Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Az idén eddig kevés olyan album akadt, amit olyan türelmetlenül vártam, mint az olasz prog-metal királyainak, a DGM-nek új lemezét. Nem egyszerűen azért, mert az évek során nagyon megszerettem őket, vagy mert a Mularoni-Casali páros igazából páratlan (tudom, hogy ezt már egyszer elsütöttem, de ami jó, az jó). Nem, az izgatott várakozás valódi oka az volt, hogy a megjelenést beharangozó hírek szerint a DGM ezúttal (mintha olvasták volna korábbi cikkeimet és a bennük megfogalmazott ajánlásokat) nem egy újabb adrenalin-vezérelt, kérlelhetetlenül súlyos vágtát készül levágni, hanem egy kvázi-koncept lemezzel jelentkezik, ahol a muzsika kicsit tagoltabb, változatosabb a korábbiaknál. Na, erről van szó! Ezt ugatom évek óta!

Természetesen stílusváltásról szó sincs, pl. a klipes "Fallen" azonnal meggyőzi az aggodalomtól kezüket tördelő rajongókat, hogy kedvenc együttesük továbbra is ragaszkodik minden eddig jól bevált, bejáratott stíluselemhez: a gyilkos tempóhoz, a zakatoló kétlábgépes dobmunkához, a súlyos riffekhez, a váltogatott gitár- és billentyűszólókhoz,  és a már-már popos dallamokhoz. Ami némileg mégis újszerűnek tűnik az előző anyagokhoz képest, hogy a "The Passage" igyekszik kevésbé egynemű képet mutatni. Hogy ez mennyire sikerült, azért azon lehetne vitatkozni. Akad ugyan itt két ballada is (Disguise, In Sorrow), de ezek szerintem a leggyengébb szerzemények a lemezen. Valahogy Mularoni kezéből, agyából inkább a SymphonyX-re hajazó szélsebes és agyas riffek pattognak, ezek is állnak jobban az együttesnek. Nekem úgy tűnik, hogy az ígért új hozzáállást sajnos csak az albumot indító, két részre bontott "The Secret" képviseli – ez is a "The Passage" legjobb pillanata (pontosabban közel 16 perce!).

A 2013-as "Momentum"-on szerepelt két vendég is (Russell Allen és Jorn Viggo Lofstad), ezt alighanem egyfajta hagyománnyá akarják tenni, hiszen az új albumon is van két közreműködő, méghozzá Tom Englund, aki jellegzetes orgánumával azonnal tipikusan Evergreyessé varázsolja a "Ghost Of Insanity"-t, valamint (milyen meglepő!) Michael Romeo a SymphonyX-ből (Dogma). Mindig nagyon szívesen hallgatom Romeo mestert, de tekintve, hogy Mularoni szinte mindent tőle tanult, nem igazán lett karakteres a végeredmény. Ha nem tudnék a vendégszereplésről, nem biztos, hogy föltűnne a dolog. Ettől persze a szóló még zseniális.

Szóval, mindent egybevetve mi is a végítélet? Az kérem szépen, hogy a "The Passage" az eddigi talán legjobb DGM album lett (ennek örülünk nagyon!), de nincs sok nyoma a promóciós dumában emlegetett változatosságnak, tagoltabb zenei fogalmazásnak (ennek meg nagyon nem örülünk!). Még gyorsan megjegyzem, én Casali egyes számokban alkalmazott modern digi-kütyüzésétől sem vagyok elragadtatva, erről sürgősen le kellene szokni.  A "The Passage" megjelentetésével a DGM-nek tehát nem sikerült sebességet váltani (sem szó szerint, sem képletesen), ennek ellenére ez egy kiváló lemez, a "The Secret" pedig nagyon jó iránymutató – errefelé kellene elmozogniuk.

Tartuffe

A szép utazások megihletnek és az emlékeim egy dallá formálva őrzöm meg magamnak. Így történt ez Skóciában és így történt az idén Finnországban is.

Ahogy Skócia, úgy Finnország is gyönyörű, főleg annak az embernek, aki nem igazán a forró nyár nagy barátja... A finneknél azonban a sok szépség mellett van egy másik fontos dolog, ami rockerként nem elhanyagolható. Jelesül, hogy a rockzene valóban a mindennapok része. Ahogy a videón is látszik, magától értetődő dolog, hogy a legtöbb háztartásban az evőeszközök mellett hangszerek is találhatók, és esténként simán kipattanhat egy spontán csapatás, csak úgy, minden rákészülés nélkül. A két házzal arrébb lakó szomszéd a Mad Professor pedálok (pl. Twisted Sister, Children Of Bodom, stb.) atyja volt, a lakhelyünktől öt perc autókázás után pedig a Ruokangas gitárok (Uriah Heep, Stratovarius, stb.) készítője és műhelye várt bennünket egy kis bemutatóra. Na, ilyen hely ez a Finnország, ahol a ROCK él és virul...

Túrisas

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.devintownsend.com
facebook.com/dvntownsend

Nem kenyerem a dicsekvés, de a kanadai énekes-zeneszerző géniusz, Devin Townsend legutóbbi lemezéhez, az "Epicloud"-hoz nagyon helyre kis kritikát kanyarintottam 2012-ben. Ott alighanem el is lőttem az összes puskaporom, ezért most némi irritációval kell tudomásul vegyem, hogy a "Transcendence"-szel kapcsolatban sem tudok mást, vagy többet írni. A helyzet az, hogy az új anyag szerves folytatása az előző albumnak, továbbra is a rétegzett, szónikus orgiáé, az agyas riffeké és csavart ritmikai képleteké a főszerep. Ezt talán csak annyival egészíteném ki, hogy a szerző bevallása szerint ezúttal nagyobb teret engedett zenészeinek, a korábban igazi despotaként diktáló Townsend megenyhülve, engedékenyebb hangulatban vonult a stúdióba csapatával. Ennek üdvözlendő következménye, hogy ezen az anyagon több gitárszóló szerepel, és a kiváló dobos, Ryan Van Poederooyen is hangsúlyosabb szerephez jutott.

A "Transcendence"-t hallgatva valóban az evilági kereteket meghaladó élményben részesülhet az ember. Persze lehetséges, hogy Townsend egyedi muzikalitása egyeseket hidegen hagy, és a nagyszabású, nagyívű, összetett és hasonló jelzők helyett inkább a negédes, geil, túlburjánzó, hatásvadász, stb. kifejezések merülnek föl bennük. Ezt még valamelyest meg is értem, hiszen valóban sok(k)nak tűnik néha a több száz (?) éneksáv, a szovjet éra kizárólag férfiakból álló katonakórusait idéző bombasztikus refrének sokasága. Erre én azt mondom, egyrészt ízlés kérdése a dolog, másrészt tessék utána csinálni! Townsend kivételes zeneszerző, megdöbbentően sajátos dallamvilággal és elképesztő zenei repertoárral. Azért bevallom, nekem is úgy tűnik néha, hogy kevesebbszer kellene sokszorosítania az éneksávokat, és nagyobb magabiztossággal kieresztenie orkánerejű hangját. Olykor tényleg úgy tűnik, mintha "hátul" lenne egy kicsit. Persze ez valószínűleg a koncepció része.

Biztos sokan vannak, akik Townsend Strapping Young Lades halálmetál kalandozásait többre becsülik, s én ezt a véleményt maximálisan tiszteletben is tartom, ám sietek megjegyezni, hogy a projektes Townsend hozzám sokkal közelebb áll, és ezen belül is ezt a lemezt tartom az eddigi legkiemelkedőbb teljesítménynek. Biztos vagyok benne, hogy az éves toplistára fölkerül ez az anyag, bár addig még jónéhány "hangpróbán" kell átesnie. Azoknak ajánlom, akik vevők egy Dream Theater, Epica, Circus Maximus, Animals As Leaders, stb. kombóra, de azoknak nagyon!!! Ami pedig egy esetleges és újabban  a szereplők viszonyában beálló enyhülés miatt egyre valószínűbb Vai-Townsend újraegyesülést illeti, csak annyit tudok mondani: KÖLL, DE MÁN!!!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.sabaton.net

Nem ismerem a statisztikákat, de valószínűleg tartom, hogy a Sabaton fémjelezte egyszerű, könnyen befogadható, és a konformitásra tökéletesen alkalmas metál – legalábbis itt, Európában – sokkal több fiatalt tud megszólítani minden egyéb más keményebb stílusnál – átvéve ezzel a nyolcvanas évek aréna hard rockjának, vagy AOR-jának "bevezető szerepét". Azon, hogy ezt milyen színvonalon teszi, már  lehet vitatkozni, még magán a stíluson belül is, hiszen a Powerwolf, a Battle Beast, vagy a szimfonikus köntösbe öltöztetett Nightwish véleményem szerint képzettebb zenészekből áll, és egyedibb koncepcióval rendelkezik, de ez már tényleg egyéni ízlés kérdése, a háborús tematika pedig biztos rávesz néhány iskolást arra, hogy utánanézzen a valós történelmi forrásoknak.

Jelen lemezt hallgatva nem is lehet vitás, hogy a csapat a kommersz irányába indulva próbálja megerősíteni szerepét, ami egyrészt nem baj, mert eddig is azok voltak, másrészt a kórusok és a himnikus dallamok erőteljes hangsúlyozásával, valamint a billentyű előretolásával tényleg fogyaszthatóvá teszik a metál zenét azok számára is, akik a gitárt eddig csak akusztikus formában tudták elviselni. Valószínűnek tartom, hogy hazánkkal ellentétben Európa nyugati részén vannak tematikus metál rádió csatornák, esetleg a közmédia gondolja úgy, hogy a stílusértékelés nem egyenlő valaminek az ignorálásával: a Sabaton pedig kiválóan alkalmas arra, hogy három percre lekösse az átlagember figyelmét is.

A "The Last Stand"-re tehát bőven jutott azonnal fülbemászó slágerből, a szokásos tuc-tuc ütemekkel, de a címadó dalban elővezetett szinte neoklasszikus téma eddig nem szerepelt a csapat repertoárjában, csakúgy, mint a "Blood Of Bannockburn" billentyűszólója, és talán a dallamos gitárszólókból is több jutott, mint amit eddig megszokhattunk tőlük. A fő változásnak azonban mindenképpen a határozott oldalra lépést tartom a pop rock irányába, úgy látszik, a vitézek a sok hirig után már mulatni is szeretnének kicsit. A zenei koncepcióváltás meghatározó eleme a már említett billentyűs témák hangsúlyosabbá tétele, kár, hogy ezt a hangzást a nyolcvanas években már "ellőtték" a disco csapatok, úgy látszik a Sabaton legénysége kissé lemaradt a hadiipari fejlesztésekben, de oda se neki, a szamurájos témájú "Shiromaya" dalhoz egyébként is passzol ez a szinti sound, hiszen volt nekünk egy Kozso-féle szomorú szamurájunk is, nemde? Azt persze nem tudom megjósolni, hogy a szinte már Lordi koppintás "The Last Battle"-t, hogy fogja az ősfanok gyomra befogadni, az azonban biztos, hogy a hét éves fiam már második hallgatás után vígan dalolta együtt az énektémákat Brodennel – azt viszont kérdéses, hogy a lelkesedés ki fog-e tartani a 15. szülinapjáig!?

A lemezre három feldolgozás is felkerült, melyekből az "All Guns Blazing"-ben Halford is szerepel – a hangulatot egyébként jól sikerült elcsípniük a fiúknak, pedig könnyen óriási buktavári lehetett volna a dologból, az Iron Maiden "Afraid To Shoot Strangers"-e azonban már túl nagy falatnak bizonyult, az átgyúrt nóta énektémáinak jelentős elhagyásával  is vokális gyalázást követ el az énekes, ez már az a liga, amibe igazán nem kellene bemasírozni.

Nem tudom, hogy a feketeöves Sabaton rajongók hogy fognak viszonyulni a határozott rockosodáshoz, és a billentyűk térnyeréséhez, de lehet, hogy az együttesnek a Battle Beasthez hasonlóan sikerül kilépnie a saját maga állította keretek közül, azzal együtt, hogy megmaradnak "az első metál csapatnak, amit meghallgattál".

Garael

Kiadó:
Test Your Metal Records

Honlap:
wwww.hibria.com

A Hibria az a brazil csapat, amit általában vagy nagyon szeretnek, vagy köpnek egyet a porba – ez az ambivalens attitűd pedig magából a játszott stílusból nem eredeztethető, hiszen ugyanazzal a néha progresszív megoldásokkal is élő, jellegzetes brazil speed-power metallal indultak, mint a korai Angra, vagy a Shaman. Talán az énekes, Iuri Sanson denevérszférában szárnyaló hangjáéhoz kell némi kötélidegzet – jóllehet a legutóbbi lemezen már igencsak spórolt a szirénázással –, de hát André Matos sem a basszus megoldásairól volt híres, aztán mégis a brazil metál élet egyik leghíresebb exportcikke lett. Maradjunk tehát abban, hogy banda kvalitásaihoz képest eléggé alulértékelt, hiszen mind a gitárosok, mind a bőgős prémium kategóriát képviselnek, ráadásul nem hátrálnak meg a modernebb hatások integrálásától sem, elegánsan kitágítva ezzel a csapat stílus-univerzumát.

A jelenlegi EP úgy gondolom, hűen tükrözi mindazokat az erényeket, melyeket a világ metal közvéleményének is fel kellene ismerni: a játékos stílus-ugrálást, a magával ragadó, ötletes hangulattobzódást, a progresszív elemek színesítő, de nem öncélú alkalmazását, no és a húszévnyi tapasztalatot, amit a lemez címe is sugall.

A három új szerzeményből az első valódi meglepetés: egy bluesos Janis Japlin riffből kiinduló, kissé esztrád jellegű metálpoénkodás, amit mégis kénytelen az ember komolyan venni, olyannyira élvezetes, és hát a gitárszólótól sem a röhögőgörcs fogja el a kezdő gitártanulókat – talán a haladókékat sem –, ha elgondolják, mennyit kell még gyakorolni ahhoz, hogy egy viszonylag ismeretlen brazil metál együttes szintjét elérjék.

A "Music" már a hagyományosabb ösvényeket tapossa, jellegzetes, brazilos dallamokkal felvértezett, szintén szólócentrikus power alapvetés, közepén és a végén olyan instru fekete öves  formagyakorlattal, amit ha indítani lehetne az olimpián, a hazaiak éremtáblázata minden bizonnyal legalább két arannyal gazdagodna.

Az új dalokból az utolsó illeszkedik leginkább – igaz, durvább riffeléssel – az Angra-Shaman tengelybe, a dallamtémánál sajnos nyilvánvalóvá válik, hogy Sanson hangja jócskán elkopott, és az érzelmi tolmácsolás maximális hatáskifejtéséhez már kevés, még szerencse, hogy maga a dal felépítése és a hangszeres szekció kárpótol minket a vokális csorbulásért.

A kislemez utolsó három dala három korábbi szerzemény élő változata, melyeket azoknak is érdemes meghallgatnia, akik ismerik a stúdió verziókat, hiszen jócskán belenyúltak a lemezeken már hallottakba.

Nem hinném, hogy a csapat tagjai bánatkönnyeket hullatnak, amiért igazából csak hazájukban ismertek, ezt megteszem helyettük jómagam is, átkozva az élet igazságtalanságát, hogy underground hercegeként nem lehetnek a mainstream királyai.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Fogalmam sincs, hogy Tom Englund, a svéd power metal zenekar főnöke és zeneszerzője ezt hogy csinálja, de gyakorlatilag bármit énekel, annak azonnal Evergreyes hangzása lesz: fájdalmas, borongós hangulat telepedik rá méteres vastagságban. Valószínűleg még a legvidámabb gyermekdal is úgy hangzana a szájából, mintha valami viking siratódalt énekelne. Na, nem is véletlen lett a zenekar neve: Örökszürke! A két éves várakozás után hamarosan megjelenő új album is azt jelzi, hogy az Englundra oly jellemző belső viharok tovább tombolnak, háborognak.

Némi gyöngélkedés és útkeresés után a 2014-es "Hymns For The Broken"-nel az Evergrey bebizonyította, hogy van még keresnivalója az európai metál zene élbolyában – mondjuk ehhez úgy kellett a régi tagokkal való kiengesztelődés és újraegyesülés, mint egy falat kenyér. Az új anyagot hallgatva is úgy érzem, hogy a zenekar csúcsformában van; ahogy a rövid zongorás bevezető után a lemezt indító "Distance" mélyre hangolt gitár riffje megdörren, Henrik Danhage szólója pedig elsírja egetverő bánatát, az ember érzi az egész üdítő, ropogós frissességét.

Miközben a hangzást és a hangszeres teljesítményeket csak dicsérni tudom, azért kénytelen vagyok megjegyezni, hogy nagyjából az első négy nóta után az album kissé belassul, sőt talán kommerszebbé is válik, ami nagyrészt Floor Jansen és Tom Englund felesége, Carina vendégszereplésének számlájára írható. Ezt a lazább hangulatot csak a "My Allied Ocean" katonás menetelése bontja meg. Sokat dobott volna a lemezen egy jobb dramaturgia, vagy pár igazán emlékezetes, ökölrázós power himnusz. Akármilyen tagadhatatlanul dallamos is ez a muzsika, a slágerességtől fényévnyi távolságra van, csak nehezen adja meg magát, a sokadik hallgatás után tárja föl igazi értékeit.

Tartuffe

Akárhányszor meghallgatom a Steelheart "Tangled In Reins" című albumát, annyiszor találok magyarázatot arra, miért is dőlt be a kilencvenes évek végén a klasszikus aréna-hard rock: kérem szépen, hogy képzelje magát a helyébe az emberfia egy olyan énekesnek, illetve gitárosnak, akiből jó, ha fél évszázadokként születik egy. Mert kellenek a példaképek, de olyanok, akik elérhető közelséget nyújtanak, megfelelő motivációt teremtve arra, hogy hajtson az átlagember is, az utolérés minimális, vagy képzelt reményét keltve, hogy számára is elérhető a magaslat, ami nem az Olymposz, hanem a szomszéd község történelmi dombja, amit annak idején a páncélos vitézek hordtak össze egy vár sikeres ostromának reményében.

Matijevic és bandája azonban nem ilyen: szigorúan és ellentmondást nem tűrően dörgöli a hallgató orra alá a tehetség felsőbbrendűségét, melyet pusztán szorgalommal kibővíteni lehet, ám utolérni nem. A grunge forradalmának sikere valahonnan innen is gyökeredzhet – emberközeli hősök kreálásával, akik a szomszédból is származhatnak, és nem az elérhetetlen magasságú aréna színpadokról.

Hát mit mondjak, az "Electric Love Child" maga a megtestesült, tökéletes Zeppelin parafrázis, a kilencvenes évek elejéről, a lüktető, örvénylő tempó és a pszichedelikus dallam tökéletes egyesülése, amitől másfél drogellenes osztag is kábulatban érezheti magát – a narkotikum mindenfajta anyagi jelenléte nélkül. Matijevic ezerhangú, néha szinte zokogásba fúló, érzelmileg csúcsra járatott performansza,  a felsíró gitárszóló és a pulzáló dob kifogástalanul egészítik ki egymást, a dal ezáltal úgy tökéletes, ahogy van, bizonyítván, hogy néha a zsenialitás szüli az elmúláshoz vezető utat.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.bluespills.eu
facebook.com/BluesPills

Tudom, első olvasatra meghökkentőnek tűnhet, de az a bizonyos kisördög csak azt suttogja a fülembe a Blues Pills hallatán, mint az okkult rockban utazó Ghost megjelenésekor – a két banda eszenciája annak a célirányosan a marketing laboratóriumban fogant terméknek, melyek tökéletesen találják el a hamis "true" érzet élvezetének receptjét, olyan, igazából tökéletesen fogyasztható produktummal kecsegtetve a fiatalt, melyeknek pólón viselésével büszkén hirdetheti az underground bennfentességének státuszát.

Még mielőtt valamelyik olvasó vaskalapos mainstream gyűlölőnek hisz, aki szerint a sikert arató együttesek magát a metalt árulják el, sietek gyorsan leszögezni: magasról pottyantok az őszinteségre a zenében, ha a végtermék tetszik, és sosem vágytam a zenei elitisták klubjába, ahová belépésként öt olyan együttes nevének említése szolgál, akiket nem ismer más senki – esetleg zenéjük megfejtéséhez olyan művészi absztrakció szükséges, amilyennel Dali és Picasso genetikai szerelemgyereke rendelkezne.

Mert itt van ez a két együttes, melyek már kislemezeikkel, és az aktuális trend meglovagolásával sikert tudtak elérni – ami igazán jó, a tehetség kapja is meg a magáét – csak hát én a körítést mindkét brigádnál többnek érzem, mint magát a lényeget, vagyis a zenét. Az igaz, hogy a produktum kialakításában van tehetség-faktor, hiszen a Ghost a külsőségek, és a divatos okkult image, a Blues Pills pedig a szintén trendi retro hullám tökéletes adagolásával éppen eltalálták a fiatal felnőttek és a tizenévesek célcsoportjának szükségletét, ráadásul mindkét csapat jó dalokkal és tényleg valami magába szippantó aurával rendelkezik, így az, hogy egyik esetében sem tetszik az eredmény, lehet az egyéni ízlésnek is tulajdonítani.

Pedig a blues csapat egy olyan énekesnővel rendelkezik, aki pusztán hangjával levehetne a lábamról – szigorúan zeneileg –, és a dalokból áradó jókedv és optimizmus tényleg hiteles hippi hangulatot áraszt, de mit csináljak, ha az első lemezen is jelen lévő elszállós hangulat kiterjesztésével már átlépték azt a határt, ahová a heavy-blues merészkedik, és a szerzemények örvénylő pulzálása helyett csak némi gospel-szerű, vagy soulban – rosszabb esetben popban – fogant klisét találunk, ám azok eksztatikus, belső ereje nélkül. Úgy érzem, az a "dög" veszett ki a második lemez dalaiból – az első két szerzeményt kivéve, nem véletlenül azokból lett a klipnóta –, amiért mondjuk a Creamet, vagy Joplint szeretem, és ha már ezt a műfajt erőltetjük, akkor inkább Beth Hartot ajánlanám, aki szintén hatásvadász módon, ám sokkal mélyebb árnyalatokkal tudja ezt a stílust prezentálni.

Mindezektől függetlenül nem szeretném a Blues Pillst csak negatívumokkal jellemezni: tökéletes szórakozás lehet azoknak, akik most ismerkednek a hetvenes évek zenéjével, de (még) ódzkodnak a túlságosan megdörrenő gitároktól, a súlyos Hammond futamoktól, vagy a komorabb, rafináltabb riffektől, és szívesen gyönyörködnek egy valóban tehetséges énekesnő popos dallamaiban.

Garael

Kiadó:
Mesa/Bluemoon Recordings

Honlap:
www.scotthenderson.net

Folytatódik a hiánypótló és uborkaszezont színesítő jazz rock sorozat. A Dean Brown lemez meglepetésszerű ismertetőjében említettem meg Scott Hendersont, aki – mint az a Túrisas által készített interjúból kiderült – Ifj. Tornóczky Ferenc kedvenc gitárosa, de nálam is nagyon előkelő nevek között szerepel az élbolyban. Szinte hihetetlen, hogy ezen a blogon még nem posztoltunk róla semmit, pedig a progresszív fúziós Tribal Tech, a fúziós szupercsapat, a Vital Tech Tones (Victor Wootennel!) és még számos kiváló formáció tudhatta/tudhatja soraiban.

Lehetséges, hogy az 1997-ben megjelent "Tore Down House"-nál vannak jelentősebb munkái, de ebben a nyári forróságban kifejezetten üdítően hat ez a kicsit kommerszebb, bluesosabb album, amelyen mindössze három instrumentális szám szerepel, a többiben  Thelma Houston, Masta Edwards és Kirk Covington váltják egymást a mikrofonnál. Külön kedvencem Jaco Pastorius "Continuum"-jának földolgozása. Milyen mocskos és igazságtalan világ már ez, ahol egy Pastorius léptékű tehetségnek szétesett elmével, hontalanul az utcán bolyongva kell elpusztulnia egy éjszakai klub kidobójának brutális ütései következtében!

Henderson egyébként a bevezetőben említett Dean Brownnál dögösebben, rockosabban játszik, s ezen a lemezen kiváltképp bluesos hangulatban van. Vajon lesz-e olyan valaha, hogy belépve egy bárba vagy sörözőbe, nem a Class FM, vagy valamelyik másik kommersz rádiócsatorna szól (esetleg valami egyperces sikerekben fürdőző popper, akinek pár hónap múlva még a nevét is elfelejtjük), hanem mondjuk a "Tore Down House" fölvételről, netán egy helyi banda interpretálásában?!

Tartuffe

A gitárzene kedvelők egész jó szériát foghattak ki idén, mivel a "Passion & Warfare" jubileumi turnét követő héten egy másik gigász is meglátogatta hazánkat. Nem sokban fogadtam volna arra, hogy Malmsteen mester még valaha jelenést tesz Magyarországon, de szerencsére nem lett igazam, így teljes valójában élvezhettük a legendát.

A Fezent beható mélységben nem ismerő látogató is könnyen megtalálta a helyszínt, Yngwie cirka 20 ládából és 25 fejből álló Marshall szörnye kétséget nem hagyott afelől, hogy az ember jó helyen jár. A basszer fószer a számok közötti felkonferálásban humorosan meg is jegyezte, hogy a világűrből két dolgot lehet látni szabad szemmel, az egyik a Kínai nagyfal, a másik a színpadon látható Marshall fal. Kis késéssel indult a show, de ezt egy ilyen formátumú sztárnál nem lehet felróni. Némi szinti aláfestés után felcsendült az első neoklasszikus futam a háttérből, aztán a Maestro berobbant a színpadra.

Az első két dal alatt a sound hagyott némi kívánni valót maga után, a gitár recsegett-ropogott, óriási harc dúlt a technikai elemekkel, de aztán a probléma többé-kevésbé megoldódott. Jó volt látni sokunk hősét, aki meglepően fitten érkezett, súlyfelesleg sehol, az arcán az idő egyáltalán nem hagyott nyomot, ugyanúgy néz ki, mint 15-20 évvel ezelőtt. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy első két dal alatt feltételezhető volt némi "toxin többlet" keringése a véráramban. Nehezen állt bele a dalokba, itt egy kis kíséret erejéig, ott egy-egy futamocska eleresztéséig, aztán – ahogy melegedett a kéz és a futkorászástól magához tért – egyre és egyre jobb lett a show. Bármely első osztályú futballista megirigyelhetné azt a sprint mennyiséget, amit láthattunk aznap este, iszonyat mennyiségű pengetőt hajított és rúgott a nézők közé, az adott dal utolsó hangja után már repült is a Stratocaster a road felé, sok esetben nem kevesebb, mint 3-4 méterről.

Mondhatnánk azt, hogy standard Yngwie show, na de ez a legkevésbé sem standard! Az ember csak kapkodott a levegő után, hogy ilyen még létezik. Nálam itt kezdődik a show, a mágia, a varázs, ez a színpadi jelenlét, ez a babona mára szinte kiveszni látszik a koncertek világából. Felcsendült szinte az összes klasszis és klasszikus dal, természetesen teljesen szabados stílusban, néhol egy versszakkal kevesebb, néhol egy refrénnel, kiállással több, improvizáció dömping, hangorkán. Dicséret illeti a bandát is, ami a profizmus mellett humort is tudott csempészni a számok közötti szünetekbe. Le a kalappal! Nem maradhatott el a már megszokott gitártörés sem, nyilván egy olcsó kínai Strat lett az áldozat, amelynek darabjaiért a közönség verekedhetett meg.

Óriási élmény volt, az egyetlen kritika a hangosítást illetheti, amely sem ezen, sem a Vai koncerten nem jeleskedett. Fanyalgók természetesen akadtak szép számban, a mester szabadosságát, pontatlanságát firtatták. Nekik tudom javasolni a stúdió albumok hallgatását, valamint azt, hogy a következő Malmsteen koncertet hagyják ki. Ez persze nem fog megtörténni, elsőként fognak rohanni jegyet vásárolni.

Jack Rose