itt már ilyen-olyan formációkban összeszokott, sokat látott-tapasztalt profikról van szó, akik közül talán egyedül Bumblefoot számít újoncnak – és ő sem zenészként vagy dalszerzőként, csupán konkrétan ebben a társaságban.

A lényeg, hogy a Sons Of Apollo nem vett új irányt, nem talált ki új hangzást – hiszen itt mindenkinek megvan a saját névjegyszerű stílusa, soundja. Még nagyjából a dramaturgia is ugyanaz, mint az előző albumon. Vannak direktebb, slágeresebb nóták (pl. Goodbye Divinity, Desolate July, Resurrection Day), elszállósabb aprítások (pl. Asphyxiation, Fall To Ascend) és a kötelező, 16 perces "Opus Maximus", csak itt éppen "New World Today" címmel. Ez utóbbiban Bumblefoot újra bebizonyítja, hogy – amint a tavalyelőtti kritikámban megfogalmaztam – ő ennek a csapatnak az igazi kinyilatkoztatása.

Az "MMXX" olyan, mint a jó bor: kicsit hagyni kell szellőzni; nekem is csak néhány nap múlva, a sokadik hallgatásra értek be az ízei. Most már eljutottam oda, hogy a lejátszások után szinte gyötrelmes a fölismerés: ilyen gyorsan elfogyott? Nem kérdés, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén (nem katolikusoknak: március 25-én) ott a helyünk a Barba Negrában! Remélem arra a koncertre is elhozzák majd Kip Wingert, talán ezúttal az egész zenekarával együtt! Le kell szoknom ezekről a sóvár gondolatgyakorlatokról! ;)

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Top 10 (2019) – Túrisas

2019.12.26. 16:23 | Dionysos | 1 komment

20191226_113953.jpgNos, ... emlékezetes egy év volt, nem elsősorban, de zenei szempontból is, természetesen. Mivel a zene alapjaiban határozza meg a mindennapjaim, így a nem feltétlen és közvetlen zenei tárgyú történésekben is sok a zene. 21 év után intettem búcsút a munkahelyemnek, hogy  egy teljesen más irányba forduljak, valamint kétszer is kijutottam álmaim városába (New York), aminek zenei vonatkozású pillanatairól azért a blogot is több ízben tájékoztattam.

Márpedig New York csordultig van zenével, ami alól nem tudja kivonni magát az ember. Részben ezért, részben más okok miatt, de ebben az évben erősen a swing, blues és southern hard rock felé fordultam. Rengeteg új zenét hallgattam és kutattam fel, tehát (Tartuffe éktelen haragja elöl menekülve) eszemben sincs azt állítani, hogy a régi kedvenceket vettem elő, ezért nem maradt időm az új megjelenéseket figyelni. Beszereztem pl. sok-sok, számomra eddig ismeretlen Gene Krupa, SRV, korai Blackfoot, ZZ Top lemezt, amelyekkel meghitt pillanatokat töltöttem, és hiába fókuszáltam a kurrens metal kiadványokra is, csak ritkán ragadták meg a figyelmem tartósan, de ha igen, akkor azért nagy gyomrost vittek be.

Ezért lett egyértelműen befutó az új Slipknot. Óriási DALOKAT írtak, zseniális az anyag. Hasonló élmény a Myrath, de ez nem volt meglepetés. Kedvenc orientálisaim ezúttal sem hibáztak és süket duma, hogy csupán az arab zenei hatások különlegessége miatt történik mindez. Ők is a remek dalok miatt népszerűek. Harmadik Jimmie Vaughan, akinek helyezése nem független az amerikai kalandtól. SRV testvérét egy New York-i klubban láttuk és mivel nem egy termékeny előadó, új lemezére azonnal lecsaptam (borsos ára volt...). Gitárosként nem annyira kiemelkedő, mint testvére, de azért őt is a jelenleg élő 30 legjelentősebb blues gitárosként tartja nyílván a szakma. Ez a három lemez, ami idei megjelenés és a legtöbbet forgott. Nagyon örültem Szekeres Tomi új instrumentális albumának is, de azért nem felhőtlen az örömöm. Igaz, hogy más gitárosok sikerre vitt dalait is saját felfogásban játssza, amelyek néha jobban is tetszenek, mint az eredeti felvétel, de én több saját dalt akartam hallani ennyi idő után, nem pl. "Still Loving You" feldolgozást... Nagyon jó Walter Trout és Kenny Wayne Shepperd blues anyaga, mint ahogy ünnep mindig egy új Vinnie Moore instru is.

Nekem igazi kikapcsolódást jelentenek a minőségi koncert DVD-k, ilyen szempontból az idén el lettem kényeztetve, a Helloween és Sons Of Apollo is kitett magáért, mindkét anyag észbontóan jó.

Hát kb. ennyi a szöveges rész, itt meg a puszta tények:

1. Slipknot: We Are Not Your Kind

2. Myrath: Shehili

3. Jimmie Vaughan: Baby Please Come Home

4. Walter Trout: Survivor Blues

5. Vinnie Moore: Soul Shifter

6. Kenny Wayne Shepperd: The Traveller

7. Volbeat: Rewind, Replay, Rebound

8. Michael Sweet: Ten

9. Turilli/Lione: Zero Gravity

10. Nagyon sok eddig nem hallott blues, swing, southern rock lemez.

DVD: Helloween, Sons Of Apollo

Koncert: Yngwie Malmsteen (The Iridium, NYC), Jimmie Vaughan (The Iridium, NYC), Scorpions (Papp László Sportaréna)

Címkék: toplisták

TOP 15 (2019) – Garael

2019.12.25. 16:46 | garael | 22 komment

garael_2019.jpg

Sikeres évet zártunk: nem mintha olvasóink száma az egekbe szökkent volna – megmaradtunk az underground hivatástudattal teli mélyén, amihez mindenféle magyarázatot kreálunk saját magunk vigasztalására –, de ha ez jelent valamit, talán még sosem hirdette ízlésünk kifinomultságát a magyar heavy metal legfontosabb és legtöbbet olvasott – naná, mivel egyetlen – nyomtatott újságjában annyi kritikánk, mint ebben az évben.

Vannak, akik szerint ez nem a siker, hanem egészen más valaminek a mércéje, én azonban, mint a nyolcvanas években zeneileg szocializálódott ember, most is bősz kíváncsisággal esek neki a lapnak, és véleményük, ha nem is olyan mértékben, mint húsz évvel ezelőtt, még mindig sokat számít, ebből kifolyólag írásaink jelzés nélküli kölcsönvétele – és most akkor köszönjük meg helyettük mi az ingyenes reklámot – duplán megerősít abban, hogy jó úton járunk. Arra gondolni sem merek, hogy a digitális platform kezd kiüresedni, és a "ha nincs más, jók vagyunk mi is" attitűdjével állunk szemben: a fanzinek, blogok, weblapok talán még sosem látott gazdagságban öntik ránk a metal legkülönbözőbb stílusait, alstílusait taglaló tudnivalókat, pusztán azon csodálkozom, hogy még nem találkoztam a műfajt feldolgozó doktori disszertációval (szakdolgozattal igen), hiszen forrásmunkát bőven lehet találni, kár, hogy a Metal Hammer nem számít tudományos lapnak.

De fussuk át az évet az én szempontomból, ami megelégedéssel tölthet el, hiszen minden általam szeretett és hallgatott alstílus előrukkolt olyan lemezzel, amit szeretek, egyedül talán csak a viháncolós folk metal nem termelt megfelelő talpalávalót (egyesek szerint talp alávalót), de ennek meg úgy gondolom, a fémzenét hívők nagyobbik része egyenesen örül. Megértem őket is, hiszen én sem tartom a "csujjogatást" gitárral összekötő népieskedést az esztétikum csúcsának, de mit csináljak, ha nem tudom elfojtani magamban a génekből előtörő szeretetet, amit az autentikus dallamok hallgatása kivált.

A másik megelégedésemre szolgáló tényező a női frontemberek előretörése minden frontvonalon, és jómagam, aki eddig tipikus férfi műfajnak tartotta a heavy metalt – kivéve a gótikus-szimfo' színteret –, most térdre borulva kell bocsánatot kérjek a hölgyektől, akik legalább olyan elánnal és lendülettel vezették együtteseiket a színpadokra, mint egy tucat extrém műfajt képviselő, könyörtelen kan-banda.

Zenei ízlésem természetesen nem változott meg egy év alatt: továbbra is becsülettel bevallom, ha tetszik a kommersz, esetleg a gyerekesnek vagy avíttnak tartott zenei produktum, hiszen ha nem lennének hozzám hasonló metal fanok, kinek gyártanának lemezt a Running Wildhoz hasonló őskövületek?

A másik, számomra már nem annyira tetsző jelenség az európai power metal diszkósított változatának előretörése, de ha jobban utánagondolok, a pop és a metal már a nyolcvanas években is jól megfértek egymással, legfeljebb nem a fősodorban. (Bár a tuc-tuc ütemek inkább a technóhoz párosíthatók, és nem a disco funkyból kinövő ritmusaihoz.)

A magyar ugaron sajnos továbbra sem igazán nekem gyártanak zenét, de ezt dőreség lenne hibaként felróni a szcénának: az ízlés egy bizonyos határon túl már nem esztétikai mérce, és ha még mindig nem született meg a magyar Helloween, azt legfeljebb én sajnálom, és nem az esztéták. Ettől függetlenül az Asphalt Horsemen régi-új hard-rock/southern alapvetése, az At Night I Fly hagyományos, magyar progresszív aranykorba visszarepítő nosztalgikus remeke, és az End Of Paradise új énekesének híre okozott annyi örömteli percet, mint külföldi kollégáik. De most már ugorjunk, mondaná Pósalaky úr, remélem, hogy elegáns fejes és nem csálé segges lesz a vége.

1. Turilli/Lione Rhapsody: Zero Gravity: Rebirth And Evolution

A Rhapsody ágas-bogas családfáját egy csapatnyi kertész sem tudná követhetővé vágni, és a két zenész vállalkozásaiból egy kisebb ország éves metal-termése is bőven kitelne. Luca jól tette, hogy meggyőzte magát, miszerint gitártudása megkérdőjelezése ugyanannyi rációt tartalmaz, mint amennyit a lapos föld hívőinek gondolati rendszerében találunk. A hagyományos szimfonikus powert új elemekkel gazdagító lemez pedig megmutatta, hogy van még tartalék a műfajban, főleg, ha két ilyen virtuóz varázsolja progresszívvé a hangjegyeket.

2. Avantasia: Moonglow

Tobiasnak sikerült kissé kimoccannia a porondmesteri szerepből, és elhinni, hogy a metal-musical nem feltétlenül a rajongók kedvenc stílusa (még ha anyagilag sikeres is). A "Moongloow" végre visszahozott némi fémet is azokból az időkből, mikor a metal opera szóösszetételének második felét csak idézőjelbe rakva használtuk. 

3. Saint Deamon: Ghost

A fene sem gondolta volna, hogy 10 év után a valamikori euro-power reménység ekkorát tud dobni… akkora bukás után, mint amivel 2009-ben örvendeztették meg a csalódásokat szerető fanokat. Az, hogy a némi progresszivitást is a zenébe csempésző tradicionális metal csapat ezzel a ritka ostoba névvel tudott ilyen fineszes albumot összerakni, minden bizonnyal nem a szellemek, hanem a Rousseau-i értelemben vett szellem eredménye. 

4. Sascha Paeth's Masters Of Ceremony: Sign Of Wings

Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok! – kiabálta a mikrofonba annak idején a csalódott Szepesi, de most csalódásra semmi ok. Az ízlésem szerinti alstílusokba is megérkeztek a pajzsra emelendő női előadók, hogy bebizonyítsák, nem csak az amazonok tudják a versenyt felvenni a férfiakkal a férfiaknak kikiáltott tevékenységben – konkrétan a hadakozásban –; Sacha Paeth új csapata ráadásul piszkos jó módon hozza a valamikori Masterplan debüt egyszerre hagyományőrző és modern szimbiózisát.

5. Skyblood: Skyblood

Azt eddig is tudtuk, hogy Mats Levén képes a telefonkönyvet is úgy felénekelni, hogy végig járhassuk az emberi érzelmek széles skáláját, de hogy dalszerzőként milyen, arra most jöttünk rá igazán. A doom és a progresszív metal kavargó örvényéből létrehozott elegy elsőre félelmetesnek tűnik, de az énekes hangja mentőövként tart minket vissza, hogy beszippantson a mélység. Vagy nem is nagyon akarjuk, hogy visszatartson? 

6. Soto: Origami

Soto mérges korszaka tovább tart, még szerencse, hogy ettől a dühtől nem kell félni. A modern megközelítésű album hatásától pedig minden bizonnyal kedved támadhat az origami művészetébe is elmerülni, csak aztán legyen energiád a dallamokra is figyelni.

7. Twilight Force: Dawn Of The Dragonstar

Nem véletlen, hogy egy Helloween tribute bandából szabadult és Luca Turillinál tanult zenész – aki ráadásul képzett operaénekes is – könnyedén meg tud felelni a metal operák hagyományos követelményeinek. Ha felnőtt létedre szeretsz sárkányokon lovagolni – márpedig sok ilyen ember van, látva a "Trónok harca" sikerét – akkor nosza, pattanj fel a lemez dallamaira, és máris tied a legvagányabb hátas a Földön!

8. A New Revenge: Enemies & Lovers

Megvallom őszintén, hogy Tim Owens egyike azoknak az énekeseknek, akikben leginkább csalódni szoktam. A remek hangú, de gyenge dallamalkotási képességekkel rendelkező dalnok sikolyparádéja sajnos nem helyettesíti a kidolgozott refréneket – egészen eddig, mert ezen a lemezen pattogós ritmusú slágerek követik egymást, katonás sorrendben. Csak győzz nekik tisztelegni! 

9. Kobra And The Lotus: Evolution

Ismét egy hölgy, és ismét egy listás album. Nincs is mit szaporítani a betűket, az "Evolution" úgy teremtett földhöz, mint ahogy a női MMA-ban (Mixed Martial Arts) szokás. Csak ez nem fájt, sőt, újabb hirig kérelmére buzdít. 

10. Michael Sweet: Ten

Ha Leif Edling krónikus fáradtságban szenved, akkor Michael Sweet krónikus buzgalomban. Talán még egy táltos sem tudná egy kezén megszámolni az utóbbi évek Sweet munkáit, pedig tudvalevőleg nekik jó pár ujjal több van, mint nekünk.

11. Human Fortress: Reign Of Gold

Tudom, hogy a kategorizálás hülye dolog, a zenei stílusok megcímkézése meg még inkább, de ha reneszánsz metalról beszélünk, akkor csakis a Human Fortress juthat az eszünkbe. Igaz, hogy a jelenlegi dalcsokor kissé szigorúbbra sikerült, de biztos valamiért mérges volt az a fránya kobzos.

12. Crystal Viper: Tales Of Fire And Ice

A hagyományos lengyel-magyar barátságot félretéve ez most egy újabb olyan csajfrontos album, amiért úgy gondolom, a metalban is győzött a feminizmus. Csak itt nem előrángatott ideológiák, hanem a tényleges teljesítmény miatt.

13. Crystal Eyes: Starbourne Traveler

Tudom-tudom, a csapat által játszott zene nem éppen az esztétikum csúcsa, de mit csináljak, ha az Accept-Running Wild keverék úgy ütött szíven, ahogy azt a felidézett csapatok a nyolcvanas években tették. S hogy most lassan 2020-at írunk? Nem baj, ez csak azt bizonyítja, mennyire időtállónak azok a panelek, amiket olyannyira szeretünk ócsárolni.

14. Pretty Maids: Undress Your Madness

Öreg harcos nem vén harcos. Érdekes, hogy engem csak most kapott el a banda szellemisége, pedig tudvalevőleg már jó 20 éve túl vannak a csúcson. Nem is merek arra gondolni, hogy akkor milyen magaslatokban jártak zeneileg – mert sajnos az elismertség terén valahogy az undergroundban maradtak. És mondjátok, hogy van igazság a világon! 

15. Volbeat: Rewind, Replay, Rebound

Kommerszek lettek, eladták magukat, kiszámíthatóvá váltak – csak pár jelző, amit a lemez kritikáinál olvastam. Teljes mértékben igazat adok nekik, de mit csináljak, ha még így is tetszik az a szűk egy óra rock 'n' rollal kevert Hetfield-szagú metal, amivel évről évre kivívják maguknak a kritikusok haragját.

A felsoroltakon kívül nem is nagyon maradt más, amit ajánlani tudnék, talán csak az Inglorious, a Vision Divine, az Evergrey és az Avatarium új lemeze, de hát így is rengeteg olyan album van, amire nem tudtam elegendő időt fordítani és amelyek lehet, hogy több idő függvényében felborították volna az itt leírt listát. Ez azonban inkább örömmel tölt el, hiszen azt jelenti: szeretett stílusunk virágzik föld felett és föld alatt, erre pedig mi más lenne képes?

Kívánok hát minden egyes olvasónknak örömökkel, egészségben teli boldog új évet, és természetesen az ideihez hasonló gazdag metal-termést!

Garael

Címkék: toplisták

TOP 15 (2019) – Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)

2019.12.24. 16:50 | Dionysos | 1 komment

bemutato1.jpg

Mint a cinikus alteregómat, "Önző/Nagyképű Antalt" ábrázoló mellékelt kép is mutatja, ez az esztendő nem igazán mozgatta meg a fantáziámat. Szó szerint egy-két kivételtől eltekintve még a rajongva szeretett zenekarok és a várva-várt lemezek sem nyűgöztek le. Sajnos akadtak korábbi toplistások által okozott komoly csalódások is. Volt már jobb – mi több: sokkal jobb ­– évünk, na! Azt külön sajnálom, hogy csak egy-egy magyar megjelenés tudott bekerülni a "Top 15" és az "Egyéb figyelemreméltó megjelenések" kategóriába.

Egy rövid caveat a lista elején. Ahogy öregszem, egyre kevésbé érdekel, hogy ha valaki elfogultnak tart. A fölsorolásom nem föltétlen tükröz – még a saját listámon belül sem – részrehajlás nélküli értékítéletet vagy abszolút sorrendiséget. Amit viszont a Top 15-be beletettem, azért kezességet vállalok...

TOP 15:

1. Myrath: Shehili

Az már közvetlenül a megjelenés után sem volt kérdéses, hogy a Myrath legújabb mesterműve dobogós lesz. Időközben viszont kiderült, hogy a lelkesedés nem lohadt, inkább erősödött. Az is sokat segített az aranyérem megítélésében, hogy egy barátom, aki évek óta nem hallgat új muzsikákat, olyan lelkes lett tőle, hogy konkrétan két hónapja hallgatja a kocsiban, ahol – megsúgom – budai srácként elég sok időt tölt.

2. Magic Pie: Fragments Of The 5th Element

A Magic Pie csúcsteljesítménye ugyan továbbra is a "The Suffering Joy" (2011) marad, de attól ez még, ha töredékesen is, de kvintesszencia. A középkori alkímia mindhiába próbálkozott, az idősödő norvég proggerek pedig szép csöndben megcsinálták. Olyan csöndben, hogy rajtam kívül alig ismeri őket valaki.

3. Sweet Oblivion feat. Geoff Tate

Ezt a legtöbb kritikus középszerűnek titulálta, és valószínűleg igazuk is van. De a két főszereplőt, Geoff Tate-et és Simone Mularonit iszonyúan csipázom, és ez a projekt mindkettőjükből kihozta a legjobbat, a leg-Queensrÿche-osabbat. Legalábbis abban az értelemben, hogy Tate a "Promised Land" (1994) óta nem csinált olyan lemezt, amit fönntartások nélkül élvezni tudtam volna, Mularoni meg végre nem vágtázik. Középszerű? Ám legyen! Mégis állandó szereplője a lejátszási listámnak.

4. Teramaze: Are We Soldiers

Egyáltalán nem örültem Nathan Peachey énekes kirúgásának. A fölvételek alatti sok kavarás közepette valami elveszett abból a varázsból, ami az elődöt, a "Her Halo"-t (2015) halhatatlanná tette. Sajnálom ugyan, de ettől még az album messze az éves átlag fölött teljesít.

5. Evergrey: The Atlantic

Ez nálam az év meglepetése! Az Evergrey mindig szimpatikus volt, de nem emlékszem egyetlen albumukra sem, amit szőröstől-bőröstől, az elejétől a végéig szerettem volna. Az Atlanti-óceán hullámai azonban újra és újra, hatalmas erővel söpörnek végig a lelkemen.

6. At Night I Fly: Mirror Maze

Ez a banda most megmentette a magyar muzsikusok becsületét! Már majdnem lemondtam a folytatásról, amikor egy súlyos, hét éves hiátus után sikerült megvigasztalniuk. Azt továbbra sem értem, hogy a csak digitálisan megjelent bemutatkozó EP (September Kills, 2012) anyagát miért nem lehetett bónuszként a lemez végére biggyeszteni.

7. Darkwater: Human

Kilenc év az nagyon hosszú idő. Ennyit kellett várni a svéd proggerek új lemezére. Persze a főszereplők: Markus Sigfidsson gitáros és Henrik Båth énekes időközben sem voltak tétlenek. Egy pöttyet gyöngébb, mint a 2010-es "Where Stories End", és talán túlságosan is hosszú, de azért még rendkívül magas a szárazanyag-tartalma.

8. Brian Maillard: Stabilized

Az instrumentális anyagok között most a viszonylag ismeretlen svájci húrnyűvő, Brian Maillard (Dominici, Solid Vision) készítette a legjobbat, olyan nagyágyúkat előzve be, mint Marco Sfogli és Paul Gilbert. Rövidke, de rendkívül szerethető anyag született a mester kezei alatt.

9. Narnia: From Darkness To Light

Nagyjából ugyanazt tudom elmondani erről a lemezről, mint a Tate-Mularoni koprodukcióról. A kritikusok nem voltak elájulva tőle, nyilván nem is korszakos alkotás, de mit csináljak, ha mindig széles vigyor ül az arcomra, amikor beteszem? Márpedig gyakran sorra kerül.

10. Marco Sfogli: Homeland

Ez a talján egy zseni. Punktum. Über technika, műfaji értelemben széles látókör, kivételes dallamérzék. Világbajnok kombó.

11. A.C.T: Rebirth EP

Fájdalmasan rövid ez az EP; ahhoz képest pedig még sokkal fájdalmasabban drága (már úgy értem, CD-n). Ahogy belendülök, már véget is ér. Ez gáz. A belbecs viszont parádés: egy szórakoztató, humoros, nagy zenei cirkusz lüktető, színes kavalkádja. A svéd progresszív rock ismeretlen ismerősei, akik lazán lemuzsikálják a dicsfényt Roine Stolt és virág-királyai homlokáról.

12. Paul Gilbert: Behold Electric Guitar

Az önismétlést kockáztatva: ez sem érhet föl briliáns elődjéhez, a "Vibrato"-hoz (2012), de attól még friss, játékos, spontán, ugyanakkor precíz, jól megszerkesztett stílusgyakorlat. Íme, ez a villanygitár!

13. The Neal Morse Band: The Great Adventure

Nem Neal Morse legihletettebb műve, bár sokkal jobb, mint a nálam könyörtelenül osztályismétlésre ítélt "JK - Ördögűző" rockopera. Évek óta gagyogom: a sok (sőt rengeteg) sokszor kevesebb...

14. Dream Theater: Distance Over Time

Egykor lánglelkű fanatikus voltam, ma már csak megcsalt, kiábrándult szerelmes. A "Distance Over Time" viszont – bár az üdvösséghez ez kevés – a Portnoy nélküli éra legbecsületesebb iparosmunkája.

15. Whitesnake: Flesh & Blood

Ha tökéletesen objektív lennék, ennek sem föltétlen lenne helye a listámon. Szegény Coverdale – ahogy ez várható volt és élőben is kiderült – mára csak árnyéka egykori önmagának. Ugyanakkor ez mégis csak a Whitesnake! Az elmúlt kb. 10 év lemezei közül egyedül ez kerül elő rendszeresen.

Egyéb figyelemreméltó megjelenések:

Zoli Band: Santa Monica
Voyager: Colours In The Sun
Noveria: Aequilibrium
Vanden Plas: The Ghost Xperiment – The Awakening
Volbeat: Rewind, Replay, Rebound
Meshiaak: Mask Of All Misery
John Diva & The Rockets Of Love: Mama Said Rock Is Dead
Crashdiet: Rust
Vinnie Moore: Soul Shifter
Avantasia: Moonglow
Pretty Maids: Undress Your Madness
Hardline: Life
Ray Adler: What The Water Wants
Michael Sweet: Ten
Flying Colors: Third Degree
Opeth: In Cauda Venenum
Soen: Lotus

Sokkal többet vártam:

Leverage: Determinus
All Things Fallen: All Things Fallen
Neal Morse: Jesus Christ The Exorcist
Lonely Robot: Under Stars
Steel Panther: Heavy Metal Rules
Black Star Riders: Another State Of Grace

Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)

Címkék: toplisták

TURI: Santa Is Com...Rocking To New York City!

2019.12.21. 16:05 | Dionysos | 1 komment

Bármennyire is szerettem volna (ki nem?), azt gondoltam, hogy ha eddig nem sikerült, 50 évesen már nem fogok kijutni az Egyesült Államokba, aztán úgy hozta az élet, hogy ebben az évben már kétszer is megjártuk. Óriási élmény volt másodjára is. A magam részéről ezzel az ott készült videóval kívánok valamennyi blog-követőnek Áldott Karácsonyt és Boldog Új Évet! 

Túrisas

Crystal Eyes: Starbourne Traveler (2019)

2019.12.20. 16:59 | garael | Szólj hozzá!

crystaleyes_2019120601.jpg
Kiadó:

Massacre Records

Honlap:
www.crystaleyes.net

Óvatosnak kell lenni az embernek, ha a Crystal Eyesról akar írni, mert a metal sokszintű boltjának elég nagy részén árulnak kristályokat, és azok egyáltalán nem azonos minőségűek. Ott van mindjárt a Crystal Ball, ami az utóbbi időben viszonylag nagy aktivitást mutatott, de ők azért egy kicsit más stílusban utaznak, mint szemes társaik, akikről legutoljára vagy 10 évvel ezelőtt hallottam, akkor is csak azért, mert akkori lemezükön személyes kedvencem, az elképesztő hangterjedelemmel rendelkező Daniel Heiman énekelt – mondanom sem kell, hogy teljesítménye legalább két pontot dobott az amúgy elég halovány zenei produktumon. (És persze ne feledkezzünk meg az ez évi bomba formát mutató Crystal Viperről sem!)

Nem véletlenül intettem óvatosságra a fanokat, mert én is csak félszemmel, izé, füllel kezdtem neki az új lemez hallgatásának, hogy aztán tágra nyílt látószervekkel konstatáljam a meglepetés tényét. Nem, sajnos nem Heiman újbóli feltűnése okozott heveny izgalmat, bár a jelenlegi énekes, a kissé Iggy Pop formát mutató Mikael Dahl sem tehetségtelen nótafa, hanem az emlékeimben élő kissé punnyadt hozzáállás radikális változása, amitől rögtön örömmel dobban a szív és ritmusra kezd mozogni a fej. De minek is erőlködők a szép szavakat gyártásával, igazából az egész kritikát el lehetne intézni egyetlen mondattal – mit egyetlen mondattal, két együttes említésével, akiknek hatására megszületett a minden német metalhívő vágyálmát megtestesítő crossover. Running Wild és Accept – ha ezt a két nevet hallod, nem hiszem el, hogy nem nyelsz nagyot – már ha az öreg iszapszemű ráják közé tartozol, akik a nyolcvanas években estek át zenei szocializációjukon, és a szekrény mélyén még mindig ott lapul a farmer-dzseki, szigorúan Jolly Roger és Balls To The Wall felvarrókkal. Az igaz, hogy a haj kevesebb lett, és talán már a headbang sem megy olyan hevesen, de a szív… a szív, az most is acélból van, nem beszélve a lábról, ami meg fából – legalábbis reggelente úgy érzed –, mint ahogy egy jó kalózhoz illik.

Mit kapsz tehát, ha nekidurálod magad a "Starbourne Traveler" hallgatásának? Ikergitáros, riffelős, dallamos metalt, az említett két banda módszertani bemutatóinak tökéletes keveredésével, olyan, az ösztönökre ható, nosztalgiát ébresztő hangulatot, amitől rögtön a szocializmus utolsó évtizedében találod magad, mikor boldogan helyezted be a másolt BASF kazit a kétkazettás SONY magnódba, hogy háromnegyed óráig együtt rothadj a kapitalizmussal – legalábbis lélekben.

Ennél fogva nehéz megfogalmazni a továbbiakat, mert mit is írhatna az ember azon a pár száz kritikán kívül, amiben a két csapatot és a hatásukra született stílus követőit dicsérte? Ráadásul még a sznobok talmi felsőbbrendűségének tudatában sem biggyeszthetek gúnyos mosolyt az arcomra, mert a prezentálás színvonalában semmi kivetni valót nem találni, aki meg nem szereti ezt a mára kissé megkövesedett világot, annak úgysem lenne jó semmi, amit ebben a közegben nyújtani tudnak.

A lemez a maga egyszerű megfogalmazásában lényegében slágerek halmaza, ahol néha Rolf Kasparek, néha UDO ősi riffjeinek, dallamainak az utódjaival találkozhatunk, de szerencsére plágiumról, vagy újrahasznosításról nem igazán beszélhetünk, annak ellenére, hogy valószínűleg minden ismerős lesz, amit a szerzemények nyújtani tudnak: a megszokás nem mindig jelent regressziót, vagy helyben toporgást, a nosztalgia pedig olyan érzés, ami nem csak szépít, de fiatalít is.

Kissé gonosz játék ez a bandáktól, hogy így év végére besűrítették a nekem tetsző albumjaikat, nemtörődőm módon felrúgva a szépen felépített éves listámat, de ott egye a fene, ilyen áron akár naponta rábírom magam, hogy revideáljam kőszikla szilárdságúnak vélt addigi véleményemet. Uraim! Itt az alkalom, hogy egyet fizess, kettőt kapj – ezt az akciót pedig kár mindenkinek kihagyni, akit lassan 30 éve kapott el a metal mánia.

Garael

Címkék: lemezkritika

Yngwie Malmsteen's Master Class (The Iridium, NYC - 2019.12.06)

2019.12.14. 14:41 | Dionysos | Szólj hozzá!

20191206_213920.jpgAmikor kiderült, hogy ebben az évben másodjára is megadatik, hogy kirepülhetünk New Yorkba, az első feladatok egyike volt, hogy megnézzük a koncertprogramokat, mikorra érdemes időzíteni. A kérdés gyorsan eldőlt. Vitán felül kedvenc gitárosom (valójában 1986 óta a legnagyobb hősöm) koncertjének primátusát sem az In Flames, sem Cher, sem Bob Dylan nem fenyegethette. (A kintlétünk alatti héten a "nagy nevek" közül őket lehetett volna még elcsípni). 

Koncertet írtam, ami csak félig-meddig igaz, legalábbis a szó klasszikus értelmében. A Broadway-en található "The Iridium" New York legendás klubja, itt valóban minden héten a rock/blues/jazz legnagyobbjai lépnek fel, de ehhez képest egy kifejezetten kis helyről beszélünk, gyakorlatilag testközelben van az előadó, és állójegy nincs is, asztaloknál ülünk, kötelező fogyasztással és jegyet sem nagyon lehet már kapni, azok gyorsan elkelnek, akár hetekkel egy-egy buli előtt. 

Nos, ebben a közegben én Yngwie-t nehezen tudtam elképzelni. Biztos voltam ugyan abban, hogy "backing track"-es lesz a koncert, de még ígyis fura volt, hogy azok a jellegzetes pózok (levegőbe rúgás, gitárpörgetés, stb.) ezen a kis színpadon miként fognak hatni, mert az kizártnak tartottam, hogy egy széken fog ülni... 

"More is more"-szól ugye az Yngwie-klasszikus és ennek megfelelően a belépéskor ez a kép fogadott:

bloghoz.jpg

Magáról az előadásról pedig tényeket közlök csupán, a rám gyakorolt hatását képtelen vagyok szavakba önteni, számomra leírhatatlan volt, pedig itthon már kétszer is láttam. Kedvesem annyit jegyzett meg, hogy olyan nagyon furcsán viselkedek, az arckifejezésem is szokatlan. :-) :-) Nyilván benne volt abban minden, de legfőképpen az, hogy rendkívül hálás voltam azért, hogy én ezt és ott láthatom.

Tehát a koncert, vagy mi: rettentő nagy hangerő, de nem volt bántó, nyers, brutális Yngwie-sound, a technikus pedig laptopról nyomta az alapokat. Talán ez elrettentőnek tűnhet, de mindezt kompenzálta, hogy teljesen családi volt a hangulat. Énekes dal nem volt, vagy ha igen, az instrumentálisan szólalt meg. Ebben a backing track + hangos élő gitár konstellációban lehetett igazán érezni, hogy felrobban a kezében a hangszer. Több csúcspont is volt (kb. mind...), de talán a bluesos "Blue" alatt éreztem, hogy ennél nem lehet több a gitározásban. Végig libabőr volt. A dalok között meg szabad volt a vásár, jöttek a kérdések az asztaloktól, Yngwie meg jókedvűen válaszolgatott, mint egy nagy családi ebéden...

20191206_221336.jpg

Nem volt hosszú a master class, de valóban úgy tűnt, mintha 10 perce se tolná, amikor elköszönt. Nincs jelenleg nála nagyobb gitáros egyéniség, amit persze eddig is tudtam, de így közvetlen közelről kikezdhetetlen bizonyossággá vált.  EVH és Ő az utolsó két nagy élő gitárhős, aki forradalmasította a szólógitározást. Rendkívül hálás vagyok, hogy ezt a pillanatot megélhettem.

20191214_142014.jpg

Túrisas

 

Címkék: koncertbeszámoló

Human Fortress: Reign Of Gold (2019)

2019.12.13. 17:05 | garael | Szólj hozzá!

humanfortressreignofgold.jpg
Kiadó:

AFM Records

Honlap:
www.human-fortress.de

A Human Fortress a Falconerrel együtt egyike volt az első olyan metal csapatoknak, akik a reneszánsz dallamokat zenéjük integráns részévé tették, de nem úgy, ahogy a folk kollégák többsége a népzenei motívumokat: példájuk inkább az orientális együttesek metódusát idézi, elkerülvén a giccs szörnyű csapdáit. (Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szeretném például a Dalriadát – ahol párhuzamosan létezik egymás mellett a népzene és a metal –, de meg tudom azokat is érteni, akik inkább a Barbaro-féle utat kultiválják, ami úgy gondlom, unikum és hungarikum is egyszerre a magyar és világ zenei palettán.

A zenekar első két lemeze elég is volt ahhoz, hogy kult státuszba kerüljenek, a "Knights In Shining Armour" pedig maga lett a "reneszánsz metal" himnusza, melynek hallatán az egyszeri rajongónak illett vigyázzba vágni magát, ami alól csak a lendületes headbang adott felmentést. Sajnos az ígéretes kezdés után az énekes, Jioti Parcharidis kiválásával tévútra trubadurkodták magukat a fiúk, és megzavarodva a tanácstalanságtól, onnan kezdtek el lopni, ahonnan tudtak, mondanom sem kell, hogy szörnyű katyvaszt idézve elő. A metalcore elemekkel megtűzdelt új irányvonal szinte nem is emlékeztetett arra, amit kezdésként kitűztek, így sebes vágtában hagytam el a csapat további ténykedésének figyelését – velem együtt valószínűleg azok a lányok is, akik szívét-lelkét meghódították a valamikori hősi-szerelmes rigmusok, és akiknek tetszett a lovagi imádat zenébe oltott romantikája.

Ahogy jelen lemez mutatja, szerencsére sikerült kimászni az önmaguk által ásott gödörből, amiben az általam is kedvelt Gus Monsanto volt a legfőbb partner, aki naná, hogy elvállalta a frontemberi posztot, minden bizonnyal nosztalgikus emlékeket táplálva egy másik reneszánszos csapata – Revolution Renaissance – iránt, ami ugyan csak nevében tartalmazta a középkor idézését, ám máig kellemes érzéseket táplál a Tolkki rajongókban.

Gusnak tehát sikerült gatyába, izé, páncélba rázni a fiúkat, amihez minden bizonnyal sok szigorúság kellett, hiszen az új lemez hangvétele azt a jellegzetes, szikár skandináv powert idézi, amit a Heed játszott, vagy például mint amit az Urban breed-féle Trail Of Murders (és kellene játszania a Serious Blacknek). A reneszánsz elemek ezzel együtt igencsak hátrébb vonultak – naná, biztos megijedtek a vezénylő tábornok hangos parancsszavaitól –, de nem tűntek el nyomtalanul, jelenlétük azokat a pillanatokat szüli, ahol a keményebb ritmusok harci tevékenységét pihentetni kell.

A keménység – amire Gus rekesztős technikája dob rá még egy lapáttal – azonban nem ment a dallamok rovására, az ember szíve szinte vigyázzmenetben dobban ennyi hősies refrén hallatára, és elég egyszer végigpörgetni az albumot (milyen anakronisztikus kifejezéseket használok!) ahhoz, hogy azonnal el tudjuk dönteni a jövőt nézve: rajongókká válunk, vagy továbbmasíroz mellettünk a horda.

A lemez másik erénye az egység – amiben ugyebár az erő is van –, itt nincsenek kiugró slágerek és unalmas töltelék dalok, Gus végig egyenletesen magas színvonalon tereli a csapatokat a győzelem irányába, aminek hatására legszívesebben lángba oltott kétélű pallóssal vágnánk bele a sárkány bőrébe, hogy éljen a metal.

Kellemes meglepetés így, év végére a Human Fortress új albuma, ami, ha egy kicsit szigorúbb hangvétellel is, de képes elérni az első két lemez kult-avató színvonalát. Ehhez pedig nem kellett lovaggá ütni senkit, megtesszük azt saját magunk, már ha azok közé tartozunk, akiknek tetszik a "Reign Of Gold".

Garael

Címkék: lemezkritika